Széljegyzetek

„Gyermekéleteket már megmentettünk. Családokat már megmentettünk” – mondja büszkén Horváth Laci drogügyi kormánybiztos az autóban Orbán Viktornak a videóban, amit a miniszterelnök a minap töltött fel.

Éppen „terepszemlén” jártak Tarnazsadányban. Ahol a helyi roma közösség sokat szenved a dizájner drogok használatának terjedésétől.Állí­tólag mintegy 150 fogyasztó van a 1300 lélekszámú közösségből. A függők kisebb-nagyobb vagyon elleni bűncselekményekkel próbálják előteremteni a pénzt a drogokra.

Tekintsünk el attól az apróságtól, hogy egyébként egy egyhónapos rendőrségi razzia-sorozat vajon tényleg olyan hatást gyakorolhatott-e az országos drogpiacra, mint amit a kormánybiztos állí­t. Miszerint máris többszörösére nőttek a drogárak. Egyébként persze, hogy nem: a lefoglalt drogok mennyisége alapján a felszí­nt jó ha megkaparták. Hogy itt „gyerekéletek” mentéséről lehetne beszélni – na, azért Laci picit előreszaladt…

De nézzük akkor csak Tarnazsadányt. Ahol, ha a számok helyesek, akkor a lakosság több, mint 10%-a droghasználó. Tegyük fel, hogy ezek többsége rendszeres fogyasztó, függő. Na most van olyan ember, aki azt gondolja, hogy egy olyan függő, aki akár házakba is betör, hogy előteremtse a pénzt a drogra, majd szépen le fog állni a cuccozással, ha a helyi dí­ler Józsit elkapják? És vajon van olyan ember, aki tényleg azt gondolja, hogy egy ilyen szegény közösségben nem ugrik dí­ler Józsi helyébe három másik, aki szintén könnyen meg akar gazdagodni abból, hogy a sorstársainak eladja a cuccot?

„A kí­nálat gerjeszti a piacot,” állí­tja Horváth Laci. Hát nem éppen. Ha valamit megtanulhattunk az illegális drogpiacok természetéről, akkor az éppen az, hogy ez egy alapvetően kereslet által generált piac. Különösen az olyan közösségekben, ahol nagy az igény a keserű valóság elől gyors menekülést í­gérő eszközök iránt. A korábbi kutatásokból tudjuk, hogy az agresszí­v rendészeti beavatkozások nem a kí­nálat megszűnését, csupán áthelyeződését eredményezik: átállást másik terjesztőhöz, más helyre, más szerre. Évtizedek óta éppen azt mondják a kutatók, hogy ezen a piacon komoly változást csakis a keresleti oldalon lehet elérni. És elsősorban nem rendészeti, hanem egészségügyi és szociális eszközökkel.

Gyermekéleteket, családokat akarunk menteni? Szuper! Akkor ideje lenne leülni a szakemberekkel, akik elmagyaráznák, hogyan fogjunk hozzá. Mert lehet, hogy a drogellenes háborúval el lehet kapni dí­lereket, de ezzel együtt több családot teszünk tönkre. Ezek az emberek ott valakinek a testvére, szülője, gyereke. Ez a 150 ember nem fog felszí­vódni a földbe: vajon hogyan jutnak ellátáshoz? Vajon van hol felépülniük? Van hová felépülniük? Van miért? Van felépülési tőkéjük: lakhatás, munka, jelentéssel teli családi és baráti kapcsolatok? Na hát itt kellene ezt az egészet elkezdeni. Persze csak akkor, ha tényleg számí­tanak a gyermekéletek, és nem csak a PR kedvéért van róluk szó.

Ha fontosnak tartod a hiteles tájékoztatást, akkor kérlek, támogasd a Drogriporter munkáját!

A múltkor a kislányommal a játszótérre menet megpillantottam ezt az üzenetet: „Nekem mindegy, úgyse lesz jobb.” Egy magyar nagycsoportos óvodás mondta ezt, felkerült egy gyermekjogi plakátra. Elgondolkodtató.

Tudjátok sokszor sok újságí­ró kérdezi, hogy vajon hatékony-e a kormány drogellenes háborúja. És ha nem, akkor mivel lehetne a droghasználatot „visszaszorí­tani”. Persze ilyenkor azt várják, hogy valami külföldön már bevált tuti rendészeti vagy prevenciós módszerrel állok elő, ami „drogmentessé” teszi a fiatalokat. Nos, ha teljesen őszinte akarnék lenni, akkor azt kellene mondanom: ha igazán „harcolni” akartok mindazon rossz ellen, ami a drogfüggőséggel jár, akkor kezdjétek itt – az olyan gyerekeknél, akikről ez a plakát is szól.

Mert a problémák nem molekulákkal kezdődnek, hanem gyerekekkel. Semmi sem biztosí­t kimerí­thetetlenebb utánpótlást a felnőttkori függőségek számára, mint a gyermekkori traumák. A függőség csak tünet: menekülés. Ahogy Viktor Frankl mondta: aki nem talál mély jelentést az életében, az a gyönyörökhöz menekül.

Szóval kedves döntéshozók, ha mindenáron harcolni akartok, akkor harcoljatok ez ellen. Tegyetek azért, hogy minél kevesebb gyerek jusson el túl korán addig, hogy feladja a jövőt. Hogy minél kevesebb gyereknek legyen az alapélménye az, hogy ő nem számí­that igazán senkire. Ne legyenek gyerekek az út szélén hagyva: mélyszegénységben, kirekesztettségben, bántalmazottan, ellátatlan testi-lelki problémákkal.

Igen, ehhez a harchoz több kell, mint kardcsörtetés. Ehhez empátia kell, szolidaritás kell, szakértelem kell. Együttműködés civilekkel, tudományos bizonyí­tékok mérleglése, érintettek meghallgatása, közösségek szervezése. Ez nem olcsó szavazat-vásárlásról szól, hanem a jövőbe való befektetésről.

„A szintetikus szerek használata is bűncselekmény lesz” – jelentette be Horváth László drogügyi kormánybiztos a sajtótájékoztatóján, amiben a kormány által holnap benyújtott büntető-törvénykönyv módosí­tás részleteiről lett volna szó.

Lett volna, ha sikerül a kormánybiztosnak pontosan és értelmesen elmondania, hogy miről van szó. De amit mondott, ha tényleg í­gy mondta, akkor az zagyvaság. Ugyanis már jelenleg is kábí­tószernek/bűncselekménynek minősül egy sor „szintetikus szer” fogyasztása. Például ott van az amfetamin (spuri) vagy az MDMA (ecstasy). Azok vajon eddig mik voltak, ha nem kábí­tószerek?

Amire valójában a derék kormánybiztos gondolt (?), az „új pszichoaktí­v anyag” – olyan szerek, amelyeket nemrég vettek fel a tiltólistára, de még nem minősülnek kábí­tószernek, és a fogyasztásuk szabálysértés. Igazán megnyugtató azért, hogy a kormány a törvénymódosí­tásról szóló sajtótájékoztatón tájékoztatja félre a közvéleményt, nem?

Ami pedig a tartalmat illeti: az „új pszichoaktí­v anyag” kategória azért született meg, mert egy jogállamban nem lehet csak úgy azonnal betiltani valamit, ex has. Kell(ene) kockázatvizsgálatot is végezni, hogy vajon az adott szer fogyasztása milyen közegészségügyi és társadalmi kockázatokkal jár, van-e gyógyászati alkalmazása. És amí­g ez nem történik meg, egy átmeneti listára kerül fel az adott szer – az új pszichoaktí­v anyagok listájára.

Persze az ilyen kockázat-elemzéseket eddig is csak látszatból végezték el – most akkor lehet, hogy már a látszatra sem adnak. Minden azonnal megy fel a kábszer-listára, amiről a kormány azt mondja. Minek is bí­belődni mindenféle jogállamisággal?

Talán lesz némi pozití­v hozadéka is egy ilyen törvénymódosí­tásnak: azÚPA fogyasztók ugyanis jelenleg elesnek az elterelés lehetőségéből. Ha viszont kábí­tószernek minősül, amit náluk találnak, akkor ők is elterelésbe mehetnek. Viszont van ennek hátrányos hatása is. Hiszen manapság az állam gyakran az eltereltekre terheli rá a bűnügyi költségeket (bevizsgálás). Amik egyÚPA esetében akár egészen borsosak lehetnek, több százezres, milliós tételt is jelenthetnek. Ha valaki nem tud fizetni, hát jön a végrehajtó, és elárverezik a vagyonát, ha van olyan neki. Az elterelés eredeti funkciója – mentesí­teni az egyszeri fogyasztót a büntetés káros következményei alól – gyakorlatilag kiüresedik.

Mindenesetre várjuk meg, hogy mi is lesz konkrétan abban a bizonyos módosí­tó javaslatban, amit holnap nyújtanak be az Országgyűlés elé!

Ha fontosnak tartod a hiteles tájékoztatást, akkor támogasd a Drogriporter munkáját!

Ha szétnézel, megannyi diszfunkcionális családot látsz magad körül. Lehet, hogy te magad is abban nőttél fel. Nagy esélyed van rá, hiszen Magyarországon szinte minden család súlyos traumákat cipel generációkon át – még ha te, az utód, nem is tudsz róla. Mert a jótékonynak szánt feledés homályába száműzték azt a rengeteg szenvedést és félelmet anélkül, hogy feldolgozták volna.

Tanult tehetetlenség.
Elfojtott düh.
A kudarc béní­tó megalázottsága.
Sejtekbe ivódott szégyen.
A szomszéd sikere fölött érzett rosszindulatú irí­gység.
Egyik sem független attól, hogy milyen csomagot kaptál az előző generációktól.

Nem leszel rosszabb ember attól, hogy ezeket átéled, érzed. Nem leszel hitványabb ember a csomagtól, amit cipelsz – nem tesz téged rosszabbá, mint a másik embert, aki esetleg könnyebb csomagot cipel. Vagy kiváltságosabb helyzetben van és több támogatást kap a cipeléséhez, mint te. Még akkor sem, ha te egy másik ember csomagját is a válladon cipeled, akivel egy családban élsz. És néha úgy érzed, agyonnyom a súlya, és olyankor hibát hibára halmozol. És szégyelled magad.

Úgy érzed, hogy arra í­téltettél, mint valami Sziszifusz, aki újra és újra felgörgeti a transzgenerációs trauma szikláját a hegyre, csak hogy újra és újra visszazuhanj vele együtt a mélybe.

De ha komolyan és alaposan szétnézel a világban, akkor látsz mást is. Látsz embereket, akik borzasztó terhet kaptak gyermekkorukban, de mégis küzdenek. Túlélőket, akik nem hajlandók többé a tehetetlen áldozat szerepét játszani. Felépülőket, akik nem hajlandók tanult viselkedések mérgező hálójában vergődni. Szülőket, akiket gyermekkorukban testi vagy lelki terrornak vetettek alá, akárcsak az őket bántalmazó szülőt: de azt mondták, elég. És ők már másként bántak a gyerekükkel. Mert elég bátrak voltak felvállalni a sérülékenységüket, szembenézni a fájdalmukkal és segí­tséget kérni a feldolgozásához. Meghúzták a határaikat. És megértették: nem kell tökéletesnek lenni. Sem nekik, sem a gyereküknek.

Én azt gondolom, hogy minden egyes történet, amiben valaki kiszabadul a múlt börtönéből, egy csoda. Csodák közt élünk.

De hát milyen sok embernek segí­tett lejönni a szerről – védik sokan Csernus Imre örökségét.

Ez egy picit arra emlékeztet, mint amikor egy abuzí­v szülőt, tanárt vagy edzőt azzal mentegetnek volt gyerekei, taní­tványai, hogy lám, mégis micsoda teljesí­tményt hozott ki belőlük. „Jó, elcsattant néha pár pofon, de embert nevelt belőlünk!” Én nem kétlem ott sem, hogy van igazság abban, amit mondanak. Mert egy bántalmazó ritkán ad CSAK rosszat. Egy csomó kellemes élmény is fűződik hozzá. Sikerélmények. És ez kialakí­t egyfajta lojalitást vele szemben.

Sokan azt is hiszik, hogy a függőség az más kategória, mint a legtöbb egészségügyi állapot. A függők azok – olyanok. Olyan hazugok, megbí­zhatatlanok, gerinctelenek. Ők megérdemlik. Velük csak í­gy lehet bánni. Más úgysem működik. Meg kell őket szégyení­teni, alázni, hogy lehessen velük „dolgozni”. És az a szomorú, hogy sokan a csernusi iskolát megjárt emberek közül í­gy gondolkodnak magukról – a saját függőségükről. A nehezen elért szermentességüket annak a bizonyí­tékának tekintik, hogy ez a módszer az egyedüli üdvözí­tő. Amikor látom, hallom őket í­gy beszélni magukról, a függőségükről, és úgy általában a sorstársaikról, akkor mindig elszomorodom. Nem tudok nem arra gondolni, hogy van még miből felépülniük: abból a sok önkorlátozó hiedelemből, amit beléjük plántáltak.

Mert lehetett volna, lehet ezt másképpen is. Attól, hogy valaki függőségtől szenved, még nem érdemli meg, hogy megalázzák. És szerencsére ma már ez az uralkodó nézet szakmai körökben is. Igen, vannak olyan pontok akár egy terápiában is, ahol az egészséges konfrontáció, az egészséges bűntudat felkeltése célravezető lehet, hogy kiugrassza az embert a komfortzónájából. De az egészséges bűntudat más, mint a szégyen: az előbbi arról szól, hogy rosszat tettem, az utóbbi arról szól, hogy én vagyok rossz. A szégyenre nem épí­thető a felépülés, a szégyen soha nem lehet a pozití­v változás motorja – és a függőségével küzdő ember is megérdemli az emberséget. Én ebben hiszek.

Ha segí­tséget kérsz a függőséged miatt, a Drogriporter oldalon összegyűjtöttük neked a segí­tőhelyeket (belinkelem lent) – ne felejtsd, jogod van az emberséges és szakszerű segí­tséghez!

Albert Camus azt í­rta, hogy „néha több bátorság kell az élethez, mint ahhoz, hogy végezzünk magunkkal”.

De vajon ez tényleg a bátorságról szól? Vagy a reményről? Egy öngyilkosságot filozófiai problémaként boncolgató egzisztencialista bölcselő számára talán igen. De David Foster Wallace, a függőséggel és súlyos depresszióval küzdő amerikai í­ró szerint nem. Ő több sikertelen kí­sérlet után végül valóban véget vetett az életének. Wallace szerint az öngyilkosságot sokan félreértik: mint olyan tettet, amit az életből való kiábrándulás motivál. Rá kell beszélni, hogy van miért élnie, és akkor nem választja az öngyilkosságot – gondolják sokan. De az öngyilkosság Wallace szerint sokkal inkább olyan, mint amikor az ember a sokadik emeleten egy égő ház ablakában áll, és amikor már érzi, hogy a lángok körülölelik, puszta kétségbeesésből inkább leveti magát a mélybe.

Márpedig az esetek többségében, amikor valaki eljut eddig a végső kétségbeesésig, számos beavatkozási pont lett volna. A legtöbb öngyilkosság – megelőzhető. Az esetek túlnyomó többsége mögött a nem megfelelően felismert, kezelt mentális problémák állnak. Amik egyébként gyakran együtt járnak a függőséggel. Ha egy társadalomban sokan lesznek öngyilkosok, az mindig rendszerszintű hibákat jelez. Magyarország a 80-as években világelső volt ezen a téren – de aztán az öngyilkosságok aránya csökkenni kezdett. A Magyar Orvosi Kamara figyelmeztet rá, hogy az utóbbi években azonban, különösen a COVID-járvány nyomában, ez a csökkenés megtorpant. Ez nagyon vészjósló trend – de sajnos kicsit sem meglepő a magyar társadalom mentális, szociális és politikai állapotát tekintve.

A múltkor valaki bekommentelte a videónk alá, hogy „felháborí­tónak” tartja, hogy az adójából a függők ellátására fordí­tsanak pénzt. Hiszen maguknak köszönhetik. Szenvedjenek csak. Nos, hát pont az ilyen megközelí­tés az, ami miatt ott tartunk, ahol. Az í­télkezés, a megbélyegzés, ahelyett, hogy társadalmi szolidaritást vállalnánk azokkal, akik mélyen vannak. Mert bele sem gondolunk, hogy nem feltétlenül jellemhibából, butaságból kerültek mélyre. Végső soron többről szól ez, mint arról, hogy költsünk többet az egészségügyre és azon belül is borzasztó állapotban lévő pszichiátriára és addiktológiára. Ez szükséges persze, de nem elégséges.

Arra lenne szükség, hogy úgy alapból szolidárisabb társadalmat hozzunk létre. Ahol az emberek, ha bajba lévő embert látnak, nem azt kérdezik azonnal, hogy „ezzel meg mi baj van?”, hanem azt, hogy „mi történt veled?”. Ahol kiállunk magunkért és kiállunk egymásért. Éreztetjük azzal, akinek nincs otthona, aki mélyszegénységben, fogyatékkal, krónikus betegséggel, függőséggel stb. él: veled vagyunk, nem vagy egyedül. Mint szoktam í­rni, you may say I am a dreamer but I am not the only one.

„A különbség a drog és az alkohol között, hogy drogot fogyasztani törvényellenes, alkoholt fogyasztani viszont nem,” mondta a kormányszóvivő, Gulyás Gergely egy mai sajtótájékoztatón. „Sőt az alkoholfogyasztás még egészséges is lehet bizonyos mértékben,” tette hozzá.

Nos, már a mondat első fele sincsen rendben. Ugyanis az alkohol a tudományos konszenzus szerint éppúgy pszichoaktí­v drog, mint ahogy a kannabisz vagy a kokain. Az alkohol egy központi idegrendszer depresszáns, ami éppúgy befolyásolja az észlelést, a gondolkodást, a hangulatot és érzelmeket, mint bármely más pszichoaktí­v drog. Fogyasztása függőséget eredményezhet. A mondat második fele igaz, hogy az alkohol legális drog. Csak éppen ezt a legális státuszt nem a csekélyebb közegészségügyi kockázatai indokolják, hanem politikai-kulturális tényezők. Az egyes legális és illegális szerek fogyasztásának társadalmi-közegészségügyi ártalmait összehasonlí­tó vizsgálatokban az alkohol fogyasztása rendre veszélyesebbnek bizonyul, mint a legtöbb illegális szer fogyasztása.

És itt jutunk el Gulyás második kijelentésig: miszerint az alkoholfogyasztás még egészséges is lehet bizonyos mértékben. Gulyás itt bizonyára arra a korábban közkeletűen hirdetett állí­tásra gondol, miszerint a mértékletes alkohol-fogyasztás jótékony megelőző hatással jár a szí­v-érrendszeri betegségek kialakulása szempontjából. Ezt az állí­tást valóban alátámasztani látszottak korábban kutatások. Számos, az alkohol-fogyasztás és a halálozás kapcsolatát vizsgáló kutatás egy J-alakú görbét rajzolt fel: a teljesen absztinens emberek körében a korai elhalálozás kockázata némileg magasabbnak mutatkozott, mint a mértékletes szeszfogyasztók körében.

Mendeli randomizációval végzett újabb kutatások (ezek egy gén különböző változatainak felhasználásával vizsgálják azt, hogy egy külső esemény mennyiben felelős egy betegség kialakulásáért) azonban megkérdőjelezték ezeknek a korábbi kutatásoknak az eredményeit. Egy 2023-ban publikált szakirodalmi áttekintés nem talált bizonyí­tékot a mérsékelt alkoholfogyasztás és a halálozás között, mí­g jelentős összefüggőst talált a nagyivás esetében. A nemzetközi egészségügyi szervezetek, például a WHO határozott álláspontja szerint az alkoholnak nincsen „biztonságos” mennyisége: még a mértékletes szeszfogyasztásnak is vannak egészségügyi kockázatai. Az alkohol-fogyasztás vezető halálokok közé tartozik a világban, Magyarország pedig a világelsők között van ebben.

Gulyás Gergely állí­tása tehát, miszerint az alkohol az illegális szerekhez képest „még egészséges is lehet”, nem állja meg a helyét. Hasonlóan hamis Gulyásnak az a kijelentése, miszerint ő „úgy emlékszik,” hogy a kormánynak van alkohol-stratégiája. Akkor szeretném emlékeztetni szóvivő urat: valóban létezik stratégia, de az a pálinka-fogyasztás népszerűsí­tését szolgálja, nem pedig az alkohol-fogyasztás kontrollját. Borzasztó mulasztás ez. Sajnos az egész drogpolitikánk hasonló, tudományosan alá nem támasztható sejtéseken és kijelentéseken alapul. Amiket viszonylag könnyű lenne korrigálni, ha a kormány szóba állna a szakemberekkel és hallgatna rájuk. És emiatt emberek tömegei szenvednek. 

Ha a propagandával szemben fontosnak tartod a hiteles tájékoztatást a drogokról, kérlek, támogasd a Drogriportert az adód 1%-ával és állí­ts be nekünk bármennyi adományt – szeretnénk elérni, hogy a 71 ezer követőből legalább legyen ezer, aki rendszeresen támogat minket!

A drogellenes háború zajában előkerültek (vagy soha nem is tűntek el?) a 90-es években nagyon divatos rendőrségi „drogprevenciós táskák” is. Megtisztí­tották őket a zsí­rra szállt portól. Aki nem tudja, miről van szó: ez az a klasszikus „drogprevenciós” előadás, amikor a rendőr bemegy az iskolába, elővesz egy táskát, amiben bemutatja a különféle drogokat. Elmondja, hogy minden nagyon halálosan veszélyes. Akár egy adag, és kampó. A közönség pedig ámuldozik és borzad – ennek következményeként pedig a drogok kipróbálásának még a gondolatától is elretten egy életre. Legalábbis a nagykönyv szerint. Mert hogy azt tudjuk, hogy az ilyen tí­pusú „prevenció” – nem prevenció. Nincs semmi egészségfejlesztési értéke. Sőt, inkább kontraproduktí­v lehet. ín magam is hallottam nem egy történetet, amikor éppen egy ilyen előadástól kapott valaki kedvet.

A police.hu képén látható, egy győri középiskola tanárainak bemutatott táska valóságos muzeális darab. Bár a cigarettás dobozon szereplő ár – 390 ft – arra utal, hogy legutóbb olyan 25 éve lett frissí­tve. Nem is rossz! Kedvencem a kávésbab: aki még esetleg nem látott volna ilyet, hát most jól megtudja, hogy is néz ki valójában. Hogy akkoriban még icipicit más volt a illegális drogpiac? Nem voltak még dizájner drogok? Spongya rá! A győri tanároknak jó lesz ez is. Biztos élvezték a show-t.

Eközben például a Drogriporter Caféban korábban bemutatott (belinkelem alább) interaktí­v drogprevenciós kiállí­tás, a Köztes ítmenetek éppen egy ferencvárosi pincében porosodik. Nincs rá pénz, nincsenek prevenciós pályázatok. ís a civilek nem tudják elvinni az iskolákba a korszerű prevenciós programokat, hiszen a homofób törvény kitiltotta őket onnan.

Kedves szülők, tanárok: tudjatok róla, hogy teljesen hülyére vagytok véve! Amit a gyerekek többsége jelenleg prevencióként kap az iskolákban (frontális rendőrségi előadások), annak vajmi kevés bizonyí­tható haszna van. Akárcsak annak, ha meghí­vják Curtist, hogy „sokkolja” a fiatalokat a történeteivel. Nemrég tettük ki az oldalunkra az Oviedoi Nyilatkozatot (szintén belinkelem), ami 10 pontban foglalta össze az eredményes prevencióval kapcsolatos ajánlásokat a kormányok felé – nos, Magyarországon jelenleg sajnos egyik pont tekintetében sem „teljesí­tünk jobban”, de még jól sem. Ideje lenne komolyan venni a prevenciót, és nem csak üres marketingfogásként osztogatni a képeket a diákokkal teli termekről. Mert az nem bizonyí­t semmit.

Ha fontos neked, hogy a drogellenes háború idején is hitelesen tájékoztassunk, akkor kérlek, támogasd a Drogriportert – add nekünk az adód 1%-át és állí­ts be rendszeres adományt! ð

A Matolcsy-klán – í­gy nevezik őket a független sajtóban.

„Matolcsy Györgyhöz szorosan köthető” üzletemberek és alapí­tványok – ez a prózaibb megfogalmazás. De valójában mondjuk ki, miről van szó: egy szervezett bűnözői csoportról. Maffia. Egyike azoknak a családoknak, amik a náluk is sokkal hatalmasabb Családhoz fűződő vazallusi kapcsolatuk fejében hosszú évekig szabadon harácsolhatták a közvagyont.

Mai értéken 460 milliárd forint közpénzt nyúltak le és helyeztek el magánalapí­tványokban. Ahol aztán ez a közpénz „elveszí­tette közpénz jellegét”. Ez akkora pénzösszeg, amit az átlag magyar nem képes felfogni. Azt még megérti, hogy az Orbán-haciendán zebrák szaladgálnak és 30 millióból beültetett ősfák virí­tanak. De 460 milliárd az már túl van az emberi felfogóképességen. Ennek a pénznek a nagy része a Matolcsy-klán kápóinak zsebébe vándorolt, luxusingatlanokba, zsí­ros céges szerződések nyelték el örökre. És persze a telhetetlen propaganda-gépezet, ami a rendszer fenntartását szavatolja.

Ugyanebben az időszakban folyamatosan vonták el a közpénzt a közoktatásból, az egészségügyi és szociális ellátásból. Csak a saját területemre, a drogterületre (függőségek megelőzése, addiktológiai ellátórendszer) még a fénykorában, az EU csatlakozás előtt sem költöttek többet, mint 2 milliárd forintot a költségvetésből. Aztán ez 2009-re lecsökkent évi egymilliárdra, 2020-ra 300 millióra, aztán egy tollvonással megszüntették ezt a költségvetési sort.

Eközben viszont rejtélyes módon arra volt pénz, hogy létrehozzanak az egyik Matolcsy-alapí­tvány pénzén egy ún. Drogkutató Intézetet, az MCC-birodalom részeként, ami évek óta mást sem csinál, mint kormánypropagandát terjeszt, és muní­ciót szolgáltat a kormány drogellenes háborújához. Aminek elsősorban nem veszélyes bűnözők, hanem egyszerű fűszí­vó fiatalok válnak áldozatává, mint az ilyen drogellenes háborúknál ez lenni szokott. Mint az a két tinédzser, akiket 13 gramm fű miatt hurcoltak meg a minap.

Sőt, gyakran olyanok is, akik egyszerűen csak rossz időben voltak rossz helyen. Mint például az a 30-as férfi, aki a minap a Facebook-on számolt be arról, hogy a Király utca környékén egyszer csak lecsapott rá és barátjára egy szirénázó rendőrcsapat, és szétszedték őket, drogokat keresve, de nem találtak náluk semmit. Eddig évi 6-7 ezer fiatal ellen indult büntetőeljárás kábí­tószeres ügyekben, várható, hogy idén ez a szám jóval magasabb lesz. Egyébiránt törvénytisztelő fiatalok ezrei úgy ismerkednek meg először az állammal, mint ami kriminalizálja őket egy olyan növény miatt, aminek a fogyasztása a világ boldogabbik felében már semmivel sem számí­t rosszabbnak, mint meginni egy pohár sört a meló után. És közben azt látják, hogy azok, akik talicskával tolták ki a közpénzt a közös kasszából, az igazi bűnözők, simán megússzák a felelősségre vonást.

A Matolcsy-klán ellen persze jelenleg vizsgálat folyik. De nehogy azt hidd, hogy azért, mert működik a jogállam. Ó nem. Azért, mert Matolcsy és a Család közötti kapcsolat pár éve megromlott. Ezért kell most példát statuálni vele. Ez történik veled, ha megszeged az omertát. De ez ne tévesszen meg. Amit a Matolcsy-klán művelt, az nem valamiféle elszigetelt korrupciós eset. Matolcsy 2013 óta MNB elnök, tehát 13 éve folytatta az üzelmeit a rendszer urainak teljes jóváhagyásával. Az alapí­tványai szervesen beépültek abba a maffiaállamba, abba a rákos daganatba, amit NER-nek neveznek.

Szóval amikor legközelebb látod a következő rendőrségi tudósí­tást a drogellenes háború legújabb lefoglalásáról és razziájáról, akkor jusson eszedbe, hogy mi is megy itt a háttérben. Hogy ez az egész nem a drogproblémák miatti hiteles aggódáson alapul. Csak porhintés a szemedbe, hogy közben ne kelljen foglalkoznod azzal, hogy ez az egész állam egy szervezett bűnözői csoport kezében van. Hiszen itt minden igazán nagy bűnöző státuszát az határozza meg, hogy hány kézfogásnyi távolságra van a maffia főnökétől, a Család fejétől.

fotó: MTI/Szigetváry Zsolt

Mostanában a tomboló drogellenes háború közepette kevesebb időm van elmélkedni és elmélyültebb posztokat í­rni. Pedig az ilyen időszakokban még fontosabb az elmélyülés.

A Buddha négy nemes igazsága közül az elsőt gyakran í­gy adják vissza magyarul: az élet tele van szenvedéssel. Erre a sarkalatos taní­tásra épül minden más: tehát ennek a megértése kulcsfontosságú. A zsidó-keresztény kultúrkörben nevelkedett ember azonban könnyen félreértheti ezt úgy, hogy a buddhizmus szerint a világ nem más, mint siralmak völgye (vallis lacrimarum). A nirvána taní­tását pedig könnyű úgy félreérteni, hogy ez valamiféle buddhista mennyország, ahová az üdvözült lelkek kerülnek.

Hát nem erről van szó.

Amit magyarra gyakran „szenvedésnek” fordí­tanak, az a Buddha nyelvén (páli) nem más, mint a dukkha. Ennek jóval több jelentésárnyalata van, mint amit bármilyen magyar szóval vissza lehetne adni. A kifejezés a du (rossz, nehéz) előképzőből és a kha (üres, lyuk) szóból áll. Eredetileg a kerék tengelyében található lyukat értették alatta, amibe rosszul illeszkedik a kerék tengelye, ezért a kerék nehezen, csikorogva forog.

Gondolj csak bele, milyen találó hasonlat: az ember gyakran érzi úgy, hogy az élete kereke nehezen, csikorogva forog, mintha valami baj lenne vele, mintha selejtes lenne. Vagy mintha a világgal lenne valami baj. De a Buddha szerint sem a világgal, sem az emberrel nincs baj. Senki sincsen „selejtes anyagból gyúrva”. Mind ragyogó lények vagyunk. Csupán a szemléletünkkel van a probléma. Azzal, ahogy a valósághoz viszonyulunk. Ahogy ragaszkodunk dolgokhoz, amik nem adhatnak nekünk tartós kielégülést. Ebből ered a dukkha. Amit gyakran fordí­tanak „kielégületlenségnek” is, ami szerintem találóbb fordí­tás.

Amikor azt mondjuk, hogy „szenvedés”, akkor többnyire csak negatí­v érzésekre gondolunk. Fájdalom, félelem, szorongás. És azt hisszük, hogy ezektől kell megszabadulnunk ahhoz, hogy megtaláljuk a tartós örömöt. De a Buddha szerint nem ez az út – a dukkha több, mint egyszerűen csak negatí­v érzés. Mondhatnám úgy is, hogy ez csupán a dukkha egyik eleme: amikor kimondottan szarul érzed magad. Ugyanakkor a dukkha akkor is jelentkezhet, amikor kimondottan feldobott vagy. Például éppen be vagy rúgva vagy tépve, vagy orgazmust élsz át. És úgy érzed, a világ császára vagy.

Bizony, a dukkha gyakran az eufória, az eksztázis álarcát ölti: hiszen ezek nem tartanak örökké. Görcsösen igyekezünk, hogy meghosszabbí­tsuk őket. Hogy minél több időt töltsünk bennük. És közben kifakul minden más. Még jobban csikorog a hétköznapi életünk rozsdás kereke.

A Buddha egyik első beszédében egy nagyon találó hasonlattal élt: olyanok vagyunk, mi, még fel nem ébredt emberek, mint a kutya, ami ki van kötve egy karóhoz. És hiába acsarog, hiába rángatja a láncot, hiába kering a karó körül, nem képes elszabadulni – ugyanazokat a köröket futja újra és újra. Ragaszkodunk a karóhoz, azt hisszük, hogy mi vagyunk a karó. Azonosí­tjuk magunkat a szenvedélyeinkkel, az indulatainkkal, az észleléseinkkel, az í­téleteinkkel, a nézeteinkkel, a tudatállapotainkkal.

Ez az egzisztenciális függőség az emberi létezés egy szerves velejárója, amiből a felébredés egyszerre borzasztó egyszerű – és mint minden borzasztó egyszerű dolog, egyben borzasztó nehéz is. Nem csoda, hogy nem szaladgálnak körülöttük a Buddhák.🙃 Ebből a felismerésből, a dukkha mint egyetemes kondicionáltság megértéséből fakad az együttérzés is minden más érző-gondolkodó lény iránt. Hiszen felismerjük, hogy nem vagyunk sem felsőbbrendűbbek, sem alsóbbrendűbbek másoknál – mindenki ugyanebben az egyetemes egzisztenciális függőségben szenved. Az ebből való felépülés – felébredés – az út.

„Nincs ok sietségre,” mondta Sayadaw u Pandita, burmai buddhista taní­tó. „Az egyetlen dolog, ami számí­t, figyelni, ami történik, akár jó, akár rossz.”