Behí­vtak az ATV Startba tegnap reggel arról beszélgetni, hogy a rendőrség 20 kilogramm kábí­tószert foglalt le – de ennek apropóján én egy kicsit másra tereltem a szót. Például arra, hogy az emberekbe kellene befektetni ahelyett, hogy csak rendészeti ügyként kezeli az állam ezt a témát. Kár, hogy manapság alig hall a tévénéző ezekről a dolgokról, akkor is pár percbe kell mindent belesűrí­teni – de azért megpróbáltam. Köszönöm a meghí­vást – a műsort itt megnézhetitek: https://www.atv.hu/videok/20230714/tobb-mint-20-kilogramm-kabitoszert-talaltak-a-rendorok-egy-terezvarosi-es-egy-angyalfoldi-tarsashazban

Deutsch szerint Szájer Józsefnek újra játékban kellene lennie. Valóban. De nem saját magát utálva, egy drogfogyasztókat és melegeket üldöző Hatalom képviselőjeként. Hanem örömteli, önazonos életet élő, a saját közösségét nyí­ltan támogató emberként.ŸŒˆ

Vannak emberek, akik látszólag szuperül funkcionálnak az élet legtöbb területén. És akár évekig ismerheted felszí­nesen őket anélkül, hogy feltűnne, bármi gond van. De aztán jön egy stresszes helyzet. Esetleg szintet lép a kapcsolat. Intimebb közelségbe kerültök. És az eddig szuperül funkcionáló emberről kiderül, hogy képes úgy viselkedni, mint egy toporzékoló hároméves. Kiderül, hogy számára az egész világ körülötte forog. Mindenki más statiszta az ő történetében, ahol ő a főszereplő. Ha elutasí­tják: azt megsemmisülésként éli meg. Zéró-összegű játék az élete: vagy én, vagy ő. Nem képes perspektí­vát váltani: gyenge az empatikus érzéke. Eszébe sem jut, hogy a másik hogy érezheti magát az adott helyzetben. Hiányzik belőle az önreflexió képessége. Bár minden róla szól – de ha ő bánt mást, akkor véletlenül sem képes ezt felismerni. Esetleg magába szállni és elgondolkodni, hogy mit tehet azért, hogy legközelebb ez ne forduljon elő. Retteg az intim közelségtől. Megijed, ha valaki intenzí­v érzelmeket mutat ki. És ha neki ezeket viszonoznia kellene. Valamilyen szinten persze mindannyian képesek vagyunk beleesni ezekbe a csapdákba. De jó esetben, ha megfelelő kötődéseink alakultak ki kisgyermekkorban a szüleinkkel, akkor reflektálunk magunkra – és korrigálunk. De sajnos amikor ezek a kötődések hiányoztak, akkor ez az önreflexió és önkorrekció sokkal gyengébben működik. Többször í­rtam már arról, hogy az ember tudatmódosí­tó szerekhez fűződő kapcsolata leképezi az emberekkel való kapcsolatait. Minél egészségesebb, érettebb, minél tartalmasabb kapcsolatokat ápol valaki embertársaival, annál nagyobb esélye van arra, hogy az (akár legális, akár illegális) tudatmódosí­tó szerekkel szerzett élményei is egészséges keretek között maradnak. Aki nem képes jól perspektí­vát váltani, akinek döcög az empatikus képessége, az nem képes tiszteletben tartani mások határait, ha szert használ. És nem képes meghúzni a saját egészséges határait sem, ha más használ körülötte. Aki nem képes az intimitásra másokkal, az könnyen használhat egy szert arra, hogy azzal élje meg az intimitást – illetve az intimitás látszatát. Csak hogy utána elmerüljön a szégyenben, a szégyentől pedig még mélyebbre merüljön az önpusztí­tásban. Még ma is van egy olyan tévhit, hogy a függő érezze minél rosszabbul magát, majd annál inkább motiváltabb lesz a változásra. Szigeteljük el, szégyení­tsük meg, lökjük minél mélyebbre – majd akkor megtanulja. Én ezzel nem értek egyet. Brené Brown í­rja, hogy ha a szégyent petri-csészébe tennénk, akkor az í­télkezés, az elhallgatás és a titkolózás hatására burjánzani kezdene. Ha viszont együttérzést adnánk hozzá, akkor elpusztulna. Ezzel lehet igazán megtörténi a szégyen-függőség spirált, ami annyi életet tesz tönkre. Tetszenek az í­rások a Drogriporteren? Akkor kérlek, támogasd a Drogriportert Te is: https://drogriporter.hu/tamogass/

(Ez most kicsit hosszú lesz, de egy nagyon fontos kérdésről szól – arról, hogy válnak spirituális taní­tók ragadozókká. A poszt a blogon is olvasható: https://drogriporter.444.hu/2023/07/13/guruk-arnyekelete-abuzus-a-spiritualitas-neveben) Amikor W. S. Merwin amerikai költő és barátnője, Dana Naone 1975-ben elhatározták, hogy részt vesznek a buddhista Naropa Egyetem egyik tanfolyamán a Colorado állambeli Boulderben, még nem gondolták, hogy hamarosan rettegve fogják várni az elbarikádozott szobájukban, hogy rájuk törjék az ajtót. Pedig ez történt. Az egész egy ártatlan Halloween partiként kezdődött, ahol a tanfolyam diákjai mesterükkel, a tibeti Chögyam Trungpával együtt ünnepeltek. A mester azonban hamarosan felöntött a garatra, és egyre furcsábban kezdett viselkedni. Taní­tványait arra kérte, vetkőzzenek meztelenre. Testőreinek megparancsolta, hogy vetkőztessenek le erővel egy vonakodó, 60-as éveiben járó nőt, és meztelenül hordozzák körül a teremben. A pár ekkor döntött úgy, hogy inkább nem várja meg, hogyan alakul a buli – és elvonultak a szobájukba. Trungpa azonban észrevette, hogy eltűntek, és utánuk küldte a testőreit. Akik rájuk törték az ajtót, és dulakodni kezdtek velük. Erőszakkal a mester elé hurcolták őket, aki megparancsolta, hogy vetkőztessék őket is meztelenre. Naone hisztérikus állapotba került és kiabálva követelte, hogy valaki hí­vja a rendőrséget. Csak egy taní­tványnak volt bátorsága a segí­tségükre sietni, de őt maga a mester ütötte le, majd a testőreivel kidobatta a teremből. A taní­tványok többsége úgy tekintett a jelenetre, mint mély spirituális taní­tásra a mester részéről, ami arról szólt, hogyan kell feladni, alávetni az egót. Ezt a történetet azért meséltem el, mert szerintem nagyon jellemző arra, hogy milyen könnyen és milyen csúnyán félre tudnak csúszni az ún. spirituális közösségek, amelyeket egy nagy tekintéllyel rendelkező, karizmatikus Mester/Guru/Taní­tó személye tart össze. Ha a spirituális mozgalmak, közösségek történetéről tanulunk, úton-útfélen beleütközünk hasonló történetekbe. Ahol a mester, akár hosszú évtizedekig, zavartalanul élhetett vissza a taní­tványául szegődött emberek bizalmával. Szexuális abúzus és fizikai fenyí­tés. Testi-lelki megalázás. Alkoholizmus és egyéb drogfüggőség. Anyagi kizsákmányolás. És ezt nem lehet annyival elintézni, hogy „hát igen, sarlatánok vannak”. Mert vannak azok is persze, ügyes szélhámosok és tettetők. És vannak nyilvánvaló gyakorló elmebetegek, öngyilkos szekták cinikus és nárcisztikus vezetői. De a határ meghúzása a sarlatán és a hiteles spirituális taní­tó között egyáltalán nem könnyű. Számos valóban nagy tudású, a maga spirituális hagyományát hitelesen közvetí­tő emberről derült ki, hogy volt egy rejtegetett árnyékélete, amelyben bántalmazó ragadozó volt. És ami ennél is riasztóbb: a közeli taní­tványok, akik hosszú évekig falaztak nekik vagy asszisztáltak a hallgatásukkal ahhoz, hogy a mesterük újabb és újabb áldozatokat cserkésszen be. Chögyam Trungpa sem holmi random sarlatán volt. A 70-es években a tibeti buddhizmus legnépszerűbb képviselőjének számí­tott az Egyesült Államokban, a Shambhala irányzat alapí­tója. Józan napjaiban ragyogó szónok volt és könyveit olvasva az ember valódi bölcsességgel találkozik. A taní­tványai közé olyanok tartoztak, akik mind a mai napig hitelesen közvetí­tik a buddhizmust Nyugaton, mint Pema Chödrön. És mégis, minden spirituális emelkedettsége ellenére Trungpa alkoholista és kokain-függő volt, aki gátlástalanul kihasználta hiszékeny lányok bizalmát, és a házasságon kí­vül született gyermekeit csúnyán magukra hagyta. De emlí­thetjük akár Sasaki Roshit, aki talán mindenkinél többet tett azért, hogy a Zen buddhizmust népszerűsí­tse Nyugaton, meditációs iskolájában számos hí­res növendéket indí­tott útjára. És eközben, mint kiderült, egy szexuális ragadozó volt, aki rendszeresen kikezdett a női taní­tványaival. Világhí­rű jógik, hindu és szikh guruk, sámánok, ayahuasca curanderok egész seregével lehetne folytatni a sort. És aki azt hiszi, hogy csak a keleti taní­tók érintettek: az gondoljon a katolikus egyházat megrengető szexuális abúzus botrányok sorozatára. Hí­res nyugati teológusokat, papokat, püspököket, protestáns prédikátorokat, zsidó rabbikat is lehetne sorolni, akik, miközben a maguk területén elismert spirituális tekintélyek voltak, közben a magánéletükben bántalmazókká váltak. Az ember néha nehezen rakja össze, hogy vajon hogyan képes valaki hihetetlenül mély bölcsességeket megfogalmazni és átadni, egész generációk életét változtatni meg a spirituális taní­tásaival – és eközben csúfosan kudarcot vallani akkor, amikor emberként kellene helytállnia hétköznapi szituációkban. Például nem kihasználni sérülékeny és hiszékeny fiatalokat, akik valami bizonyosságra vágynak ebben a totálisan kaotikus világegyetemben. Hogy lehet, hogy Alan Watts, aki olyan lebilincselő hitelességgel tudott beszélni az egó illúziókból szőtt fátylairól, közben alkoholista és kényszeres nőcsábász volt? Vagy Paul Tillich protestáns teológus, aki borzongatóan szép megfogalmazásait adta a szentségnek, rendszeresen kikezdett a női taní­tványaival a teológiai kurzusokon? Vajon ők mind áltaní­tók, sarlatánok lettek volna, hamis próféták, akiknek az összes taní­tását ki kell dobni az ablakon? Nem hinném. A hí­vők gyakran tagadással vagy bagatellizálással reagálnak: nehezen fér bele a mesterről alkotott képükbe, amit megtudtak róla. A külső szkeptikusok pedig hajlamosak démonizálni: ez egy cinikus pénz- és szexéhes sarlatán, csak a hülye nem látja. De a valóság gyakran nem ilyen egyszerű. Szembe kell néznünk azzal a félelmetes ténnyel, hogy a hiteles spirituális bölcsesség nem mindig jár együtt jellemmel és érzelmileg érett személyiséggel. Erre részben magyarázatot adhat a spirituális lehasí­tás (spiritual bypassing) jelensége: sok ember számára a nyomasztó lelki problémáiból egy könnyű kiutat jelentenek a spirituális taní­tások. Nem kell foglalkoznom a feldolgozatlan traumáimmal, nem kell dolgoznom a megtagadott érzelmi szükségleteimmel, a kí­nzó magányommal, az önértékelési problémáimmal, a függőségemmel: hiszen mindez csak illúzió. Egyszerűen csak le kell nyomnom az egómat, oszt minden jó lesz. Hát nem lesz minden jó. Egy másik magyarázat a kulturális különbségekre vezethető vissza. Számos olyan keleti vagy őslakos dél-amerikai taní­tó, sámán van, akik a maguk kulturális közegében nem válnának feltétlenül ragadozóvá. Viszont a nyugati civilizációval való találkozás felkészületlenül éri őket. Kihozza belőlük a legrosszabbat: a mohó pénzéhséget és a szexuális ragadozást. De a leginkább veszélyes tényező az mindig a hatalom és a tekintély maga. Amikor valaki ezekből túl sokat kap egy olyan közösségben, aminek ő a karizmatikus vezetője, az többnyire visszaélésekhez vezet. Még ha nem is mindig a legrosszabb értelemben. De az ember, bár szerezhet belátásokat akár a legmélyebb bölcsességekre, alapvetően korlátolt, gyarló lény. Az őt körülvevők rajongása könnyen a fejébe szállhat és elhiheti, hogy neki igenis jár, hogy luxuskocsival járjon. Hogy lefeküdjenek vele azok, akiket megkí­ván. Hiszen ő már annyira emelkedett, hogy ezt is megengedheti – és ez is csak taní­tás az ego leküzdéséről, még használ is vele. És ő már van azon a szinten, ahol akár alkoholizálhat vagy cuccozhat büntetlenül, hiszen ő felette áll már a függőségnek. Felette áll már mindenféle emberi mércének, amivel másokat megí­télnek. Hát nem áll felette. A #MeToo korszakban egyre többet beszélnek a spirituális közösségeket átszövő szexizmusról és abúzusról. Bálványok dőlnek le, csontvázak esnek ki a szekrényből. Nem csak a nyugati keresztény egyházakban, de a keleti tanokat követő spirituális mozgalmakban is. És aki azt hinné, hogy az ilyen jellegű kihasználás csak a buta vallásos és ezospiri hiszékenyeket fenyegeti: nem í­gy van. A tudomány, az akadémia fellegváraiban éppúgy jellemző a tekintélyelven alapuló testi-lelki kizsákmányolás. Bizony, az ateizmus és a tudományos szkepszis sem jelentenek automatikus felmentést vagy védőburkot. A nyugati gyógyászat, az orvosok, a pszichiáterek, a pszichológusok sem mentesek: rengeteg sztorit lehet hallani arról, hogy diplomás terapeuták hogyan élnek vissza a klienseik, pácienseik bizalmával. Bálványok dőlnek le – és ez szerintem jó. Megindult egy megtisztulási folyamat. És ezt a megtisztulást mindenhol azok az emberek – főleg bátor nők – indí­tják el, akik nem hajlandók többé szemet hunyni, meghunyászkodni, spongyát dobni rá. Akik megtanulják meghúzni az egészséges határaikat, amiket nem hajlandók feladni még akkor sem, ha egy karizmatikus mester, terapeuta, sámán, jógi, guru, professzor stb. erre kéri az ego meghaladása vagy valami más nevében. (Helyesbí­tés: a cikk korábbi verziójában Sasaki helyett Suzuki Roshit í­rtam, ezt javí­tottam.)

Volt idő, amikor vágytam arra, hogy minél többen olvassanak. Ma már úgy gondolom, hogy inkább olvassanak kevesebben – de értsenek meg többen, jobban. Ha ví­z lennék, akkor nem lennék folyó, ami áthömpölyög a városon, és pazarló, finnyás tömegeknek szolgálják fel műanyagpalackokban és sörösdobozokban. Inkább lennék tiszta vizű forrás a hegyekben, kút a sivatagban. A szomjazó vándor vizet merí­thet belőle, és megpihenhet a fák árnyékában. Aki nem szomjas, az pedig békével továbbáll. Remélhetőleg anélkül, hogy szemetet hagyna maga után.

„Az emberek azt hiszik, hogy a molekulák tanulmányozása tudomány, az elme tanulmányozása viszont süketelés,” jelentette ki Bessel van der Kolk pszichiáter, a trauma-gyógyí­tás nemzetközileg egyik legelismertebb szaktekintélye Denverben, a pszichedelikus tudomány konferenciáján. Amit egyébként soha nem látott érdeklődés övezett: összesen 11 ezer ember vett rajta részt. Van der Kolk előadása paradox módon éppen arról szólt, hogy milyen í­géretes egy molekula, az MDMA alkalmazása a poszt-traumatikus stressz rendellenesség (PTSD) kezelésében. Immár a 3. fázisú klinikai vizsgálatok is alátámasztották azt, amit korábban csak underground terapeuták és lelkes pszichonauták állí­tottak nagy meggyőződéssel: ez a szer bizony forradalmasí­thatja a PTSD kezelését. Hiszen a PTSD más kezeléseknek ellenálló formáinál is sikerült jelentős eredményeket felmutatni. Az MDMA-t egyébként az illegális Ecstasy tabletták hatóanyagaként ismerhettünk korábban. Bár a 80-as években í­géretes eredményeket értek el vele pszichoterapeuták, az államok mindent megtettek annak érdekében, hogy a drogellenes háború részeként teljesen eltüntessék és kiirtsák az emberi civilizációból. Szerencsére sikertelenül. Hiszen, mint kiderült, ugyanaz a szer, ami a partik és fesztiválok egyik kelléke, emberek sokaságának életét mentheti meg, ha gyógyszerként alkalmazzák. Bár felnőttként is érhetnek minket traumák, a legtöbb trauma a családnál és a kötődések rendszerénél kezdődik, mondta el van der Kolk. A traumák hozzájárulnak a később érzelemszabályozással, önértékeléssel, agresszióval stb. kapcsolatos problémák kialakulásához. Az MDMA növeli a saját magunkkal szemben érzett együttérzést, saját magunk elfogadását. A félelem hasznos – de amikor a félelemközpontunk folyamatosan bekapcsol, ha kell, ha nem, az önpusztí­tóvá válik. Ez történik a PTSD következtében. Az MDMA viszont, többek között, éppen a félelem-központra fejti ki gátló hatását. Az MDMA-t nem kell rendszeresen szedni, mint a legtöbb pszichiátriai gyógyszert. És nem is csupán egy pirula lesz, amit a pszichiáterek tüneti kezelésre í­rnak fel. És önmagában nem gyógyí­t meg senkit az sem, ha egy buliban bedob egy eki-tablettát. A gyógyszert csupán 2-3, néhány órás pszichoterápiás ülés során kell használni, két terapeuta kalauzolása mellett, majd az élményeket további, szermentes üléseken feldolgozni. A szer lehetővé teszi, hogy pszichoterápiás ülések keretében a traumatikus élményeket anélkül dolgozzák fel, hogy az egyén érzelmileg túlterhelődne és újra-traumatizálódna (ez korábban akadályozta a terápia eredményességét). Így tehát a klinikai vizsgálatok szerint az MDMA és pszichoterápia kombinációja minden mérték szerint jobban teljesí­tett, mint a szimpla beszélgetős pszichoterápia. Ez a történet több tanulsággal is rendelkezik. Egyrészt mutatja a szemellenzős drogellenes háború korlátoltságát, ami a tudatmódosí­tó szerekben kizárólag rosszat, ellenséget lát. Szembe kell nézni azzal, hogy gyakran ugyanazok a szerek, amiket emberek bulizáshoz, relaxációhoz stb. használnak, bizony komoly gyógyászati és tudományos potenciállal rendelkeznek. És életeket menthetnek. Másrészt mutatja azt is, hogy nem lehet legyinteni arra, amikor egy szer terápiás potenciállal rendelkezik, akár tradicionális, hagyományos gyógyí­tók és sámánok, akár földalatti segí­tők, terapeuták tapasztalatai szerint. Nem kell persze kapásból elfogadni – de a cinikus vállrándí­tás, az ellenséges tagadás helyett érdemes kutatásokat folytatni. Mert azok akár a szkeptikusok számára meglepő eredményekkel járhatnak. És egyben helyrerakhatják a tévedéseket is, mint például a mikrodózis esetében, amiről egyre inkább az derül ki, hogy a hatása – placebo-hatás. Végül, kanyarodjunk vissza az idézethet, amivel a cikkemet kezdtem. Miszerint az emberek azt hiszik, a molekulák kutatása tudomány, az elme kutatása pedig süketelés. Van der Kolk arra mutat rá, amit én is hosszú évek óta próbálok átadni a Drogriporteren: az ember a fontos, nem csak a drog. Az, hogy vajon az ember mit hoz magával, milyen behatások érték, egészen az anyja méhétől kezdve. Hogy milyen célból és elvárásokkal, milyen környezetben, milyen közösségben használja a szert. És ezek a tényezők határozzák meg, hogy egy szer éppen hasznos vagy káros, jótékony vagy ártalmas szerepet tölt be valaki életében. Ha ezekre a tényezőkre legalább annyi figyelmet fordí­tanánk, mint a molekulákra és az idegsejtekre, a börtönökre és rendőrökre, akkor sokkal jobban megérthetnénk azt, hogy miért és hogyan reagál úgy az elménk a valóságra, ahogy. És mit tehetünk, hogy másként reagáljon rá. Fontosnak tartod, hogy ilyen témákról a magyar közönség is értesüljön? Kérlek, támogasd a Drogriporter munkáját: https://drogriporter.hu/tamogass/ Ez a poszt a 444 blogon is megjelent: https://drogriporter.444.hu/2023/07/12/az-mdma-gyogyszer-lesz-de-nem-csak-a-molekula-a-lenyeg

Az ember az egyetlen élőlény, ami más akar lenni, mint ami. Láttál már rózsát, ami azért hervad el, mert nem akar az a rózsa lenni, ami? Amőbát, ami kényelmetlenül feszeng, mert nem akar amőba lenni? Kutyát, ami depressziós lesz, mert szégyelli, hogy az a kutya, ami? Viszont nap mint látsz olyan embereket, akik nem akarnak azok az emberek lenni, akik. Más emberekké akarnak válni. Olyan menő más emberré, mint akit a sorozatban láttak. Vagy a reklámban. Vagy akit ismernek és irigyelnek. Esetleg olyanná, akik egykor voltak – vagy akik soha nem lettek. Azt hisszük, hogy a szabadság: a mássá válás szabadsága. Elég ironikus egy olyan kultúrában, ami folyton-folyvást az önmegvalósí­tást sulykolja, nemde? Légy szabad – valósí­tsd meg magad! Mert ugye nem vagy elég. Nem vagy elég jó. Legyél más ember. Ne légy elégedett azzal, ami vagy. Aki vagy. Nem elég, amid van: kell valami más. Csak úgy lehetsz boldog. Birtokolj dolgokat, amik eszközzé válhatnak ebben. Sajátí­ts el képességeket, amikkel mássá válhatsz. Gyűjts élményeket, amik megváltoztatnak. Az igazi szabadság: elengedni a kényszert, hogy mások legyünk. A létbátorság, ahogy Paul Tillich nevezi: igent mondani a véges, tökéletlen létezésünkre. A tökéletlen, de egyetemes és egyszerre egyedi létezésünkre. „Amikor az ember már nem téveszti össze saját magát azzal, ahogyan mások határozzák meg, egyszerre válik egyetemes és egyedi lénnyé,” mondja Alan Watts. Adnak neked valamit a Drogriporter í­rásai? Ha igen, kérlek, ha megteheted, Te is légy támogató, nagyon sokat jelent: https://drogriporter.hu/tamogass/

Hol volt, hol nem volt, réges-régen, egy messzi-messzi, keleti országban, volt egyszer egy kolostor. A szerzetesek lelkesen követték a Taní­tást, a nép messzi földről elzarándokolt hozzájuk, hogy a mesterek szavát hallgassa, áldását kérje. És bár a szerzetesek nem gyűjtötték a földi javakat, az évek során rengeteg értékes adomány gyűlt össze. A szerzetesek úgy döntöttek, hogy az adományokból szobrot emelnek a Buddhának, mégpedig szí­naranyból. A fővárosból hí­vták el az egyik elismert szobrászmestert, aki ki is öntötte nekik a szobrot, amit a kolostor melletti kertben állí­tottak fel. Amikor elkészült a mű, és a művész lerántotta róla a leplet, az Arany Buddha olyan fenségesen ragyogott a reggeli Nap fényében, hogy a szerzeteseknek valósággal elállt a lélegzete. Pedig ők bizony a lélegzetük urai és mesterei voltak. Teltek-múltak az évek. A béke és gyarapodás éveit a hanyatlás és a háború évei váltották fel. Idegen hódí­tók érkeztek külhonból, akik nem ismerték és nem tisztelték a Taní­tást. Az ország lángokban állt, és félő volt, hogy a barbár sereg hamarosan eljut a hegyekbe is, ahol a kolostor állt. A szerzetesek közössége, a szangha, nem rettent meg. Tudták, hogy minden elmúlik, ami keletkezett. Nem féltek a haláltól. Tudták, hogy eljön majd az újjászületés is. Szerettek volna azonban valamit a következő generációkra hagyni, hogy ne menjen feledésbe a Taní­tás. Elhatározták, hogy az Arany Buddhát befedik agyaggal és sárral, hogy az idegen hódí­tók ne lássanak benne értéket. Így is történt. Amikor a barbárok megérkeztek, kardélre hányták a szerzeteseket, hogy í­rmagjuk sem maradt. Felégették a könyvtárat, lerombolták az épületeket. Ledöntötték a Buddha szobrát is, azonban azt hitték, értéktelen agyag-szobor, ezért ott hagyták a sárban, majd továbbálltak. Megint telt-múlt az idő. Az országra ismét beköszöntöttek a béke évei. Új szerzetesek érkeztek, akik nem ismerték már a kolostor történetét. Felépí­tették a kolostort, és megtalálták az agyag Buddha szobrot is. Nap mint nap ott mentek el mellette, de nem gondolták, hogy különösebb értéket képviselne. Egy nap a szerzetesek átépí­tették a kolostort, és az agyag Buddhát is el kellett mozdí­taniuk. Kötelekkel húzták fel, de a szobor lezuhant. Az egyik szerzetes egy nagy repedést fedezett fel a szobron. Megijedtek, hogy eltörték a régi műalkotást. Amikor közelebbről is megnézték a repedést, ámulva fedezték fel, hogy a repedés mögött csillogó arany bukkant elő. Kalapácsokkal és vésőkkel megtisztí­tották, és felfedezték, hogy a szobor szí­naranyból van. Így van ez velünk, emberekkel is. Olyan sokáig viseljük magunkon az agyag-maszkunkat, hogy teljesen elfeledjük, hogy kik, mik is vagyunk igazán. Ott bent. Elhisszük, hogy hitványak vagyunk. Értéktelenek. Tisztátalanok. Nem méltók a szeretetre. Sötétből vétettünk, és sötétségbe veszünk. Nem emlékszünk a valódi természetünkre – amit a szerzetesek Buddha-természetnek neveznek. Ami mindvégig ott van, a rárakódott sár alatt. Mí­g aztán egyszer csak rádöbbenünk. Hogy a valódi természetünk végtelen, mint a kék ég. Ragyog, mint a Nap. Nem húzhatja le a sárba a sóvárgás. Nem mérgezi a harag. És visszaemlékszünk, hogy szabadok vagyunk. Emlékezzetek! (esti mese a Drogriporterrel)

Vannak azok, akik csak egy virágot látnak, amikor egy virágra néznek. Osztályozzák, skatulyázzák magukban, hogy rózsa, tulipán vagy napraforgó. Kicsi vagy nagy. Sárga, piros, lila vagy fekete. Jó vagy rossz az illata. Tüskék védik vagy sem. Szép vagy csúnya. És vannak azok, akik látják a virágban azt is, ami nem virág. Látják a Napot, a fényt, ami élteti. A termékeny vagy terméketlen földet, amiből kihajtott. Az esőt, ami áztatta földet. Az aszályt, ami kiszárí­totta. A felhőt, amiből az eső hullott. Vannak, akik csak egy embert látnak, amikor ránéznek valakire. Skatulyázzák magukban, hogy idős vagy fiatal. Nő vagy férfi. Vonzó vagy taszí­tó. Meleg vagy heteró. Fekete vagy fehér a bőre. Milliárdos vagy hajléktalan. Apáca vagy utcalány. „Drogos” vagy józan. „Elmebeteg” vagy „normális”. „Mi” vagy „ők”. És vannak, akik látják azt is, ami az ember mögött van. Látják a gettót vagy palotát, ahonnan származik. A gondoskodást és a bántást, amit a szüleitől kapott, vagy nem kapott. A fájdalmas sebeket, amiket őrizget a múltból. Az önkiteljesí­tő vagy önkorlátozó hiedelmeket, amiket a kultúra kódolt belé. A társadalmat, ami befogadta vagy kirekesztette. A szakadékot, ami elválasztja, a hidat, ami összeköti. Az államot, ami esélyt adott neki vagy megfosztotta az esélytől. Akinek van szeme, az néz. Akinek van szeme a látásra, az a felszí­n mögé néz, és lát.

Sokan azt hiszik, hogy a trauma-fókuszú megközelí­tés gyengesége, hogy túlságosan sokat foglalkozik a múlttal. Túldimenzionálja bizonyos múltbeli események jelentőségét a jelenkori mentális és viselkedési zavarok, betegségek magyarázásában. A kritikusok szerint ez csak terméketlen és szentimentális tocsogás a múlt pocsolyájában, ahelyett, hogy valaki arra fordí­taná a figyelmét, hogy a jelenben miként boldoguljon. A kritikában lenne igazság, ha ez az egész csak a múltról, a múlt eseményeiről szólna. És sajnos gyakran azok, akik maguk is félreértik a traumát, akikre csak divatos buzzword-ként ragad rá anélkül, hogy megértenék, valóban csak a múltban vájkálást értik ezalatt. És önmagában a régmúlt traumatikus eseményeinek megismerésétől, felidézésétől várják a változást. Hiába. Senki sem fog felépülni a függőségéből önmagában attól, hogy felidézi, hogyan abuzálták, hanyagolták el stb. gyermekkorában. Ráadásul sok ember egyáltalán nem tud ilyen traumatikus eseményt felidézni. Hiszen náluk a trauma gyökerezhet abban a létformálóan fontos, pozití­v dologban, ami NEM történt meg – és nem abban, ami megtörtént. De önmagában a hangsúly nem az eseményeken van. A trauma nem egyszerűen az, ami történt, vagy nem történt meg – hanem az, ahogyan ez megváltoztatta az ember működését. A valóságra adott reakcióit. Megváltoztatta azt, ahogyan az egyén saját magát tételezi másokkal való viszonyában, kötődésében. Itt, a jelenben. A múlt eseményei legfeljebb elindí­tottak egy olyan reakció-láncolatot, aminek a szemeit felfejtve eljuthatunk egészen a jelenig. A hangsúly mindig a jelenen van: illetve azon, hogy vajon az ember miért nem tud igazán jelen lenni. Miért reagál gyakran úgy, mintha belül egy meg nem értett kisgyerek mozgatná marionett-bábúként a szálakat. Visszahúzva a múltba. A kényszeres sóvárgás pótcselekvések iránt, a hangulatingadozások hajmeresztő hullámhegyei és völgyei, a mimóza-túlérzékenység és az érzéketlen taplóság, az egzisztenciális horror élménye a társ eltávolodásakor, a beteges féltékenység, a belső üresség iszonyata: ezeket nem „csak úgy” dobja a gép. Mint valamiféle totálisan értelmetlen és véletlenszerű univerzum karmikus genetikai lottója. A látszólag értelmetlen, groteszk viselkedési minták, életmódbeli választások, párkapcsolati zsákutcák mögött is megtalálhatjuk a nagyon is érthető és emberi szükségleteket. Amik kielégí­tésre várnak. Nem egyszerűen egy múltbeli eseményt kell elfogadnunk – hanem saját magunkat. Lefejteni a nagy ügygonddal körépí­tett önkorlátozó hiedelmek hagymahéjait, még ha fájdalommal jár is. Hogy találkozzunk azokkal a szükségleteinkkel, amelyek groteszk módon törnek utat, ha nem hagyjuk őket érvényesülni. És ebben nem szégyen segí­tséget kérni. Adnak neked valamit a Drogriporter í­rásai? Sokan í­rjátok, hogy igen. A jó í­rásokhoz sok idő kell – az idő pedig pénz. Sajnos ezt Magyarországon ma nem támogatja senki – csak Te. Kérlek, ha még nem tetted, és megteheted, légy te is támogató: https://drogriporter.hu/tamogass/