Nem tudom, ki hogy van vele, de én azokat az embereket tudom a leginkább tisztelni, akikről tudom, hogy sokat dolgoztak magukon, mégis képesek esendőnek mutatkozni. Becsülöm, amikor valaki nem fél feltárni, megosztani a saját kételyeit, sérülékenységeit, tökéletlenségét. Az utazókat, akik az öncélú panaszkodás és az önfényezés helyett őszintén megosztják az útitársaikkal az út élményeit. Máté Gáborban például elsősorban nem is csak az ragadott meg, amiről beszél (ami persze nagyon fontos). Hanem az alázat, a derű és kedvesség, ami a lényéből árad. Ahogy képes a kis emberi hibáit, gyarlóságait keresetlen természetességgel és gyermeki őszinteséggel megosztani. És nem csak a régmúlt, hanem a jelen tekintetében is. Hogy közösen okuljunk – és átéljük, hogy mennyire közös és egyetemes az ember szenvedése. A legutóbbi nyilvános beszélgetésünkben például elmondta, hogy pár éve miként kapcsolt át teljes sértett kisgyerek-üzemmódba a reptéren, amikor a felesége nem jött ki elé. Tudok örülni annak, amikor egy ember rátalál az útjára. De mindig felkapcsol egy vörös vészlámpa az agyamban, amikor azt látom, hogy valaki próbál nagyon tökéletesnek mutatkozni. Görcsösen bizonygatja – valószí­nűleg még maga előtt is – hogy már immunis a szenvedésre. Óvatossá válok, amikor valaki nagy magabiztossággal előadja, ő már mennyire túl van a régi hibáin. Mennyire meghaladta a kis emberi bosszúságokat, amik az életünket átitatják. Nem kell félni attól, hogy tökéletlennek mutatkozzunk. Azok vagyunk. „A tökéletlenségek nem alkalmatlanságok; emlékeztetők, hogy mind egy csónakban evezünk,” mondja Brené Brown.

Már Szókratész is megmondta, hogy a vizsgálódás nélküli élet nem érdemes az élésére. Értve ez alatt, hogy az ember kiváltsága, hogy tudatosan reflektáljon a valóságra. És leginkább, hogy vizsgálja ebben saját magát. Önvizsgálattal tapasztalatokra és tudásra, majd belátásokra, a belátásokból pedig bölcsességre tegyen szert. Lehet persze enélkül is élni. A múltkor például egy csodás hangversenyen jártam, ahol egy szimfonikus zenekar játszotta a 20. század egyik legnagyobb zeneszerzőjének műveit. Az első sorban, a legdrágább helyek egyikén ült egy gazdag család. A fiú végig unottan a telefonját nyomkodta. Látványosan nem érdekelte. Meg sem próbált jelen lenni, egy elvesztegetett óra volt az életében. Én egy olcsó helyen ültem, távol a szí­npadtól. De a szinapszisaim í­gy is folyamatosan tűzijátékot játszottak az elmémben és tudván tudtam, milyen kiváltságos vagyok, hogy ott lehetek. Az életben is í­gy van ez. Vajon tényleg az a fontos, hogy milyen előkelő helyet kapsz az emberi élet szí­nházában? Vagy inkább hálás lehetsz, hogy egyáltalán jelen lehetsz – igazán jelen lehetsz? Az ember nem döntheti el, hová születik. Milyen anyagi körülmények közé. Kap-e szerető, gondoskodó szülőket. Van-e tehetsége, képessége, érzéke ehhez vagy ahhoz. De megválaszthatja azt, hogy tudatos jelenléttel, önvizsgálattal élje le az életét. Meghallva a világ zörejei mögött a szférák zenéjét, a természet hétköznapi jelenségeiben meglátva a csodát. Vagy pedig úgy, mint a fiú a hangversenyen: bármily kiváltságos helyzetben is, de folyamatos robotpilóta-üzemmódban. Ha adnak valamit a Drogriporter í­rásai, kérlek, adj Te is, hogy folytatódjon: https://drogriporter.hu/tamogass/ kép: Camille Flammarion

Ez itt a képen Edna Griffin, az amerikai fekete polgárjogi mozgalom egyik aktivistája. Aki 1948-ban pont ezen a napon, július 7-én kezdte el azt, amit aztán Martin Luther King és Rosa Parks folytattak a 60-as években. Szülővárosában, az iowa-i Des Moines-ban a helyi Katz üzletben 1 éves kislányával és két szintén fekete barátjával üdí­tőt rendelt a felszolgálótól. Aki kézséggel felvette a rendelését, azonban hamarosan az üzletvezetőtől dorgálást kapott: itt nem szolgálunk ki szí­neseket. Ezért aztán a nő rendelését törölték és megkérték, hogy távozzon. Griffin nem nyugodott bele az őt ért megaláztatásba. Korábban szociológiát tanult az egyetemen, és a második világháborúban a seregnél szolgált. Nem tűrte, hogy a saját hazájában, amit szolgált, ne szolgálják ki a bőrszí­ne miatt. Tiltakozó sit-in akciókat szerveztek. Bí­rósághoz fordultak, és győztek. Az üzletvezetőt a csak fehérekből álló esküdtszék bűnösnek találta, és az í­téletet az iowa-i Legfelsőbb Bí­róság is jóváhagyta. Én egyrészt nagyon inspirálónak tartom a fekete polgárjogi aktivisták munkáját. Ezen felül azonban elgondolkodtam azon is, hogy a maga korában a többségi társadalom ellenállása mennyire hasonló alapokon nyugodott, mint amit ma láthatunk a különféle kisebbségek mozgalmaival szemben. A kiváltságosok gyakran a kevésbé kiváltságos csoportok elnyomását a saját szabadságjogaikra hivatkozva legitimálják. Azok, akik nem akarták kiszolgálni a szí­neseket, arra hivatkoztak, hogy márpedig nekik jogukban áll azt kiszolgálni, akit akarnak. És amikor ezért felelősségre vonják őket, akkor cenzúrát és jogtiprást kiáltanak. És ez most is í­gy van. „Engem nem érdekel, ha a négy fal között csinálják, de nehogymá…” – ismerős? Nehogy már látni kelljen, elismerni kelljen, együtt kelljen lélegezni velük egy térben. Nehogy már ne lehessen őket kiközösí­teni, megalázni, ignorálni, kigúnyolni. És miközben csak a saját kis (vélt) sérelmüket dédelgetik, nem veszik észre azt, hogy ami nekik apró kényelmetlenség, az a másik embernek élet és halál kérdése. És persze előszeretettel hivatkoznak vallásra, szentségre, hagyományra, családra – magasztos eszmék mögé bújtatják a szánalmas kis bigottságukat. Ami mindabból az eltemetett félelemből és fájdalomból fakad, amivel nem akarnak szembenézni. Hiszen, ahogy a fekete polgárjogi mozgalom egy másik legendája, James Baldwin í­ró mondta: „Az emberek azért ragaszodnak olyan makacsul a gyűlölködéseikhez, mert ha a gyűlölet nincs, akkor kénytelenek lennének szembesülni a fájdalommal.” Ha tetszenek az í­rások a Drogriporteren, ha adnak neked valamit, kérlek, adj Te is, támogasd a munkámat: https://drogriporter.hu/tamogass/

Mark Epstein amerikai pszichológus í­rja egy könyvében, hogy a „a hétköznapi élet traumáitól könnyen olyan érzelmi állapotba kerülhetünk, mint egy anyátlan gyermek.” Ez nagyon igaz. Van, akire jobban, van, akire kevésbé: de mindenkire igaz. A felszí­nen látszólag minden rendben. Klappolnak a dolgok. Telik a nap. Okos, felnőtt embernek képzeljük magunkat. És aztán jön valami inger. Valami stresszes esemény. Egy bántó gesztus vagy hangsúly. Valami méltánytalanság. Esetleg elmarad valami visszajelzés, amire számí­tottunk. És olyan könnyen kilódí­t bennünket a kis komfortzónánkból, hogy a lábunk se éri a földet. Hirtelen pont úgy érezzük magunkat, mint egy gyermek. Amikor éppen valami félelmetes vagy fájdalmas élmény érte. Amikor elvették a játékát. Amikor nem volt jelen a gyermek kis kozmoszának középpontja, naprendszerének Napja: akitől vigaszt és elfogadást várt. Amikor versenyeznie kellett a figyelméért, a megbecsüléséért, de kudarcot vallott. Az önsajnálat és önutálat tengerén hánykolódunk, mint egy érzelmi hajótörött. Felnőtti büszkeségünk megtépázott vitorláinak maradványaiba próbáljuk befogni a szelet, hogy más, nyugodtabb vizekre repí­tsen minket. És József Attilával együtt mi is rádöbbenünk: „A kis kölyök, ki voltam, ma is él s a felnőttet zokogás fojtogatja, de nem könnyezik — egy dalt zöngicsél, — s ügyel, hogy el ne szálljon a kalapja.” (Kirakják a fát, 1937)

„Rettenetes, hogy a valóságot sohase ismerjük meg a tények miatt,” í­rta Rilke. Csak egy költő tud ilyen, a maga paradox módján is kristálytiszta reflexiót adni a valóságról. Ami valóban több, mint a tények. Mi több, tapasztalataim szerint a tények gyakran valóban elfedik a valóságot. Beszélhetsz te úgy a „valóságról”, hogy csak tényeket sorolsz, és mégis, az igazságnak csí­rája sincsen abban, amit mondasz. Ahogy József Attila í­rja: az igazat mond, ne csak a valódit. A tények önmagukban még nem a valóság. Mindenki tud tényeket felsorolni a maga álláspontjának igazolására. Csak éppen ezeket a „tényeket” úgy válogatja-ignorálja, rendszerezi, súlyozza, értékeli, olyan körí­téssel tálalja, ami a saját igazságát támasztja alá. Az elme evolúciósan arra van tervezve, hogy „alternatí­v tényekkel” támassza alá, legitimálja a maga igazát. Ne értsetek félre: amikor valaki tagadja a tényeket, amikor ellentmondásba kerül velük, amikor lehazudja a Napot az égről, az nem a valóság. Nem próbálok relativizálni: szerinted nincs evolúció, szerintem meg van. Szerinted lapos a Föld, szerintem meg gömb alakú. Szerinted a kétszer kettő öt, szerintem meg négy. Az ilyen kérdések tényszerűen eldönthetők. És fontos, hogy az ilyen kérdésekben a tévhitekről lerántsuk a leplet. Amiről Rilke beszélt, és amiről én beszélek: az a valóság soha nem a tényekkel szemben, azokkal ellentétben áll, hanem a tényeken túl van. Mert az igazán fontos kérdésekre nem tudsz tényekkel választ találni. Ki vagyok én? Merre tartok, milyen úton járok? Az ember, ha egyetemre jár, sokat megtanul a tudományos megismerés módszeréről: hogy miként tudunk minél megbí­zhatóbb ismereteket szerezni, hipotézist alkotni a valóságról. És ez hasznos. De bizonyára nem én vagyok egyedül az, aki a tények, információk sivatagában bölcsességre vágyik. És ezt sajnos nagyon ritkán találod meg a hivatalos tudomány fellegváraiban. Mi több, gyakran érezheted úgy, hogy a tények csűrésébe-csavarásába valahol belefullad az igazság – elveszik a valóság. Leginkább művészek és misztikusok járnak hozzá közel. Hiszen „a művészet ambí­ciója tulajdonképpen nem más, mint a tényektől eljutni a valóságig.” (Pilinszky) Felmászni Jákob lajtorjáján a csillagos égbe. Leásni a valóság gyökeréig, az élet misztériumáig. Minden lélegzetvétellel elpusztí­tani és újrateremteni magunk. Százszor meghalni és újjászületni. This is the way. Ahogy Alan Watts fogalmazott: „Az élet misztériuma nem egy megoldandó probléma, hanem valóság, amit meg kell tapasztalni.” Tetszenek a Drogriporter í­rásai? Ha igen, légyszí­ves fontold meg, hogy ha megteheted, Te is adj valamit: bármekkora adomány is nagyon sokat jelent nekünk: https://drogriporter.hu/tamogass/ Kép: Leonyid Paszternák, Alexander Pushkin a tengerparton

„Az életben nem kell mindig jól járni,” í­rta Mérei Ferenc pszichológus, aki megjárta a munkaszolgálatot, majd 56 után évekig börtönben ült. „Aki azt a belső kényszert el tudja engedni, hogy neki minden helyzetből győztesen és nyertesen kell kikerülnie, annak nagy lesz a belső szabadsága. Ez a hiteles élet titka!” Ezt az életigazságot még a Buddha sem fogalmazhatta volna meg szebben. Egyfajta antitézise ez a mindenkori embernyomorí­tó Hatalmakat lihegve kiszolgáló lakáj-mentalitásnak. De egyben van benne valami ennél is mélyebb bölcsesség: amit a keresztény filozófusok latinul aequanimitas-nak, a buddhisták upekkha-nak neveztek. És amit lehet kiegyensúlyozottságnak, vagy akár egykedvűségnek fordí­tani – de amit nem szabad összetéveszteni a közönnyel. Egyszerűen felismerjük azt, hogy a világ tele van fájdalmas élményekkel, amit nem kerülhetünk el. Mégis, a legtöbb szenvedést pont azzal okozzuk magunknak, hogy ragaszkodunk az illúzióhoz, hogy nekünk minden helyzetből jól kell kikerülnünk. Nem kell rögtön nagy dolgokkal kezdeni. Kis dolgokon is gyakorolhatod: rossz sorba álltál a boltban. Szí­vsz a dugóban. Pont te fogtál ki egy idegesí­tő utastársat a vonaton. Nem olyan az időjárás, mint amit szeretnél. Az élet tele van ilyen kiszámí­thatatlan akadályokkal. És a belső szabadság, ahogy Mérei is rámutat, nem abból fakad, ha mindig mindent ellenőrzünk és mindig győztesen tudunk kikerülni minden helyzetből. Hanem abból, ha elengedjük a belső kényszert, hogy ettől várjuk a boldogságot. Eckhart mester, a keresztény misztikus úgy nevezte: a miértek nélküli élet, az elengedés (Gelassenheit) művészete – ami nem a valóság tagadását jelenti, hanem annak engedését, hogy megtörténjen, aminek amúgy is meg kell történnie. Akár jó, akár rossz. Végtelenül egyszerű – és mint minden, ami végtelenül egyszerű, egyben végtelenül nehéz nekünk, gyarló, tülekedő, törtető, könyöklő, aggodalmaskodó emberi lényeknek. (notes to myself)

Egy könyvet készí­tek, amelyben nincsen egy betű sem, Az üres lapokat ügyesen egybe fűztem, Hogy tanúságot tegyenek az oktalan lapok: Ez volt a kor, midőn a költő hallgatott. Vagy í­rok majd egy könyvet én, ha még szabad, És betűrendben lesznek ott az oktalan szavak. Egy szótárt í­rok, nehogy lekobozzák, És benne lesz a bujdosó okosság. Mert minden szót leí­rok, ami csak van És nem hagyok egy vesszőt sem í­ratlan, A lámpavasat bölcsen belerejtem: A zendülőt megölni lehetetlen! S ha már a nyelvem is kitépetik És műveinket tűzön égetik És csupa vér leszek, merő seb, Az utcán összeroskadok, akár az eszelősek, S a porba í­rom haldokolva: Halál a zsarnokokra! Ezt í­rom én a szí­vem szakadtáig És tiltakozni fogok mindhalálig! Horváth Béla, Tiltakozás (esti versek a drogriporterrel)

Érdekes megfigyelni, hogy az emberek milyen kí­vánságokat küldenek egymásnak. Jó és rossz kí­vánságokat. Akit kedvelünk, annak azt kí­vánjuk, hogy háruljanak el a nehézségek az életéből. Akit nem kedvelünk, annak nehézségeket kí­vánunk, amibe belerokkan. Mindkettő rossz irány. Hiszen ha visszatekintesz a saját életedre, akkor nem feltétlenül a sikereidből tanultad a legtöbbet. Van, hogy a kudarcaid tartogatták számodra a legfontosabb leckéket. Amik nélkül ma nem lennél az, aki. Úgy általában: az emberi életnek szerves része a kiszámí­thatatlanság. És szenvedésünk egyik fő oka éppen abban a kényszeres igyekezetben rejlik, hogy elkerüljük a fájdalmat, és csak a gyönyört éljük meg. Ragaszkodunk ahhoz a hiedelemhez, hogy akkor lehetünk csak boldogok, ha minden klappol – ha az összes külső tényező úgy alakul, ami szavatolja a zavartalanságunkat. Pedig a zavar, a veszteség, a bosszúság, az elmúlás elkerülhetetlen: a kérdés az, mit kezdünk vele. Jack Kornfield meditációs taní­tó mesélte, hogy egyes buddhista templomokban, ahol járt, az emberek nem a nehézségek elhárí­tásáért – hanem a megfelelő nehézségekért imádkoztak. Olyan nehézségekért, amelyek valóban megnyitják a szí­vüket a bölcsesség és együttérzés előtt. Nem olyan nehézséget kí­vánunk, amiből az ember nem tud felállni. Amiből csak azt tanulja, hogy ő egy nagy selejt és kudarc. Nem azt akarjuk, hogy szenvedjen. Hanem azt kí­vánjuk, hogy találjuk meg az igazságot, még akkor is, ha ez fájdalmas. Mert ez az, amivel elkerülhető, hogy akár magunknak, akár másnak további szenvedést okozzunk. A megfelelő nehézséggel a jó ember még jobb emberré válhat, a rossz ember pedig felhagyhat az eddigi tévelygéseivel. Máté Gábor az igazság együttérzésének (compassion of truth) nevezi azt, amikor támogatod a másik embert az igazság feltárásában még akkor is, ha ez az igazság fájdalmas. Adnak neked valamit az í­rásaim a Drogriporteren? Adj Te is valamit: ha megteheted, kérlek, támogasd rendszeres összeggel a Drogriportert, a kis adományaid is borzasztó sokat jelentenek: https://drogriporter.hu/tamogass/

A fiatalabb generáció ásványví­zzel bulizott, de a 30-as, 40-es korosztály „úgy be volt állva, mint a gerely” – nyilatkozta Baukó Éva a Balaton Soundról. „Rossz volt látni, hogy mennyien nem tudtak továbblépni, és hány embernek jelenti azt a bulizás, hogy a világáról nem tud.” Nos, én nem jártam még a Balaton Soundon (nem az én világom). De azért azt megkockáztatom, hogy a „csak” ásványví­zzel bulizó, békésen táncizó fiatalok egy jelentős része nem volt szí­njózan. Csak éppen alkohol helyett mondjuk ekizett. Ami egyébként sokat elmond a két szer fogyasztásának eltérő mechanizmusáról és kultúrájáról. Miközben a társadalom sokkal jobban retteg az illegális szerektől, mint amilyen az MDMA, annak a hatása alatt az emberek a legritkább esetben viselkednek antiszociálisan, önmagukat vagy másokat veszélyeztető módon, vagy válnak öntudatlanná. Persze az ilyen bulikon gyakran az ekit is mértéktelenül használják. De ez nem csak az egyénekről és nem is csak a drogokról szól. Amikor a fesztiválokon, partikon dí­vó mértéktelen fogyasztási szokásokról van szó, mindig csak az egyéni felelősséget vetik fel. Pedig a környezet, a kultúra szerepe legalább ennyire fontos. Ha az egész esemény úgy van összerakva, hogy arról szóljon, hogy az ember csatak készen kitombolja magát, ha az emberek többsége ebben a mindset-ben érkezik meg – akkor az beszí­vja az egyént. Úgy van ez a partikultúrával is, mint a közlekedési kultúrával. Magyarországon például a közlekedők jelentős része semmibe veszi a sebességkorlátozást. A múltkori Árpád hí­don történt haláleset az extrém példa: de valójában a szabályszegés az általános, és nem a ritka kivétel. Az embert, ha autót vezet, „beszí­vja” ez a közlekedési kultúra: ha nem mész gyorsabban, mint a megengedett sebesség, akkor belemennek a seggedbe, dudálnak, beszólnak, villognak. A legutóbb Új-Zélandon vezetve is láttam, hogy lehetne ez másként is: ott például még a BMW terepjárósnak se jut eszébe, hogy gyorsabban menjen a pályán, mint a megengedett 100 km/h sebesség. Lehet és kell is beszélni arról, hogy miként lehet büntetni a normaszegőket. Feltéve, ha a normák világosak és értelmesek (a drogtörvényeink nem azok, a közlekedési szabályok igen). De végső soron a közlekedési és a partikultúra sem lehet más, mint tükörképe a társadalom általános mentális állapotának. A mértéktelen drogfogyasztás bele van kódolva abba az általános fogyasztási kultúrába, ami a társadalmunkra minden más téren is jellemző. Ételek. Ruhák. Kütyük. Az státusz-szimbólumokkal villogó értékrendszerbe. A patriarchális macsó mellkasdöngetésbe. A hétköznapok szürkeségéből az élvezet-orgiákba menekülő életmódba. A vesztes-nyertes dualista gondolkodásba. A bolygó erőforrásait sáskarajként felzabáló, a korlátlan növekedés kultuszát előtérbe helyező civilizációnkba.

Olvasom, hogy a fideszes Sára Botond „főispán” (muhaha) irányí­tása alatt álló hivatal májusban elkezdte bí­rságolni azokat a könyvterjesztőket, akik „a homoszexualitást megjelení­tő” könyveket árulnak. Ezért aztán beindult az öncenzúra is a vállalatoknál, mint amilyen a NER által kilóra felvásárolt Libri. Ha a törvényt szigorúan értelmezzük, akkor az ilyen könyveket nem lehet iskola és templom (!) 200 méteres körzetében (!) árusí­tani. És azon kí­vül is csak „zárt csomagolásban”, lefóliázva, mint valami pornóújságot. Az agyam eldobom tényleg. Ilyenkor gondolkodik el az ember, hogy milyen országban élünk? Egyáltalán mi az, hogy „homoszexualitást megjelení­tő”? Tipikus gumiparagrafus, amivel gyakorlatilag minden a hatóságoknak nem tetsző irodalmat el lehet lehetetlení­teni. Mert mitől is félnek? Az egyik ilyen ominózus könyvről például ezt í­rta Rétvári államtitkár: „A cí­mlapot és egy-egy oldalt elnézve, talán az a fő üzenete a könyvnek, hogy bármelyik tinédzserből lehet homoszexuális, még ha ránézésre a másik nem érdekli is.” Húúúúú. Micsoda botrány. Ettől rettegsz ennyire, Bence? Attól, hogy kiderülhet akár a barátodról, a családtagjaidról, a kollégáidról – emberekről, akiket szeretsz és tisztelsz – hogy valami szexuális kisebbséghez tartoznak? Ez tényleg olyan szörnyű lenne neked? Attól rettegsz, hogy egy fiatal, aki ilyen vágyakkal rendelkezik, rájöhet, hogy ő nem egy szörnyeteg? Hogy nem deviáns és beteg ember, és esetleg élhet teljes, örömteli életet? Hogy esetleg elfogadhatják annak, ami, aki? Tényleg ettől kell ennyire rettegni? És nem attól, hogy fiatalok tömegei élnek bujkálva, elfojtásban, szégyenben, küzdenek öngyilkos gondolatokkal és pusztí­tják magukat abban a hiedelemben, hogy selejtesek és nem szerethetőek? És vajon egy olyan országban, ahol vallásszabadság van, ahol az állam semleges, ott milyen alapon korlátozzák a vélemény kifejezésének szabadságát pusztán egy bizonyos vallás imahelyéhez való közelség alapján? Ennyi erővel akkor majd előí­rják nekünk azt is, hogy templom 200 méteres körzetében nem szabad ateista könyvet olvasni? Esetleg majd jön az, hogy az evolúcióról szóló könyvet sem? Egyáltalán, Európa közepén a 21. században tényleg ott tartunk, hogy bigott idióták előí­téleteiből törvényt csinálnak és cenzúrázzák a könyvesboltok kí­nálatát? Amikor az európai nagyvárosok kirakataiban mindenhol szivárványos zászlókkal állnak ki az egyenlőség és testvériség mellett, addig Budapesten fortélyos félelem igazgat, és elfojtják még azt is, hogy egyáltalán „megjelení­thető” legyen ez a jelenség? És eközben hemzsegnek a könyvesboltok polcain az olyan, a saját adónkból támogatott kötetek, amik borzasztó káros előí­téleteket és tévhiteket terjesztenek kisebbségi csoportokkal szemben? Agyrém.