5824 nap. Ennyi volt a NER. Emlékszem, amikor az új Orbán-kormányt beiktatták, az Orczy kertben ültünk haverokkal egy fröccs fölött. Én akkoriban úgy véltem, hogy egy ilyen kudarcos szoci kormányzás után nem fog ártani egy négyéves konzervatív ciklus: ilyen a demokratikus váltógazdaság. Egy barátom viszont azt hangoztatta, hogy tévedek és ezek le fogják rombolni a demokráciát abban a formában, ahogy ismertük. Kinevettük, mint vészmadarat. Pedig neki lett igaza. 16 évet szívtunk – és a magyar nép 16 évig rángott csapdába esett légyként annak a félelemből és indulatokból szőtt pókhálónak a kellős közepén, amit a rogáni pókok szőttek. Folyamatosan bódulatban volt tartva: napi morfium-injekciókat adagoltak neki és teljesen más műsort nézettek vele a valóságról. Sokan már nem is hittek benne, hogy ez változni fog. De a sziklaszilárdnak hitt rezsim falai most varázslatos gyorsasággal omlanak le, mint a kártyavár. A nép kezd magához térni, mint Théoden király a Gyűrűk Urában, miután Szarumán bűbáját levették róla. És első reakciója a düh: hiszen rájön, hogy majdnem rávették arra is, hogy négykézláb járjon, mint az állat. Sikerült innen kimosnunk Szarumán mocskát – mondja Szilszakáll, miután legyőzték és megtisztították Vasudvardot. Ez a jelenet sokszor eszembe jut mostanában: most is valami hasonló megtisztulásra van szükségünk, mint amikor a Vasfolyó vize kimossa az orkok bűzös barlangjait. Ki kell mosni Orbán mocskát – enélkül ugyanis nem tudnak újra életre kelni a szabad nyilvánosság fái. Felépülő közösségekben szokás, hogy az újonnan megtalált józanság napjától új időszámítás kezdődik: a felépülő elkezdi számolni a józan napok számát. Hát most Magyarország számára is újraindul a napok számolása. Ahogy mondani szokás, a felépülés útja rögös és részét képezik a megcsúszások – de bölcsen, megfelelő támogatás mellett a teljes visszaesés nem szükségszerű. 1. nap. Szívj újra szabad levegőt barátom!

Ian McKellen arcát mindenki ismeri – ha máshonnan nem, hát Gandalf arcaként. A valóságban is korunk egyik „bölcs öregje”, akire érdemes odafigyelni – ráadásul idős korára sem veszítette el a játékos humorát. A minap interjút adott a Guardian című lapnak, és az újságíró megkérdezte tőle: mi volt a legrosszabb tanács, amit valaha kapott az életben? McKellen azt mondta, hogy egy másik színészóriástól, Alec Guinnesstől kapta a legrosszabb tanácsot, aki egy közös vacsora során azt javasolta neki, ne vegyen részt a Stonewall UK nevű, a szexuális és nemi kisebbségek jogaiért küzdő szervezet létrehozásában. Amit azóta is élete egyik legnagyobb teljesítményének tart. Ez rezonál azzal, amit egy másik bölcs öreg, James Hollis mond, miszerint minden fiatal generációnak meg kell tanulnia, hogy ne a szülei meg nem élt életét élje, hanem találja meg a saját hiteles küldetését az életben. Az idősebb generációk felől jövő tanácsok nem mindig bölcsek – gyakran fakadnak félelemből, a saját traumáikból, társadalmi megfelelési kényszereikből. „Ne ugrálj, ne feltűnősködj,” hangzik el az emblematikus mondat Gothár Péter Megáll az idő című filmjében a börtönből éppen szabaduló megtört forradalmár, Bodor szájából, tanácsként a fiatal Dininek. Generációs bölcsesség helyett ebben is leginkább transzgenerációs traumák jelennek meg: a félelem vezérelte túlélés bölcsessége ez, nem az életé. Mind a mai napig itt élnek velünk ezek az önbeteljesítő, önkorlátozó hiedelmek, balítéletek. Korlátok közé zárnak minket. Az elmúlt 16 év sem érthető meg nélkülük. 2026 áprilisa nem egyszerűen kormányváltás volt – de egyfajta generációs rendszerváltás is. Szinte soha a történelmünkben nem feszültek még össze ennyire az idősebb és a fiatal generáció aspirációi, ambíciói: a fiatalok tömeges mozgósítása nélkül ez a változás most nem lenne. És ami a választás éjszakáján az utcákon történt, abban mintha egy lefojtott fiatal generáció lázadása nyilvánult volna meg sokkal több ellen, mint Orbán Viktor uralma – az egész urambátyám úrhatnám házmesterország rémuralma – az évszázadok, évtizedek óta velünk élő önbeteljesítő, bénító, apátiába kényszerítő tehetetlenség és lefojtottság ellen. Ezt a szellemet már nem lehet visszazárni a palackba. „A sikeres emberek ritkán ültek ölbe tett kézzel, hagyva, hogy csak úgy megtörténjenek velük a dolgok,” mondja Leonardo da Vinci. „Inkább ők maguk mentek ki a világba, és idéztek elő dolgokat.” Hát menjetek ki a világba – ne üljetek ölbe tett kézzel. Cselekedjetek közösen, ne várjátok, hogy felülről majd mindent megoldanak. Hallassátok a hangotokat, ne féljetek kritizálni a Hatalmat, ha kell. Bízzatok abban, hogy igenis jogotok van mindehhez – ne hallgassatok azokra, akik lekicsinyelnek, visszahúznak, jelentéktelen sunnyogásra próbálnak ítélni benneteket. Legyetek nyitottak más véleményekre, óvakodjatok a fanatikusoktól és dogmáktól, ne féljetek a vitáktól. Ha kell, türelmesen és higgadtan, ha kell, szenvedélyesen és hangosan. Éljetek – és hagyjatok élni másokat. We resist. We dance. We win. ❤ ✊

Mégsem lesz miniszter a sógorból. Meglepődtél? Annyi évet vesztegettünk el egy következmények nélküli országban, hogy meglepettséged nem meglepő. Pedig nincs ebben semmi különös, így megy ez egy normális demokráciában. A következmények nélküli ország akkor kezd a következmények országává válni, amikor az emberek közösen, szabadon, negatív következmények nélkül kifejezhetik a véleményüket – de a véleményük kifejezésének lesz következménye a közéletben. Hát akkor itt fogunk élni. Szokj hozzá!

Parea jelentése görögül: „jó társaság”, „közösség” – ezt a nevet választotta magának a pszichedelikus társaságok európai hálózata (Psychedelic Access and Research European Alliance). Nem véletlenül, hiszen a cél az, hogy összekösse mindazokat a kutatókat, professzionális segítőket, aktivistákat, akik a pszichedelikumok kutatásával és társadalmi elfogadtatásával foglalkoznak. És valóban rendkívül „jó társaság” gyűlt össze az elmúlt két napban Brüsszelben (lásd a képen), hogy feltárja és megvitassa, mi történik ezen a téren az egyes európai tagállamokban. Miért is érdekesek ennyire a pszichedelikumok? Ezeket a szereket (mint a pszilocibin, a meszkalin, a DMT stb.) már évezredek óta használják emberek gyógyításra, spirituális beavatásra és közösségépítésre. És a 20. század második felétől a modern tudomány is igazolta, hogy rendkívül nagy potenciállal rendelkeznek – többek között a gyógyászatban. Korunk mentális egészségét veszélyeztető zavarok – pl. depresszió, poszt-traumás stressz – kezelésében eredményesen alkalmazhatók. Mi több, a modern pszichiátriai gyógyszerek többségével szemben nincs szükség arra, hogy rendszeresen szedjék őket. Nem a tüneteket csillapítják, nem a tüzet oltják – hanem a tüneteket okozó, azok gyökerénél álló okok feldolgozását teszik lehetővé. Akár egy-két üléssel, megfelelő pszichoterápiás előkészítéssel és integrációval. Mivel ezeket a szereket kábítószernek nyilvánították, a kutatásuk hosszú évtizedekig blokkolva volt – de most ezek a blokkoló szelepek kezdenek kinyílni. Ezt nevezzük pszichedelikus reneszánsznak: megújult érdeklődés mellett exponenciálisan megnőtt a kutatások és a terápiás alklamazások száma. A találkozón is megtudhattuk, hogy egyes európai országok között nagy különbségeket láthatunk abban, hogy hol tartanak ebben a folyamatban. Míg Angliában vagy Németországban például nagyon sok ember már most is legálisan hozzáférhet ezekhez a gyógyszerekhez, Magyarországon még szinte senki. Pedig rengeteg emberen segíthetnének – és – különösen Orbán bukása után – lennének legális csatornák, hogy emberi életeket mentsünk meg velük. Ezen szeretnénk változtatni a jövőben – és a jó hír, hogy a háttérben pár szakemberrel közösen elkezdődött egy magyar pszichedelikus egyesület megalakítása, hogy felkarolja ezt az ügyet idehaza. Sok teendő van: a szabályozási lehetőségek feltárása és kihasználása, tájékoztatás, szakemberek képzése. A Drogriporter a jövőben is támogatja ezt az ügyet, és elhozzuk és bemutatjuk a nemzetközi jó gyakorlatokat, tapasztalatokat Magyarországra!

Ezt is megértük: bezárják a TV2 Tényeket. Miután annyi minőségi újságot darált be a propaganda-gépezet, annyi valódi újságíró veszítette el az egzisztenciáját, annyi valódi hír szorult ki a médiából csak azért, hogy felcseréljék álhírekkel – most láthatjuk sorra bedőlni a rogáni hazugság-gyár dominóit. Hozzáteszem, ebből is látszik, mennyire igazunk volt, amikor azt hangoztattuk, hogy ez nem igazi média, hanem propaganda, hiszen nem éli túl a rezsimet, ami létrehozta. Iszonyú sok kárt okoztak, nem kár értük, bye-bye!

Vannak számomra rejtélyek. Ilyen például az anti-feminista nő. Aki politikai hitvallást tesz a női egyenjogúság ellen – miközben eszébe sem jut, hogy a hangja csak azért lehet fontos és meghallgatásra méltó, mert az elődei kivívták ezt a jogot. Hasonló polcra rakom magamban, mint az antiszemita zsidót, aki annyira próbál asszimilálódni, hogy szinte már saját magát is kiirtaná és embernyomorító mozgalmakat éltet. Vagy a homofób meleget, aki annyira szégyelli, hogy ki és mi, hogy legszívesebben engedélyt kérne ahhoz is, hogy kimenjen az utcára a négy fal közül. Nappal keresztény-konzervatív alaptörvényt ír ugyanazon az ipaden, amin éjjel partnert keres a chemsex partihoz. Vagy látok Nyugaton olyan bevándorlókat, akik szélsőjobboldali párthoz csatlakoznak és azok hasznos idiótáivá válnak. De találkoztam már olyan szerhasználóval is, aki túllicitálta még a drogokat soha nem használó többégi társadalom legvéresszájúbb elemeit is abban, amilyen vehemenciával követelt szigorú büntetést és megszégyenítést sorstársai ellen. Internalizált nőgyűlölet/homofóbia/rasszizmus/antiszemitizmus stb. – szokták mondani szakemberek. A folyamat, amelynek során észrevétlenül beépülnek egy adott társadalmi csoport tagjába a vele kapcsolatos előítéletek. A szégyen mindennapi megszokott társává válik, és folyamatosan arra sarkallja, hogy a kiváltságos, a „normális” csoport elismerésért ácsingózzon, bizonyítva, hogy ő igyekszik „normális” lenni. Természetessé válik számára a másodrangú szerep, mint a lélegzetvétel, és természetellenesnek tűnik, ha valaki ezt megkérdőjelezi. Nem jó neki: elveszíti a kapcsolatot a hiteles önmagával és odabent eltorzult, öntagadó, öngyűlölő karikatúrájává válik annak, aki lehetne. „Nem az a legfájdalmasabb, hogy gyűlölnek minket,” mondta James Baldwin, biszex fekete író, „hanem hogy megtanítanak minket arra, hogy mi is gyűlöljük önmagunkat.” kép: Francis Bacon

Ma az Európai Parlamentbe érkeztünk, ahová a PAREA (Psychedelic Access and Research European Alliance) nevű szervezet hívott meg minket filmezni – ami európai szinten próbálja összehangolni a pszichedelikus terápiák engedélyeztetésének eljárásait. A parlmenti meghallgatás elsősorban a pszichedelikus-asszisztált pszichoterápiák ukrajnai tapasztalatairól szólt: a háború miatt itt ugyanis a lakosság jelentős része poszt-traumatikus stressz zavarral (PTSD) és egyéb mentális zavarokkal küzd. Különösen nagy igény van innovatív pszichoterápiás módszerekre, és jelenleg is több száz ember részesül például MDMA-asszisztált PTSD terápiában klinikai vizsgálatok részeként. De nem csak Ukrajnában, egész Európában nagy igény van az újításokra, és nagy az érdeklődés a pszichedelikumok által kínált új megközelítés iránt, ami kombinálja a beszélgetős terápiát az egy-két alkalommal folytatott pszichedelikus ülésekkel. Alternatívát kínálva különösen azoknak, akiknél a hagyományos kezelés nem működött. A képen a Drogriporter csapata Rákóczi Balázzsal egészült ki – egy Ausztriában élő terapeutával, aki hipnoterápia és holotróp légzés mellett a pszichedelikus terápiával is foglalkozik. Hamarosan írok még a brüsszeli fejleményekről! ❤

Az elmúlt 16 év (még leírni is tereh!) egyik legnyomasztóbb jelensége az volt sokunk számára, hogy egy csomó olyan kifejezés vált szitokszóvá, amelyek Európa boldogabbik felében, a közbeszéd mainstream részében értékesnek számítanak. Jogállam. Emberi jogok. Ártalomcsökkentés. Feminizmus. És még sorolhatnám. És persze semmi sem volt pejoratívabb, mint ha valakire rásütötték, lesajnáló tekintettel és mutogatva, hogy liberális. Az egyik leggyakoribb ideológiai bunkóvá vált, amivel valakit le lehet sújtani – s aztán bújhatott és rághatta szégyenében ökleit. Most, hogy a Tisza győzött, még az új kormánypártot támogatók körében is felerősödtek olyan hangok, amik szerint a „libsik” csak fogják be a pofájukat, hiszen ők még csak pártot se juttattak be a parlamentbe. A tény, hogy egyetlen baloldali vagy liberális pártnak sem sikerült rendszerváltó ellenzéki mozgalommá szerveződnie, sokak számára önmagában is egyfajta bizonyítékot jelent arra, hogy akkor Magyarországon nincs is helye ilyen nézeteknek. Hogy minden, amit liberális ellenzékiek, politikusok, véleményformálók az elmúlt 16 évben tettek, tévút volt, mielőtt Magyar Péter mint messiás megváltotta volna a népet. Nos, szeretném felhívni ezeknek az embereknek a figyelmét, hogy tévedésben leledzenek! Először is, fontos leszögezni, hogy a NER koporsójában az utolsó szöget lehet, hogy MP verte be, de ettől még rengeteg ember, szervezet, közösség, szakember vett részt a rendszerváltásban. Nagyon sok ember hosszú-hosszú éves munkája van benne. Oknyomozó újságírók. Jogvédők. Ellenzéki politikusok. Alulról jövő mozgalmak. Kritikus szakemberek. Akik már akkor is a rendszerváltáson dolgoztak, amikor Magyar Péter – akinek az erényeit nem akarom tagadni – még a NER szekerét tolta. És igen, a politikai momentum 2026-ban jött el, és egy olyan katalizátor kellett hozzá, mint a Tisza (mert nem tagadom, hogy kellett) – de ez nem jelenti azt, hogy akkor minden más értelmetlen volt. Aki növényt metszi, megkapálja, permetezi, az is fontos szerepet játszik – nem csak az, aki learatja a termést. Ott van a Pride: sokan mondják, hogy az emberek jelentős része, aki kivonult, nem az LMBTQ jogokat támogatta, csupán a NER iránti megvetését akarta kifejezni. Lehet, hogy így van. Mégis, az szerintem kétségtelen, hogy a Budapest Pride aktivistáinak elkötelezett munkája nélkül nem is lett volna egy ilyen meghatározó és demonstratív tüntetés. Ráadásul akkor vajon nem mondhatjuk-e el ugyanezt a Tisza szavazóinak jelentős részéről is: hogy nem azért szavazott a Tiszára, mert egy jobbközép pártot támogatott volna egy normális demokráciában – hanem azért, mert ezt látta az egyetlen útnak a NER leváltására? Én eddig egyetlen független közvéleménykutató cég adatait láttam a Tisza szavazók világnézeti preferenciáiról: a Republikonét. Aszerint a Tisza szavazóinak többsége vagy liberálisnak, vagy baloldalinak tartja magát. De még ha ezt az eredményt valami miatt meg is kérdőjelezzük, akkor sem lehet kétséges, hogy a Tiszára szavazók egy igen jelentős része baloldali és liberális értékeket fontosnak tart. Ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni! Azt mondom, hogy jó lenne, ha a NER-el együtt szállna sírba a belvárosi libsizés is. És persze fordítva is: nem kell rögtön lenácizni, aki konzervatív. Ha tényleg valódi rendszerváltást akarunk, akkor a különbségeink elismerése és elfogadása mellett is fontos párbeszédet folytatnunk, ami a kölcsönös tiszteleten alapul. És itt most nem a magukat „nemzeti oldalnak” hallucináló NERencekről beszélek: ők bűnözők, akiknek a börtönben a helye. De vagyunk elegen a NER-en kívül, azzal szemben, akiknek ki kell találnunk az új Magyarországot. A konfliktusok, nézeteltérések borítékolhatók, de nem mindegy, hogyan intézzük őket.

Volt olyan érzésetek, hogy egyszerűen testi szinten rosszul lesztek egy ember jelenlétében? Vagy esetleg egy történettől, amit arról mesélnek, hogy mi esett meg egy másik emberrel? Éreztétek már azt, hogy összerándul a testetek egy teljesen ártatlannak szánt gesztustól, érintéstől, viccelődő szótól? Mintha gyomrost kaptatok volna? Vagy éppen ellenkezőleg: hogy hirtelen valami megmagyarázhatatlan sóvárgás, rokonszenv és vágy kel fel bennetek valaki vagy valami iránt, akiről igazából nem is tudjátok, kicsoda, micsoda? A helyzet az, hogy az ember nem csak az elméjével emlékezik – hanem az egész testével. Lehet, hogy az „agyaddal” már nem is emlékszel rá, hogy miért, de a testedbe írott, szavakkal kifejezhetetlen emlék ott lappang, várva, hogy valamilyen inger előhozza. Két hibát követhetünk el ezzel kapcsolatban. Az egyik, hogy teljesen átengedjük magunkat a zsigeri intuícióinknak, a test ösztönös reakcióinak, és megfellebbezhetetlen tekintélyként alávetjük magunkat neki. A másik, hogy próbálunk nem venni róla tudomást, a szőnyeg alá söpörjük, rögtön kimagyarázzuk és racionalizáljuk. A testnek megvan a maga bölcsessége – de reakciói nem megfellebbezhetetlen igazságok. Van, amikor a test a múltra reagál, a múlt börtönébe ragadva. Megtanulta, hogy egy hasonló inger a múltban valami nagyon kellemetlen vagy kellemes élményhez kötődött. És ez a jelenben téves reakciót eredményezhet. Mégis, ha elhessegetjük, ha elfojtjuk anélkül, hogy megélnénk és jelen lennénk benne, akkor megbosszulja magát. Néha a testnek nem arra van szüksége, hogy rögtön megmagyarázd és megold, amiben van. Hanem egyszerűen arra, hogy meghallgasd, hogy odafigyelj a jeleire, hogy érezd, amit érezned kell. Tudatos jelenléttel. A tested beszél hozzád – és ebben a mi digitális ingerekkel agyonbombázott világunk zajában nehéz meghallani, mit akar mondani. Ezért aztán gyakran önpusztító szenvedélyekkel próbálja felhívni magára a figyelmet. Ne sajnáld az időt, hogy néha egyedül maradj vele: csendesedj el, figyelj befelé. Nyugtasd meg. Öleld át. Folytass párbeszédet vele. (note to myself)

Visszanyal a fagyi. Gyakran jut eszembe ez a kifejezés mostanában, amikor olyanokat olvasok, hogy Kövér László a kormányzati túlhatalom miatt parázik. Érdekes, parlamenti pedellusként még azt hangoztatta, hogy a fékek és ellensúlyok csak libsi ármány. Vagy amikor Huth Gergely szívhezszólóan aggódik amiatt, hogy mi lesz itt a megszüntetett propagandagyárak dolgozóival. Érdekes, amikor a CEU-t és más szellemi műhelyeket szüntettek meg, emberek ezreinek egzisztenciáját tették tönkre, akkor nem aggódott. És még idézhetném itt a NER potentátok, celebek és véleményformálók sorát, akik most hirtelen felfedezték magukban az emberi jogokért aggódó széplelket, és a háborgó lelkiismeretet – míg pár hete még tapsolva csápoltak egy olyan miniszterelnöknek, aki poloskaként kiirtásra rendelte honfitársaikat. Áldozat pózba vágta magát az egész elit, olyan látványos műszenvedést produkálva, mint a simlis focista a füvön, akit még csak nem is súrolt az a cipő, de azért fetreng egy nagyot, fél szemmel lesve, hogy látja-e a bíró. Srácok, ez kevés lesz!