11 évvel ezelőtt, 2014. július 17-én lőtték le az orosz szeparatisták a Malaysia Airlines MH17-es, Amszterdamból Kuala Lumpurba tartó járatát (a képen a roncsok). A fedélzeten több szakember is utazott, akik a melbourne-i Nemzetközi AIDS Konferenciára tartottak – de soha nem érkeztek meg. Nem sokon múlt, hogy én is köztük legyek. Néhány nappal korábban megkértünk egy utazási ügynököt, hogy szerezzen nekünk jegyet július 17-re. „Sajnos” már csak 18-ára volt hely. Egy nappal a tragédia után ültünk repülőre Melbourne felé – ez lett a szerencsénk. Az élet néha hajszálon függ. És még csak azt sem mondhatnám, hogy „hibás” döntéseken múlik – gyakran épp az éli túl, aki „hibázik”, aki késik, aki lemarad. Az egyik legnagyobb mítosz, hogy ez egy igazságos világ, ahol mindenki azt kapja, amit megérdemel. Hát nem. Van, aki megérkezik – és van, aki soha. Van, akinek van otthona – és van, akinek nincs. Van, aki békében él – és van, aki háborúban. Van, aki nyomorban, más gazdagságban. Van, akinek megadatott a szülői gondoskodás – és van, akinek nem. Van, aki jó társra lel – és van, aki csak sóvárog utána. Ebből számomra nem az következik, hogy semminek nincs értelme. Hanem az, hogy ebben a kiszámíthatatlan, kaotikus világban a túl könnyű ítélkezés helyett több együttérzésre és szolidaritásra van szükség.

(Figyelmeztetés: ha a gyerekes posztokat nem szereted, akkor ezt ne olvasd el!) Pár hónapja még az is nagy dolog volt, hogy bizonyos szavakat megmutatott a kislányom a képen. Ma már én mutatok rá dolgokra a könyvben, amiket ő nevez meg. Sőt, két-három szavas mondatokat is összerak. Mindent megismétel, minden nap tanul új szavakat. Olyan dolgokat is megért, amiket nem biztos, hogy szeretnénk, ha megértene. Hihetetlen élmény, ahogy az ember napról napra követheti ezt a szédítő kognitív forradalmat, ami ebben az életkorban a gyermekek elméjében lejátszódik. Úgy is nevezik, a kritikus periódus: a kutatások szerint az agy több mint 1 millió új neurális kapcsolatot hoz létre másodpercenként ebben az időszakban! A feleségemmel úgy szoktuk mondani, hogy megint valami új appot telepített. A szülő óhatatlanul is mindent annak hajlamos betudni, hogy az ő gyereke mennyire tehetséges. És tényleg vannak genetikai eltérések: az egyik gyerek hamarabb tanul meg járni, a másik meg hamarabb tanul meg beszélni. Pár hónapos eltolódások természetesek. De azért másról is szól ez. Nagyon nem mindegy az sem, hogy milyen behatások érik azt a gyereket. Mennyire ingergazdag, stimuláló, támogató környezetben fejlődik. Két amerikai kutató a 90-es években 42 családhoz látogatott el, ahol 2 és fél éven át követték a gyermekek beszédkészségének fejlődését. Azt találták, hogy a magasabb jövedelmű-iskolázottságú családok gyermekei 36 hónapos korukra 1100 szót ismertek és használtak. Az alacsonyabb státuszú családokban ez csupán 750 szó volt, míg a kimondottan szegény családok gyermekei mindössze 500 szót ismertek. Nem is csak az számít, hogy a gyerek hány szót hall – passzívan a szülei beszédéből. Vagy esetleg a TV-ből, tabletből. Ami igazán számít – és ezt hangsúlyozza ki Dana L. Suskin a Thirty Million Words: Building a Child’s Brain című könyvében – az a kapcsolódás. Amikor konkrét kapcsolatot építünk ki a gyermekünkkel, amikor a figyelmünk teljesen ráirányul, és az övé ránk. A valódi kötődés az igazán fontos az agy gyarapodása szempontjából is. Mi emberek nem passzívan tanulunk, mint valami tölcsér, amibe csak úgy beletöltik a tudást – hanem a kapcsolódás pillanatai által. Sétálás közben, evés közben, játszótéren, otthon játszva vagy közösen könyvet olvasva. Suskin 3 tanácsa a kisgyerekes szülőknek: 1) Tune in – hangolódj rá (közös figyelem); 2) Talk more – beszélj többet (nevezzük meg, amit látunk, hallunk, érzünk); 3) Take turns – bátorítsd a beszédben (kölcsönösségre, párbeszédre van szükség). A függőség kapcsán sokat beszélünk az ACE-ről (káros gyermekkori élmények). Minél több pontot ér el valaki az ACE kérdőíven, annál nagyobb valószínűséggel vannak komoly problémái az életben. De ennek van egy pozitív ellenpárja is: a PCE, a pozitív gyermekkori élmények kérdőív. Védőfaktorok, amik ellenállóvá, rugalmassá (reziliensé) tesznek bennünket felnőttként a mentális problémákkal, függőséggel stb. szemben. Szülőként baromi fárasztó tud lenni egy kisgyerekkel foglalkozni – és mégis, ha belegondolsz, hogy éppen agyat építesz, lelket gyarapítasz, életre szóló védőpajzsokkal látsz el valakit, akkor talán könnyebben találod meg magadban hozzá az erőt és türelmet! ps. a lányom idejött, hogy „Apa betűket csinál, Anna is”. Hát jó. Csinálj betűket. ssffgglk2erwx

11 évvel ezelőtt, 2014. július 17-én lőtték le az orosz szeparatisták a Malaysia Airlines MH17-es, Amszterdamból Kuala Lumpurba tartó járatát (a képen a roncsok). A fedélzeten több szakember is utazott, akik a melbourne-i Nemzetközi AIDS Konferenciára tartottak – de soha nem érkeztek meg. Nem sokon múlt, hogy én is köztük legyek. Néhány nappal korábban megkértünk egy utazási ügynököt, hogy szerezzen nekünk jegyet július 17-re.„Sajnos” már csak 18-ára volt hely. Egy nappal a tragédia után ültünk repülőre Melbourne felé – ez lett a szerencsénk. Az élet néha hajszálon függ. És még csak azt sem mondhatnám, hogy„hibás” döntéseken múlik – gyakran épp az éli túl, aki„hibázik”, aki késik, aki lemarad. Az egyik legnagyobb mí­tosz, hogy ez egy igazságos világ, ahol mindenki azt kapja, amit megérdemel. Hát nem. Van, aki megérkezik – és van, aki soha. Van, akinek van otthona – és van, akinek nincs. Van, aki békében él – és van, aki háborúban. Van, aki nyomorban, más gazdagságban. Van, akinek megadatott a szülői gondoskodás – és van, akinek nem. Van, aki jó társra lel – és van, aki csak sóvárog utána. Ebből számomra nem az következik, hogy semminek nincs értelme. Hanem az, hogy ebben a kiszámí­thatatlan, kaotikus világban a túl könnyű í­télkezés helyett több együttérzésre és szolidaritásra van szükség.

(Figyelmeztetés: ha a gyerekes posztokat nem szereted, akkor ezt ne olvasd el!) Pár hónapja még az is nagy dolog volt, hogy bizonyos szavakat megmutatott a kislányom a képen. Ma már én mutatok rá dolgokra a könyvben, amiket ő nevez meg. Sőt, két-három szavas mondatokat is összerak. Mindent megismétel, minden nap tanul új szavakat. Olyan dolgokat is megért, amiket nem biztos, hogy szeretnénk, ha megértene. Hihetetlen élmény, ahogy az ember napról napra követheti ezt a szédí­tő kognití­v forradalmat, ami ebben az életkorban a gyermekek elméjében lejátszódik.Úgy is nevezik, a kritikus periódus: a kutatások szerint az agy több mint 1 millió új neurális kapcsolatot hoz létre másodpercenként ebben az időszakban! A feleségemmel úgy szoktuk mondani, hogy megint valami új appot telepí­tett. A szülő óhatatlanul is mindent annak hajlamos betudni, hogy az ő gyereke mennyire tehetséges. És tényleg vannak genetikai eltérések: az egyik gyerek hamarabb tanul meg járni, a másik meg hamarabb tanul meg beszélni. Pár hónapos eltolódások természetesek. De azért másról is szól ez. Nagyon nem mindegy az sem, hogy milyen behatások érik azt a gyereket. Mennyire ingergazdag, stimuláló, támogató környezetben fejlődik. Két amerikai kutató a 90-es években 42 családhoz látogatott el, ahol 2 és fél éven át követték a gyermekek beszédkészségének fejlődését. Azt találták, hogy a magasabb jövedelmű-iskolázottságú családok gyermekei 36 hónapos korukra 1100 szót ismertek és használtak. Az alacsonyabb státuszú családokban ez csupán 750 szó volt, mí­g a kimondottan szegény családok gyermekei mindössze 500 szót ismertek. Nem is csak az számí­t, hogy a gyerek hány szót hall – passzí­van a szülei beszédéből. Vagy esetleg a TV-ből, tabletből. Ami igazán számí­t – és ezt hangsúlyozza ki Dana L. Suskin a Thirty Million Words: Building a Child”™s Brain cí­mű könyvében – az a kapcsolódás. Amikor konkrét kapcsolatot épí­tünk ki a gyermekünkkel, amikor a figyelmünk teljesen ráirányul, és az övé ránk. A valódi kötődés az igazán fontos az agy gyarapodása szempontjából is. Mi emberek nem passzí­van tanulunk, mint valami tölcsér, amibe csak úgy beletöltik a tudást – hanem a kapcsolódás pillanatai által. Sétálás közben, evés közben, játszótéren, otthon játszva vagy közösen könyvet olvasva. Suskin 3 tanácsa a kisgyerekes szülőknek: 1) Tune in – hangolódj rá (közös figyelem); 2) Talk more – beszélj többet (nevezzük meg, amit látunk, hallunk, érzünk); 3) Take turns – bátorí­tsd a beszédben (kölcsönösségre, párbeszédre van szükség). A függőség kapcsán sokat beszélünk az ACE-ről (káros gyermekkori élmények). Minél több pontot ér el valaki az ACE kérdőí­ven, annál nagyobb valószí­nűséggel vannak komoly problémái az életben. De ennek van egy pozití­v ellenpárja is: a PCE, a pozití­v gyermekkori élmények kérdőí­v. Védőfaktorok, amik ellenállóvá, rugalmassá (reziliensé) tesznek bennünket felnőttként a mentális problémákkal, függőséggel stb. szemben. Szülőként baromi fárasztó tud lenni egy kisgyerekkel foglalkozni – és mégis, ha belegondolsz, hogy éppen agyat épí­tesz, lelket gyarapí­tasz, életre szóló védőpajzsokkal látsz el valakit, akkor talán könnyebben találod meg magadban hozzá az erőt és türelmet! ps. a lányom idejött, hogy „Apa betűket csinál, Anna is”. Hát jó. Csinálj betűket. ssffgglk2erwx

Oscar Wilde egyetlen regényének főhőse, Dorian Gray egy jóképű, hiú fiatalember, aki alkut köt az ördöggel. Megőrzi a fiatalos élet- és vonzerejét, cserébe viszont mindaz a tökéletlenség, kudarc, betegség és öregség, amit elkerül, nyomot hagy egy róla készült festményen, amit egy titkos helyen őrizget, mindenki más tekintetétől távol. Miközben éli hedonista, élveteg életét, időről időre nem bí­r a kí­váncsisággal, és meglesi a festményt. De amit lát, attól újra és újra visszariad: csúfság, öregség, gonoszság – mindaz, amit a festményen keresztül saját magában pillant meg. Valahol mindannyian Dorian Gray vagyunk. A világ felé egy megnyerő, vonzó arcunkat próbáljuk mutatni. Szeretnénk, ha lenyűgöznénk másokat a kedvességünkkel, a vonzerőnkkel, az eszünkkel. Saját magunkat is meggyőzzük, mí­g ebben a szerepben tetszelgünk. A maszk teljesen ráfagy az arcunkra. Elhisszük, hogy ez vagyunk mi. És közben mindent, ami nem illik ehhez a hamis énhez, kiselejtezünk. Szőnyeg alá söprünk és szégyellünk. Mert bizonyossággá érik bennünk a tévképzet, hogy enélkül nem vagyunk elegek, nem vagyunk szerethetők. Takargatjuk azokat a gondolatainkat, vágyainkat, amelyek kényelmetlenek. Vagy amelyekről joggal sejthetjük, hogy kultúránkban egyetemes elí­télésnek lennének kitéve. De akárcsak Dorian arcképe, ez a mi árnyékképünk is előbb-utóbb önálló életre kel, és elkezdi befolyásolni a gondolatainkat, döntéseinket, kapcsolatainkat – anélkül, hogy tudnánk róla. Akár a legváratlanabb pillanatokban bukkan fel. Megmagyarázhatatlan szenvedélyekben, csillapí­thatatlan indulat-kitörésekben. Esetleg másokra vetí­tve, mint félelmünk és gyűlöletünk tárgya, ami a valóságban saját magunkból fakad. Amikor előbukkan, néha úgy érezzük, mintha nem is mi lennénk azok. Mintha egy idegen venné át az ellenőrzést felettünk. Mintha démoni megszállottság áldozatává váltunk volna. Olyan érzések törnek elő, olyan viselkedéseket produkálunk, amelyektől mi magunk is megrettenünk. És ez mindenkire igaz. Ha azt hiszed, rád nem, akkor rád kétszeresen is! Legfeljebb másként, másban nyilvánul meg: kinek dühkitörésben, kinek függőségben, kinek arroganciában. Dorian végül tragikus véget ér. Gyakorlatilag öngyilkosságot követ el – és a festmény ismét a fiatal, gyönyörű Doriant ábrázolja, mí­g a földön egy öreg, eltorzult férfi hullája fekszik. Paradox módon éppen a saját árnyékától való félelme miatt emésztette fel az árnyéka. Másként alakult egy ókori Dorian Gray, Gautama Sziddhárta herceg sorsa. Ő egész fiatalkorát egy palotában töltötte, az örök ifjúság, egészség és boldogság illúziójában. Ahol soha nem kellett szükséget szenvednie semmiben és minden vágya kielégülhetett. Amikor aztán egyszer megszökött a palotából, egy öreg, egy beteg és egy halott emberrel való találkozás során rá kellett döbbennie, hogy az emberi létezés szükségszerűen korlátolt és vele jár a szenvedés. De Sziddhárta ettől a szembenézéstől nem az önpusztí­tásig, hanem a szabadságig jutott el – és Buddhává vált. A Buddha követői gyakran meditálnak a saját tökéletlenségükön, korlátoltságukon és elmúlásukon: mindazon, amit a hétköznapi tudatállapotunkban hajlamosak vagyunk diszkréten a lélek szennyeskosarába süllyeszteni. „Egész életünket azzal töltjük, hogy elkerüljük azt, amitől a legjobban félünk – aztán rájövünk, hogy ez bennünk él,” í­rja Marc Epstein. Pedig gyakran éppen azok a részeink rejtik a gyógyulásunk kulcsát, amelyeket a leginkább el akarunk rejteni, még magunk elől is. A kérdés nem az, van-e bennünk árnyék – hanem az, merünk-e ránézni, mielőtt ő néz vissza ránk. (note to myself)

Tegnap lett volna 133 éves Walter Benjamin, a német zsidó filozófus és esztéta. De csak 48 év adatott meg neki ezen a világon – éppen annyi idős volt halálakor, mint most én. Önkezével vetett véget az életének, de nem azért, mintha megunta volna az életet magát. Hanem azért, mert ő is a könyvek, az í­rás embere volt, akárcsak e sorok í­rója. Csak éppen egy olyan korban élt, amikor a könyveket és a könyvek szerelmeseit is tűzre vetették az egykönyvű emberek. Akiktől, mint Aquinói Tamás í­rta, óvakodjunk. Benjamin a nácik elől előbb Franciaországba menekült, majd annak összeomlása után a Pireneusokon át akart Spanyolország érintésével Portugáliába menni, hogy onnan hajót fogjon Amerikába. A hegyeken sikeresen át is gyalogolt. De a másik oldalon sajnos a spanyol csendőrök elkapták és vissza akarták toloncolni. Zsidóként halálos í­téletet jelentett volna számára, ha a Gestapo kezébe kerül – í­gy inkább morfin tablettákkal átsegí­tette magát a túlvilágra. A sors iróniája, hogy másnap a csoport tagjait végül mégis továbbengedték Lisszabonba. Milyen tragikus vég – milyen befejezetlen élet. Mennyi beteljesületlen í­géret, mennyi kimondatlan vágy, mennyi elfojtott sóhajtás lakozik az emberi szí­vben, amikor átlépi azt a bizonyos kaput. Még akkor is, amikor már élete őszén hajtja álomra a fejét – akkor pedig főleg, amikor élete delén kell búcsút intenie a világnak. Benjamin rövid életében annyi remekművet í­rt, mint más egy hosszú élet alatt sem. Hihetetlen érzékenységgel reagált kora kultúrájának minden kollektí­v rezdülésére. Írásai nagyrészt ma is aktuálisak.„A műalkotás a technikai sokszorosí­thatóság korában” (1935) cí­mű esszéjében például arról í­r, miként változik meg a művészet, az esztétika szerepe a modern technológia korában. Szerinte a műalkotásokból a sokszorosí­thatóság korában elveszik az „aura” – ami az egyediségét, az itt-és-most-ságát biztosí­tja. Felismerte az új kifejezési formákban, mint amilyen a fotó és a film, azt a kétélű fegyvert, ami nem csak a tömegkultúrát, de a politikát és gyökeresen át fogja alakí­tani. Felismerte a veszélyt, hogy a totalitárus mozgalmak miként csinálnak a politikából a tömegeket kifinomultan manipuáló látványos cirkuszt. És hogy ez szükségszerűen vezet a háborúhoz, ami az emberiség megsemmisí­tését teszi esztitikai élvezetté a tömegek számára. És ő még nem is látta előre azt, hogy a „sokszorosí­tás” milyen hihetetlen lendületet vesz manapság a digitális kommunikációs technológiák, tömegbefolyásoló algoritmusok és a mesterséges intelligencia által. A deep fake, az álhí­rgyártó trollfrarmok, a virális hazugságok igazság-utáni korában. Manapság már egyénre szabott figyelem-buborékokban ül az ember, nem olyan kollektí­v delejezés hatása alatt, mint anno a Leni Riefenstahl filmjeit nézők a moziban. De az eredmény nagyjából ugyanaz: fasizmus, csak éppen 2.0. Benjamin a megbabonázó, béní­tó, áhí­tatba, gondolkodás nélküli kollektí­v eufóriába ejtő fasiszta esztétikával szembeszegezi a cselekvésre és kritikus gondolkodásra hí­vó művészetet. Alkotásokat, amik felébresztik a lelkiismeretünket, és nem elaltatják azt. Közösséget formálnak, nem pedig feloldanak valamiféle arctalan, egyakaratú masszává. Nem hitt abban, hogy a történelem menetelés a haladás irányába. A forradalmat nem a történelem valamiféle előre rohanó mozdonyaként fogta fel, hanem inkább vészfékként, amit ezen a mozdonyon meghúznak. A történelem attól lesz értelmes, hogy a legyőzöttek, az áldozatok, az elnémí­tottak emléke felé fordulunk. „Az emberek történelmének értelme csak akkor mutatkozik meg, ha emlékezünk azokra, akiknek az élete hiábavalóan múlt el,” í­rta.

Oscar Wilde egyetlen regényének főhőse, Dorian Gray egy jóképű, hiú fiatalember, aki alkut köt az ördöggel. Megőrzi a fiatalos élet- és vonzerejét, cserébe viszont mindaz a tökéletlenség, kudarc, betegség és öregség, amit elkerül, nyomot hagy egy róla készült festményen, amit egy titkos helyen őrizget, mindenki más tekintetétől távol. Miközben éli hedonista, élveteg életét, időről időre nem bír a kíváncsisággal, és meglesi a festményt. De amit lát, attól újra és újra visszariad: csúfság, öregség, gonoszság – mindaz, amit a festményen keresztül saját magában pillant meg. Valahol mindannyian Dorian Gray vagyunk. A világ felé egy megnyerő, vonzó arcunkat próbáljuk mutatni. Szeretnénk, ha lenyűgöznénk másokat a kedvességünkkel, a vonzerőnkkel, az eszünkkel. Saját magunkat is meggyőzzük, míg ebben a szerepben tetszelgünk. A maszk teljesen ráfagy az arcunkra. Elhisszük, hogy ez vagyunk mi. És közben mindent, ami nem illik ehhez a hamis énhez, kiselejtezünk. Szőnyeg alá söprünk és szégyellünk. Mert bizonyossággá érik bennünk a tévképzet, hogy enélkül nem vagyunk elegek, nem vagyunk szerethetők. Takargatjuk azokat a gondolatainkat, vágyainkat, amelyek kényelmetlenek. Vagy amelyekről joggal sejthetjük, hogy kultúránkban egyetemes elítélésnek lennének kitéve. De akárcsak Dorian arcképe, ez a mi árnyékképünk is előbb-utóbb önálló életre kel, és elkezdi befolyásolni a gondolatainkat, döntéseinket, kapcsolatainkat – anélkül, hogy tudnánk róla. Akár a legváratlanabb pillanatokban bukkan fel. Megmagyarázhatatlan szenvedélyekben, csillapíthatatlan indulat-kitörésekben. Esetleg másokra vetítve, mint félelmünk és gyűlöletünk tárgya, ami a valóságban saját magunkból fakad. Amikor előbukkan, néha úgy érezzük, mintha nem is mi lennénk azok. Mintha egy idegen venné át az ellenőrzést felettünk. Mintha démoni megszállottság áldozatává váltunk volna. Olyan érzések törnek elő, olyan viselkedéseket produkálunk, amelyektől mi magunk is megrettenünk. És ez mindenkire igaz. Ha azt hiszed, rád nem, akkor rád kétszeresen is! Legfeljebb másként, másban nyilvánul meg: kinek dühkitörésben, kinek függőségben, kinek arroganciában. Dorian végül tragikus véget ér. Gyakorlatilag öngyilkosságot követ el – és a festmény ismét a fiatal, gyönyörű Doriant ábrázolja, míg a földön egy öreg, eltorzult férfi hullája fekszik. Paradox módon éppen a saját árnyékától való félelme miatt emésztette fel az árnyéka. Másként alakult egy ókori Dorian Gray, Gautama Sziddhárta herceg sorsa. Ő egész fiatalkorát egy palotában töltötte, az örök ifjúság, egészség és boldogság illúziójában. Ahol soha nem kellett szükséget szenvednie semmiben és minden vágya kielégülhetett. Amikor aztán egyszer megszökött a palotából, egy öreg, egy beteg és egy halott emberrel való találkozás során rá kellett döbbennie, hogy az emberi létezés szükségszerűen korlátolt és vele jár a szenvedés. De Sziddhárta ettől a szembenézéstől nem az önpusztításig, hanem a szabadságig jutott el – és Buddhává vált. A Buddha követői gyakran meditálnak a saját tökéletlenségükön, korlátoltságukon és elmúlásukon: mindazon, amit a hétköznapi tudatállapotunkban hajlamosak vagyunk diszkréten a lélek szennyeskosarába süllyeszteni. „Egész életünket azzal töltjük, hogy elkerüljük azt, amitől a legjobban félünk – aztán rájövünk, hogy ez bennünk él,” írja Marc Epstein. Pedig gyakran éppen azok a részeink rejtik a gyógyulásunk kulcsát, amelyeket a leginkább el akarunk rejteni, még magunk elől is. A kérdés nem az, van-e bennünk árnyék – hanem az, merünk-e ránézni, mielőtt ő néz vissza ránk. (note to myself)

Tegnap lett volna 133 éves Walter Benjamin, a német zsidó filozófus és esztéta. De csak 48 év adatott meg neki ezen a világon – éppen annyi idős volt halálakor, mint most én. Önkezével vetett véget az életének, de nem azért, mintha megunta volna az életet magát. Hanem azért, mert ő is a könyvek, az írás embere volt, akárcsak e sorok írója. Csak éppen egy olyan korban élt, amikor a könyveket és a könyvek szerelmeseit is tűzre vetették az egykönyvű emberek. Akiktől, mint Aquinói Tamás írta, óvakodjunk. Benjamin a nácik elől előbb Franciaországba menekült, majd annak összeomlása után a Pireneusokon át akart Spanyolország érintésével Portugáliába menni, hogy onnan hajót fogjon Amerikába. A hegyeken sikeresen át is gyalogolt. De a másik oldalon sajnos a spanyol csendőrök elkapták és vissza akarták toloncolni. Zsidóként halálos ítéletet jelentett volna számára, ha a Gestapo kezébe kerül – így inkább morfin tablettákkal átsegítette magát a túlvilágra. A sors iróniája, hogy másnap a csoport tagjait végül mégis továbbengedték Lisszabonba. Milyen tragikus vég – milyen befejezetlen élet. Mennyi beteljesületlen ígéret, mennyi kimondatlan vágy, mennyi elfojtott sóhajtás lakozik az emberi szívben, amikor átlépi azt a bizonyos kaput. Még akkor is, amikor már élete őszén hajtja álomra a fejét – akkor pedig főleg, amikor élete delén kell búcsút intenie a világnak. Benjamin rövid életében annyi remekművet írt, mint más egy hosszú élet alatt sem. Hihetetlen érzékenységgel reagált kora kultúrájának minden kollektív rezdülésére. Írásai nagyrészt ma is aktuálisak. „A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korában” (1935) című esszéjében például arról ír, miként változik meg a művészet, az esztétika szerepe a modern technológia korában. Szerinte a műalkotásokból a sokszorosíthatóság korában elveszik az „aura” – ami az egyediségét, az itt-és-most-ságát biztosítja. Felismerte az új kifejezési formákban, mint amilyen a fotó és a film, azt a kétélű fegyvert, ami nem csak a tömegkultúrát, de a politikát és gyökeresen át fogja alakítani. Felismerte a veszélyt, hogy a totalitárus mozgalmak miként csinálnak a politikából a tömegeket kifinomultan manipuáló látványos cirkuszt. És hogy ez szükségszerűen vezet a háborúhoz, ami az emberiség megsemmisítését teszi esztitikai élvezetté a tömegek számára. És ő még nem is látta előre azt, hogy a „sokszorosítás” milyen hihetetlen lendületet vesz manapság a digitális kommunikációs technológiák, tömegbefolyásoló algoritmusok és a mesterséges intelligencia által. A deep fake, az álhírgyártó trollfrarmok, a virális hazugságok igazság-utáni korában. Manapság már egyénre szabott figyelem-buborékokban ül az ember, nem olyan kollektív delejezés hatása alatt, mint anno a Leni Riefenstahl filmjeit nézők a moziban. De az eredmény nagyjából ugyanaz: fasizmus, csak éppen 2.0. Benjamin a megbabonázó, bénító, áhítatba, gondolkodás nélküli kollektív eufóriába ejtő fasiszta esztétikával szembeszegezi a cselekvésre és kritikus gondolkodásra hívó művészetet. Alkotásokat, amik felébresztik a lelkiismeretünket, és nem elaltatják azt. Közösséget formálnak, nem pedig feloldanak valamiféle arctalan, egyakaratú masszává. Nem hitt abban, hogy a történelem menetelés a haladás irányába. A forradalmat nem a történelem valamiféle előre rohanó mozdonyaként fogta fel, hanem inkább vészfékként, amit ezen a mozdonyon meghúznak. A történelem attól lesz értelmes, hogy a legyőzöttek, az áldozatok, az elnémítottak emléke felé fordulunk. „Az emberek történelmének értelme csak akkor mutatkozik meg, ha emlékezünk azokra, akiknek az élete hiábavalóan múlt el,” írta.

Az emberek meglepően hasonlóan í­rják le, amit akkor élnek át, amikor lelki krí­zisben vannak. Folyamatosan úgy érezzük, mintha egy mázsás súly nehezedne a mellkasunkra. Volt már ilyenben részed? Nekem is, bár szerencsére nem most. Szinte csak akkor szabadulsz meg a rettentő nyomástól, amikor alszol. És van az a pillanat az ébrenlét és az álom határán, amikor már felébredtél, de még nem ugrottak a helyükre az emlékeid, az identitásod, a hely és az idő, amiben vagy. Ebben a röpke, tűnő pillanatban még nem érzed a súlyt – a lelked súlytalan. De aztán fókuszba áll a valóság. Visszaemlékezel arra, ki vagy, és mi történt veled. A nyomasztó teher ismét rád nehezedik. Ahogy Rilke í­rja: „És minden reggel újra kezdődnek a dolgok, mintha még nem történt volna semmi. Csak a szí­vünk emlékezik.” Sokat elgondolkodtam azon, hogy ez a röpke súlytalan pillanat üzenetet hordoz számunkra. Azt az üzenetet, hogy a teher, amit viselünk, viszonylagos. Az ego terhe. Az ő vesztesége. Sérelme. Ezt a terhet nem csak mi hordozzuk, de egyben mi is teremtjük újra, minden egyes reggel. A gondolatainkkal, az érzéseinkkel. Mögötte pedig mindig is ott van valami más – egy jóval tágasabb, végtelen óceán. Amitől minden pillanatban csak egy karnyújtásnyi távolság választ el bennünket. Ahol a teher elveszí­ti a súlyát és az értelmét. „Az ego nem más, mint egy vékony ostya, ami egy szivárványosan csillogó óceán felszí­nén lebeg,” mondta James Hollis, a jungiánus pszichológus. Ez a gondolat vigaszt nyújt. Mégis, aki azt hiszi, hogy eldobhatja az ego terheit és rögtön beleugorhat ebbe a végtelen óceánba, téved. Nincs expressz felvonó, nincs spiritual bypassing, nincs kémiai vagy egyéb tudatmódosí­tó, ego dissolution, ami megspórolná nekünk a hosszú, fájdalmas önismereti utat. Amit végig kell járnunk addig, amí­g a veszteségünk, a gyászunk, a sérelmünk, a kudarcunk, a szégyenünk a helyére nem kerül. Jelentést nyer. Az ego nem véletlenül alakult ki. Egyfajta védőpajzs. Ami megóv, segí­t a túlélésben – de egyben foglyul is ejt minket. Ahogy Hollis í­rja: az ego hasznos szolga, de rettenetes úr. Meg kell szelí­dí­tenünk, ahogy a kis herceg a rókát. Lassan, türelemmel, figyelemmel. Meg kell tanulnunk felfedezni az árnyékban lévő részeinket. Felelősséget kell értük vállalnunk, bármilyen nehéz is. Mert a szabadság egyben felelősség. „Az emberek elfelejtették ezt az igazságot – mondta a róka. – De neked nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelí­dí­tettél.” (note to myself)

Amikor az én generációm – X – először találkozott az illegális drogokkal a 90-es években, ez az egész téma teljesen tabu volt. Persze sok szempontból még ma is az. Ha a hivatalos állami hozzáállást nézzük. De nekünk itt Kelet-Európában annak idején még az előző nemzedékektől sem igazán volt mit tanulnunk. Hiszen ők csak annyit tudtak erről a témáról, ami a Vasfüggöny mögé beszivárgott a Kádár-rendszerben: torz és részleges féligazságokat. Élő tapasztalatok nélkül. Nem volt még Internet, vagy ami volt, gyermekcipőben járt. Első élményeink tétova tapogatózások voltak. Haveroktól ellesett trükkökből, a folklór ködén át, saját hibáinkból tanulva kellett elválasztani a tényeket és a mí­toszokat. A ma felnövekvő generációkkal azonban már másként van. Egyre többször hallok olyan történeteket, különösen í­gy nyáron, fesztivál-szezonban, hogy egy éppen felnőttkorba lépő fiatal nem a haverokkal, hanem éppen a szüleivel próbálja ki először a füvet, az ecstasy-t vagy az LSD-t. Persze ezektől a történetektől a hivatalosságok valószí­nűleg agybajt kapnak. Hogy teheti egy szülő, hogy „kábí­tószert” ad a gyerekének? Micsoda felelőtlenség! Bizonyára vannak felelőtlen szülők is. Tudjuk azt is, hogy az alkoholista/függő szülők gyermekei is nagyobb eséllyel válnak függővé.Átadják a transzgenerációs traumákat, az egészségtelen megküzdési stratégiákat. Azt is tudjuk, hogy minél hamarabb próbál ki valaki szereket, annál nagyobb valószí­nűséggel lesznek komoly problémái a szerhasználattal később. Egy bizonyos érettség, életkor alatt bizony felelőtlenség túlzottan engedékenynek lenni. De én most azokról a szülőkről beszélek, akikre rosszindulattal sem tudnám rásütni, hogy függők, vagy hogy felelőtlenek. Éppenhogy nagyon is rendezett életet élnek és a szí­vükön viselik a gyerekeik sorsát. A legjobbat akarják neki. Bár nagy tapasztalataik vannak tudatmódosí­tó szerekkel, és tudják, hogy nem ártalmatlanok, egyben azzal is tisztában vannak, hogy ha egy fiatal ki akarja próbálni – legfeljebb késleltetni tudják a kipróbálást, de megakadályozni nem. Különösen – és ezt itt hangsúlyozom – ha már 18 körüli, felnőttkorba lépő fiatalokról van szó. Éppen a saját tapasztalataikból indulnak ki: milyen jó is lett volna, ha valaki olyan vezeti be őket ebbe a világba anno, akiben megbí­znak. Milyen jó lett volna, ha látnak maguk előtt olyan mintákat, hogy lehet ezekkel a szerekkel felelősen, tudatosan élni – és nem visszaélni velük. Márpedig ezek a szülők, akikről beszélek, maguk is í­gy használnak szereket. Kikapcsolódásra, önmegismerésre, szocializációra, örömszerzésre – alkalomhoz kötötten, romboló függőség nélkül. „Inkább velem használjon először, mint valami ki tudja mennyire megbí­zhatatlan idegenekkel,” mondta nekem egy felnőttkorba lépő lány apukája. Aki egyébként saját bevallása szerint élete egyik legjelentőségteljesebb élményét élte át, amikor a lányával MDMA-zott egy fesztiválon. „Sokkal közelebb kerültünk egymáshoz és megtudtuk, hogy miben van a másik.” Tény az, hogy felnőtt már egy olyan generáció, akiknek a szülei nem csak TV-ből vagy fiatalkori sztorikból ismerik a drogokat, de felnőttkoruk nagy részében kisebb vagy nagyobb rendszerességgel, alkalomszerűen maguk is használtak illegális szereket. És ez az új generáció már teljesen másként szocializálódik bele mondjuk a füvezésbe vagy a partidrogozásba. A társadalom, az állam viszont még mindig a szemellenzős zéró-tolerancia álláspontján van ebben a kérdésben. Így a generációközi tapasztalatok átadásával sem foglalkozunk őszintén: vajon mik legyenek a szabályok? Vajon hogyan tudják az idősebb generációk úgy átadni a tapasztalataikat, hogy közben se ne démonizáljanak képmutatóan, de ne is normalizáljanak felelőtlen droghasználati mintákat? Mik az etikai bukkanók? Honnan tudhatod, hogy kész van rá? Ezek a kérdések bizony ma nagyon sok szülőt kí­noznak, és ezek a szülők szinte semmi támogatást nem kapnak a megválaszolásukhoz a buta egybites propagandán kí­vül. Ez baj.