Tegnap egy érdekes beszélgetést moderálhattam itt Oslóban a drogpolitikai konferencián két kitűnő szakemberrel és aktivistával. Ann Fordham a Nemzetközi Drogpolitikai Konzorcium (IDPC) éppen leköszönő igazgatója, akinek az elmúlt 10 évben kulcsszerepe volt az ENSZ drogpolitikájának alakításában. A másik Neil Woods, aki korábban kábítószer ellenes nyomozó volt és beépített rendőrként drogterjesztők lefülelése volt a dolga. Egészen addig, amíg rá nem jött, hogy ebben a háborúban legfeljebb csatákat lehet nyerni, de valójában a háborút mindig az illegális drogpiac nyeri meg. És nem azért, mert a rendőrség nem végzi jól a munkáját: hanem ennek ellenére. Az illegális drogpiac ugyanis minden levágott fej helyébe három újat növeszt, akárcsak a görög mitológia mesebeli szörnye, a hidra. És paradox módon a rendőrség azzal, hogy hatékonyan deríti fel a drogterjesztőket, valójában arra készteti a drogpiacot, hogy adaptálódjon: egyre ügyesebb és rafináltabb terjesztői hálózatok, módszerek alakulnak ki. A piac fölött egyre specializáltabb, és gyakran egyre erőszakosabb bűnszervezetek veszik át az irányítást. Ez a helyzet jelenleg Európában a kokain-kereskedelemmel is, aminek az irányítását jelenleg olyan balkáni bűnszervezetek irányítják, amelyek könyörtelen hatékonysággal hozzák be és terjesztik a kokaint, megvesztegetve, ha kell, vagy akár zsarolva, gyilkolva, ha kell. És amíg a kokainra állandó a kereslet – márpedig az – addig a kínálat mindig újabb csatornákat talál magának. Az a rendszer, amit az ENSZ égisze alatt a világ országai kialakítottak az illegálissá nyilvánított drogok ellenőrzésére, nem egyszerűen alacsony hatékonysággal működik – hanem immár a probléma forrásává vált. Mert azon a hamis feltevésen alapul, amit idehaza Horváth Laci is képviselt: miszerint elég minél több kábítószert lefoglalni, minél több terjesztőt bebörtönözni, és akkor automatikusan csökken majd a drogok hozzáférhetősége. De az elmúlt évtizedek tapasztalataiból ennek éppen az ellenkezőjét látjuk: miközben exponenciálisan nőtt a rendőrségi lefoglalások, felderítések hatékonysága, még mindig csak az illegális drogpiac felszínét kapargatják. Még a legnagyobb lefoglalások is legfeljebb hetekre, hónapokra képesek hatást gyakorolni. A piac rendkívül rugalmas és rövid időn belül kiegyenlíti magát. Ez a prohibíció paradoxon. És ezért van az, hogy nagyon sok szakember jelenleg a rendszer reformján gondolkodik és dolgozik: nem pedig azért, amivel vádolnak minket, miszerint „drogpártiak” lennénk. Nyilván a megoldás nem lehet az, hogy akkor mindent azonnal teljesen legalizálni kell és úgy kezelni, mint itthon az alkoholt: az egy másik véglet és teljes tévút lenne. Meg kell találni azokat a szabályozási opciókat, amelyekkel az illegális piac és annak ártalmai minimalizálhatók, miközben nem alakul ki egy kommercializált szabadpiac sem, ami rengeteg új függőt termel. A legfontosabb: a keresletre kell összpontosítani leginkább. Meg kell érteni, miért használnak emberek szereket, miért válnak függővé. Be kell fektetni a megelőzésbe, a kezelésbe és ártalomcsökkentésbe. Meg kell szüntetni a fogyasztók kriminalizálását és démonizálását. Támogatni kell a felépülők közösségeit, hogy minél több ember képes legyen kilépni a nyomorból és jelentést találni a saját életében, éltető emberi kapcsolatokkal. Hosszú távon csak ez tud működni.

Ma interjút készíthettem a norvég főváros polgármesterével, Anne Lindboe-vel. Hát gyerekek, ha nálunk is ilyenek lennének a konzervatív (!) városvezetők, mint ő, akkor lehet rá szavaznék. Szakmája szerint gyermekorvos, korábban gyermekvédelmi ombudsman volt. Egy szociálisan rendkívül érzékeny embert ismerhettem meg, aki szerint az olyan komplex társadalmi problémákra, mint a hajléktalanság vagy a droghasználat, nem lehet rendészeti megoldásokat találni. A városi drogpolitikája középpontjában a komplex, emberséges, lakhatást is magába foglaló támogatás áll. A nyílt utcai droghasználatra a válasz: felügyelt fogyasztói helyiségek. Amiről Budapesten még a baloldali vezetésű önkormányzatok sem akarnak hallani. Van még hová fejlődni!

Nagy öröm és megtiszteltetés, hogy norvég barátaink, az Emberséges Drogpolitikáért Egyesület (Foreningen for human ruspolitikk) a Drogriporter filmes csapatát hívta meg, hogy filmezzen a skandináv emberi jogi és drogpolitikai konferenciájukon Osloban. Az elmúlt évtizedben Norvégia drogpolitikája látványos fordulaton ment keresztül: a hagyományosan tiltó, elutasító megközelítést egyre inkább felváltotta az ártalomcsökkentő szemlélet. A 2010-es évek közepétől egyre erősebb konszenzus alakult ki azzal kapcsolatban, hogy a droghasználatot nem elsősorban bűnügyi, hanem egészségügyi és szociális problémaként kell kezelni. Ennek jegyében új programok létesültek, például több városban felügyelt droghasználó szobákat hoztak létre, és nemrég filmet forgattunk filmet forgattunk arról, hogy Bergenben maguk a droghasználók üzemeltetnek egy ártalomcsökkentő házat és éjjeli menedékhelyet, a város támogatásával. (belinkeltem lent). Magyarországon is sokat tanulhatunk a norvégoktól drogpolitika terén.

Sokan küzdünk valamilyen megmagyarázhatatlan félelemmel: egy baljós jövőbeli katasztrófa árnyéka vetül ránk, ami még meg sem történt – de talán megtörténhet. Valami rossz dologtól tartunk, ami ránk vár, vagy azokra, akiket szeretünk. Ez a félelem visszafog minket: határt szab az álmainknak, beszorít minket a komfort-zónánkba, folyamatos buksisimi-függőségbe taszít. Őrjítően egyhangú visszacsatolási loopokba. Mi a legrosszabb dolog, ami megtörténhet veled? Gondolkodtál már rajta? Bizony, vannak a halálnál is rosszabb dolgok. Szociális állatok vagyunk, és a társas lényként való megsemmisülést, a szociális elutasítást, a kirekesztést és megszégyenítést még a fizikai halálnál is rosszabbul viseljük. Vagy azt, amikor el kell veszítenünk valakit, aki igazán fontos nekünk. Donald Winnicott pszichológus 1974-ben írt könyve meglepő magyarázatot adott ezekre a félelmekre: mi van, ha a legrosszabb dolog már megtörtént veled? Lehet, hogy nem is emlékszel rá pontosan, mi történt. Mert olyan korai években történt, amikor még nem alkotott az elméd konkrét epizodikus emlékeket. Vagy ha emlékezel is dolgokra: nem az események azok, amik igazán számítanak. Hanem az, ahogyan átalakította a működésedet. Beleivódott az idegrendszeredbe, mint félelem. Mint magára hagyatottság, elárultság, egzisztenciális magány. Az elméd soha nem tudta feldolgozni: a tested pedig, szavak és fogalmak nélkül is, tudja. A múlt börtönében vergődik és váratlanul küzdj-vagy-menekülj módba kapcsol. Távol tart a „veszélyes” dolgoktól – eltávolít az élettől. Bénult kábaságba menekül a félelem elől. És a dolgunk ez: hogy ezzel az ősfélelemmel kezdjünk valamit. Ami mindig más aktuális rémképeket ölt, mindig más ördögöket fest a falra, mindig másféle élvezetek hajszolására késztet bennünket. De ott van mindezek eredőjében. Valahol minden ezen múlik: vajon el tudjuk-e hitetni azzal a bennünk élő sérült belső gyermekkel, hogy nincs egyedül. Hogy méltó a szeretetre és hogy van kihez odabújnia. kép: Alexander Milov

Kisebb vihart kavart az addiktológiai szakmában a Kék Pont Alapítvány recovery coach képzése: míg egyesek örömmel üdvözölték, hogy újabb szereplők segítik a felépülőket, mások gyanakvással tekintenek rájuk. A kritikusok szerint ugyanis a szakma „felhígulásához” vezet, ha egy 30 órás „gyorstalpaló” képzés után máris szakembernek tekintheti magát valaki. Miközben létezik hivatalos, három féléves egyetemi addiktológiai konzultáns képzés, ami diplomához van kötve. A Kék Pont munkatársai a kritikákra reagálva rámutattak, hogy a recovery coach nem magyar találmány: külföldön már régóta működik. Nem konkurenciát jelent a meglévő segítő szakembereknek, hanem kiegészíti őket: mindezt teszik ingyenesen és önként. Többnyire saját felépülési tapasztalattal rendelkező személyről van szó, aki szigorúan nem kezel vagy diagnosztizál, hanem kíséri a klienst a felépülése útján: segít célokat kitűzni, kapcsolatot teremteni közösségekkel, erősíti a motivációt és a visszaesés megelőzését, miközben hidat képez a formális ellátórendszer és a hétköznapi élet között. A kritikusok egy részének elsősorban az elnevezéssel van gondja: hiszen a coaching is egy szakma, és többnyire komoly (egyetemi) képzésekhez van kötve. A helyzetet egyébként tovább bonyolítja, hogy nemrég beindították egy egyetemen kívüli „addiktológiai coach” képzést is, ami 150 órás tanfolyam elvégzéséhez kötött, és szintén kiváltotta egyes szakemberek rosszallását. A tanfolyam oldala szerint az addiktológiai coach „nem egészségügyi szakember, hanem olyan támogató vagy asszisztens aki coaching -módszerekkel dolgozik, segítve ügyfelét abban, hogy saját erőforrásaikat és motivációjukat mozgósítsák a változás érdekében.” A múltkor beszámoltam a Magyar Addiktológiai Társaság ülésén folytatott vitáról, ahol sokan még azt is kritizálták, hogy a hivatalos egyetemi addiktológiai konzultáns képzés elvégzői rögtön magánpraxist nyissanak: szerintük erre csakis azután kerülhetne sor, miután gyakorlati tapasztalatot szereznek valamilyen drogambulancián, terápiás intézetben stb. Ezek a nem hivatalos képzések pedig még több szemöldökráncolást kiváltanak. Én személy szerint azt gondolom, hogy egy olyan országban, ahol a szerhasználati problémákkal küzdő emberek túlnyomó többsége nem jut színvonalas ellátáshoz, van létjogosultsága olyan sortárs segítőknek és coachoknak, akik asszisztálnak a felépülésben. Nem is kicsi. Az elnevezések akár képezhetik vita tárgyát de ez nem. A felépülés, mint olyan, nem lehet valami kizárólag felülről, államilag kontrollált és hatóság által diktált folyamat. Élő, alulról jövő és belülről fakadó kapcsolat kell hozzá az autonóm egyén és a közösség között. Másrészt viszont megértem azoknak az aggodalmát is, akik a segítő szakma „felhígulásától” tartanak – és attól, hogy nem megfelelő felkészültséggel, tudással, gyakorlattal rendelkező emberek vindikálják maguknak a jogot, hogy beleavatkozzanak más emberek életébe egy olyan különösen sérülékeny és kiszolgáltatott helyzetben, mint amit a függőség jelent. Főleg akkor, ha ezt még fizetős szolgáltatás keretében is teszik. Nem az a probléma, hogy megjelentek ilyen új, egzotikus „állatok” is a hazai addiktológiai szafariban, mint a recovery coach. Hanem az, hogy hosszú évek óta nincs felelős szakpolitikai koordináció, ami átgondolt koncepció alapján megfelelő szabályozást dolgozna ki a képzések tekintetében is. Nem felülről, önkényesen, hanem a szakmai párbeszédek mederbe terelésével, a szakemberek bevonásával találva meg a válaszokat, egyeztetve a különféle szempontokat, érdekeket, kompetenciákat. Ezt nevezik ugye „nemzeti drogkoordinációnak” – ami nálunk gyakorlatilag nem létezik. Mert közös érdek egy olyan ellátórendszer, ahol a felépülni vágyót végignavigálják a felépülés folyamatában olyan képzett sorstárs segítők és szakemberek, akik tiszteletben tartják az autonómiáját, és tisztában vannak a saját kompetenciájukkal és annak határaival.

Végre. Újra kikerül az ország házára az Európai Unió zászlaja, amit az a pökkhendi zsírosbajszú tahó vetetett le onnét. Szerencsére a bajszos is megy a levesbe, helyette pedig egy 21. századi gondolkodású nő veszi át az Országgyűlés vezetését. Mostanában sokat gondolkodom azon, hogy legutóbb 2004-ben voltam ilyen derűlátó az ország jövőjével kapcsolatban: abban az évben, amikor beléptünk az EU-ba. Ez az idei év pedig olyan, mintha újra beléptünk volna – mintha hosszú évek közép-ázsiai bolyongása után visszatértünk volna otthonunkba, Európába. Kapunk most egy új esélyt. És mint valaki, aki már átélte, hogyan szúrunk el történelmi esélyeket, a bizakodás mellett van bennem aggodalom is a jövővel kapcsolatban. 2004-ben vajon ki számított még az őszödi beszédre? Nagyon fontos, hogy ez a mostani átalakulás ne pusztán felszínes igazodás legyen: zászlókkal, kvótanőkkel, celebváltásokkal a kereskedelmi tévékben. Azokhoz a mély struktúrákhoz kell hozzányúlni, amelyekhez eddig egyik kormány sem mert igazán hozzányúlni. Amíg ennek a társadalomnak a jelentős része feudális függésben, testi-lelki nyomorban vegetál, amíg mindenki meg van győzödve, hogy itt urambátyám módszerrel lehet elintézni dolgokat, amíg szőnyeg alá söpörjük a kibeszéletlen múltat, amíg a közjó elenyészik a szekértáborok között, amíg a civil társadalomban ellenséget és nem partnert lát a mindenkori hatalom, amíg a politikai rövidlátás nem képes a négyéves ciklusokon felül, túl meglátni a közérdeket: addig Európához való tartozásunk illúzió. Ezen változtatni: ez a mi munkánk, és nem is kevés.

Láttátok az 1989-es BBC doksifilmben nyilatkozó fiatal Szájer Józsefet? Ahogy lelkesen magyaráz, milyen országban is szeretne élni – mit is szeretne. „Olyan polgárokat, akik szabadságban élhetnek, gyülekezhetnek, újságot adhatnak ki, azt tehetik, amit akarnak, ideológiai korlátozás és ellenőrzés nélkül,” sorolja. „Szabadságot mindenkinek, hogy azt gondolhassák, amit akarnak.” Mindig jönnek olyan kommentelők, akik szerint a fidesz vezetőinek szabadságvágya mindig is tettetés volt. Akik szerint már kezdettől okos manipulátorok voltak, akik csak és kizárólag hatalomra vágytak. Én ezzel nem értek egyet. Az emberi lélek nem fekete-fehér, hanem gyakran nagyon is komplex. És folyamatosan változik. A hatalom megront – a korlátlan hatalom pedig korlátlanul ront meg. Nehéz megmondani, hol az a pont, ahol az egykori szabadságszerető fiatalból egy saját hatalmához betegesen ragaszkodó, saját hazugságaiba reménytelenül belegabalyodott döbrögi lesz. Sokkal egyszerűbb és kényelmesebb belerakni embereket a skatulyába: „ez mindig is gonosz volt” – mintsem szembenézni azzal a kényelmetlen, nyugtalanító igazsággal, hogy alapvetően jó emberek lelke is borzasztóan el tud torzulni. Mert ha szembenézünk vele, akkor az kötelezettséget és felelősséget ró ránk: hogy éberek maradjunk és folyamatosan vizsgáljuk magunkat.

2026 áprilisában az Egyesült Királyság parlamentje elfogadta a Tobacco and Vapes Bill nevű törvényt, amely egy úgynevezett „füstmentes generáció” létrehozását célozza: ennek értelmében mindenki, aki 2009. január 1. után született, élete során soha nem vásárolhat majd legálisan dohányterméket. Őszintén szólva vegyes érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Én magam a dohányzást az egyik legvisszataszítóbb droghasználati formának tartom: ki nem állhatom a cigarettafüstöt, és számos rokonomat láttam lassú és fájdalmas halált halni a dohányzás miatt. Szóval megmondom nektek őszintén, egy picit sem szomorkodnék, ha a dohányzás, mint olyan, megszűnne. De nem az én személyes érzésem a lényeg: én határozottan úgy vélem, hogy minden embernek joga van bármilyen szert használni egészen addig, amíg ezzel mások jogait nem sérti. Ráadásul mint drogpolitikai téren tájékozott ember tudom azt is, hogy a drogtilalmak viszonylag ritkán szoktak hatékonyak lenni. Viszonylag gyorsan kiépül az illegális piac, ami végül jóval ártékonyabbnak bizonyul, mint a legális piac. Vajon akkor nem ugyanazt a hibát követik most el a dohányzással, mint amit a fűvel és más drogokkal már évtizedek óta elkövetnek: büntetnek és tiltanak valamit, amit úgy sem lehet büntetéssel és tiltással megszüntetni? Nos, a kábítószer-tilalmi törvények analógiája nem teljesen áll meg. Előszőr is, a drogtörvények magát a fogyasztást is tiltják, de ez az új dohányzás-ellenes törvény nem kriminalizálja magát a dohányzást. Hanem az értékesítést korlátozza úgy, hogy a legális vásárlási korhatár évről évre emelkedik. Másodszor, ez nem vonatkozik a füstmentes (vape, snüssz stb.) nikotin termékekre, csupán a füstölésre – ami a legártalmasabb formája a dohány fogyasztásának. Szóval ez a szabályozás jóval szofisztikáltabb, mint az egybites drogtörvények. Lehet róla értelmes vitát folytatni. Elvileg nem vezethet tömeges kriminalizációhoz és bebörtönzésekhez, vagy megbélyegzéshez, ami miatt a drogellenes háborút joggal kritizálják. A valódi kérdés szerintem az, hogy vajon működni fog-e ez a szabályozás a gyakorlatban hosszú távon – illetve lesznek-e nem kívánt mellékhatásai. Mivel ez egy ennyire új típusú szabályozás, erre még senki sem tud válaszolni. Én, bár nyitott vagyok az ellenérvekre, őszintén szólva szkeptikus maradtam: a történelmi tapasztalat az, hogy amennyiben van kereslet egy bizonyos tiltott termékre, az megtalálja magának a kínálatot. Még ha az illegális is. Ráadásul van egy olyan aggodalmam, hogy a tilalom idővel eszkalálódni fog, akárcsak az illegális drogok esetében, és további szigorítások történnek. A dohánypolitika fordulata a 21. században a szigorúbb szabályozás felé egyértelműen üdvözlendő volt: a dohányzás tereinek, árusításának korlátozása, a marketing beszűkítése, a füstmentes termékek előtérbe kerülése már most kézzel fogható közegészségügyi nyereséget jelent. A dohányzást az elmúlt évtizedekben a fejlett világban úgy sikerült visszaszorítani, hogy nem zártak tömegeket börtönbe. Nem tilalommal, hanem okos szabályozással. Ártalomcsökkentéssel. Szerintem ez egy jó irány. Én inkább maradnék ezen az úton a jövőben is. Még akkor is, ha ki nem állhatom a cigarettafüstöt, és legszívesebben rákiabálnék arra, aki kéretlenül rám, vagy a gyerekemre fújja az utcán. ‍♂️

Nem kis nyugtalanságot keltett baloldalon, hogy a Mi Hazánk javaslatára a „Szent Korona előtt” fognak esküt tenni a parlamenti képviselők. Hiszen nagyon sokan abban reménykedtek, hogy a Horthy-korszak király nélküli királyságát idéző díszletek után most végre visszatérhetünk a köztársasági hagyományhoz. A köztársaságéhoz: ahol a hatalom nem holmi ereklyeként tisztelt műtárgyból származik, hanem minden hatalom a népé. Ahol a népszuverenitás eszméje érvényesül. Vajon nem veszélyezteti a Szent Korona Tan felevelenítése a köztársaság eszméjét? Egyesek máris horthysta restaurációt vizionálnak. Én alapvetően nem látom ilyen borúsan a helyzetet. 1946-ban a két legnagyobb párt, a kisgazdák és a szociáldemokraták közötti kompromisszum részeként kikiáltották a második magyar köztársaságot. Ezt nem szakításként értelmezték a szerves magyar jogfejlődéssel, hanem éppen ellenkezőleg, annak kitejlesedéseként. „A köztársaság intézménye tehát nem áll ellentétben a helyesen felfogott szerves jogfejlődéssel, a nemzet képviseletére hivatott Nemzetgyűlés akaratának pedig megfelel,” írták az ún. kisalkotmányban. A korona elveszítette közhatalmi jellegét. A szociáldemokraták csupán műtárgyat láttak benne. Ugyanakkor a kisgazdák egy része számára továbbra is több volt egyszerű muzeális tárgynál: politikai szimbólum maradt. A második köztársaság halálát nem ez jelentette, ettől még vígan továbbélhetett volna. Lehet arról értelmes vitát folytatni, hogy a koronázási ékszereknek vajon nem múzeumban lenne-e a helyük. De ettől függetlenül a népszuverenitás, a demokrácia vagy akár az emberi jogok iránti elkötelezettség ma is szépen meg tud férni a Szent Korona kultuszával bizonyos embereknél – egészen addig, amíg nem teszik kötelezővé és hivatalossá a saját hitüket. Most például én úgy értelmezem a híreket, hogy nem a Szent Koronára kell esküt tenni – hanem csupán előtte, a jelenlétében történik az eskütétel. Ez nagyon fontos különbség: az esküt a képviselő a népnek teszi, nem a koronának. Ahogy kell. Ez a lényeg. Ugyanakkor vannak olyan képviselők, akik ehhez az eskühöz még hozzáadnak valami többet is, a saját hitük szerint. Nekik ez fontos. És ezzel nekem önmagában nincs problémám: tartsuk tiszteletben a hitüket. Amíg ők is tiszteletben tartják azok meggyőződését, akik szerint csak műtárgyakról van szó – és az állam maga semleges, a hatalom pedig a népé marad, és mindenki tiszteletben tartja a szabadságjogainkat. ❤

Tegnap két, a drogterület szempontjából is fontos minisztert jelentettek be. Érdekes volt figyelni a reakciókat a szakemberek körében, szakmai csoportokban. Lannert Judit személyét a szakemberek túlnyomó többsége éppen olyan lelkesen fogadta, mint amilyen savanyúan a NER-propaganda maradékai. Szakpolitikai kompetenciájához kétség sem fér: mindazokban a kérdésekben, amelyekben Rubovszky Rita nézetei kétségeket ébresztettek (pl. iskolai integráció, egyház és állam szétválasztása), Lannert nézetei viszont megfelelnek annak, amit egy a magyar oktatást a 21. századba átvivő minisztertől elvárhatunk. Ráadásul a drogtéma sem ismeretlen számára: a Drogriporteren is beszámoltam róla, hogy a Magyar Addiktológiai Kongresszus tavalyi ülésén személyesen is előadta azt a kutatást, amit kollégáival végeztek hátrányos helyzetű tanulók dizájner drog használatával kapcsolatában. Ugyanezt a lelkesedést sokkal kevésbé tapasztaltam a szociális miniszter személyével kapcsolatban. Kátai-Németh Vilmos neve gyakorlatilag ismeretlen a szociális szakmában – én nem találtam semmi arra utaló jelet, hogy bármit letett volna korábban az asztalra. Ügyvéd és aikido mester. Személye mellett a leggyakrabban felhozott érv, hogy mint látássérült ember új érzékenységet hozhat a politikába – valid. Tök jó. De kérdés, hogy ez vajon elegendő lesz-e egy olyan terület megreformálásához, ami az elmúlt 16 évben a NER egyik legelhanyagoltabb mostoha-területe volt. Ide tartozik többek között a gyermekvédelem, aminek a válsága gyakorlatilag Magyar Péter felemelkedését hozta magával és megreformálása a Tisza egyik legemblematikusabb ígérete volt. Mielőtt valaki még megvádolna, hogy túl hamar ítélkezem, vagy hogy nem adok bizalmat: egyáltalán nem erről van szó! Drukkolok, hogy sikeres miniszter legyen. Egyszerűen csak őszintén beszámolok arról, hogy a szakmában más volt a reakció, mint az oktatásügyi miniszteré. A szakemberek részéről ez a szkepszis érthető: nagyon sok időt és energiát felemészt az, amíg egy kívülről kinevezett politikus egyáltalán képbe kerül egy adott szakterület kínzó rendszerszintű problémáival. Lehet valaki megfelelő szakpolitikai kompetencia nélkül jó minisztere a szakterületének? Lehet. De nehezebb dolga van. Óriási előny az, hogy például Lannert miniszternek nem kell majd magyarázni, ő félszavakból is megérti a szakembereket. Ugyanez Kátairól nem mondható el: nála nagyon fontos lesz az, hogy milyen csapatot gyűjt maga köré. Ehhez sok sikert és nyitottságot kívánok! Mivel sokan kérdeznek erről, ezért ide is leírom: sajnos ezidáig nekem nincs tudomásom arról, hogy a drogterületen az addiktológiai szakmával történtek volna a választás óta egyeztetések. Sem velem, sem más szakemberekkel, akikkel beszéltem. Nem rajtunk múlik. Remélem, hogy hamarosan ez a terület is sorra kerül. 16 év mellőzöttség és leépítés után ugyanis nagyon nagy szükség lenne arra, hogy méltó támogatásban részesüljön.