Vannak azok, akik csak egy virágot látnak, amikor egy virágra néznek.
Osztályozzák, skatulyázzák magukban, hogy rózsa, tulipán vagy napraforgó. Kicsi vagy nagy. Sárga, piros, lila vagy fekete. Jó vagy rossz az illata. Tüskék védik vagy sem. Szép vagy csúnya.
És vannak azok, akik látják a virágban azt is, ami nem virág. Látják a Napot, a fényt, ami élteti. A termékeny vagy terméketlen földet, amiből kihajtott. Az esőt, ami áztatta földet. Az aszályt, ami kiszárította. A felhőt, amiből az eső hullott.
Vannak, akik csak egy embert látnak, amikor ránéznek valakire.
Skatulyázzák magukban, hogy idős vagy fiatal. Nő vagy férfi. Vonzó vagy taszító. Meleg vagy heteró. Fekete vagy fehér a bőre. Milliárdos vagy hajléktalan. Apáca vagy utcalány. „Drogos” vagy józan. „Elmebeteg” vagy „normális”. „Mi” vagy „ők”.
És vannak, akik látják azt is, ami az ember mögött van. Látják a gettót vagy palotát, ahonnan származik. A gondoskodást és a bántást, amit a szüleitől kapott, vagy nem kapott. A fájdalmas sebeket, amiket őrizget a múltból. Az önkiteljesítő vagy önkorlátozó hiedelmeket, amiket a kultúra kódolt belé. A társadalmat, ami befogadta vagy kirekesztette. A szakadékot, ami elválasztja, a hidat, ami összeköti. Az államot, ami esélyt adott neki vagy megfosztotta az esélytől.
Akinek van szeme, az néz. Akinek van szeme a látásra, az a felszín mögé néz, és lát.
