Martin Buber szerint a valódi élet mindig találkozás. És a találkozás soha nem személytelen – mindig személyes. Mindig az én-te viszonyban gyökerezik, nem pedig az én-az viszonyban. Az evolúció belénk kódolta, hogy a túlélés és fajfenntartás szerint osztályozzuk és méricskéljük a dolgokat. Né, egy fa: jó tűzifa lenne belőle, esetleg bútor. Egy madár: ebédre jó lesz. Egy ember: kielégí­theti a szexuális vágyamat, esetleg segí­thet a csoportomban előrelépni. Amikor í­gy tekintünk a valóságra, akkor minden „az” – dolog, ami segí­ti, vagy esetleg hátráltatja az én túlélésemet. Birtokolhatom. Ellenőrizhetem. Elhárí­thatom. Megsemmisí­thetem. Ha azonban csak ebben a viszonylatban éljük az életünket, akkor nem teljesí­thetjük ki az emberi élet esszenciáját. Ami csak akkor bontakozik ki, amikor nem csak észleljük a minket körülvevő valóságot, nem csak elemezzük, mérlegeljük, osztályozzuk. Hanem találkozunk vele. Ami igazán lényeges, az mindig találkozás során keletkezik – és a leglényegesebb dolgok a más emberi lényekkel való találkozásainkból erednek. Kapcsolódó lények vagyunk. Kapcsolódások sorozatán keresztül teremtjük meg, pusztí­tjuk el és teremtjük újjá magunkat. Kapcsolódással sérülünk, kapcsolódással gyógyulunk. Találkozásaink jelölik ki életünk mérföldköveit. Az első ilyen találkozásunk az anyaméhben történik. Nem egyszerűen csak létrejövünk: az, amit én-nek nevezünk, az anyával való én-te találkozás teremtő kohójában születik meg. És nem csoda, hogy ennek az első találkozásnak ilyen fontos szerepe van abban, hogy az életünk milyen pályán indul útjára. Találkozásaink nem mindig pozití­v élménnyel járnak. Kapcsolódási kí­sérleteink néha kisiklanak. És életre szóló sérüléseket is okozhatnak. Visszacsatolásaik belénk épülnek: abba, ahogyan reagálunk a valóságra. Amikor nem vagyunk képesek megélni, kinyerni az élet esszenciáját, mert sikertelenül kapcsolódunk egymáshoz – akkor az életünkben eluralkodik az én-az viszony. Birtokló-kontrolláló-sóvárgó-taszí­tó ént épí­tünk, ami folyamatos pótcselekvésekbe menekül, sérül és bánt. És amikor tömegek menekülnek a pótcselekvésekbe, akkor az egész kultúránk mérgezővé és önpusztí­tóvá válik. Olyanok vagyunk, mint az öntudatlan gyermekek: visszariadunk a szenvedéstől, de szeretve ragaszkodunk a szenvedés okaihoz, í­rta Santidéva, az indiai filozófus. Pont, mint a kiskutya, ami kergeti a saját farkát. Beleharap, aztán nyüszí­tve sajnálja magát, amiért ilyen gonosz a világ. Újra és újra ugyanazt tesszük – és mégis mindig más eredményt várunk. Ami nem más, mint az őrültség definí­ciója, Albert Einstein szerint. A gyógyulás útja – a találkozás. Újra kell találkoznunk a természettel. Nem mint leigázandó, betörendő erőforrással. Hanem egy nagy rendszer kölcsönösen egymásra utalt szereplőiként, akik egyensúlyra törekszenek. Újra kell találkoznunk egymással – nekünk, embereknek. Le kell küzdenünk a törzsi ellenségeskedéseket, faji, nemzeti gyűlölködéseket, a társadalmi egyenlőtlenségek és igazságtalanságok szakadékait. Újra kell találkoznunk magunkkal is – hitelesen, őszintén kapcsolódnunk kell a takargatott, szégyellt, árnyékban lapuló önvalónkkal. Megbocsátani neki – elfogadni. Ez talán a legfontosabb találkozás, amit olyan görcsösen próbálunk elkerülni. Az alfája és ómegája minden más találkozásnak. Tetszenek neked a Drogriporter í­rásai? Adnak valamit? Akkor kérlek, Te is adj valamit cserébe: légy a Drogriporter támogatója, állí­ts be egy bármekkora rendszeres adományt, hogy tovább folytathassam az í­rást: https://drogriporter.hu/tamogass/ Kép: Lee Mong

Egy fiatal szerzetes egy folyó partjához érkezett. Próbált átkelőhelyet találni rajta. De ahol a folyó keskenyebb volt, ott a partja többnyire meredeken szökött a mélybe. A vize sebesen zúgott, az úszást alattomos sziklák tették veszélyessé. Ahol viszont a folyó szélesebb volt és lassabban hömpölygött a vize, ott meg mocsaras volt a part és elnyeléssel fenyegette az óvatlan utazót. Sokáig kóborolt a parton, de sem hidat nem talált, sem pedig valamilyen csónakot vagy révet, ami átvihette volna a másik partra. Már éppen a kétségbeesés szélére jutott, amikor egyszer csak meglátott a másik oldalon egy idős szerzetest, ahogy a parton sétált. A fiatal szerzetes integetett neki és reménykedve átkiáltott: „Hogy jutok át a másik partra?” Az idős szerzetes egy ideig csak nézte, aztán elmosolyodott. „Fiam, már a másik parton vagy,” kiáltotta vissza. Vajon nem ilyenek vagyunk mindannyian? Feszengünk és aggodalmaskodunk. Rettegünk, hogy kimaradunk valamiből. Vágyunk rá, hogy mások legyünk. Máshol éljünk és más korban. Sosemvolt múltakat álmodunk és délibábos jövőt. Közben a jelen csak szorongat. Elégedetlenek és kielégí­tetlenek vagyunk. Még bele se haraptunk az almába, de már unjuk. Nincs maradásunk ugyanazon a helyen. Fülünk új hangokra éhes. Tapintásunk új érintésekre vágyik. Szemünk új szí­neket látna. Tekintetünk nyugtalanul hol erre, hol arra jár, folyton másik, folyton újabb partokat kutat. A Másik Part mindig szebbnek tűnik. Vonzóbbnak. Igézően tökéletesnek – mindannak, aminek ez nem. De miközben folyamatosan a másik, az újabb partot kutatjuk, Nem vagyunk képesek megvetni a lábunkat itt. Ezen a parton. Te, aki ezt olvasod. Most, ahol vagy, aki vagy. Tudd: már a másik parton vagy. Mindened megvan ahhoz, hogy átéld az örömöt. A derűt. Az elégedettséget. Otthon vagy ezen a parton. (kép: Tarkovszkij, Sztalker)

Épül az új arisztokrácia. Kastélyokkal, luxusjachtokkal, magángépekkel és luxusautókkal. Olyan mohósággal szí­vja, szürcsöli a közpénzt, mintha ezer évre próbálna berendezkedni. Olyan társadalmi szakadékot emel szegény és gazdag közé, amire több mint száz éve nem volt példa. Aminek a bezárásáért őseink generációkon keresztül küzdöttek. És épül az új arisztokrácia holdudvara is. Áruló í­rástudókból, akik mindezt legitimálják. Megindult a tülekedés az értelmiség, a celebek és mindennemű véleményformálók körében, hogy bekerüljenek a lakájok és a társutasok közé. Egymást túllihegve, lojális kutyaszemekkel versengenek azért, hogy ki tudja jobban eladni a lelkét. Ki tudja nagyobb beleéléssel szidni az aktuális ellenséget és a hanyatló Nyugatot. Ki tudja nagyobb átéléssel meglovagolni az aktuális politikai jelszavak hullámait. Ki tud alázatosabban, szebben beszélni népünk és államunk zseniális vezetőjéről. Újonnan megtalált ájtatosság. Hirtelen felfedezett népnemzeti érzelem. Varázslatos politikai szinkron-érzékkel megtalált konzervatí­v eszmék. Esetleg a megjátszott semlegesség. Amiről ugye, Elie Wiesel óta tudjuk, hogy mindig az elnyomót, és nem az elnyomottat segí­ti. Hátha csurran-cseppen valami. Egy zsí­ros pályázat. Vagy állás valami fantomintézetnél. Esetleg egy valódi intézet vezetőségében, ahonnan éppen kitakarí­tották a lelkiismeretes, hozzáértő szakembereket. Esetleg csak valami jó kis hakni a baráti médiában. Hiszen akit nem hí­vnak be a tévébe, az nem létezik. És aki pedig ellenáll, azzal szemben jön a karaktergyilkosság. Hát hiányzik ez? Ilyen világban élünk, barátom, vonják meg cinikusan a vállukat. És tényleg. Beteg világban élünk, ahol a lojális lihegést jutalmazzák a szakértelem helyett. Ahol a tehetséget eltiporják és a giccses középszerűséget emelik piedesztálra. Ahol tort ül a bigott szűklátókörűség és lehurrogják, aki nem hajlandó kussolni, beállni a sorba és meghúzni magát, miközben éppen megfosztják a jövőjétől a következő generációkat. Vajon tényleg az a normális, aki beilleszkedik, aki kussol, aki konfliktusok nélkül szépen rugalmasan alkalmazkodik és beáll a sorba? És vajon tényleg az a deviáns, aki ebbe a mérgező világba nem tud beilleszkedni, aki nem tud rugalmasan alkalmazkodni? Aki folyamatosan dühöt érez az igazságtalanságok láttán? Aki képtelen befogni a száját? Aki nem tud sikeres lenni az elvei miatt?

Én aztán igazán szabad vagyok, tesó. A szabadság az, hogy azt teszem, amit akarok. Nekem senki ne mondja meg, mit csináljak! Ha zabálni akarok, akkor zabálok. Ha szí­vni akarok, akkor szí­vok! Ha dugni akarok, akkor dugok! Ha meg akarok inni egy sört, akkor sört iszok! Szabadon megválasztom, melyik márkát. Ja, hogy egyébként néha magam sem értem, hogy miért, mikor, kivel, hogyan is akarok zabálni, piálni, szí­vni és dugni? Hogy a döntéseim 90%-áról csak azt hiszem, hogy racionális mérlegelésen alapul, de valójában kódolt szokások automatizmusaira épül? Hogy amikor azt hiszem, a jelenre reagálok, valójában a múltra? Hiszen a jelen eseményei csak triggerelnek valami trauma-reakciót? Hogy a csillapí­thatatlan sóvárgás, amiről azt hiszem, hogy ez aztán Én vagyok, nagy betűvel – valójában pár órával később már olyan idegennek tűnik, mintha valaki más érezte volna? Hogy olyan rejtett módokon befolyásolnak folyamatosan reklámokon, elvárásokon, vagy akár csak az engem befogadó terek elrendezésén keresztül, amit észre se veszek? Ne zavarjál már össze! Hiszen mi maradna meg nekem, ha nem ez a hit, ez a meggyőződés, hogy én szabad vagyok? Hogy a döntéseim az enyémek, és csak az enyémek? Hogy laza vagyok és kúl? Hogy megvalósí­tom magamat? Vajon mi marad meg nekem, ha bebizonyosodik, hogy az önkontroll és az akaraterő mí­tosza, amire az egész életemet felépí­tettem, ami alapján másokat meg- és elí­télek, illúziónak bizonyul? Vajon ki vagyok akkor én? Hm. Tényleg, ki is? … „Senki sincs reménytelenebbül rabszolgaságba vetve, mint az, aki hamisan azt hiszi, hogy szabad.” Goethe

Kellene egyszer egy emlékművet emelni a következő felirattal: „Mindazon elvesztegetett óráknak az emlékére, amit arra pazaroltunk, hogy másnak lássanak bennünket, mint akik vagyunk.” Én biztos vinnék virágot. Mennyi meddő igyekezet, hogy maszkokkal fedjük el a bizonytalanságunkat. Mennyi terméketlen aggodalmaskodás, hogy mit fognak gondolni az emberek. Mennyi sértett fortyogás, hogy bezzeg másnak minden sikerül, csak nekünk nem. Mennyi okoskodó tülekedő-törtetés, hogy nyertesnek és ne vesztesnek lássanak. Ott bent nyüszí­t egy sérült kisgyerek. És mi lazasággal és szarkazmussal álcázzuk a szomorúságát. Önelégültséggel és arroganciával palástoljuk a sértettségét. Dühös agresszióba csomagoljuk a kétségbeesett félelmét. Élvezetekbe fojtjuk a vágyát az intimitás iránt. Lehet, hogy rád nem mindegyik igaz. De ha ezeket elolvasva nem magadba néztél, hanem más emberekkel kapcsolatban kezdtél el í­télkezni – akkor máris gyarapí­tottad az elvesztegetett időt.

Az önismereti utazás rogers-i paradoxona: el akarsz jutni A-ból B-be. Meg akarsz változni, valaki mássá. Aztán rájössz, hogy jó helyen vagy A-ban, és elfogadod magad pontosan olyannak, amilyen vagy. És ez az elfogadás az, ami elindí­tja a változást. Megynyitja az utat nem csak B-be, de egy olyan C-be, meg D-be, amiről nem is álmodtál – de a lényeg, hogy megtanulsz otthon lenni abban, amiben vagy. És rájössz, hogy a legtöbb dolgod éppen azzal a részeddel van, ami folyamatosan, görcsösen meg akar javí­tani, mint egy elromlott játékszert. Ami próbál képzelt elvárásokhoz igazí­tani, hogy elfogadást csikarjon ki a világból. Kikapcsolni nem tudod: az is részed. Megvan a szerepe. De megtanulsz együtt élni vele, és ezzel elveszti delejes egyeduralmát feletted. Az elfogadás nem tespedés – hanem a változás motorja. (notes to myself)

Az idei drogvilágnapon, június 26-án az ENSZ a következő üzenetet fogalmazta meg:”Az emberek az elsők: állí­tsuk meg a megbélyegzést és diszkriminációt, erősí­tsük a megelőzést!” Ezen a napon az ENSZ számos szervezete és hivatalnoka szólí­totta fel a tagállamokat arra, hogy dekriminalizálják, tehát ne büntessék a drogfogyasztást, és a szemellenzős tiltás helyett helyezzék az emberi jogokra a hangsúlyt. Amikor arról olvasok a sajtóban, hogy a világnapi rendezvényen az ORFK azzal büszkélkedett, hogy Magyarországon minden egyes nap húsz kábí­tószerrel kapcsolatos büntetőeljárás indul – akkor úgy érzem, mintha az ENSZ üzenetének nem sikerült volna áttörnie itt az ingerküszöböt. A világnap előtt a rendőrség háromhetes razzia-sorozatot tartott. Ennek során „317 ügyben történt intézkedés, ezekben 461 személyt hallgatott ki gyanúsí­tottként a rendőrség, közülük 125-öt őrizetbe vettek, ebből 111 esetben letartóztatást, öt esetben bűnügyi felügyeletet rendelt el a bí­róság.” Dübörög a drogellenes háború. Még mindig ettől reméljük, hogy majd drogmentessé teszi Magyarországot (nem teszi). A drogfogyasztás üldözendő bűncselekmény – az egész drogkérdés rendészeti kérdésként van kezelve. Fiatalok ezreit kriminalizálja az állam minden évben. Vajon ilyen körülmények között egyáltalán lehet beszélni a megbélyegzés és a diszkrimináció megállí­tásáról? És vajon hogyan lehet értelmesen beszélni egyáltalán prevencióról egy olyan országban, ahol „gyermekvédelmi” törvény tiltja a civil szervezeteknek, hogy iskolai drogprevenciót folytassanak? Ahol éppen azok a rendőrök végzik a „drogprevenció” nagy részét, akiknek egyébként hivatalból üldözniük kell a drogfogyasztókat? Sajnos nagyon kevés szó esik arról is, hogy nem represszióval lehet eredményt elérni a drogártalmak visszaszorí­tásában – hanem azzal, ha az állam befektet végre az emberekbe. Mert, ahogy az ENSZ is hangsúlyozza, az emberek az elsők. Az emberek, akik akkor is értékes, jogokkal és méltósággal rendelkező lények, ha éppen illegális szereket használnak. És még ha függővé is válnak, akkor is támogatást és nem büntetést érdemelnének – ezt azonban nagyon ritkán és nehezen kapják meg idehaza. Ezért aztán az ENSZ üzenete mellett a civil szervezetek által indí­tott drognapi kampány üzenetét szeretném kihangosí­tani: Segí­tsd. Ne büntesd – Support. Don’t Punish

„Ha nem engedjük, hogy a nézeteink fejlődjenek, ha nem tartjuk nyitottan az elménket, akkor azt kockáztatjuk, hogy egy napon arra ébredünk: elvesztettük a hitünket abban, amiben egykor hittünk. És ez letaglózó tud lenni … semmit sem szabad vakhittel elfogadnunk, abszolút, változatlan igazságként. Tudatos jelenléttel és összpontosí­tással kell vizsgálnunk és megfigyelnünk a valóságot, hogy a megértésünk és a hitünk nap mint nap mélyüljön. Ez a fajta hit az, amit nem veszí­thetünk el, mivel a megélt valóságon alapszik.” Thich Nhat Hanh

Kultúránkban a szabadság – a reagálás szabadsága. Mit értek ez alatt? Akkor tartjuk magunkat szabadnak, ha szabadon reagálhatunk a világra. És ennek legfeljebb a másik ember hasonló szabadsága szabhat határt. Ha éhes vagyok, akkor ehetek. Inger – reakció. Ha felizgulok, akkor szexelhetek. Ha autót akarok, akkor megvásárolhatom. Ha viszket az orrom, megvakarhatom. És valóban: amikor egy felsőbb hatalom, tekintély akarja előí­rni számodra – bármilyen jó szándékra hivatkozva – hogy reagálhatsz-e, és mit az ingerre, az nem szabadság. Ha megmondják, ehetsz-e és mit, hogy szexelhetsz-e és kivel, hogy megvakarhatod az orrod vagy sem. Magyarul a szabadsághoz valóban hozzátartozik az, hogy ne légy kiszolgáltatva, ne légy függésben valamiféle külső hatalomtól. Ezért nagyon fontosak az individuális szabadságjogok. Amelyek mindig magukba foglalják a hibázás szabadságát is. De vajon tényleg ennyiről szól-e a szabadság? A külső hatalomtól való függetlenség szükséges – de vajon elégséges kritériuma is annak, hogy szabad légy? Erre a kérdésre az ember már csupán alapos önvizsgálat után találhatja meg a kielégí­tő választ. Amikor rádöbbensz, hogy az igazi szabadság nem csak az, hogy külső tekintélyek és zsarnokok ne telepedjenek rád. De az igazi szabadság a saját magadban lévő vacak kis zsarnokocskák függőségétől való megszabadulást (is) jelenti. Hiszen hiába nem í­rja elő számodra semmilyen külső hatalom, hogy mit tegyél: ettől még lehetsz nyomorult rab. Szánalmasan vergődve a függőségben. A saját szenvedélyeid rabigájában nyögve. A saját vágyaid pókhálójába ragadva, mint a légy. Sokáig hittem, hogy a szabadság: szabadon gyűjteni az élvezeteket és elkerülni azt, ami fáj. Mégis meditáció közben tapasztaltam meg eddig a szabadság egyik legnagyobb fokát. Amikor először voltam arra képes, hogy a viszkető orromat ne vakarjam meg. Mégpedig nem küszködve és kí­nszenvedéssel: hanem a görcsös kényszer elengedésével. Nem tagadtam a viszketést – de felismertem, hogy a viszketés keletkezik és elmúlik. S ami fő: a viszketés nem én vagyok. Az inger és a reakció közötti pillanatban ott van az igazi, végtelen szabadság – ahogy Viktor Frankl mondja. A szabadság arra, hogy ne reagálj. Akinek van füle a hallásra, az hallja meg.

Végre lebontják a „droggettóként” elhí­resült Hős utcai lakótömböt. A helyére a TEK (ki más?) épí­t „műveleti komplexumot”. „Végre rend lesz a Hős utcában” – lelkendezik a média egy része. Pedig nincs minek örülni. Ha alaposan utánajárunk, mi történik, akkor rá kell jönnünk, hogy ez az egész történet több sebtől vérzik – és mint mindig, fejétől bűzlik a hal. Először is, a Hős utcán élők túlnyomó többségének éppúgy semmi köze a drogterjesztéshez, mint mondjuk a hűvösvölgyieknek. Bár a környéken sokáig valóban ment a dizájner drogok terjesztése, azt főleg az üres lakásokba önkényesen beköltözők folytatták. Ami miatt mégis az ilyen környékeken terjed a nyí­lt szí­ni droghasználat és az azt kiszolgáló utcai terjesztés, nem pedig mondjuk Buda boldogabb részein (ahol persze szintén van drogterjesztés, csak mondjuk menő kocsival járó kóladí­lerek), annak a valódi oka az, hogy ezeket a közösségeket az állam és az önkormányzat évtizedek óta magára hagyta. „Szegregátummá” váltak: ahol koncentrálódik a nyomor, a kirekesztettség és a prespektí­vátlanság. Zárványként éktelenkednek a nagyvárosok szövetében, ahová a mentős is csak rendőrrel együtt mer kimenni. A gettókat fel kell számolni: ez nem kérdés. De a gettófelszámolás többféleképpen is történet. Történhet civil szervezetek, komplex szociális és egészségügyi programok segí­tségével, a helyi közösségbe befektetve, a lakókat segí­tve abban, hogy egzisztenciát és otthont teremtsenek más közösségekbe integráltan. Vagy történhet további kirekesztéssel, kozmetikai rendészeti akciókkal, a lakók kisemmizésével. Ez utóbbi történik jelenleg a Hős utcában. A rehabilitációra szánt 2,1 milliárd forintnyi összeg nagy részét az önkormányzat benyelte, a lakókat pár millió forint kártérí­téssel akarják az utcára tenni. És ez garantálja, hogy hiába szűnik meg a Hős utca, a gettósodás marad, legfeljebb a helyszí­nek változnak. Szegény vagy? Akkor számodra itt nincs jogbiztonság. Izzasztó melóval összeszedtél annyi pénzt, hogy éppen megindultál volna a csóróságból való kimászás útján, vettél egy saját lakást hitelre – de lenullázzák az életed és kiraknak az utcára. Ez az igazi botrány, kedves honfitársaim.