Széljegyzetek

Tudjátok amikor valami rossz dolog történik veled, ami szembesí­t a létezés végességével, az néha tükör is. Más emberek velünk szemben tanúsí­tott viselkedésében látjuk visszaköszönni azt, ahogy korábban mi reagáltunk hasonló helyzetben lévő más emberekre.

Azt tapasztaljuk, hogy most mi vagyunk az a „más” – akivel ez bizony megtörténhet. És hirtelen rádöbbenünk, hogy mennyire egyedül tudunk maradni egy ilyen helyzetben. No nem azért, mert nem lesznek olyanok, akik sietnek kinyilvání­tani a „segí­tő” szándékukat és véleményüket. Ó nem. Éppen ellenkezőleg.

Akit valaha diagnosztizáltak már valami súlyos betegséggel, az tudja, miről beszélek. Még ha nem is értjük teljesen a betegséget, mint amilyen a rák, akkor is jönnek az okoskodók. Elkezdődik a licitálás a blame game-ben. Biztos nem eszel egészségesen. Túl sok húst eszel/nem eszel húst. Sokat iszol/nem iszol eleget. Kevés a vitamin, biztos az a gond. Nem mozogsz/túl sokat mozogsz. Túl sok az E a kajádban. A műanyag, az a hibás. A CBD-olaj, tesó, az a tuti! Pozití­v gondolkodás: nézd a jó oldalát! Mindenkinek van valami remek ötlete, hogy mit nem csináltál, vagy mit kellene csinálnod. És persze kész ezt megosztani veled, cserébe azt várja, hogy légy nagyon hálás érte.

Élheted te a világ legegészségesebb, legboldogabb emberének életmódját: akkor is meg fogod kapni. A lényeg, hogy legyen valami racionális abban, ami irracionális, legyen felelőse annak, aminek nincs felelőse. Ha jobban igyekeztél volna, akkor most egészséges lennél. Hát nem érted, te hülye?

Nem gonoszságból fakad ez. Sokszor puszta jószándékból. Az ember okság-kereső állat: borzasztóan frusztrálja, ha valakit, valamit nem tud belehelyezni az ő kis koordináta-rendszerébe a megfelelő skatulyába. Ha nem tudja megmagyarázni, hogy valakivel miért történnek rossz dolgok. Elvégre a világegyetem egy igazságos, racionális hely, ahol jó emberekkel nem történhetnek rossz dolgok – legalábbis ehhez az illúzióhoz próbálunk ragaszkodni. Mert rettegünk tőle, hogy velünk is rossz dolgok történjenek.

Ezért hát könnyebb í­télkezni, mutogatni, okoskodni. Helyette megoldani. Sajnálkozni. Cöccögni. Jól megmondani a frankót, utána meg önelégülten hátradőlni: „hát én megmondtam neki, bezzeg én a helyében.” Olyan ez, mint egy védőpajzs.

Ezért aztán minden egyes alkalom, amikor valakinek el kell mondanod, hogy valami gond van veled, olyan, mint egy inkvizí­ciós kihallgatás. Ahol a bí­ró mérlegli a vallomásodat, és kimondja az í­téletet rólad. Még akkor is, ha nem mondja ki: ott van a szemében. A segí­tőszándékú okosságokban, történetekben, amiket elmond. A sajnálat még nem együttérzés, bár gyakran álcázzák annak. Az együttérzés ott kezdődne, hogy valaki jelen van velünk, í­télkezés nélkül. Nem tudja le azzal, hogy okoskodik.

Így hát inkább el sem mondjuk senkinek. Titok marad. Egyedül nézünk szembe a jövővel. Magunkban tartjuk a bánatunkat, a szorongásunkat, hogy ne kelljen szembesülni a ki nem mondott bélyeggel: te tehetsz róla. Valami baj van veled.

Rájössz, hogy mennyire többet ér a megértés a sajnálatnál.

Máté Gábort sokan félreértik, amikor arról beszél, hogy a függőség nem betegség, hanem a legemberibb dolog a világon. Vajon akkor csökkenteni akarja a jelentőségét annak, hogy mennyire el tudja torzí­tani az ember életét a függőség? Hogy milyen sok káros hatása van? A fenét. Nem erről van szó.

Hanem arról, hogy amit valamiféle kóros viselkedésnek hiszünk, az valójában nagyon is természetes reakció, amit nem a drog okoz, hanem a szenvedés. A drog csak eszköz. Nem is szükséges és nem is elégséges feltétele a függőség kialakulásának. A függőséget nem a drog hatása okozza, hanem az ember reakciója a szenvedésre, amit magával hurcol, mint egy keresztet.

Igen, mások vagyunk abban, hogy vajon mitől és mennyire válunk függővé. A különféle függőségek egészségügyi és egzisztencális hatásai teljesen mások lehetnek. Nem mindegy, hogy az ember kávétól vagy herointól válik függővé. De ettől még a függőség gyökerei ugyanott vannak – az ember görcsös igyekezetében, hogy a valósághoz fűződő torz viszonyát javí­tsa, hogy elkerülje a szenvedést.

És ebben a szenvedésben mindannyian részesülünk: még azok is, akik egyébként nem válnak függővé drogoktól. Ez a szenvedés természetes és szerves része az emberi létezésnek: abból fakad, hogy görcsösen ragaszkodunk ahhoz, hogy valami mást akarunk, mint ami van, és valami mássá akarunk válni, mint akik valójában vagyunk. Amiben különbözünk, az legfeljebb az, hogy mennyit kapunk a szenvedésből, és mennyire vagyunk érzékenyek és sérülékenyek, mennyire vagyunk elszigetelve, jelentés és tartalom nélküli élet-zárványokban. Minél nagyobb bennünk a szenvedés, minél kevesebb a jelentés – annál súlyosabbak lesznek a függőségeink is.

A Buddha első két nemes igazsága: a kielégületlenség, mint szenvedés (dukkha) a sóvárgásból (tanha) fakad. Abból, hogy elkerüljük a fájdalmat, hogy új kellemes élményeket szerezzünk és hogy mások fölé emelkedjünk. Ebből a szempontból az emberi létezés nem más, mint függőség. Amiből a felépülés az, hogy megtanuljuk elengedni a ragaszkodást. Aki valaha meditált már, az tudja, ez milyen nehéz. Nem elég a motiváció, sok összetevője van. A Buddha is tudta ezt, ezért beszél „nyolcrétű ösvényről”.

Lehet, hogy sokan azt mondják: ezzel trivializáljuk és relativizáljuk a függőséget, mint „szenvedélybetegséget”. Persze a diagnosztikai skatulyáknak lehet gyakorlati haszna akkor, amikor például állami forrásokat kell lehí­vni az egészségügyi ellátásban. De ettől függetlenül is azt gondolom, hogy a függőség megdöbbentően emberi dolog, aminek a „kórossága” igazából kulturális megí­télés kérdése. És a függőséggel küzdők nem valami egzotikus deviáns mások, csupán talán jóval intenzí­vebben élnek meg olyan egzisztenciális krí­ziseket, amelyek az emberek többségének az életében csillapí­tott formában jelentkeznek.

Sokan mondtátok az í­rásaimmal kapcsolatban: dehát ez nem is csak a függőségre igaz! „Ezt én is átérzem, pedig nem is vagyok függő” – olvasom a kommentekben. Igen, pont ez a cél. Aki függőséggel küzd, az egyáltalán nem valami a hétköznapi halandó számára teljességgel érthetetlen valóságsí­kon létezik. Nagyon is emberi problémákkal szembesülünk mindannyian, csak éppen nagyon gyakran máshonnan indulunk, mások az élettapasztalataink. Rossz dolgok történnnek velünk, amiket nem tudunk feldolgozni. És a skatulyázásból fakadó felsőbbrendűség (én „normális” vagyok, ő nem) helyett sokkal előremutatóbbnak tartom azt, amikor együttérző figyelmet tanúsí­tunk egymás iránt.

Azt kí­vánom Nektek, és magamnak is, hogy 2023-ban minél többször és jobban átéljük, adjuk és megtapasztaljuk ezt a gyógyí­tó, szerető figyelmességet! मैत्री🙏

„Fölszállott a páva a vármegye-házra,
Sok szegény legénynek szabadulására.”

Kényes, büszke pávák, Nap-szédí­tő tollak,
Hí­rrel hirdessétek: másképpen lesz holnap.

Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre,
Új arcok, új szemek kacagnak az égre.

Új szelek nyögetik az ős, magyar fákat,
Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat.

Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig,
Vagy ez a mi hitünk valóságra válik.

Új lángok, új hitek, új kohók, új szentek,
Vagy vagytok, vagy ismét semmi ködbe mentek.

Vagy láng csap az ódon, vad vármegye-házra,
Vagy itt ül a lelkünk tovább leigázva.

Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek,
Vagy marad régiben a bús, magyar élet.

„Fölszállott a páva a vármegye-házra,
Sok szegény legénynek szabadulására.”

Ady Endre, Fölszállott a páva

Az Országos Mentőszolgálat közleménye szerint szilveszter éjjel 188 embert szállí­tottak kórházba túlzott alkoholfogyasztás miatt, közülük 35-en kiskorúak voltak. Mindez a sajtó ingerküszöbét alig érte el. Hiszen egy olyan országban élünk, ami „megtanult együtt élni az alkohollal”. Ahol a pálinka az nem drog – hanem „alapvető élelmiszer”. Gondolom a 35 kiskorúval is majd összekacsintanak a szülők (ha vannak): ej, te kis kopé, legközelebb azért apádnak is hagyj abból az alapvető élelmiszerből! Delegalábbnemdrogozikagyerek.

A szilveszteri posztban az alkohollal kapcsolatos ártalomcsökkentő tippeket osztottam meg. Sajnos túl kevés emberhez jutnak el ezek. Az iskolákban még mindig szünetel a prevenciós tevékenység. És tudjátok valahol nagyon szomorú az is, hogy csak olyan nulla állami támogatással rendelkező kis oldalak foglalkoznak ezzel a közösségi médián, mint mi vagyunk.

Valami nagyon nincsen rendben azzal a rendszerrel, ami lépten-nyomon a „gyerekek védelmére” hivatkozik, de csak akkor, amikor nemlétező fantomellenségektől kell rettegni. A „genderőrülettől” meg az „LMBTQ-lobbitól”. Ellenben amikor valós, a fiatalokat ténylegesen érintő veszélyekről van szó, mint amilyen a túlzott alkohol-fogyasztás, akkor ez a veszélyérzet sehol sincsen. Vad pálinkaliberalizálás, az viszont van. Valahol nagyon félrecsúszott ez az egész „gyermekvédő” buzgalom meg „keresztény szabadság”, nem gondoljátok?

Kérlek, 2023-ban is támogassátok a Drogriportert, hogy megmaradjon ez a kritikus hang: https://drogriporter.hu/tamogass/