Széljegyzetek

Vannak azok a pillanatok, amiket úgy is hí­vunk: az igazság pillanatai. Amikor, hogy finoman fogalmazzak, az ürülék elválik az aranytól – a szép szavak a tettektől. Ez is egy ilyen pillanat: a parlamentben a kormánytöbbség lesöpörte azt a módosí­tót, amit Jámbor András ellenzéki képviselő nyújtott be (lásd a képen). A módosí­tó lényege egyszerű: ha már tényleg annyira fontos ez a drogtéma a kormánynak, akkor ugyan biztosí­tson erőforrásokat is hozzá. Többek között ugye például a helyi rendőrségek állományát töltse fel, hogy azok a helyi lakosságot valóban zavaró jelenségek (pl. dizájner drogokat áruló dí­lerek) ellen fel tudjanak lépni. De még fontosabb: finanszí­rozza meg az addiktológiai ellátórendszert, beleértve az életek mentésén dolgozó civil szakemberek munkáját. Ha tényleg annyira fontos nekik a prevenció, akkor költsenek is arra, hogy legyen szí­nvonalas prevenció ugye.Úgy általában: be kellene fektetni érintett emberekbe, közösségekbe, ha valódi, tartós változást akarunk. A javaslatot azonban elutasí­tották. Miért? Őket kérdezzétek. Az viszont nyilvánvaló, hogy amennyiben tényleg komolyan gondolnák, hogy legyen itt nemzeti drogpolitika, akkor másként tettek volna. 

Nem tudom, megvan-e nektek, hogy a drogellenes hisztériakeltéssel párhuzamosan megindult egy másik hisztériakeltés is: az ún. „műhús” ellen. A kormány külön törvényt nyújtott be a betiltására. Ha engem kérdeztek, ez megint egy iskolapéldája annak, hogy mi a baj azzal, ahogyan a magyar állam működik. Mert ez a döntés egyáltalán nem a társadalmi párbeszéddel, tudományos bizonyí­tékok körültekintő mérleglésével történt, inkább szűklátókörű üzleti érdekek mentén. Tudom, ez egy érzékeny és megosztó kérdés (akárcsak a drog), de leí­rom (nem előí­rom) a véleményem – kérek mindenkit, hogy próbáljon higgadtan reagálni rá!

Hogy laboratóriumban állati sejtekből húst állí­tanak elő, ez persze sok emberben eleve visszatetszést kelt. „Hát ez milyen természetellenes már,” kiált fel az egyszeri polgár. Aki számára a természet harmóniáját az testesí­ti meg, hogy a malacot felhizlalják, aztán bátorra pálinkázott emberhí­mek a saját vérébe fojtják, majd a saját belébe töltik vissza a húsát. Vidéki gyerek vagyok, ezért aztán elég sokszor végignéztem ezt a rituálét – már akkor is utáltam („kisfiam, majd neked kell lefogni a lábát”), és ma sem kedveltem meg. Szóval lehet vitatkozni arról, hogy mi is a „természetes”. Én már jó pár éve nem eszem húst, nekem ez a természetes. De nem vagyok egyáltalán az a tí­pusú militáns vega, aki minden alkalmat megragad arra, hogy vegzálja a húsevőket. Ez az én döntésem, az meg az övék.

Van azonban valami a hústermeléssel, ami túlmutat a személyes í­zléseken. És ezt ezernyi lektorált szaklapban megjelent tanulmány, különféle nemzetközi szervezetek állásfoglalásai is többszörösen alátámasztják. Mégpedig az, hogy az a volumenű hústermelés, amit jelenleg folytat az emberiség, nem fenntartható. Ki van számolva, feketén-fehéren. Egy kg marhahús előállí­tása 60 kg széndioxid-kibocsátással jár, mí­g egy kg lencséé kevesebb, mint egy kg széndioxid-kibocsátással. Egy kg marhahús előállí­tásához 15 ezer liter ivóví­zre van szükség. A mezőgazdasági termőterületek 77%-a legelőként van használva – a kiirtott őserdők 80%-át azért irtották ki, hogy marhalegelőt hozzanak létre. És akkor még arról nem is beszéltem, hogy a hústermelés, a jelenlegi szinten, az antibiotikumoknak ellenálló szuperbacik kifejlődésének melegágya. Ezek makacs tények.

Szóval szerintem bárki, aki kicsit is felelősnek érzi magát a bolygó jövőjéért, felfoghatja, hogy az állattenyésztés és az abból keletkező hús fogyasztásának csökkentése elemi érdeke az emberiségnek. Kiszámolták azt is, hogy ha holnaptól mindenki vegetáriánus diétára állna át, akkor globális szinten a mezőgazdasági termőterületek 75%-a (!) szabadulna fel – akkora terület, mint az USA, Kí­na és Ausztrália együttéve. Na most mielőtt még jönnek a hisztérikus kommentek, én nem várom el senkitől, hogy hagyjon fel teljesen a húsevéssel. Egyél csak húst, ha szeretnél, lelked rajta.

Amit viszont konkrétan az államtól elvárnék, az, hogy ne tegyen keresztbe az alternatí­vák keresésének. A laboratóriumban előállí­tott hús márpedig egy ilyen alternatí­va. Nem „a” megoldás – de egyfajta ártalomcsökkentés. Része lehet annak, hogy az emberiség egy fenntarthatóbb étrendre álljon át. Az ilyen termékek előállí­tásának ugyanis messze kevesebb ökológiai lábnyoma van, nem kell hozzájuk állatokat tömegesen lemészárolni, és jóval kevesebb a veszélye a fertőzéseknek, nem kell tömni antibióval őket. A kormány tiltását azzal indokolja, hogy „a hagyományostól eltérő technológiákban és termelési módokban olyan potenciális veszélyek rejlenek, amelyek alapvető értékeinket fenyegetik.” Na hát ez körülbelül ugyanolyan megalapozatlan állí­tás, mint hogy például a kannabisz veszélyesebb, mint az alkohol, és fenyegeti a kultúránkat. A fenéket. Természetesen a műhúsnak is lehetnek potenciális egészségügyi kockázatai, ezekről kell is beszélni. De ezek a termékek éppúgy az FDA alapos vizsgálatain mentek át, mint minden más élelmiszer, és ezeken nem sikerült semmiféle egészségügyi veszélyt kimutatni. Ellenben rengeteg bizonyí­tott előnye van. Akkor most miért is kell totális tiltást bevezetni rá még azelőtt, hogy egyáltalán értelmes szakmai, társadalmi párbeszéd folyhatna erről a kérdésről? Ez megint ugyanaz a buta logika, amit az alkohol/drogpolitikában látunk.

Hát szerintem í­gy. 

Tudjátok én alapvetően tisztelem, mi több, kedvelem a törvényeket és szabályokat. Azokat a törvényeket és szabályokat, amelyeket egy közösség megfelelő párbeszéd útján hoz létre. Mert a demokrácia, ahogy arra Ronald Dworkin jogtudós rámutat, nem a többség zsarnoksága, hanem a párbeszédre való nyitottság. A demokrácia – a párbeszéd kultúrája. És az imí­gyen hozott törvények és szabályok arról szólnak, hogy előmozdí­tsák a közjót, a szabadságot – az egész közösségét. És még ha kompromisszumokkal is, de a tudományos bizonyí­tékokat, sőt, a kisebbség, az egyén érdekeit, jogait is figyelembe veszik. Akkor is, sőt, főleg akkor, ha ezek a többség érdekével és jogával szembenállnak, vagy szembenállni látszanak. Az ilyen szabályokat aztán be kell tartani és be kell tartatni. Ha másként nem megy, hát erővel – akár a többséggel szemben is, ha elveszí­ti józan belátását.

De vannak azok a szabályok és törvények, amelyek, bár látszólag a demokratikus jogalkotás külsőségeinek tiszteletben tartásával készülnek, valójában csupán szí­nleg demokratikusak. Gyártásukból kiiktatják a valódi párbeszédet, a közjó körültekintő mérleglését. Tükrözhetik ugyan akár a többség pillanatnyi álláspontját, azonban egyének és kisebbségi csoportok méltóságának, jogainak eltiprását eredményezik. Márpedig ezeknek az egyéneknek és kisebbségi csoportoknak éppúgy joguk van a jóléthez és szabadsághoz. Ami a legtöbbször egyáltalán nem áll ellentétben a többség jogaival – csupán a hatalmon lévők próbálják ezt elhitetni. És a kisebbségek jogainak szűkí­tésén keresztül valójában mindannyiunk jogait szűkí­tik a véleményünk szabad kifejezéséhez. Na, az ilyen törvények és szabályok nem csak egyszerűen nem tisztelendők, de egyenesen minden jogtudatos polgárnak kötelessége tiltakozni ellenük.

És az ilyen tiltakozás során az állami erőszakszervek egyenruhás képviselői úgy tűnnek fel, mint akik az állam tekintélyét és méltóságát, a rendet, a törvényességet, a köznyugalmat védik. Mí­g a tiltakozók úgy tűnnek fel, mint a káosz ügynökei, veszélyes felforgatók és zaklatók. De ez egy optikai csalódás. Ne hagyd magad félrevezetni általa! A valóságban a köznyugalom védelme ebben az esetben egyet jelent a jogtiprás védelmével – a köznyugalom (békés) háborí­tása pedig egyet jelent azoknak az értékeknek a védelmével, amelyeken az egész közösségünk szabadsága alapszik. Lehet és kell is vitatkozni azon, hogy mi a megfelelő formája a tiltakozásnak. Nem feltétlenül mindenki számára az, ami a képen látható. De azt gondolom, hogy mindenkinek elemi érdeke és kutya kötelessége tiltakozni, a maga módján. Legalábbis aki nem szeretne egy napon egy közép-ázsiai stí­lusú lábszagú diktatúrában ébredni. Veszélyesen közelí­tünk ehhez.

„Az Alaptörvény 15. módosí­tásnak az a tétele, hogy az ember vagy férfi, vagy nő, biológiailag, tudományosan egyszerűen nem igaz” – mondta Falus András akadémikus, genetikus, immunológus. Magyarul a mai napon a kormány egyoldalúan újraí­rja nem csak az alaptörvényt, de a tudományt is. Ezzel egyben ellentmond magának a gránitszilárdságúnak is, ami kimondja: „Tudományos igazság kérdésében az állam nem jogosult dönteni, tudományos kutatások értékelésére kizárólag a tudomány művelői jogosultak.” Pont.

Nos, nem ez az egyedüli módosí­tása az Alaptörvénynek, ami ellentmond a tudományos igazságnak. Hiszen éppen mától beleí­rják azt is az alaptörvénybe, hogy „Magyarországon a kábí­tószer előállí­tása, terjesztése, használata és népszerűsí­tése tilos”. Ez a tétel önmagában látszólag nem foglal magában semmilyen tudományos tényállí­tást. Csupán egy normatí­v kijelentés: tilos. Azonban ennek a tiltásnak az alapjául szolgáló érvelés már sokkal inkább.

Ott van máris a „kábí­tószer” fogalma. Én történészként nagyon sokat kutattam azt, hogy miként alakult a tudatmódosí­tó szerek viszonya az emberi társadalmakhoz, kultúrákhoz. Hogy miként váltak egyes szerek tiltottá, más szerek pedig legálissá. És a szakirodalom fényében egyértelműen ki lehet jelenteni, hogy a jelenlegi „kábí­tószer” fogalom nem tudományos, hanem egy kulturális és politikai képződmény, konstruktum. A tudományos bizonyí­tékok ugyanis nem támasztják alá, hogy tudatmódosí­tó szerek egy az ENSZ által listára vett csoportja bizonyí­thatóan ártalmasabb, mint más szereké, például az alkoholé vagy a dohányé. Sőt, ha az összehasonlí­tó kutatásokat figyelembe vesszük, akkor meg kell állapí­tanunk, hogy az alkohol és a dohány például a legártalmasabb szerek közé tartoznak, mí­g bizonyos illegális szerek, mint például a kannabisz, a legkevésbé ártalmas szerek közé.

Mi több, a tudományos bizonyí­tékok szerint vannak olyan kábí­tószernek minősülő szerek, amelyeknek egyébként elismert gyógyászati alkalmazása van. Ezt még az ENSZ egyezményei is elismerik – ezért aztán csak a kábí­tószerek „nem tudományos és nem gyógyászati használatának” tiltásáról beszélnek! A mostani magyar alkotmánymódosí­tás azonban kategorikusan fogalmaz: a kábí­tószer használata tilos – mindig, mindenkor, mindenkinek. Magyarul ha ezt tényleg következetesen végrehajtanák, akkor a kórházakból ki kellene vonni az opioid fájdalomcsillapí­tókat, amelyeknek köszönhetően jelenleg rengeteg, súlyos állapotban lévő vagy gyógyí­thatatlan betegséggel küzdő embernek nem kell embertelen kí­nszenvedésben töltenie a napjait. És akkor még nem is beszéltem a jelenleg még kevésbé bevett kábí­tószerek gyógyászati használatáról, mint amilyenek a pszichedelikumok. Amelyek sok szakember szerint a pszichiátriai kezelés legí­géretesebb innovációját hordozzák magukban az SSRI antidepresszánsok megjelenése, az 1970-es évek óta.

De a legrosszabb az, hogy az alaptörvény-módosí­tás még csak azt sem teszi lehetővé, hogy minderről tárgyilagos, őszinte vitát, beszélgetést lehessen folytatni a nyilvánosságban. Ugyanis ma már egyre nyilvánvalóbb, hogy a kábí­tószerek népszerűsí­tésének tilalmát a kormány képviselői olyan módon értelmezik, hogy minden semleges vagy pozití­v beszéd a drogokkal kapcsolatban már ezen tiltás hatálya alá tartozik. Pedig a drogok pozití­v és negatí­v hatásairól való nyí­lt és őszinte, tudományos bizonyí­tékokra, megélt tapasztalatokra támaszkodó beszéd elengethetetlen fontosságú.

Mondjuk ki: gyászos nap ez a mai, nem csak a drogfogyasztók és családjaik, nem csak az addiktológia terén dolgozók, a tudományos kutatók, a drogokat gyógyászati céllal használó egészségügyi dolgozók és betegeik, de az egész magyar demokrácia, jogállam és a tudományos igazság számára is. Én csak remélni tudom, hogy hamarosan ez az egész alaptörvénynek nevezett, toldozott-foldozott tákolmány megy a levesbe az azt toldozgató kormányzattal egyetemben. És újra lesz egy olyan köztársaságunk és annak olyan alkotmánya, amire büszkék lehetünk.

Azt szokták mondani, hogy az embereket ne a szavaik, hanem a tetteik alapján í­téld meg.

De vajon tényleg meg tudsz í­télni pusztán a tettei alapján egy embert? Hiszen akár egyetlen mozdulata mögött is világok állhatnak. Olyan történetek, amelyeket nem mondott el senkinek. Amiket a szí­vében őriz. És amelyek átí­rták a gondolkodását, az érzéseit. És végül, a tetteit.

Nem, ezzel nem azt mondom, hogy az ember tehetetlen bábja csupán az előre megí­rt sorsának. Nem állí­tom, hogy nincs szabad akarat (bármit is jelentsen ez). De azt állí­tom, hogy egy embert nem ismerhetsz meg anélkül, hogy ne ismernéd meg a történetét. Nem azt, amit a hivatalos CV-jében közöl. Nem is azt, ami valami dossziéban szereplő kartoték-adat. De a szenvedéseinek a történetét.

Dietrich Bonhoeffer, a nácik által 1945 áprilisában, éppen 80 éve kivégzett evangélikus lelkész azt mondta, hogy az embereket ne az alapján í­téld meg, amit tettek vagy nem tettek – hanem az alapján, amit elszenvedtek.

Valahol az emberi szenvedés közölhetetlensége okozza az emberiség minden valódi baját. Vagy pontosabban: a szenvedés közölhetetlenségébe vetett hit.

Van olyan, amikor az ember szí­vét olyan fájdalom szorongatja, amiről azt gondolja: idegenné teszi a világban. Mert ahogy jár a dolgukra siető, szorgoskodó és csacsogó emberek között az utcán, úgy érzi, hogy ez a fájdalom közölhetetlen, lefordí­thatatlan. Csak az övé. Egyedi. Cipeli, mint keresztet. Viseli, mint bélyeget. Ha mosolygó embert lát, azt képzeli, rajta gúnyolódik. Ha sugdolózó csoportot lát, azt képzeli, ellene áskálódnak. Ha már közölni nem tudja, azt akarja, hogy másnak is fájjon úgy, mint neki. Kivetí­ti nyomorúságát másokra. Emberekre, csoportokra.

„Belső bánatunkat csak a magunk szí­ve érti, belső örömünkbe nem szólhat idegen,” mondja a Példabeszédek könyve. „Néha helyesnek lát az ember egy utat, de végül mégis a halálba visz. Akkor is fájhat a szí­v, amikor nevetünk, és az örömnek is lehet szomorúság a vége.”

És minden valódi gyógyulás, minden valódi felépülés ott kezdődik, hogy az ember rádöbben: nincs egyedül. A szenvedés közölhető. Nem olyan, mint egy cella, ami elszigetel. Hanem sokkal inkább olyan, mint egy nagy folyó. Amibe sokan belelépnek, sokféle szakaszában, sokféle időben – és mégis, ugyanaz a folyó marad. Összeköt és nem elszigetel. És ha valamiből, hát ebből a perspektí­vából lehet leginkább megérteni a másik ember tetteit. Csak akkor, ha megértetted a szenvedését.

Erről beszélt Dosztojevszkij a Karamazov testvérekben: „Mert e földön senki sem lehet bí­rája egy bűnösnek, amí­g a bí­ró maga rá nem ébred, hogy ő is pontosan ugyanolyan bűnös, mint az előtte álló.”

kép: Arts of Feilvan

Újabb álmatlan éjszaka. A vezér nyugtalanul járkál fel-alá a Karmelita folyosóin. Nincs kedve hazamenni. A lakájok ajtóra tapasztott füllel lapí­tanak, senki se mer pisszenni. Rettegve hallgatják a parketta monoton nyikorgását. A király nem alhatik.

Van min gondolkodni: nem működik az eddigi recept. Hiába kavargatják, dagasztják a szart a finkelsteini laboratóriumokban. Hiába szondázzák hetente többször is a közvéleményt. Hiába teszteli Rogán a szovjet tanácsadó elvtársak halálos kompromat-fegyvereit. Ez az átkozott suhanc, ez a kí­gyó, akit kebelén melengetett, mielőtt belemart: egyre csak tör előre. Mint az amuri partizánok a dalban. Népszerűsége töretlenül duzzad, a vezéré meg egyre apad.

Nézegeti a tükörképét a Karmelita tükreiben: megtapogatja a megereszkedett táskákat a szeme alatt, a zsí­ros hurkákat a testén. Megöregedtem, állapí­tja meg regizgnáltan. Már inkább csak a derekam kemény reggel. Ez az ifjú titán meg biztos duzzadó erekcióval ébred. A keze ökölbe szorul. Bárcsak a nyakát szorongathatná.

De nem lehet. Még nem. Elvégre ott az EU. Amivel neki tervei vannak. Még nincs itt az ideje, hogy teljesen kimutassa a foga fehérjét. Még nincs itt az ideje, hogy kiküldje a fekete autókat. Hogy a háborús vészhelyzetre hivatkozva bevezesse a statáriumot. Pedig gyakran álmodozik róla. Irigykedve olvassa a hí­reket Lukasenkáról, Putyinról, Erdogánról. Na azok nem lacafazáznak. Bedugják az okvetetlenkedő újságí­rót a börtönbe, betörik a tüntetők fejét, büntető-telepre zárják az ellenzék vezetőjét.

Sóhajt. Hogy én mennyire unom és utálom már ezt az egész szí­njátékot, gondolja. Mennyire unom már eljátszani, hogy egy demokratikus ország demokratikusan megválasztott vezetője vagyok. Mennyire egyszerűbb lenne végre kimondani: én vagyok a főnök, örökre, oszt jónapot. Akinek nem tetszik, aki akadékoskodik, aki kritizál, az megy a levesbe. Miért? Csak. Mert én azt mondom.

Ehelyett újabb és újabb üres PR-fogásokat kell kitalálnom, újabb és újabb ellenségképeket kell gyártanom, csak hogy eltereljem a közvélemény figyelmét arról, hogy milyen borzasztó állapotban van ez az ország. Még lopni se tudunk nyugodtan. És akkor most már árulókkal is számolnom kell. Mint ez a pernahajder. Mi etettük a kezünkből, és belemart az őt etető kézbe. A trónomra pályázik a bitang. Jól kitanulta tőlünk a szakmát, mi tagadás. Vele szemben nem működnek a bevált módszerek.

Újra ökölbe szorul a keze. Nem hagyhatom, hogy a fejemre nőjön. Kellenek megint új ügyek.Új ellenségek. Kell valami újabb háború. Amivel ismét jóra és rosszra lehet szétbontani a társadalmat. És persze én lehetek a Jó oldal vezetője. Fehér lovon kilovagolhatok a Gonosz ellen. De kit utálnak az emberek eléggé? Gender, melegek, civilek: ezekben az ügyekben a kormány már eddig is fullban nyomta a kretént. De a falusi szavazóimnak ezek azért elég absztrakt, megfoghatatlan ellenségek.

És a hajnal egy óráján felkiált: megvan!

Indí­tsunk újra drogellenes háborút! Hiszen ez jól bevált recept. Már 98-ban is bevált. A falvak évek óta sí­rnak, hogy csináljunk valamit a nyomor szülte dizájner drogozással. A nyomorral persze nem tudunk és nem is akarunk mit kezdeni. De a drogosokat mindenki utálja, pár civilen kí­vül. Aki meg esetleg megvédi őket, arra rá lehet fogni, hogy a kábí­tószert propagálja. Ez a suhanc úgyse fog beleállni, a melegeket se védi meg, a drogosokat se fogja. Mi több, beleí­rjuk az alkotmányba… öö… mit beszélek, olyan már nincs, az alaptörvénybe, hogy a drog népszerűsí­tése tilos. A vidéki szavazóink imádni fogják. Legalább annyira, mint a pálinkát, hehe. Tényleg, ha már: ezzel párhuzamosan elindí­tunk egy programot a kocsmák támogatására is. És kinevezek valakit drogellenes biztosnak. Az jól hangzik, de igazából nem kerül semmibe. Valami egyszerű vidéki arcot.

Vigyorogva néz a tükörbe: na, Öreg, azért van még benned spiritusz. Jó, hát ez a drogellenes háború önmagában még nem fordí­tja meg a helyzetet, de azért a választás előtt ez is segí­t összerántani a tábort. Még egy dolog, ami eltereli a figyelmet a lepukkant egészségügyről, a lerobbant oktatásról, a lakhatási válságról, az inflációról. És persze a nyomorról. Ez kell a dolgozónak!

Felpukkant egy újabb üveg bort. Hamarosan az a fagyos szorongás is alább hagy a mellkasában. A lakájok megkönnyebbülve hallják meg a horkolást a trónteremből és felsóhajtanak: a király végre alhatik.

A Terézvárosban áll egy bérház. Semmi különös, nem lóg ki a többi lepukkant pesti bérház közül.Állaga nem sokat változott száz év óta. Pedig különleges ez a ház. Az ember csak akkor szembesül ezzel, ha elolvassa rajta a táblát: „E házban lakott 1920-26-ig József Attila, a nagy proletárköltő”.

Az ember elgondolkodik: vajon az ország állapota mennyit változott 100 év óta? Természetesen sokat. Bizonyos szempontból. Más szempontból viszont keveset. Például a lakhatási szegénység ma is éppúgy az egyik legsúlyosabb probléma Budapesten, mint akkor a „lakásí­nség”. És persze a mentális alapstruktúrák is keveset változtak, amelyek közgondolkodásunkat formálják.

Ma már József Attila úgy él az emlékezetünkben, mint befutott bajszos költő. De amikor e házban élt, még nem volt az. Illetve ekkoriban kezdett csak azzá válni. És egyáltalán nem a kor hivatalos Magyarországának elismerésével és támogatásával. Hanem éppen ellenkezőleg, annak ellenállása dacára. Avagy éppen ezen ellenállás folyományaként. Sokan ismerik a sztoriját Horger Antal úrral, a szegedi egyetem fura urával. Talán kevesebben ismerik az első bűnpörét, amire éppen ezekben az években került sor. És ami országosan is ismertté – és a rendszer kritikusainak szemében elismertté – tette a nevét.

Történt ugyanis azÚr 1923. esztendejében, hogy a 19 éves, szárnyait bontogató, lázadó eszméktől megittasult, dúlt tekintetű fiatal költő (lásd a képen) a Kékmadár cí­mű nem túl ismert és hosszú életű irodalmi folyóiratban publikálta a Lázadó Krisztus cí­mű versét. Nem számí­tott arra, hogy a vers majd országos hí­rnévre tesz szert – ráadásul nem csak az irodalomértő közönség körében. Elolvasta ugyanis a verset a Kelet Népe cí­mű vérnemzeti lap (amolyan korabeli pestisrácok) újságí­rója is (a neve nem érdekes, József Attilával szemben méltán feledésre í­télte a történelem). „Egy ifjú tintakuli a Kékmadár cí­mű folyóirat hasábjain éles támadást intéz Krisztus ellen,” í­rta. „Az a hang, amin í­r, felkavarja az ember gyomrát. Stí­lusa alkalmas a hánytatásra.Általában a vad gyűlölet izzó hangján vázolja meg Krisztus fenséges, magasztos alakját.”

A sajtótámadást sajtóper követte: a költőt „istengyalázás” bűntettével vádolták meg. A védelmét a kor legendás védőügyvédje és jogvédője, Vámbéry Rusztem vállalta el, aki egy személyben volt akkoriban a TASZ és a Helsinki. Hihetetlenül művelt jogtudós, a hazai kriminológia egyik atyja, aki bármelyik nyugati országban miniszteri pozí­cióba kerülhetett volna. Horthy Magyarországán azonban csakis kiátkozott „libsi” lehetett, aki különféle deviánsokat és non-konformistákat védett.

Vámbéry a bí­róságon ékesszólóan védte meg József Attila versét, rámutatva, hogy ez valójában éppen a mély hit kifejeződése – akárcsak az Istennel perlekedő vallomás-költészet megannyi remeke. Petőfi tolvaj Krisztusról í­rt, Ady izgága Krisztusról – mégsem gondolja senki, hogy istenkáromlók lettek volna. A mai olvasót sok szempontból azokra a támadásokra emlékezteti ez, amelyeknek korunk olyan lángelméi voltak kitéve középszerű de buzgó fajvédők által, mint Esterházy vagy Spiró. Vámbéry teljes győzelmet arat: bár az ügyészség letöltendő börtönt kér rá, a Kúria végül teljesen felmenti József Attilát.

De miért is emlegettem fel ezt a régi történetet, í­gy pont Attila születésnapja után? Ahelyett, hogy mondjuk csak kiraktam volna egy verset a költészet napján, mint azt ilyenkor szokás? Mert úgy érzem, hogy a költészetnek fontos a kontextusa is: a kor társadalmi és politikai valósága, amiben a költemények születtek. Amiről a költő mondani akart valami fontosat. És bizony ez a történet ma is nagyon áthallásos, amikor a véleménynyilvání­tás szabadságát lépten-nyomon korlátozni akarják túlbuzgó faj-, hit- és erkölcsvédők. Könyveket fóliáznak, darálnának, újságí­rókat, civilek vegzálnak. Nincs új a Nap alatt. Sajnos. De szerencsére sokan vagyunk, akik számára József Attila és Vámbéry a követendő példa, és nem pedig a Horthy korszak fajvédői.

De akkor következzék itt maga a költemény, A lázadó Krisztus – ami önmagában is áthallásos ebben a mai korban. Akinek van füle, az meghallja!

„ – Ó Uramisten, ne légy Te a Jóság!
Ne légy más, mint az IgazságosÚr.
Több kalászt adj, de azért el ne vedd a
Rózsát.

Vagy ne maradj vén Kozmosz-palotádba,
Gyere ki, nézd meg – szolgád mit csinál?
Ronggyá nem mosná élet-subád ember
Átka.

S Neked könnyű vón a tövist letörni.
Tanulhatnál még tőlem is, Uram –
Én töröm s nem lesz vacsorám, csak – föld: egy
Ölnyi.

A telked azért mégis tisztitom csak.
És már egy nagy sajgó gerinc vagyok –
Sokat görnyedtem, ne kivánd, hogy eztán
Rontsak.

Azért ameddig csak birom, csinálom,
Bár kezemen csalánmart hólyag ül.
S ha vihar jönne, mint a korhadó fa,
Állom.

De add kölcsönbe legalább subádat:
Téged nem ér el átok és eső,
Szép úr-kastélyod van és nagyon gyors a
Lábad.

Ugysem fizetsz meg munkámért eléggé –
Testemnek ágyam is hideg, a Föld
S aranyszavad átváltozott rossz, kongó
Érccé.

S munkámban, Uram, érek annyit, mint Te
Nagy passziódban; és a lelkem is
Részed lesz nemsokára s a legszebb fényt
Hintve:

A szemed lesz, hogy mindent láss meg itten.
Bizony mondom, még nincsen is szemed,
Most nem látsz. Lennél immár igazságos,
Isten!”

Fáradt baromként reszket lelke, teste,
Félmunkát végző társak röhögik
S feszül, mert tudja – reá korábban jön
Este.

Nagy, roskadt lelke igéket emel még
S kilógatja fakult, sápadt szivét,
Mint akasztott ember szederjes, szürke
Nyelvét.

1923. április 29.

Adnak neked valami fontosat az í­rásaim?Úgy érzed, hogy gyakran megérintenek? Akkor kérlek, Te is adj, mert az í­rás munka, és én ebből próbálok megélni. Add nekünk az adód 1%-át és állí­ts be adományt a Drogriporter oldalon, a link a hozzászólásban!

kép: Homonnai Nándor, József Attila 1924-ben

Az egyik kedvenc bibliai történetem Salamonról, Dávid fiáról szól. Aki, a Biblia szerint, igen kedves vala azÚr szemében. Ezért Isten megjelent az álmában, és í­gy szólt: Kérj valamit, én megadom neked! Salamon nem azt kérte, mint amit nagyon sokan kérnének. Hosszú életet, gazdagságot, az ellenségei halálát. Hanem bölcsességet. Többet, mint a puszta tudást. Értelmet, képességet, hogy különbséget tegyen a jó és a rossz között. És lőn: azÚr bölcs és értelmes szí­vet adott neki. Ráadásul azt is megadta neki, amit nem kért: gazdagságot és dicsőséget.

Ez a történet nagyon megragadt bennem. Így ha a csodatévő dzsinn még a mai napon is megkérdezné tőlem, hogy mit kí­vánok, akkor ezt válaszolnám: több bölcsességet, tesó! Mert még ha az élet csapásokat is tartogat – márpedig fog – megfelelő bölcsességgel azt is át lehet vészelni.

De persze a bölcsességet azt többnyire nem csak úgy osztogatják. Mint Luca Giordano barokk festőművész festményén, ahol Isten valamiféle szuperhősként lézerfénnyel sugározza a bölcsességet az alvó Salamon fejébe. A bölcsességre az ember szert tesz. Igazából Salamon már azelőtt szert tett (némi) bölcsességre, hogy kérte azt. Hiszen az ember akkor kér (több) bölcsességet, ha már van neki valamennyi (amivel persze nem kérkedik, tudja, hogy soha nem lehet tökéletes). A balga pedig többnyire balgaságokat kér.

A keleti hagyományban a bölcsesség – magasabb belátás. Szanszkritul pradnyá. Egyfajta megértés, betekintés a függöny mögé, a valóság természetének felfogása. A sötétség eloszlatása.

A théravada buddhista bölcselők szerint három úton szerezheted meg. Vagy úgyis mondhatnánk, hogy a bölcsesség elsajátí­tásának három szintje van.

1. Tanult: amit a könyvekből olvasol, bölcs emberektől hallasz. Sok ember meg is elégszik ezzel a szinttel és nem törekszik mélyebb tudásra (nem is emlí­tve azokat, akik még erre sem törekszenek).

2. A reflektí­v vagy kontemplatí­v: amikor az előbbi módon megszerezett tudásodat elmélyí­ted, a valóság természetén töprengsz, elmélkedsz. És ebből új belátásokra teszel szert.

3. Tapasztalati, meditatí­v: ez a tudás már csak azok számára nyí­lik meg, akik meditálnak, tudatosan megfigyelik a belső valóságukat. A testi észleléseket. A gondolatok, érzések egybefűződését és széthullását. Ezek keresztül megvilágí­tásba kerül számukra a valóság változó természete. Az állandóság illúziójához való ragaszkodásban rejlő szenvedés.

Ez a harmadik szint az, amiben mi, európai emberek, gyerekcipőben járunk. A pragmatikus, alkalmazható, technológiai tudás terén hatalmasat léptünk előre. Mégis, ez a fejlődés egyoldalú és torz maradt. Mert a bölcsesség harmadik szintje tekintetében még gyerekcipőben járunk. Belefulladunk az információba, de mégis szomjazunk bölcsességre.

Bizonyos szempontból Blaise Pascalnak bizony igaza volt: az emberiség minden problémája abból fakad, hogy az ember nem képes egyedül, csendben ülni egy szobában. De nem csak tanulni, ücsörögni, elmélkedni és álmodozni kell abban a szobában. Az jól megy már most is a nyugati embernek. Sokan összetévesztik a meditációt a puszta elmélkedéssel. A meditatí­v bölcsességhez módszeres, éber figyelemre, tudatos jelenlétre van szükség.

Sokat tanultunk, és még tanulhatunk erről a keleti bölcselettől – és egyben szerintem ez fordí­tva is igaz. Másban járunk előrébb és hátrább (ha egyáltalán van itt értelme arról beszélni, hogy „előre” meg „hátra”). Én azt gondolom, hogy a 21. században a legizgalmasabb felfedezések nem a technológiában vagy a világűrben várnak ránk. Hanem az emberi lélek és elme végtelen térségeiben. Ahol a keleti bölcseség megtermékenyí­ti a nyugati tudományt. A legnagyobb utazásokat ülve tesszük meg, miközben befelé figyelünk.

„Minden utazásnak van egy titkos uticélja, aminek az utazó nincsen tudatában,” mondta Martin Buber.

A múltkor egy budapesti belvárosi játszótéren teljesen összeállt egy olyan multikulturális idill, amilyenért Lázár János Bécsbe jár rettegni. Nemzetközi társaság gyűlt össze. A tavaszi napsütésben egymás mellett játszottak a magyar, a fekete, az ortodox zsidó, a latin-amerikai és a roma szülők gyerekei. A babiloni nyelvzavar ellenére mégis mindenki tudta, hogy a másik szülő mit mond a gyerekének. Mert ő is éppen ezeket szokta mondani ugyanezekben a szituációkban. Ne vedd el, nézd milyen szép, add oda, gyere ide. És a kisgyerekes szülők valahogy egy rezignált mosolyból is megértik egymást, szavak nélkül. Egymásra néznek, és érzik, hogy az a sorshelyzet, amiben éppen benne vannak, sokkal közelebb hozza őket egymáshoz, mint a kultúrák, a vallások, amik elválasztják. A játszótér körüli parkon az üdezöld pázsiton huszonéves egyetemisták piknikeztek. A kannabisz félreismerhetetlen illata szállt a nevetgélő társaság felől. Senkit nem zavart. A padon egy meleg pár beszélgetett kézen fogva. Ők se zavartak senkit: a gyerekek valószí­nűleg nem olvastak Bagdy Emőkét, mert rájuk se hederí­tettek. Mintha csak a hanyatló Nyugaton lennénk, futott át a fejemen. Mintha minden összeállt volna ezen a téren ebben a pillanatban, amit ördögként a falra festenek idehaza. Ettől rettegnek? De miért? Pedig mennyire természetes is lenne mindez, ha nem hergelnék hisztériába az embereket mindenféle hamis ellenségképpel. Ha nem húznának mesterséges határokat ember és ember közé, nem sütnének bélyeget emberek csoportjaira. És mindezt gyakran éppen a gyerekek védelmére hivatkozva teszik. Abszurd. Pedig nem a melegek veszélyeztetik a gyerekeket. Inkább azzal kéne foglalkozni, hogy ezeknek a gyerekeknek legyen fedél a feje fölött, étel a tányérján. Legyen gondoskodó, szerető szülő, aki rajong értük, aki figyel rájuk. Amit nem helyettesí­thet semmilyen kütyü. Legyen jövőjük: tiszta ví­z és levegő, amire felnőnek. Ne egy szemétdombot örököljenek a Föld helyett. Tanuljanak meg szeretni és szeretve lenni – hogy ne is kelljen ezt pótszerektől várniuk. Elnéztem a gyerekeket, ahogy önfeledten játszanak, és arra gondoltam, hogy milyen kevés is kell a boldogsághoz. Napsütés, szabad levegő, rohangászás, emberek, akik szeretnek. És hogy mi, fontoskodó fölnőttek, akik ezt valahol elfelejtettük, fölöttébb furcsák vagyunk.

(note to myself)