Az Amerikai Járványügyi Központ (CDC) új adatai szerint a 18 éven felüli amerikai felnőttek mintegy 4%-a azért fogyaszt kannabiszt este, hogy jobban tudjon aludni. Azért ez nem kevés ember – én úgy sejtem, hogy Magyarországon is igen jelentős összefüggés van az alvási szokások és a rendszeres kannabisz fogyasztás között. Sok ember azt mondja, hogy csak fűvel tud jól elaludni. Ez szubjektív érzékelés szerint valóban így lehet – azonban vannak kutatások, amelyek szerint a rendszeres kannabisz használók alvásminősége rosszabb: rendszertelenebb, töredékesebb alvás, kevesebb REM fázisban töltött idő, kevesebb álomtevékenység. És amikor arról lenne szó, hogy esetleg csökkenteni akarja a fogyasztását, vagy fel akar hagyni vele, akkor a kudarc gyakori oka éppen az álmatlanság, vagy a túl élénk álmodás, ami a fű nélkül jelentkezik. Fontos látni, hogy itt az alapprobléma nem a fű – hanem az alvási szokásaink egészségtelen torzulása. A felmérések szerint szinte járványszerű méreteket ölt a túl rövid és rossz minőségű alvás – és ennek nyomában az altatóhasználat. Egyre kevésbé van egyensúlyban a cirkadián ritmusunk, és ezen ront a krónikus stressz, a szabadidő és munkaidő összecsúszása, a zaj, a túlzott képernyőhasználat. Sokan úgy érzik: az agyuk képtelen lelassulni, kikapcsolni az egész napos kattogásból és a kis napi gondokat őrli újra meg újra, mint valami kis malom. Amin persze nem segít a közösségi média végtelen scrollozása. A fű belassít, megnyugtat. De ez nem feltétlenül jelent jobb alvásminőséget. Márpedig egyre többet tudunk az alvásról, annál inkább megbizonyosodhatunk arról, milyen alapvető szerepet játszik a mentális egészségünkben. A rossz minőségű alvás növeli mindenféle mentális probléma kockázatát – és különösen így van ez a tinédzsereknél. A jó minőségű alváshoz pedig elengedhetetlen a rendszeresség, az ébren töltött idő és alvással töltött idő különválasztása. De ha kis kémiai segítségeket veszel igénybe az elalváshoz, annak mindig meg kell fizetni az árát hosszú távon. Nem helyettesítheti a bioritmusod helyreállítását.

A szembenézések és bocsánatkérések korát éljük. Bár azoknak, akiknek szembe kéne nézni és bocsánatot kellene kérni az elmúlt 16 évért, nem állnak elő tömegesen. Ritka kivételt képeznek az egykori Heti Válasz, jelenleg a Válasz Online újságírói, akik most bocsánatot kértek – tőlünk, civilektől. Akik ellen 2013-ban berobbantották a sorosozós kormányzati kampányt egy listázós, Soros-összeesküvést vizionáló cikkükkel. Én személy szerint, mint egy olyan jogvédő aki akkoriban is listázott szervezetnél dolgoztam, elfogadom a bocsánatkérésüket. Ebben valószínűleg vajszívűbb vagyok, mint sok más egykori kollégám. Akik a szemére vetik az egykor sorosozóknak/norvégozóknak, hogy miért csak most, és miért csak azután jöttek elő ezzel a bocsánatkéréssel, miután Fábián Tamás (Telex) számon kérte rajtuk. Van, aki nem érzi elég őszintének a bocsánatkérésüket: hiányolja, hogy miért nem tárják fel az akkori lejárató cikk keletkezésének a körülményeit. Tény, hogy a civilek elleni bűnbakképzés mérhetetlen kárt okozott. Hogy a mi életünket teljesen megkeserítette hosszú évekig, hogy valóságos páriaként, közellenségként kezeltek minket a saját hazánkban csak azért, mert a múltban szabályos pályázati forrásokat elnyertünk teljesen legitim alapítványoktól, az egy dolog. De az egész közéletet megmérgezte egy paranoid konteóval. Ami miatt én mégis elfogadom a bocsánatkérésüket, az, hogy ezek az újságírók számomra az elmúlt években – a Válasz Online munkatársaiként – bizonyították, hogy elvégezték a szembenézési munkát és fontos szerepet vállaltak a NER lebontásában. Vannak történelmi példák arra, amikor valaki kezdeti tévelygés után a megfelelő pillanatban szembefordult egy embernyomorító rezsimmel: ilyen volt Bajcsy-Zsilinszky Endre vagy Nagy Imre is. Ez a történet itt még valószínűleg nem ér véget. Van még mit kibeszélni róla. Ezeket a köröket, bármennyire kényelmetlen és fájdalmas lehet, bizony le kell futni. ‍♂️

Havasi Bertalan: a NER antihőse. Mert ugye ellenzéki oldalon ott volt Szabó Bence és Pálinkás Szilveszter századosok – a valódi népi hősök. Akik kiálltak a Hatalommal szemben. Most a fidesznek is szüksége van saját hősökre – de neki csak ilyen szánalmas alakokra futja, mint ez a Berci. Akik megszokták, hogy a végtelen hatalom bástyái mögül packáznak a kisemberrel. A végtelen hatalom már a múlté, de az arroganciája még mindig végtelen. Mint a pulykakakas, akit elűztek a szemétdombjáról, de azért peckesen próbál eloldalogni, megtépázott büszkeségének maradványait őrizve. Hogy is mondta még 2024-ben? „Reménytelen helyzetben lévő ember kétségbeesett próbálkozásaival nem foglalkozik a kormány.” Jaj. Most alaposan visszanyalt az a fagyi. Most ő a reménytelen helyzetben vergődő kis emberke. Persze most sem másokért áll ki: a saját „felmentési pénzéért” harcol. Önzetlenül. Állítólag a családja megélhetését védi – „kenyérre” kell neki a pénz. Érdekes, hasonló empátiát nyomokban sem mutattak, amikor rengeteg ember veszítette el az egzisztenciáját, mert nem volt hajlandó beállni a NER mögé, vagy csak éppen kellett a hely a havernak, rokonnak. Öcsizik. Meg miniszterfeleségezik. Ez is ilyen tipikus tahó neres sértés, mint a csipkejózsikázás. Bárgyú vigyor társul hozzá, rossz szagú öltözőkbe való, süt belőle a törékeny maszkulin hiúság. Pont oda fogtok kerülni, ahová valók vagytok. Az elsőkből lesznek az utolsók. Szinte már bibliai fordulat ez. Hogy is mondja az Írás? „Ez ország fiai pedig kivettetnek a külső sötétségre; holott lészen sírás és fogaknak csikorgatása.”

Amióta szülő lettem, azt vettem észre, hogy új értelmet nyernek könyvek, filmek. Amelyek szülőkről szólnak. Hiába láttam már korábban: mintha teljesen új filmet néznék. Korábban is tudtam persze az eszemmel, hogy mennyire erős kapocs ez. De valahol kívülről tekintettem rá, hűvös józansággal. Pedig szülőnek lenni – folyamatos részegség. Őrület, ha úgy tetszik. És ez az őrület szükséges. Uri Bronfenbrenner gyermekpszichológus mondta, hogy minden gyermeknek legalább egy olyan felnőttre van szüksége, aki irracionálisan megőrül érte. Szükségük van erre az őrült szeretetre – ebből tudnak táplálkozni egész életükben. Én nem tartozom azok közé, akik szerint gyermek nélkül az élet értelmetlen. Lehet úgy is tartalmas életet élni. De egy biztos: én minden egyes nap hálát adok azért, hogy végül sikerült megtapasztalnom ezt a teljességet, amit az jelent számomra, hogy ez az érző, gondolkodó, hozzám kapcsolódó kis ember megjelent az életemben. (note to myself)

Tapasztalataim szerint az elmúlt 16 év (amit még mindig durva kimondani) nem csak abban járt romboló hatással egy csomó szakterületre, hogy a kormányzat kiéheztette és semmibe vette a szakemberek véleményét, érdekeit. Hanem abban is, hogy a szakmai fejlődés megállt. Sokan, akik pedig jó képességekkel rendelkeztek, inkább otthagyták a területet, a forprofit szektorban helyezkedtek el vagy külföldre mentek. Akik maradtak, azok közül sokan túlélő üzemmódban vészelték át ezeket az éveket: nem voltak továbbképzések, fejlesztések, a szakemberképzés is gyengélkedett. Alig voltak konferenciák, kutatások, szakmai eszmecserék. Nemzetközi szinten már előrehaladott szemléletváltások rekedtek meg a küszöbön, nemzetközi jó gyakorlatok el se jutottak hozzánk. Így van ez az addiktológiai ellátással is. Sajnos még a szakemberek körében is gyakran találkozok dogmaként ismételgetett állításokkal, amelyek nemzetközi szinten már régen meghaladottnak vagy legalábbis megkérdőjelezettnek számítanak. Például ilyen az, hogy a függőnek el kell érni a mélypontot, mielőtt segíteni lehet rajta, és a hozzátartozó nem tehet ezelőtt semmit. Amikor néhány éve bejött a hozzátartozók képzését célzó korszerű CRAFT módszer és néhány szakember részt vett a képzésen, sokan idehaza valóságos istenkáromlásként fogadták az újszerű eszméket, amiket magukkal hoztak. Míg Nyugat-Európában már a felügyelt fogyasztói szobák létesítése van napirenden, nálunk még mindig közelharcot kell vívni a budapesti kerületekben az egyébként progresszív (!) politikusokkal is azért, hogy elfogadtassuk: szükség lenne újra tűcserére. Sajnos az ártalomcsökkentés a szakemberképzésben sem jelenik meg hangsúlyosan. A Nemzeti Drogmegelőzési Intézet, ami korábban a módszertani fejlesztésekért, képzésekért, konferenciákért felelt, 2016 óta nincs – de már előtte is tetszhalott volt. Hiánya nagyon fájó ürességet hagyott maga után. A szakma provinciálissá vált: kevesen olvasnak nemzetközi szakirodalmat, kevesen járnak nemzetközi konferenciákra, tartanak kapcsolatot nemzetközi szervezetekkel. Kevesen vannak tisztában azokkal a vitákkal, fejleményekkel, amik a határainkon kívül zajlanak. Ez is egy olyan dolog, amin változtatni kell. Nem csak a programok, szolgáltatások túlélésére kell pénz – de a fejlesztésére, módszertani támogatásra, a szemléletváltásra és továbbképzésekre, a szakemberek nemzetközi vérkeringésbe való bekapcsolására is. Ablakot kell nyitni Európára – a világra!

Számomra szimbolikus, hogy miközben megszűnt az ún. háborús vészhelyzet, a kormány elsők között az aszály kérdését tűzte napirendjére. Ez jelzi, hogy az álproblémák helyett végre a valódi gondokkal foglalkoznak azok az emberek, akiket ezért fizetünk az adónkból. Az ország jövőjét ugyanis nem ukrán békaemberek vagy óvodásokat átműtő genderügynökök veszélyeztetik, hanem többek között az, hogy a globális klímaváltozás hatására kiszáradnak a földjeink. És remélem ez a fordulat a drogpolitikában is lezajlik majd. Az álproblémák helyett – mint például, hogy bulizók fiatalokat meg zenészeket vegzál a rendőrség – a valóban kínzó társadalmi problémák felé fordul a figyelem. Például, hogy mit tehetünk a leszakadt térségeken, településen tomboló nyomor-szülte kristály-fogyasztással. De említhetném az alkohollal vagy a gyógyszerrel való visszaélést is, ami még mindig messze több életet követel, mint az illegális szerek együttvéve – csak éppen a szőnyeg alá söpörjük. És mint az aszály elhárítása esetén, a tartós változáshoz látványos kirakatmegoldások helyett itt is rendszerszintű, átfogó, választási ciklusokon, generációkon átívelő megközelítésre lesz szükség.

Ez az egész gender-hiszti szánalmas, amit a fideszesek műveltek a miniszteri és államtitkári meghallgatásokon. Az meg aztán tényleg a legalja, hogy elkezdték terjeszteni Lannert Judit oktatási miniszterről, hogy leszbikus gyermektelen – miközben egyébként három gyermek édesanyja. De tudjátok mit? A leggázabb az, hogy Magyarországon valakinek a szakmai vagy politikai teljesítményét bizonyos körökben le lehet nullázni azzal, ha megvádolják, hogy leszbikus, vagy nincs gyereke. Hogy még mindig egy ilyen országban élünk. Mi a jó égért lenne az baj, ha leszbikus lenne, vagy ha nem lenne gyereke? Az ég világon semmit nem ad hozzá vagy vesz el a szakmai teljesítményéből. Mint ahogy az sem, ha valakiről elkezdik terjeszteni, hogy fogyasztott már valamilyen szert: tipikusan ez is ilyen politikai revolverezős karaktergyilkosság. Nem attól lesz jobb vagy rosszabb egy politikus, hogy elszívott-e már egy spanglit. Ellenben mondjuk korábbi miniszterelnök úrnál felmerült a problémás alkoholfogyasztás és annak promóciója, ami viszont gáz – hiába legális. És ott van ez az ún. „LMBT-propaganda” – amire Lannert miniszter szellemesen visszavágott, hogy ő még nem látott átműtött óvodást. De egyáltalán mi az, hogy LMBT-propaganda? Az biztos nem az, hogy értelmesen, őszintén, ítélkezés nélkül beszélünk arról az iskolában, hogy vannak emberek, akiknek más a szexuális orientációja vagy a nemi identitása, mint a többségnek. És hogy ha te is ide tartozol, kedves nebuló, akkor érezd, hogy szeretünk és elfogadunk annak, ami és aki vagy. Szóval azért ezt tegyük tisztába. A politikusoknak ne mosakodni kelljen olyan „vádak” alól, hogy ők esetleg mások – hanem az egész vád váljon nevetségessé a vádlóval együtt, és arról beszéljünk, ami valóban fontos. ‍♂️

A Magyar Közlöny frissen megjelent száma szerint „a kábítószer-megelőzésért és kábítószerügyi koordinációs feladatokért” az egészségügyi miniszter felel. Először is, kezdjük a jó hírrel: hosszú évek óta ismét van Egészségügyi Minisztérium – megszűnt Pintér „Voldemort” Sándor szörnyminisztériuma! Ez önmagában is remek hír. Mint ahogy az is, hogy végre a drogterület nem a belügy, hanem az egészségügy fennhatósága alá kerül, magyarul elsősorban nem rendészeti kérdésként fogják kezelni. És valóban, ennek a területnek van egy csomó fontos egészségügyi vonatkozása. Én személy szerint mégis jobban örültem volna, hogy ha már minisztériumhoz, akkor a szociális tárca alá kerül ez a terület. Hiszen a droghasználó sem nem bűnöző, sem nem beteg – sem a kriminalizáló, sem a medikalizáló modellel nem tudok azonosulni. Minél többet tudok meg a drogjelenségről (több, mint húsz éve tanulok, és még mindig tudok újat tanulni!), annál inkább meggyőződésemmé válik, hogy a társadalmi tényezők szerepe jóval nagyobb, mint azt a legtöbben gondolják. De talán ennél is jobban tetszett az ötlet, amit Felvinczi Katalin, a Magyar Addiktológai Társaság alelnöke javasolt, és amit meg is fogalmaztunk a döntéshozóknak egy szakemberek által aláírt levében. Miszerint, idézem, „az addikciós terület a jövőbeli kormányzati struktúrában ne egyetlen ágazat alárendelt részterületeként jelenjen meg, hanem olyan, magas szinten koordinált szakpolitikai területként, amely képes az egészségügyi, szociális, oktatási és közösségi szempontok integrálására.” Magyarul kezeljük komplexen és integráltan a különféle szenvedélyeket, viselkedési és szerhasználati zavarokat, és ez az átfogó megközelítés már a kormányzati adminisztráció szintjén is jelenjen meg egy minisztériumok közötti koordinációs szerv kialakításával. Sajnos úgy tűnik, ez a kérésünk nem talált értő fülekre (reakció eddig nem érkezett rá). Sebaj. A területnek nagyon is jó gazdája lehet az Egészségügyi Minisztérium is: főleg, ha megfelelő csapatra bízza a miniszter a koordinálását, ami elkötelezett a Tisza programjában lefektetett célok megvalósítása mellett. És ha mindezt a civil társadalommal párbeszédben, együttműködve teszi – és persze megfelelő költségvetést is biztosít hozzá. Ez utóbbira tegnap közzé tettem egy javaslatot is a Nemzeti Addikciós Alap létrehozásáról, ami a függőséget keltő termékeket forgalmazó iparágakból beszedett adó egy részét dedikáltan a függőségek megelőzésére és kezelésére, illetve az ártalmak csökkentésére fordítaná.

Ma van Dylan Thomas napja. A vad wales-i költőé, aki üstökösként ragyogta be a londoni irodalmi életet, sztár lett az óceán mindkét partján és felolvasóestjein mély, hipnotikus hangjától trasznba esett a közönség. Mítoszához természetesen hozzátartozott még valami: az alkohol. Amiből mértéktelenül fogyasztott, amennyit csak bírt. Részben ez is okozta korai halálát. Mint sok más nagy lánggal égő – de hamar kiégő géniuszét. Mielőtt 1953-ban meghalt, a legenda szerint azzal büszkélkedett, hogy megdöntötte a személyes rekordját: tizennyolc whiskey-t húzott le tisztán. Kívülről csillogott – belülről szenvedett. Nem tudott mit kezdeni a sikerével – görcsösen vágyott valamire, amit nem kapott meg, hiába is rajongtak érte tömegek. Valamit, amit csak a valódi intim kapcsolódásban kaphat meg az ember. Volt benne valami prométheuszi: mintha túl közel ment volna a tűzhöz. Nem tudott félgőzzel élni. Mindent teljes intenzitással akart átélni – az örömöt, a vágyat, a költészetet, az élet eksztázisát. És közben ugyanaz a tűz, amely világította, lassan fel is emésztette. Költészetében újra és újra visszatér az idő múlása, a test romlandósága, az élet eksztázisa és a halál árnya. Mintha egyszerre ünnepelte és gyászolta volna az életet. Leghíresebb verse, a „Do Not Go Gentle into That Good Night” nemcsak a halál elleni titáni lázadás himnusza, hanem egy kétségbeesett, egy abszurd világban jelentést kereső ember utolsó kiáltása is: „Ne várd szelíden azt a végső éjt, tombolj, dühöngj, az alkony hogyha jő, védd, védd, amíg csak védheted a fényt. Ha minden büszke harc már véget ért és karjaidban nincs is már erő, ne várd szelíden azt a végső éjt, védd, védd, amíg csak védheted a fényt.” (ford. Tóth Tamás)

Kedves Szentkirályi Alexandra! Hallottam, hogy a parlament előtt jártadban valaki feléd köpött és lek.vázott. Sajnálom, hogy ez történt veled. Őszintén. Nem ez a módja a politikai nézeteltérések kifejezésének! Remélem, ez az élmény (is) fel fogja nyitni a szemedet egy új, másik valóságra. Ami eddig a számodra, mint kormánypárti politikus számára ismeretlen volt. Hogy milyen az, amikor üldözöttnek érzed magad a saját hazádban. Elárulom: elég szar. Tudod, nekünk, kormánykritikus civileknek ez a sors jutott már 16 éve. Folyamatos gyalázkodások, karaktergyilkossági kísérletek. Ami miatt soha nem tudhattuk, hogy melyik idióta fog az utcán esetleg valamit utánunk kiabálni. És tudod ebben a gyalázkodásban és karaktergyilkosságban te is élen jártál. Lehet, hogy már elfelejtetted, de én nem, hogy nem is olyan régen még lejárató videót tettél ki rólam, amiben „korrupt dollárokból” a „drogpárti” propagandát toló sorosügynökként gyaláztál. Mit mondjak, nekem sem esett jól. Szavakkal is lehet bántalmazni, különösen nagy nyilvánosság előtt. Ugye milyen más volt az, még a Hatalom biztonságot adó bástyái mögül aláásni emberek becsületét és hitelességét? Esetleg egy kicsit gondolkodj el ezen. Gondolkodj el azon is, hogy vajon miért gondolja ilyen sok ember azt, hogy lejárattad magad és honnan jönnek az indulatok veled és az általad képviselt rendszerrel szemben. Végezd el a munkád, van mivel szembenézned, mielőtt még mártírrá avatnád saját magad ‍♂️