Egy újabb ember, aki ott se volt: Balásy Gyula. A legsötétebb kormányzati propaganda-kampányok kivitelezője, amiket csak a rogáni hazugság-gépezet boszorkánykonyháiban kifőztek. De persze most interjút ad és mosakodik. Felhozza a szokásos mentségek egész tárházát: ő nem tehet róla, csak megrendelést teljesített. Csak egy volt a sok közül, ha ő nem akkor úgyis más. „Csak a grafikát csinálta.” Semmit sem tanult. Abban reménykedik, hogy a céget majd átveszi az állam. Mint a Tanúban: én csak kisnyilas voltam, mondja Csetneki, azoknak megbocsátottak. Engem nem is kérdeztek, feleli Pelikán. Azok, akik a nagyipari elmemérgezés mögött álltak, a szememben legalább olyan bűnösök, mintha fogakat vertek volna ki. Még ha a kezük tiszta is maradt. Emberi életeket tettek tönkre. Hazudtak éjjel és nappal. És most azt képzelik, hogy egyszerűen csak átmentik a szolgáltatásaikat a kövi rezsimbe? Mert hogy a jó propagandista szakemberre úgyis minden rezsimnek szüksége van? Hát nem. Ebből elegünk van. Nem akarunk több elfuserált rendszerváltást, elsunnyogott szembenézést, mosakodást. Nem elégszünk meg a felszín átfestésével. Katarzist akarunk. Kényelmetlen? Igen. Elkerülhető? Nem.

16 év után újra megnyugtató élmény visszatérni Magyarországra külföldről: nem kell attól tartanod, hogy felfordul a gyomrod és heveny hányingered támad a mindenhonnan rádrontó, minden utcasarok mögött ott lopakodó agyzsibbasztó propagandától. Ez a rendszerváltás egyik hamisítatlan jele: olyan házfalakon, ahol korábban a permanens kampány jegyében folyamatosan tolták az arcodba a gyűlöletet, most orwelli egybites üzenetek helyett végre békebeli hirdetéseket láthatsz. Például kertészkedésről. Sajnos hosszú időbe telik majd, amíg egyáltalán a kárait felmérjük annak a mentális kútmérgezésnek, amit itt hosszú-hosszú évekig folytattak a saját adónk százmilliárdjaiból. A károk elhárításáról még nem is beszélve. Ezért akik ennek a propaganda-gépezetnek a működtetéséért felelősek, azoknak el kell számolniuk: még a „kis csavaroknak” is, akik most azzal mosakodnának, hogy ők csak parancsra meg utasításra cselekedtek. Mindenesetre ha az utcán jársz, nézz körül derűsen! Szívd be a szabad levegőt! Érezd a szilárd, szabad földet a lábad alatt. Tekints fel a tágas, szabad égre. És tudatosítsd, hogy vége a nagyipari tudatmérgezésnek. Ez nem a paradicsom persze: csak egyszerű, hétköznapi, normális európai ország, a maga kis hétköznapi gondjaival. És mégis, milyen felszabadító ez a gondolat!

Oslóban érdekes élményben volt részünk: egy rendhagyó turista guide kalauzolt minket a városban, aki a helyi szerhasználói szcéna helyszíneit mutatja be, és elmeséli az ezekhez kapcsolódó saját történeteit. Történeteket, amelyek eddig elmondatlanul maradtak – mert az emberek, akik elmondhatták volna őket, már meghaltak túladagolásban, esetleg nincsenek olyan állapotban, hogy elmondják őket. A középkorú nő korábban hosszú évekig élt az utcán, kezeletlen mentális zavarral és heroinfüggőséggel. A hatóságok folyamatos üldöztetése közepette, kirekesztve a társadalomból. Voltak hosszabb-rövidebb józanabb időszakok az életében, többször nekifutott különféle kezelési kísérleteknek, de mindig visszaesett. Most egy ideje már stabilan a felépülés útján van. Sok olyan embert interjúvoltam már meg, akik komoly szerhasználói múlttal rendelkeznek. Többségük rengeteget szenvedett az életében. Ehhez a szenvedéshez persze hozzájárult a szerhasználat, a függőség – de alapvetően nem ez volt a szenvedésük gyökere. Hanem az, hogy már gyermekkorukban beléjük kódolták (illetve sokszor szó szerint beléjük verték) a meggyőződést, hogy nem fontosak. Nem számítanak. És amikor olyan embereket interjúvolok meg, akik éppen kilábalóban vannak a függőségből, akkor a felépülésüknek én egy bizonyos csalhatatlan jelét mindig felismerni vélem. És ez nem az, hogy hány napja absztinensek. A józanság persze fontos teljesítmény. De találkozom olyan emberekkel, akik hosszabb-rövidebb ideje teljesen józanok, és mégis érződik rajtuk, hogy belül éppúgy szenvednek „szárazon” is, fogukat csikorgatva. Éppúgy azt érzik, hogy nincs semmi értelme az életüknek. Ami számomra az igazán fontos jel: amikor valaki azt érzi, hogy számít. Morris Rosenberg szociálpszichológus az önértékelés (self-esteem) egyik legismertebb kutatója a 80-as évek elején fedezte fel, hogy van valami, ami túlmutat a puszta önbecsülésen: a fontosság (mattering). Az, hogy érzed, az emberek jelentőséget tulajdonítanak neked és hatással vagy rájuk. A nő felhagyott az illegális szerek használatával, és jelenleg gyógyszeres kezelés alatt áll. De nem ez a „kezelés” volt az, ami a valódi felépülését beindította: hanem az, hogy úgy érzi, számít. Fontos tagja egy közösségnek. Képes kapcsolódni másokhoz. Szociális állatként ez az érzés a különbség számunkra élet és halál között.

A legtöbb ember csendes kétségbeesésben éli az életét – írta Thoreau. És persze ez a tény sehol sem válik nyilvánvalóbbá, mint a vadonban. Például a Dachstein hatalmas tömbje alatt, ahol az ember naphosszat túrázhat május elején úgy, hogy emberrel alig találkozik a még behavazott hágókon. Sziklás hegyek közt, ahol az ember gondolatai és érzései megnyúlnak, kiszélesednek, perspektívái teret kapnak. Rádöbben, hogy a kockavilág szűkös komfortzónája menedék helyett kínzókamrájává válik. Ami ott bonyolult labirintusnak tűnik – az élet, a boldogság – az itt egyszerű és magától értetődő. Azt hisszük, sok kell az elégedett élethez. Pedig kevés kell. Még egy lépés. Még egy lélegzetvétel. A jelenbe horgonyzott tudat. Körülötted hű utitársak. Fölötted a határtalan, szabad ég. (note to myself)

Elnézzük, ahogy nap mint nap küszködtök, és próbáljátok a felszínen tartani a fejeteket az egymásnak gyakran ellentmondó elvárások súlya alatt. Egyensúlyoztok szerepek között, csendesen, hálát sem remélve, abban a meggyőződésben, hogy láthatatlanok vagytok — szeretetből hozott lemondásokkal egy közömbös, néha ellenséges világban. Látunk titeket. Boldog anyák napját!

Jó látni, hogy sorra nyitnak újra a bezárt klubok: a szegedi Sunder Club, az Arzenál. Új bezárásokról nem hallani: bár a rendelet még hatályban van, a rendőrség hirtelen felfedezte, hogy mégsem indokolt rendőrszakmailag a klubok bezárása. Horváth Laci megy a levesbe a drogellenes háborújával együtt. We resist, we dance, we win ❤️✊

Rendkívül tartalmas két nap áll mögöttünk: Oslóban egy norvég szervezet meghívására részt vettünk és filmeztünk egy emberi jogokról és drogpolitikáról szóló konferencián kollégámmal, Takács István Gáborral. Számomra különösen kellemes volt, hogy végre nem kaptunk lesajnáló tekinteteket, ha elmondtuk, honnan jöttünk: az emberek szemében elismerés és kíváncsiság csillant. És az pedig kimondottan felszabadító élmény volt, hogy előadhattam a magyar civil társadalom küzdelmeiről a NER-el szemben (bal közép kép) – végre múlt időben. A közönség különösen élénken fogadta, amikor a Tánc a Szabadságért táncos tüntetésről beszéltem nekik (jobb alsó kép) – imádták. ❤ A konferencián létrejött a skandináv országok aktivistáit és szakembereit tömörítő Északi Drogpolitikai Hálózat (jobb középső kép), ami próbála összehangolni a résztvevő országok nemzeti drogpolitikáit. A helyzet egyáltalán nem egységes: míg Svédország például még mindig Európa egyik legszigorúbb drogpolitikáját folytatja, addig Dániában hagyományosan nyitottabb, ártalomcsökkentő megközelítés érvényesült. Norvégia pedig az elmúlt évtizedben nagyon sokat haladt a svéd modell felől a dán felé. Sőt, sok szempontból élre tört és jelenleg a legprogresszívabb az egész térségben. Oslo konzervatív polgármesterével is interjút készítettünk (alul középen). Ez nem kis részben köszönhető barátaink és szövetségeseink, a konferenciát szervező Foreningen for human ruspolitikk elkötelezett aktivizmusának (vezetőik, Arild Knutsen és John Melhus a bal felső képen). Elivittek bennünket az Oslo Huset nevű házba, ahol a szerhasználóknak szóló nappali ellátást nyújtanak (jobb felső kép). Ez egy hihetetlenül szép, szinte már kastélyszerű ingatlan, ahol a szerhasználó emberek megpihenhetnek, kimoshatják a ruháikat, önsegítő csoportok ülésein vehetnek részt, konzultálhatnak pszichológussal, szociális munkással, kaphatnak ételt stb. Közben Finnországban a helyzet stagnál: sikertelen maradt a civil kezdeményezés a felügyelt szerhasználói szoba létrehozására és a kannabisz gyógyászati használatának legális szabályozására. Izlandot gyakran egyfajta mintaországként emlegetik az ún. izlandi drogprevenció modell kapcsán. De a valóságban ez a modell ott sem volt képes eltüntetni a droghasználatot és az azzal együtt járó problémákat. Izlandi ártalomcsökkentőkkel (bal alsó kép) is interjút készítettünk: a kis északi szigetországban az elmúlt években több úttörő ártalomcsökkentő program indult, és megnyílt az első felügyelt droghasználói szoba is. Azt gondolom, hogy méltán büszkék lehetünk rá, hogy egy nemzetközileg is elismert szervezetnek dolgozhatunk, aminek a munkáját még Norvégiában is elismerik és megbecsülik. ❤

Szuverén nyihaha nye kukucska protku – ezt az elvet tartotta mindig is szem előtt Lánczi Tamás, a most végre megszüntetésre ítélt sóhivatal, a Szuverenitásvédelmi Hivatal vezetője. Mert ugye sokkal jobban aggódott civil szervezetek által szabályos és törvényes pályázatok révén elnyert eurók, mint a valódi veszélyt jelentő orosz befolyás miatt. Miközben a külügyminisztérium szerverein ki-be jártak az orosz kémek, és Szijjártó már azért is Lavrovot hívta fel telón, hogy megkérdezze a saját gépe jelszavát, ő békaembernek öltözött nyugati imperialista kémeket vizionált mindenhová. Közellenséget gyártott belőlünk, civilekből. Akik nem voltunk hajlandók befogni a pörös szánkat. Tette mindezt havi 5 és fél millás (!) fizetésből, majdnem félmilliárdos magánvagyont halmozva fel. A pofátlanság ára. Mi fizettük, adófizetők. Ne legyen senkinek kétsége: ha máshogy alakul ez a választás, akkor most éppen az utolsó szögeket verné be a független sajtó és civil társadalom koporsójába. De most vége van, Tomi! Nem tudom, hogy van-e jogi eszköz, amivel ezt a borzasztó kártékony figurát el lehet számoltatni, de ha van, akkor meg kell ragadni. És az ilyen sóhivatalok, fantomszervezetek (említhetném még ugye az ún. Drogkutató Intézetet is) bezárásával megspórolt/visszaszerzett közpénzt valódi közérdekű munkát végző intézmények helyreállítására kell fordítani. Sok ilyen van. Például 2016-ban megszüntették a Nemzeti Drogmegelőzési Intézetet. Azóta nincs olyan intézmény, ami a megelőzést, kezelést és ártalomcsökkentést fejlesztené, támogatná. Pedig nagy szükség lenne rá!

Bizonyára nagyon sok fontos ügy verseng most az új kormány figyelméért. De mondok nektek valamit: van egy olyan ügy, aminek minden máshoz képest elsőbbséget kell élveznie. A gyermekvédelem ügye. Éppen most olvasom, hogy egy három (3!) éves kislány ellen nevelőotthonban elkövetett szexuális erőszak ügyet eltussoltak – és ha Lakatos Ádám aktivista nem tapossa ki belőlük, akkor a Szociális és Gyermekvédelmi Igazgatóság a füle botját se mozdította volna. Sőt, amikor ő proaktívan fellépett, akkor ellenségesen fogadták. Három éves gyerek – alig idősebb, mint a saját kislányom. Én még felfogni is képtelen vagyok, hogy tud valaki ártani egy ilyen pici, törékeny, kiszolgáltatott lénynek. Ehhez milyen szintű gonoszság kell – mert ez már az, gonoszság. Fizikailag rosszul leszek ettől. De több itt a gond, mint az egyéni gonoszság. Vajon mit mond el ez az egész rendszerről, hogy ilyen emberek hosszú éveken keresztül gyerekekkel dolgozhatnak – sőt, hogy egyáltalán a közelükbe kerülhetnek? És hogy falaznak nekik? Vajon hány gyermek senyved most ebben a pillanatban is olyan körülmények között, amik még egy felnőtt embert is kikészítenének, nemhogy egy kisgyereket? Még rágondolni is szörnyű. Szóval ennek véget kell vetni. Nem majd. Nem később. Hanem most. Azonnal. Ez legyen a legfontosabb prioritás: valódi biztonságot, gondoskodást nyújtani ezeknek a gyerekeknek. Tudjuk, mit kell tenni: szakemberek ezerszer leírták, elmondták, ha kell morzejelekkel is körülírják a rendszerszintű reformokat, amikhez már tegnap is késő lett volna. Alapellátás megerősítése, érdemi támogatás a szegény családoknak. Szakemberek megfelelő támogatása, túlterheltségének enyhítése. A jogvédelem megerősítése. És a többi. Csak kezdjük már el, az Isten szerelmére! Kerül, amibe kerül. Ha kell, vegyünk el máshonnan. Ennél fontosabb költség ne legyen az egész nyavalyás költségvetésben, de tényleg! Mert rólunk, társadalomról mond el mindennél többet, hogyan bánunk a legkiszolgáltatottabbakkal.

Aszondja Viktor, hogy vége a nemzeti kormányzásnak, most jön a liberális kormányzás és a nemzeti ellenzék. Hát tudjátok hiába vagyok éppen hazánktól 1500 kilométerre Norvégiában, még innen is úgy fel tud idegesíteni ez a kis gonosz emberke, mint kevesen mások. Hogy te nemzeti? Álmaidban, pupák! Elszenvedted a magyar történelem legnagyobb választási vereségét, olyan zakót kaptál, mint még senki ebben az országban – és még van pofád magadra aggatni a nemzeti jelzőt? Máris árkot ásnál, miközben éppen most penderített ki a nemzet a pünkösdi királyságodból? Hát nem. Nemzetet mondasz, de alattvalókat értesz alatta. Te soha nem fogod megérteni, mi az a nemzet – mert ahogy Eötvös mondta, a nemzetet a puszta sokaságtól a szabadság különbözteti meg. Akkor most tagolni fogom, hogy még te is megértsd: e-lég volt be-lő-led! A nemzetnek nincs szüksége rád, elegünk van a megosztó-kisajátító retorikádból, elegünk van a harácsoló-rabló oligarcháidból, elegünk van a kirekesztő hazugságaidból! Takarodj el a közéletből és ne mérgezd tovább ezt a országot! Legközelebb akkor leszünk majd kíváncsiak arra, hogy mit akarsz mondani, amikor méltó fórumot kapsz ehhez: a független bíróság tárgyalótermét, ahol elszámolsz a bűneidért. Addig meg húzz zsemlészacskót a fejedre és fogd be!