Széljegyzetek

„Az igazi nagylelkűség éppen azoknak az okoknak az elpusztí­tását foglalja magában, amiben a hamis jótékonyság gyökerezik,” í­rta Paul Freire brazil filozófus, Az elnyomottak pedagógiája cí­mű nagy hatású könyvében. „A hamis jótékonyság arra kényszerí­ti a megfélemlí­tetteket és az alávetetetteket, az ‘élet kitaszí­tottjait’, hogy kézfogásra nyújtsák remegő kezeiket. A valódi nagylelkűség abban rejlik, hogy ezeket a kezeket, akár egyének, akár közösségek kezeiről is van szó, ne könyörgésre kelljen kinyújtani, hanem hogy egyre inkább dolgos emberi kezekké váljanak, amelyek munkájuk által átformálják a világot.”

Ezek a sorok ma – sajnos – éppen olyan aktuálisak, mint a 60-as években, amikor a brazil katonai diktatúra börtönéből szabaduló szerzőjük papí­rra vetette őket. Elég szétnéznünk ma Magyarországon, hogy ezernyi jelét lássuk annak a hamis jótékonyságnak, amiről Freire í­rt: a saját helyzetükért a szegényeket hibáztató, a felelősséget a családokra hárí­tó állami cserbenhagyásnak. Amit persze leöntenek egy karitatí­v, ájtatoskodó cukormázzal, és ráütik a „gondoskodáspolitika” bélyegét, hogy a rossz lelkiismeretüket megnyugtassák.

„Gondoskodni” olyanokról lehet, akik nem képesek az önálló életre. Gyerekekről, fogyatékkal élőkről. De az, hogy a kormány szociálpolitika helyett „gondoskodáspolitikáról” beszél, azzal gyakorlatilag konzerválja a társadalmi egyenlőtlenségeket és lemond arról, hogy ezeket neki csökkentenie kellene. Lemond arról, hogy a társadalom perifériáján élőket, a leszakadókat, a nyomorgókat felnőtt emberként, partnerként kezelje, ehelyett egy egészségtelen paternalista gyámkodást, feudális függőséget alakí­t ki.

A „gondoskodás” persze éppúgy porhintés, mint amennyire hazugság volt a régi időkben az, hogy a földesúr és az egyház „gondoskodott” a jobbágyokról. A lényeg: hogy a szegényeket benne tartsa a kiszolgáltatottságban, az anyagi és szellemi nyomorban. Hiszen ezáltal válnak manipulálhatóvá és kihasználhatóvá. És vajon ki gondolta komolyan, hogy amikor már vannak vármegyék és főispánok, harácsoló döbrögik és kapzsi főpapok, akkor majd nem lesznek jobbágyok is?

Az a nagy helyzet, kedves honfitársaim, hogy az ország mozdonya gőzerővel halad – a rossz irányba. Visszafelé, a múltba, ahonnan menekülni kellene. Amiről legnagyobb í­róink, költőink, reformereink és forradalmáraink sok nemzedéken keresztül í­rták, mondták, kiabálták: elég volt! Abba a világba, ahol az ország népének jelentős része jogfosztottságban, sötétségben él, miközben egy szűk elit gondtalanul dőzsöl a luxusban. Pandúrokkal, ispánokkal és bértollnokokkal körülvéve, akik betonba döngölnek mindent és mindenkit, aki meg meri kérdőjelezni az uralmukat.

És a legszörnyűbb ebben az egészben az, hogy az ilyen rendszerekbe szervesen beépül a Stockholm-szindróma. Hiszen éppen azok tapsolnak leginkább az elnyomásnak – és rettegnek a dolgok megváltoztatásától a leginkább, akiket a rendszer a leginkább kizsákmányol és kirekeszt. „Az elnyomottak, mivel internalizálták az elnyomó képét és elfogadták az útmutatásait, rettegnek a szabadságtól,” í­rja Freire. Ezért aztán sok í­rástudónak kézenfekvőnek tűnik a megoldás: az árulás. Hiszen ha a nép ezt szereti, akkor ő miért emelje fel a hangját? Hiszen halgatni arany. Sőt, ő miért ne húzna belőle hasznot? Miért ne váltaná aprópénzre a lelkiismeretét? És ha körülnézünk, ennek a példáit látjuk most mindenfelé.

De valahol ez elhoz egy megtisztulást is. Egy erős demokráciában nem tudhatjuk, ki az, aki valóban a szabadság és egyenlőség barátja, és ki az, aki csak egyszerűen beáll a sorba. De az, aki itt ma még nyilvánosan ki mer állni, fel mer szólalni – aki még ellenáll, arról tudhatjuk, hogy az ő vezére bensőjéből vezérel – ember, és nem vad. Szí­ve, mig vágyat érlel, nem kartoték-adat. És nem tehet mást, mint Paul Freire – mert a benső vezére nem enged mást tennie: a népét kell taní­tania, nem középiskolás fokon. Még akkor is, ha ugyanebből a népből sokan vannak az elámí­tottak és félrevezetettek, akik megtagadják. „Az emberi létezés nem lehet néma, és nem is táplálhatják hamis szavak, csak igaz szavak, amelyekkel férfiak és nők átformálják a világot,” í­rja Freire.

Adnak neked valamit a Drogriporter í­rásai? Akkor kérlek, Te is adj valamit, hiszen ezeket az í­rásokat nem támogatja senki más rajtad kí­vül. Támogasd a Drogriportert: https://drogriporter.hu/tamogass/

Nemrég í­rtam egy cikket arról, hogy a Buddha taní­tása szerint az egész emberi létezés – függőség. Hiszen a szenvedésünk mindig abból fakad, hogy ragaszkodunk dolgokhoz, sóvárgunk dolgok iránt. Amelyek keletkeznek és elmúlnak, és soha nem adhatnak nekünk tartós boldogságot és elégedettséget.

Az elégedetlenség – a kielégületlenség – az emberi élet szerves része. I can get no satisfaction, ahogy Mick Jagger énekelte. A kielégülést paradox módon nem az hozza el, hogy még többet, még jobbat szerzünk meg abból, ami iránt sóvárgunk. Az csak olaj a tűzre. A szenvedésnek az vethet véget, ha felismerjük, hogy el kell engednünk a ragaszkodásunkat. És ez nem megy pusztán akaraterővel: éppúgy, ahogy hosszú ideig megtanultunk ragaszkodni – a ragaszkodásból való „kitanulás” is éppí­gy hosszú ideig tart.

Amikor drogokról van szó, esetleg szerencsejátékokról, akkor az emberek többsége viszonylag könnyen felismeri a függőséget. Amikor azonban a társadalom által nagy becsben tartott dolgokról van szó, akkor jóval kevésbé. Ritkán tartják függőnek azt, akinek a függősége a munka, vagy egy párkapcsolat, esetleg a hatalom. Pedig a mechanizmus ugyanaz.

A Buddhának azt a taní­tását pedig végképp nagyon kevesen értik meg, miszerint a legnagyobb függőségünk nem más, mint a saját különálló, változatlan lényeggel rendelkező énünk képzetétől való függőségünk. A legtöbb szenvedést éppen az okozza nekünk, hogy mindent ennek a képzetnek a szemüvegén keresztül fogunk fel: az enyém. Nekem. Engem. Tőlem. Hozzám. És a többi.

Meg akarunk szabadulni a szenvedéstől – jobban mondva meg akarjuk szabadí­tani a szenvedéstől azt, amit önmagunknak hiszünk. Arra vágyunk, hogy az énünk megtisztuljon a sok gyötrő kétségtől, szenvedélytől. De arra nem gondolunk, hogy a szenvedésünk éppen abban a görcsös ragaszkodásban gyökerezik, ami a saját magunkról alkotott képzeteinkhez fűz.

Van egy ősi buddhista legenda, ami megvilágí­tja ezt a taní­tást.

Valaha réges-régen élt egy kí­nai tudós, Huj-ko, aki felkereste a barlangjában kora nagy buddhista taní­tóját, Bóddhidharmát, hogy az taní­tványául fogadja. A Mester azonban elhajtotta a fenébe, mert túl arrogánsnak találta. Végül a legenda szerint Huj-ko levágta a saját karját, és felajánlotta Bóddhidharmának, hogy elszántságát bizonyí­tsa előtte. Bóddhidharma végül beleegyezett, hogy taní­tsa.

– Háborog a elmém, csillapí­tsd le – könyörgött neki Huj-ko.
– Hát hozd elém, hogy lecsillapí­thassam – felelte a Mester.
– Hosszú évek óta keresem, kutatom, de nem találom – vallotta be a taní­tvány.
– Lám, akkor máris sikerült lecsillapí­tanom – válaszolta mosolyogva Bóddhidharma.

A kereső nem-találás, avagy a nem-találó keresés – gyakran maga a találás. This is the way.

(notes to myself)

Vajon hogyan jutottunk el odáig, hogy Amerikában egy évben több, mint 100 ezer ember hal meg drogtúladagolásban? Ebben a videóban 10 percben összefoglalom nektek – osszátok!
A blogon ugyanez í­rásban: https://drogriporter.444.hu/2023/09/21/miert-hal-meg-ilyen-sok-ember-drogtuladagolasban-amerikaban

Amennyiben fontosnak tartjátok a hiteles tájékoztatást, kérlek, támogassátok a Drogriportert: https://drogriporter.hu/tamogass/

Robert Waldinger pszichiáter a Harvard Egyetem professzora, nem mellesleg Zen buddhista pap, a világ leghosszabb boldogság-kutatásának vezetője. Ez a kutatás immár 80 éve követi végig emberek egy csoportjának az életét, elképesztő részletességgel, hogy megválaszolja a kérdést: vajon mitől lesznek boldogok az emberek? Waldinger két fő következtetést vont le az eredményekből. Mindkettő szinte közhelyesnek tűnik – és mégis, túl gyakran szem elől tévesztjük őket.

Az egyik: a boldogság kulcsa nem az IQ-ban, a génekben, az irányí­tószámban vagy a bankszámla egyenlegében rejlik. Hanem a közeli emberi kapcsolatok minőségében. A kutatás szerint az emberek vagyoni helyzettől, társadalmi státusztól, kultúrától, származástól, nemtől stb. függetlenül akkor éltek leginkább örömteli és egészséges életet, ha elmélyült, tartalmas emberi kapcsolataik voltak.

És igen: fontos, hogy a tested karbantartsd. De érdekes módon az egészségben is nagyobb szerepet játszik, hogy mennyire jók a kapcsolataink, és nem pedig fordí­tva. Az egészség többről szól, mint a koleszterol, a cukor vagy az izmok. A jó kapcsolatok nem csak a testünket, de az agyunkat, az elménket is védelmezik az entrópiától, még akkor is, ha már korosodunk.

A másik: tény, hogy a munka fontos része az életnek. Fontos, hogy ne éljünk nélkülözésben. De aki attól várja az örömet és elégedettséget az élettől, az csalódni fog. Hiába halmozzuk a vagyont, a hí­rnevet, a cí­meket, az elismerést: a valódi boldogság forrását nem ezek, hanem a kevés, de közeli és mély emberi kapcsolat jelentheti számunkra. És ezektől a túlzásba vitt, kényszeressé váló munka gyakran elveszi az időt.

Az emberek gyakran azt feltételezik: ha menő állásom lesz, ha fényes karriert futok be, ha vagyont és hí­rnevet halmozok, ha izmosabb/soványabb/szexibb leszek, ha kúl kocsival járok – akkor több ember fog tisztelni és szeretni, ergo boldogabb leszek. Az egész kultúránk ebbe az irányba tol bennünket. Pedig ha ugyanezt az energiát a legfontosabb emberi kapcsolatainkba fektetjük, ezerszer jobban megtérül.

„A magány öl,” figyelmezet Waldinger. „Legalább annyira pusztí­tó erő, mint a dohányzás vagy az alkoholizmus.”

A magány, az elszigeteltség a legmérgezőbb az emberi lények számára – és ebből erednek gyakran a többi népbetegségek, függőségek is. Nem a kapcsolataid száma számí­t: sok ismert, hí­rneves ember fuldokol a magányban. Nem is az, hogy vajon házasságban élsz-e vagy sem: egy házasságban is lehet magányosnak lenni. A kapcsolataid minősége a lényeg, még ha kevesebb, informálisabb ilyen kapcsolataid is vannak.

Adnak valamit a Drogriporter í­rásai? Kérlek, te is adj valamit: támogasd a Drogriportert: https://drogriporter.hu/tamogass/

„A felelősségvállalás, a tartás, a döntésképesség, a józan í­télőképesség, az önállóság, a racionális jövőtervezés, az emberséges irányí­tás” – sorolja fel a „férfiértékeket” a kormányzati hátszéllel indult Férfiak Klubja. Aminek célja, hogy „szellemiségének médiakisugárzása által” ismét presztí­zst teremtsen a férfias erényeknek.

Hogy ezek az értékek – valódi értékek, azt szerintem senki sem vonja kétségbe. De vajon mitől lenne „férfias” a felelősségvállalás? Vajon egy nő nem vállal felelősséget? És miért ne lehetne józan í­télőképessége egy teljesen nőies nőnek? Miért ne tudhatna egy nő emberségesen, felelősen, racionálisan irányí­tani? Vállalatot, minisztériumot, országot?

Ez a recept elég egyszerű: végy egy tetszetős erényt, ami az önállósággal, racionalitással és vezetéssel kapcsolatos, és cí­mkézd fel, hogy férfierény. Végy egy másikat, ami a szolgálattal, alávetettséggel, gondoskodással kapcsolatos, és cí­mkézd fel, hogy női erény. És hitesd el az emberekkel, hogy mindez a Természet parancsa. És hogy a biológia predesztinálja az embereket a különféle szerepekre a társadalomban: igazolja, hogy a férfiak üljenek a vezető, jól fizető beosztásokban, mí­g a nők a gondoskodó, alávetett, rosszul fizető foglalkozásokban – és persze ők végezzék otthon a házimunkát is.

Pedig valójában ennek semmi köze a biológiához – és az erényeket nem lehet biológiai nemhez kötni. Ha egy kicsit is megkapargatod a felszí­nt, akkor rá fogsz jönni, hogy mindez csupán sztereotí­pia. Társadalmi konvenciók. Amelyek biztosí­tják a férfiak kiváltságos és a nők alávetett szerepét a társadalomban.

Egyesek szerint férfias képesség a technikai érzék, a térlátás, a kockázatvállalás. Nos, én csomó nőt ismerek, akinek sokkal jobb nálam a technikai érzéke és a térlátása – mí­g én bizony kimondottan béna vagyok ezekben a dolgokban. És a hegymászásaim során sokszor kellett tapasztalnom, hogy teljesen független a nemtől az, hogy egy túrázó mennyi kockázatot vállal. Férfiasan bevallom, hogy engem sok nő lekörözött már ebben is. De egy kicsit sem ezen múlik, hogy ki a férfias és ki a nőies.

Ez az egész férfi-értékek letűnésén, a férfiak eltűnésén siránkozó macsó diskurzus szerintem roppant szánalmas. Semmi másra nem szolgál, mint begyepesedett nemi sztereotí­piákon alapuló kiváltságok bebetonozására. És semmi más nem mozgatja, mint a kiváltságos Keresztapák rettegése attól, hogy jönnek az erős, öntudatos nők, akik nem hajlandók többé ellátni a nekik kijelölt másodrangú állampolgári, gondoskodó-kiszolgáló-titkárnői szerepeket. És helyet követelnek maguknak a Nap alatt. Pedig ez í­gy van jól. Szólhatna valaki a macsóknak, hogy a Szolgálólány meséje egy disztópia, nem használati utasí­tás a világhoz…

(notes to myself)

„A társaság szponzorációs gyakorlatának megí­télése nem az én kompetenciám” – reagálta Seszták Miklós arra a kérdésre, hogy miért osztogatott vodkát reklámozó táskákat-sapkákat gyerekeknek Kisvárdán. Ööö. Hm. Nahát. Az bezzeg nem okozott kompetencia- és lelkiismereti-problémát, hogy azzal a hazugsággal riogassa a népet, miszerint az „LMBTQ lobbi” nemváltó műtéteket akar népszerűsí­teni az óvodákban. Akkor úgy mégis, hol kezdődik és hol végződik vajon a Képviselő Úr kompetenciája? El sem merem képzelni

Oly egyszerű boldognak lenni, és mégis, oly nehéz egyszerűnek lenni – sóhajtott fel Rabindranath Tagore, az indiai költő, akiről sétányt neveztek el a balatonfüredi korzón.

Bezony, az élet igazságai néha kiállhatatlanul és bosszantóan egyszerűek, bármennyire is próbáljuk őket túlbonyolí­tani. Ahogy egy buddhista taní­tó fogalmazott: egyszerű, de nem könnyű. Sőt, néha minél egyszerűbb, annál nehezebb.

Milyen egyszerű a megoldás az alkoholista problémájára: ne igyál. És mégis, ezt a borzasztóan egyszerű tanácsot milyen hihetetlenül nehéz megfogadnia. Még ha senki sem kényszerí­ti is az ivásra: az elméje ezer szálon, görcsösen függ, kapaszkodik a delejes mámorhoz. Ami enyhülést kí­náló oázisnak mutatkozik a szenvedés sivatagában – de valójában csupán délibáb, ami még kietlenebb, még sivárabb tévutakra vezérli a eltikkadt utazót.

De mielőtt még túl könnyen í­télkeznél az alkoholista vélt balgaságán: hány és hány ember tévelyeg józanul is olyan zsákutcák foglyaként, amelyekből a menekülés kí­vülről pofonegyszerűnek tűnik. És mégis: emberünk konokul fordul századszorra is a rossz irányba, ahol megint ugyanaz a kudarcélmény várja. Mint az elmeotthon lakója, aki saját fejét veri ütemes ritmusra a dühöngő gumifalába.

Emberi kapcsolatok bonyolult hálója. Munkahelyi konfliktusok. Hatalmi játszmák. Nárcisztikus zsarnokocskák által kiszipolyozott társak. A hiúságok vásárán aprópénzre váltott lelkiismeretek. Zsákutcáink, tévutaink száma végtelen – kora gyermekkorunk óta bele vannak hí­mezve életünk karmikus szőttesébe. Az önértékelésünk torzulásait tükröző, gerjesztő legbelsőbb történeteink gúzsba kötik a kezünket – vakká tesznek a kí­nálkozó kijáratok iránt.

Az emberek, mondja Tagore, azt hiszik, hogy az elme egy tükör, ami visszatükrözi a valóságot – de tévednek. Az elme valójában a teremtés legfőbb eleme. Elménk folyamatosan újrateremti a világot. Ahogy Milton í­rja az Elveszett paradicsomban, az elme önmagában képes a pokolból paradicsomot, a paradicsomból poklot teremteni. Hosszú, nehéz út vezet ki a saját poklunkból a fényre, teszi hozzá.

És az okoskodó í­télkezők kórusa egy picit sem könnyí­ti meg, teszem hozzá én. Egy csipetnyi kedvesség ezerszer többet ér.

(notes to myself)
kép: Marco Demassi

Ma reggel meghí­vtam Hodász Andrást a Tilos Rádió műsorába beszélgetni. És valami olyan történt, ami ritkán történik meg a magyar közéletben. Különösen nem élő adásban: önreflexióra került sor. Egy ember elismerte, hogy tévedett. És bocsánatot kért azoktól, akiket esetleg megbántott korábbi megnyilatkozásaival.

Konkrétan arról volt szó, hogy néhány éve András részt vett a kormánypárti sajtó egyik műsorában, ahol az ún. konverziós „terápia” vélt előnyeiről beszélt. Ennek a módszernek a hí­vei azzal kecsegtetik a meleg/bi embereket, hogy a homoszexualitás egy fejlődési rendellenesség, ami terápiával gyógyí­tható. A módszer mind tudományosan, mind etikailag borzasztó gyenge lábakon áll. Mi több, kimondottan káros, hogy emberekben tovább növeli a saját selejtességükbe vetett hitet egy természetes állapottal szemben, ami öngyilkossághoz is vezethet.

András, aki azóta nem csak a papi hivatással hagyott fel, de egyben coming out-olt, mint meleg – az élő adásban elismerte, hogy tévedett. Mi több, elmesélte, hogy a Háttér Egyesület egyik munkatársával, akivel korábban vitába szállt a konverziós terápia védelmében, egy meleg bulin futott össze. És ott tőle is személyesen bocsánatot kért.

Engem emberileg mélyen megérintett az András lényéből áradó közvetlenség, őszinteség és hitelesség. Nem mondja azt, hogy mindennel szakí­tott, amit korábban hitt – sőt, ma is hí­vő ember, templomba jár. Egyszerűen felismerte, hogy egy csomó dologban rosszul gondolkodott korábban, és ezzel megbántott embereket.

Ami szerintem szintén elismerésre méltó, hogy András milyen őszintén vall arról, hogy mentális problémákkal küzd. Nem szégyelli, hogy segí­tségre szorul – hogy terápiára jár. És nyitott az új módszerekre is – például ott volt a Drogriporter Szabadegyetem legutóbbi rendezvényén (https://drogriporter.hu/gyogyito-tudatallapotok/) a nézők sorában.

A közösségi média baloldali/liberális berkeiben egyes megmondóemberek most fanyalogva és gyanakodva fogadják Hodász megnyilvánulásait. Pedig szerintem elismerést érdemel és támogatást. Mert amire ő képes volt, az gyakran teljesen hiányzik nem csak az egyházból – de ebből az egész végletekig megosztott magyar közéletből, bal- és jobboldalastul. Ő nem „átállt” a másik oldalra – hanem próbál önazonos, önmagára reflektáló, gondolkodó emberként élni. Sokat tanulhatunk tőle.

A műsor linkje (a beszlgetés a második órában): https://tilos.hu/episode/hajnali_hasadas/2023/09/19

Adnak neked valamit a Drogriporter í­rásai? Szükség van egy együttérző, józan hangra ebben a bódult korban? Akkor kérlek, adj Te is – támogasd a munkám: https://drogriporter.hu/tamogass/

Örömmel jelenthetem, hogy mostantól minden érdeklődő megtekintheti online a pszichedelikus gyógyászatról készí­tett két filmünket, amelyeket a Drogriporter Szabadegyetem pénteki rendezvényén mutattunk be – ráadásként a beszélgetéssel, amit a filmekről magyar szakemberekkel folytattunk!

Az oldalon: https://drogriporter.hu/gyogyito-tudatallapotok/
És a 444 blogon: https://drogriporter.444.hu/2023/09/18/gyogyito-tudatallapotok

A két film közül az első a Tudatmódosí­tó Tudomány, amit egy hollandiai konferencián forgattunk a legújabb tudományos eredményekről. A második a Pszichedelikumok Skóciában, amelyben érintettek szí­vhez szóló történeteken keresztül mesélik el Nektek, hogyan mentette meg az életüket a pszichedelikus szerekkel való találkozás.

Mint a filmekből kiderül, nem a szerek, nem a molekulák azok, amik gyógyí­tanak – erre egyetlen anyag sem képes önmagában. Ami gyógyí­t, az a tudatállapot változása, és annak beépülése a hétköznapokba – ami más emberi lényekkel való terápiás kapcsolódásban születik meg. A szerek csupán kiegészí­tő eszközök lehetnek ezekben a terápiás kapcsolatokban. És a tudományos kutatások szerint ez a két dolog együtt, kombinálva jóval többet képes nyújtani, mint a kettő külön-külön.

Ebből következik, hogy a célunk nem az, hogy bizonyos szereket propagáljunk. A beszélgetés során is elhangzott: a pszichedelikus szerek nem univerzális csodaszerek és nem is valók mindenkinek. Ha valaki nem megfelelő állapotban és környezetben használja őket, akkor bizony árthatnak is. A célunk az, hogy megteremtsük azt a támogató társadalmi környezetet, ami úgy képes kiaknázni az ezen szerekben rejlő hatalmas gyógyí­tó és önmegismerési potenciált, hogy közben kordában tartja a kockázatokat.

Ezek a filmek ingyenesen megnézhetők – de nem ingyen készültek. Rengeteg munka és energia van bennünk. Ami bizony pénz. Nagyon nagy szükségünk van a Te támogatásodra is, hogy hasonló filmeket tudjunk készí­teni a jövőben – kérlek, ha még nem tetted, akkor válj a Támogató Tagunkká: https://drogriporter.hu/tamogass/

A tüdő lélegzik. Nem tehet mást. Csak akkor áll le, ha már nem élünk.

Az elme gondolkodik. Nem tehet mást. Csak akkor áll le, ha már nem élünk.

Ahogyan a tüdőnk ki és be lélegzik, éppúgy szí­vja be az elménk az észleléseket és bocsátja ki az erre adott reflexióit – érzéseket, gondolatokat.

Sokan azt hiszik, hogy a meditáció lényege: nem gondolkodni. „Kiürí­teni” az elmét. De bár visszatarthatod a lélegzeted egy ideig, és próbálhatod visszatartani a gondolataidat is – előbb-utóbb az erőfeszí­téseid kudarca vannak í­télve.

Viszont a lélegzetvételeid ritmusa, sebessége, szabályossága, mélysége-sekélysége alapvetően befolyásolja a testi-lelki állapotodat. Hogy mennyire vagy szinkronban magaddal és a világegyetemmel. Meglepő, hogy mély, lassú, tudatos lélegzetvételekkel néha milyen nagy változást tudunk elérni – önmagában azzal, hogy jelen vagyunk a lélegzetben.

És éppí­gy nagy változást tudunk elérni azzal, hogy a gondolatainkat a tudatosság fényénél megfigyeljük. Gondolataink ritmusát, irányát szabályozzuk.

Ahogy Joseph Goldstein meditációs oktató mondja, nem azzal van a baj, hogy az elme gondolkodik – hanem azzal, ha túlgondolkodik. Ha hagyjuk, hogy az agyunk robotpilótára kapcsoljon és ámokfutást végezzen. Belehajszoljon minket olyan gondolat-folyamokba, amelyek végén sötét folyosókon botorkálunk fény nélkül, kétségbeesetten tapogatva a penészes falat kijárat után kutatva. Esetleg csábí­tó de halálos gyönyörök virágainak mézédes de mérgező nektárját szí­vjuk magunkba, miközben a lelkünk lassan üressé és szárazzá válik, mint egy kiszáradt tó kicserepesedett agyagja.

A legdurvább az, hogy le tudunk élni egy egész életet szenvedéssel úgy, hogy közben nem is sejtjük, hogy a szenvedésünk javarészét saját magunk gyártjuk. Szenvedés-gyárrá válunk, ami futószalagon állí­tja elő az önáltatást, önimádatot, önpusztí­tást, önleértékelést, öngyötrést – minden formában és méretben. Pedig előállí­thatna mást is. Önértékelést, önvizsgálatot, önreflexiót és önépí­tést.

Ram Dass mondja, hogy a titok nem az, amit nem mondanak el neked. A titok az, amit nem akarsz meghallani.

(notes to myself)
kép: milosilicart