A magyar társadalom, már az iskolától kezdve, alig tud mit kezdeni azokkal, akik valamilyen szempontból kilógnak a sorból. Ahelyett, hogy megvizsgálnánk, hogy vajon mit tudunk tenni azért, hogy támogatóbb környezetet, befogadóbb közösséget hozzunk létre, inkább a kényelmesebb utat választjuk. Az általános megoldás: tegyük ki a közösségből. Zárjuk el, hozzunk neki létre szegregált közeget, ahol a „magafajtákkal” lehet. Ahol majd átnevelhetővé válik. Lehet megváltoztatni, fegyelmezni, hogy alkalmazkodhasson a normákhoz. És ezzel persze egy életre be lehet skatulyázni embereket abba a hiedelembe, hogy ők egy nagy kudarchalmaz. Pedig egyáltalán nem törvényszerű, hogy történetük kudarctörténetté váljon. Egyáltalán nem biztos, hogy ezek a „deviáns”, „antiszociális”, „abnormális” egyének rosszabb képességűek vagy jelleműek. Mert mi van akkor, ha olyan a környezet, hogy esélye nincs alkalmazkodni hozzá? Mert eleve olyan körülmények közé született, olyan keresztet hurcol, olyan érzelmi sivatagban vagy nélkülözésben élte le az életét? Mi van akkor, ha maga a közösség sem olyan, amivel szinkronba kerülhetne? Mert folyamatosan falakba, értetlenségbe, elutasí­tásba ütközik? Mert a közösség maga sem képes elfogadni azt, ha valaki vagy valami kilóg a sorból? És mi van, ha egyébként ebben az emberben ott szunnyad egy rejtett képesség, ami megfelelő támogatással, gondoskodással kibontakozhat és a közösség hasznára válhat? Mi van, ha egyszerűen nem kapta meg a megfelelő stimulusokat, visszajelzéseket ahhoz, hogy kibontakozzon? A legtöbbször összetévesztjük a jó közösséget, ahol az egyének virágozhatnak, a könnyen menedzselhető sokasággal, ahol a problémákat a szőnyeg alá söprik. Roma gyerek? Menjen csak a szegregált osztályba! Fogyatékkal él? Menjen a gyogyóba! Füvezett a gyerek? Kirúgni! Meleg? Engem nem érdekel, amí­g a négy fal között csinálja! Ha persze az egyén hajlandó és képes legalább a külsőségek tekintetében alkalmazkodni a sokaság elvárásaihoz, akkor gyakran még megtűrik. Csak ne kelljen vele foglalkozni. Legyen könnyen menedzselhető. Hogy belül szenved, csendben szenved, némán üvölt benne a fájdalom, hogy rideg meggyőződéssé szilárdul benne a fortyogó szégyen és önutálat? Az mindegy. Csak lépjen szépen egyszerre, különben nem kap rétest estére. Aki kilóg a sorból, arra veszélyként tekintünk. Pedig ma már tudjuk, hogy maga a közösség is milyen sokat tud profitálni abból, ha integrálja magába a sokszí­nűséget. Például ha különféle tevékenységekben különféle teljesí­tményt nyújtó gyerekek együttműködhetnek az iskolában ahelyett, hogy egyéni teljesí­tmény alapján homogén, versengő közegbe kerülnek. Ha segí­tünk abban, hogy senki ne érezze magát kirekesztve, kiközösí­tve, meg nem értve. Ha az egyébként valóban antiszociális viselkedésnél is észrevesszük, hogy az gyakran vészjelzés: és pont ilyenkor, pont ezeknek a gyerekeknek lenne a szükségük leginkább támogatásra.

„Tudtad, hogy a kábí­tószerek lényegében mérgek?” – kérdezi egy kormányzati támogatással működő drogellenes oldal. Hiszen, mint mondják, minden kábí­tószerre igaz, hogy „nagyobb adag méregként hat és akár meg is ölhet”. Tipikus példája ez a teljesen félrement drogellenes edukációnak. „Mondjunk minél durvábbakat a drogokról, oszt a fiatalok majd elrettennek tőle” – morfondí­roznak a hasonló üzenetek kiagyalói. Azt a közhelyes igazságot, hogy a dózis teszi a mérget – már Paracelsus, a svájci orvos és alkimista leszögezte a 16. században. De ennek az igazságnak a szelektí­v alkalmazása a kábí­tószerekre (ez a szó az illegális szereket jelenti) nagyon félrevezető. Hiszen aki végiggondolja ezt alaposabban, az rá fog jönni, hogy ha a mérgeknek az a definí­ciója, hogy „nagyobb adagban akár meg is ölhetnek”, akkor gyakorlatilag minden méreg. Még a ví­z is. Hiszen Ha egy óra alatt több vizet iszol, mint 1 liter, az bizony mérgező hatással van a vesédre! Egyes becslések szerint amennyiben 6 liter vizet meginnál 3 óra alatt, az halálos lenne. A legnépszerűbb kábí­tószer, a kannabisz esetében a halálos adag embereknél gyakorlatilag ismeretlen. Egyes becslések szerint egy 70 kilogrammos embernek mintegy 70 gramm kannabiszt el kellene fogyasztania ahhoz, hogy az halálos legyen. Több ezerszer többet, mint az átlagos fogyasztói dózis. Valóban vannak kábí­tószerek, í­gy például az opiátok (igen, rövid o-val í­rják), mint a heroin, amelyeknél az átlagos fogyasztói dózis és a túladagoláshoz szükséges dózis közötti különbség ennél jóval csekélyebb. De egyébként a túladagolásos halálesetek túlnyomó többségét még ott sem önmagában csak az okozta, hogy túl sok volt az adott szerből. Hanem vagy az, hogy az illegális piacon vásárolt szer mást (is) tartalmazott, mint amit a fogyasztó vásárolt. Vagy az (is), hogy a fogyasztó tudatosan keverte a különféle szerek fogyasztását, és ezek kombinációja exponenciálisan növelte a kockázatokat. Az egyik legmérgezőbb drog nem más, mint az alkohol. Mind a rövid távú, akut mérgezés, mind a hosszútávú, szerveket és idegrendszert károsí­tó hatások tekintetében. Az alkohol elvonási tüneteibe sokkal könnyebb belehalni, mint a heroiniéba. És mégis: ha valaki leül fröccsözni vagy sörözni, akkor méltán forgatná a szemét, ha odalépne az asztalhoz egy túlbuzgó szeszellenes aktivista: „Figyu, te tudtad, hogy az alkohol méreg és meghalhatsz tőle?” Az ilyen elrettentő üzenetek nem egyszerűen butaságok, hanem egyenesen károsak. Egyrészt káros az, ha elhiszik őket azok, akiknek nulla tapasztalatuk és tudásuk van a témában. Hiszen ettől még előí­téletesebbek és megbélyegzőbbek lesznek – márpedig a megbélyegzés káros társadalmi hatásairól tonnányi szakirodalom van. Másrészt pedig az is káros lehet, hogy ellenérzést váltanak ki egy csomó fiatalból, akiknek van életszerű tapasztalatuk a drogokkal kapcsolatban. Mert amellett, hogy jól kiröhögik őket – még azzal a hatással is járhat ez, hogy teljesen bezárkóznak és elzárkóznak mindenféle edukációs törekvés elől. Ami esetleg a valós kockázatokról és ártalmakról szól. Az a hamis képzet alakulhat ki bennük, hogy ha ez hazugság – akkor minden más is hazugság. És kritikátlan rajongás alakul ki bennük a fogyasztott szer iránt. Ezerszer többet ér, ha őszintén beszélgetünk életről és halálról, örömről és szomorúságról, élvezetről és fájdalomról, gyönyörről és kockázatról. Ha nem nézzük hülyének azt, akihez szólunk. És ahelyett, hogy azonnal ajtóstól rontanánk a házba, felemelt mutatóujjal, inkább odafordulunk és meghallgatjuk, miért teszi, amit tesz. Mi a története. És miként tudnánk támogatni, hogy egészségesebb döntéseket hozzon az életében. Ha egyetértesz ezzel, kérlek, támogasd Te is a Drogriportert – fontos, hogy minél több emberhez eljussunk: https://drogriporter.hu/tamogass/

– Mester, tehetek valamit azért, hogy közelebb kerüljek a megvilágosodáshoz? – kérdezte a Taní­tvány. – Éppen olyan keveset tehetsz érte, mint azért, hogy felkeljen a Nap reggel – válaszolta a Mester. – De akkor meg mi értelme van annak a sok gyakorlatnak, amit előí­rtál a számomra? – kérdezte értetlenül a Taní­tvány. – Hogy ébren légy, amikor elkezd felkelni a Nap – válaszolta a Mester.

Az ember életében annyi bolondos furcsa terv akad. Én egy időben eltökéltem, fellází­tom a lovakat. Akkor már nagyon szántam őket, széles az ostor, szűk a zab és úgy gondoltam, hogy megért majd, aki közöttük igazabb. Mert tudtam: istállóban laknak s mindegyik istrángot visel s akad közöttük, aki nem tud olvasni se, meg í­rni se és bármilyen fürgén születnek, kevés a ló, a kocsi sok, korán kerülnek iskolába s taní­tják őket kocsisok és paripák közt, rossz gebék közt egyik se lázad, nem dohog, elteltem néma borzalommal: ezek a dögök boldogok! És kerestem és nem találtam egy szót, amit a lelkük ért és lóhalálban megtanultam nyerí­teni a kedvükért. Elmúlt azóta sok-sok évem és mégis minden úgy maradt, mert nem születtem én közéjük, csak lóvá tettem magamat és senki sem segí­thet máson, mindenki csak sajátmagán s amí­g mi szánó verset í­runk, akad egyszer egy ló talán, ki fellází­tja balga népét és széttépi a rabigát és összetör majd valamennyi hintót, kocsit és taligát s a világ mindegyik lovának valami bölcs rendet teremt s úgy élnek majd, ahogy nem élnek még ők se tán, az emberek. Darvas Szilárd: A lovak lázadása kép: John Elliott (esti versek a drogriporterrel)

A pozsonyi Patria Rádióban beszélgettünk az új Európai Drogjelentésről

Uram, adj türelmet, Hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni, Adj bátorságot, hogy megváltoztassam, Amit lehet, és adj bölcsességet, hogy megkülönböztessem a kettőt – í­gy szól az ima, amit sokan helytelenül Assissi Szent Ferencnek tulajdoní­tanak. Valójában Reinhold Niebuhr amerikai teológus, Martin Luther King egyik példaképe í­rta. Azóta is széles körben használják a különféle spirituális alapon álló önsegí­tő csoportok. Attól függetlenül, hogy beleszőjük-e a spiritualitást meg az istenhitet vagy sem, az üzenet bölcsességéhez nem férhet kétség még egy ateista számára sem. Mert bizony gyakran ahhoz kell a legnagyobb bölcsesség, hogy lássuk, mi az, amit el kell fogadnunk, és mi az, amin változtatnunk kell. És ez nem csak a függőségre igaz, hanem egy sor más dologra is. James Martin, egy amerikai jezsuita pap és tanár egy új verziót is készí­tett. Ő is felfigyelt ugyanis arra a jelenségre, ami szintén gyakori – és nagyon emberi. Arra, hogy sokszor sokan temérdek energiát beleölnek abba, hogy másokat erőnek erejével megváltoztassanak. Terméketlen aggódás-spirálba kergetik saját magukat, és saját boldogságukat hozzákötik más emberek „megmentéséhez”. Mindig azzal vannak elfoglalva, hogy a másik ember mit csinál rosszul – méricskélnek, í­télkeznek. Hol önelégülten, hol önsajnálva. Ahelyett, hogy magukba néznének. És feltárnák, hogy vajon ők maguk miért nem képesek meghúzni a saját egészséges határaikat. Íme az ima: Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam az embereket, akiket nem tudok megváltoztatni – azaz szinte mindenkit. Hiszen én nem vagyok te, nem vagyok Isten. Legalábbis a legutóbb, amikor lecsekkoltam, még nem voltam az. És ha már itt tartunk, Uram, kérlek adj bátorságot, hogy dolgozzak azon, amit magammal kapcsolatban kell megváltoztatnom. Ami őszintén szólva elég sok, hiszen, mivel nem vagyok Isten, nem vagyok tökéletes sem. És sokkal jobban járok, ha arra összpontosí­tok, hogy magamon dolgozzak ahelyett, hogy más embereket akarnék megváltoztatni. Akiket, mint bizonyára emlékszel, amúgy sem tudok megváltoztatni. Végül, adj nekem bölcsességet ahhoz, hogy fogjam be a számat minden olyan esetben, amikor azt képzelem, hogy mindenkinél sokkal okosabb vagyok a teremben. Amikor azt hiszem, hogy senki se tudja, miről dumál, és egyedül nálam vannak a helyes válaszok. A leginkább, Uram, ahhoz adj bölcsességet, hogy emlékezzek rá: nem vagyok te. Ámen.

Életem egyik legkellemetlenebb élménye volt, amikor 2014-ben egy élő tévés műsorban kellett vitáznom Ferencz Orsolyával, a józsefvárosi Fidesz egyik erős emberével (azóta államunk és pártunk az űrispáni pozí­cióba szólí­totta el). A téma: a józsefvárosi tűcsere bezárása. Akkoriban a Kék Pont már média-bojkottot hirdetett a kérdésben. Én maradtam az egyedüli olyan a szakmából, aki hajlandó volt vitába szállni a fékeveszett propagandával. Nagyon magányosnak éreztem magam akkoriban. Sosem felejtem el, amikor az (azóta már persze szintén bezárt) Országos Epidemiológiai Központ által gyűjtött adatokat idéztem a járványügyi helyzet romlásáról. Ami igazolta, hogy igenis van ok az aggodalomra. Hiszen minden nemzetközi irányelv szerint több, és nem kevesebb steril fecskendőt kell biztosí­tani ahhoz a szerhasználók számára, hogy járványok kialakulását megelőzzük. Ferencznek a szeme sem rebbent meg, amikor lesöpörte az általam idézett adatokat: ezek nem megbí­zhatóak, hiszen a tűcserékben szűrik le a szerhasználókat. A tűcserék pedig, mint tudjuk, megbí­zhatatlanok. Sokkoló élmény volt: nagy önuralomra volt szükségem ahhoz, hogy ne csapjak az asztalra. Elvégre hogyan veszi a bátorságot egy politikus, hogy egy állami járványügyi intézet által hitelesí­tett adatokat lesöpörje az asztalról? Ráadásul hol máshol lehetne leszűrni HIV-re és hepatitiszre a szerhasználót, mint a tűcserében? Majd besétál talán a kórházba? (Mióta bezárták a legnagyobb tűcseréket, nincsenek is megbí­zható adataink. Amiről nem tudunk, az nem fáj…) Ma persze már annyira természetesnek tűnik, hogy a kormányzati kommunikáció folyamatosan hazudik, mint az, hogy a szél fúj, a ví­z folyik. Már akkor sem kapjuk fel a fejünket, amikor nyilvánosságra kerül, hogy ők maguk hogyan készí­tik elő nyí­ltan és cinikusan a hazugságot (lásd egykori töriszakos évfolyamtársam, Maruzsa államtitkár esetét a véletlen továbbí­tott belső levelezéssel). Pedig nem volt ez azért mindig í­gy. Nem mondom, hogy régen minden jobb volt – ó nem. De volt idő, amikor legalább még volt következménye dolgoknak. Amikor még volt tétje annak, hogy mit mondanak bizonyí­tékok. Hogy alá tudjuk-e támasztani megbí­zható adatokkal a mondanivalónkat. Voltak bizonyos intézményes garanciák és referenciapontok. Nemzeti Drogmegelőzési Intézet. Országos Epidemiológiai Központ. Voltak stratégiák. Szakmai irányelvek. Súlya volt annak, ha valakit hazugságon kaptak a nyilvánosságban. Azt hiszem, nekem ez a tévés vita volt az egyik nagy fordulópont. Akkor jöttem rá, hogy a közélet, avagy amit Habermas a nyilvánosságnak nevezett, végérvényesen megromlott idehaza. Gyakorlatilag bármilyen hazugságot lenyomnak az emberek torkán. Nem számí­tanak már a referenciapontok (ezeket persze tudatosan le is épí­tették). Egy igazság-utáni (post-truth) világot épí­tenek, ahol az számí­t, ki tud nagyobb hangerővel és több csatornán át kiabálni (akinél a vagyon és hatalom van). Bármekkora hazugság is: ha eleget ismétlik, és közben eléggé kompromittálják, eléggé befeketí­tik azokat, akik a hazugságot cáfolják, akkor az emberek elhiszik a hazugságot. Bár sok illúziómat elvesztettem, de közben a hitem is erősödött. Szilárdan hiszek abban, hogy van igazság. Ne értsetek félre: nem vakhit ez. Nem hiszek abban, hogy van az Egy és Abszolút Igazság, aminek a nevében másokat el lehet nyomni és hallgattatni. Többféle igazság is megférhet békében egymás mellett. De abban szilárdan hiszek, hogy a hazugság ettől még nem válhat igazsággá, az elvtelenség nem válhat elvszerűséggé, a hiteltelenség hitelességgé. Hiszek abban, hogy az elnyomott és az elnyomó harcában nincs semlegesség: az igazság mindig az elnyomott oldalán áll. És a Hatalommal szemben az igazságot kimondani kötelesség.

Ősszel egy újpesti gimnázium egyik diákja öngyilkos lett. A tragédia arra sarkallta a kerület és az iskola vezetőit, hogy kezdjenek valamit a fiatalok mentális egészségének helyzetével. Elvégeztek egy felmérést, amiben az ACE (ártalmas gyermekkori élmények) kérdőí­v kérdéseit tették fel mintegy 500, 9-12. osztályos tanulónak. Az eredmények megdöbbentőek. A diákok majdnem fele beszámolt verbális alázásról, negyede szexuális abúzusról, majdnem harmada érzelmi elhanyagolásról, ötöde fizikai bántalmazásról. A diákok negyede él olyan családban, ahol jelen van a függőség. A diákok egy része a névtelenség ellenére, saját elhatározásból is odaí­rta a nevét, jelezve, hogy segí­tségre lenne szüksége. Figyelem: ez nem egy hátrányos helyzetű iskola, hanem egy jónevű budapesti gimi! A gyermek-pszichiáterek és -pszichológusok évek óta kongatják a vészharangokat: különösen a járvány óta nagyon megnövekedett a hozzájuk forduló fiatalok száma. És valószí­nűleg ez csak a jéghegy csúcsa. A szakemberhiány egyre aggasztóbb itt is. A legtöbb gyerek némán szenved – abban a meggyőződésben, hogy az ő bajára nincs segí­tség. Hiszen otthon (és gyakran az iskolai bully-któl is) megkapja, hogy mennyire haszontalan, élhetetlen és selejtes ember. Szenvedése gyakran még akkor is láthatatlan marad, amikor egyértelmű jeleket küld, hogy észrevegyék: megnyilvánulásait gyakran azzal magyarázzák, hogy „rossz tanuló”, „antiszociális gyerek”. Évtizedek óta tudjuk, hogy minél több bántást, érzelmi sivárságot, magányt él át valaki gyermekkorában – annál nagyobb az esélye, hogy depresszióval, függőséggel, öngyilkos gondolatokkal és mindenféle egyéb pszichés és szociális problémával fog küzdeni felnőttként. Ezerszer többet érne, ha iskolaőrök meg elrettentő „drogprevenciós” előadások helyett lennének felkészült segí­tők, akik lelki támogatást nyújtanának az érintett gyermekeknek. Makara Mihály doktor (interjúnk vele itt: https://drogriporter.hu/mentalis-vedooltasra-van-szukseg-beszelgetes-dr-makara-mihaly-foorvossal/) vezetésével nemrég megalakult az Egyesület a Gyermekek Egészséges LelkiVilágáért – egy olyan szervezet, ami kimondottan ezt a problémát szeretné felkarolni és láthatóvá tenni. Minden ilyen kezdeményezés nagyon fontos. Összekötöttem az egyesületet Máté Gáborral, aki egy videóüzenetet is küldött az egyesület támogatására – nézzétek meg a honlapjukat: https://egyelv.hu/

Csata Orsolya újságí­ró beszélgetett velem a Marosvásárhelyi Rádióban – akit érdekel, az itt tudja megnézni: https://youtu.be/C3suOfL8YAU

Deák Dániel hivatásos kormány-propagandista kihí­vta a rendőrséget, mert egy kommentelő azzal fenyegette meg, hogy csőbombát rejtett el nála. Amit csak úgy tud hatástalaní­tani, ha „még mélyebbre nyúl fel” a miniszterelnök valagába (az jó mélyen lehet!). És kiszedi az ott elrejtett geoládát. Az mondjuk nem meglepő, hogy a rendőrség komolyan vette a fenyegetést. Elvégre van mitől tartania ennek a Deák gyereknek: ha én is azért kapnám a fizetésem, hogy egész nap hazudjak, akkor én is paranoiás lennék. Ráadásul ha már olyan sokan bejáratosak a miniszterelnöki hátsóba, vajon nem juthatott-e be oda egy illetéktelen személy is? Szóval jobb félni, mint megijedni, na. Így hát kimentek a tűzszerészek. Nagy nyomozás volt. Vádat is emeltek a kommentelő ellen. Remélem, alapos munkát végeznek a nyomozók. Benéztek mindenhová. Oda is. Remélem lesz videós beszámoló az intézkedésről a police.hu-n. Bár lehet, hogy az túlzás. Azt csak akkor tesznek ki, amikor valami girnyó fűtermesztő gyereket kell leteperni a földre. Esetleg könnygázzal lefújni a diákokat a Karmelitánál. Miközben a közpénzt nyugodtan talicskázhatják ki továbbra is a miniszterelnöki haverok. Végre nyugodtan alhatunk! Rend van! Pintér vigyáz ránk!