Néha úgy érzed, hogy komoly haladást értél el. Aztán a következő nap történik veled valami: és mintha visszaestél volna a startvonalra. Vagy még annál is mélyebbre. Van, hogy már egészen magabiztos vagy: úgy érzed, tudod, hová tartasz. Tudod, ki vagy. Aztán jön egy karmikus seggberúgás. És ismét egy tehetetlen, dühös, szomorú gyermek vagy. Aki nem tud semmit. A fejlődés nem lineáris. Aki felfuvalkodik, az megaláztatik. És valójában soha nem szabadulhatsz meg attól a gyermektől, aki benned él. Legfeljebb elfogadhatod és megtanulhatsz vele együtt élni. Nem lehetsz más, mint aki vagy – de mégis, embernek lenni: képesnek lenni önmagunkra reflektálni, tudatosan, magasabb szinten önmagunk lenni. Ne add fel az embert, akivé válsz! (notes to myself)

Ma a virtuális kezembe akadt Jody Carrington gyermekpszichológus e-könyve, amit a mai gyerekekről í­rt. Az egyik fő üzenete nagyon egyszerű, mi több, szinte közhelyes. És mégis: borzasztó nehezen megy át. Az üzenet: a mai gyermekeknek, éppúgy, mint bármely korábbi korszak gyerekeinek, a leginkább kapcsolatra, kapcsolódásra (connection) van szükségük. És ez a közhelyes igazság jelenti a megoldókulcsot, amelynek használatával szépen vissza és meg lehet fejteni a gyerekek akár legbonyolultabb, legirracionálisabb viselkedési mintáit is. „A gyerekek gonoszak,” szoktuk mondani. „Ez egy manipulatí­v gyerek.” Pedig valójában csak kapcsolódni akar. Kötődni. Még akkor is, amikor látszólag magába zárkózik és a telefonját nyomkodja. Amikor duzzog és toporzékol. Amikor ellenséges, antiszociális és agresszí­v. Mindez csak a sikertelen kapcsolódási kí­sérletének következménye – és a valódi kapcsolódás vágya mozgatja. Mi nagyok sem vagyunk annyira mások. Olvasom ma Hernádi Judit szí­nésznővel az interjút: „Jó dolog depresszí­vnek lenni,” mondja. „Akkor nem közelí­tik meg az embert annyian.” A depresszió is egyfajta védekezés. Félelem attól, hogy az ember sikertelenül, rosszul kapcsolódik. Mint egykor a gyermekkorában. Reménytelen lemondás arról, hogy az ember már valaha is jól fog tudni kapcsolódni. De aki tud olvasni a sorok között, megérzi mögötte a kétségbeesett vágyat a valódi, az értelmes, a jelentést, megértést, együttérzést hozó kapcsolódás iránt. Gyakran túl sokat agyalunk azon, hogyan reagáljunk más emberek – felnőttek és gyerekek – viselkedésére. Lehet, hogy sokkal többet kellene azon agyalnunk, hogy miként teremtjük meg a valódi kapcsolódást velük. „A reagálás ritkán javí­t a helyzeten. Ami valóban javulást hoz, az a kapcsolódás,” mondja Brené Brown. Adnak neked valami fontosat a Drogriporter í­rásai? Akkor kérlek, Te is adj valamit, támogasd a munkám: https://drogriporter.hu/tamogass/ kép: collagesoul

Portugáliában hullanak ki a csontvázak a szekrényekből. Megindult a Katolikus Egyház megtisztulásának folyamata: egy alapos vizsgálat azt találta, hogy 1950 óta majdnem ötezer fiú és lány esett áldozatául egyházi személyek által elkövetett abúzusnak. Mindez egy olyan, Magyarországhoz hasonló lakosságú országban, ahol korábban rendkí­vül kevés hasonló esetre derült fény. Pont ezért kezdték el a vizsgálatot. És lám… Ferenc pápa, aki a minap Portugáliába látogatott, 13 áldozattal személyesen is találkozott. Kijelentette, hogy ezeknek az eseteknek „alázatra és folyamatos megtisztulásra” kell taní­tania az egyházat, „kezdve az áldozatok gyötrelmes jajszavával, akiket mindig meg kell hallgatni és el kell fogadni.” Fontos és bátor szavak. De vajon Magyarországra is elhallatszanak? Elhallatszanak – de süket fülekre találnak. Nálunk nincs vizsgálat – és nincs megtisztulás. Az áldozatok „keserves jajszavát” nem hallgatják meg. Mi több, az egyház kiveti magából őket, mimózaként bezárul és visszatámad. Ahelyett, hogy az áldozatokat védené: ő maga helyezkedik bele egy pöffeszkedő, hamis áldozat-szerepbe. Amit pénzzel jól olajozott propaganda-gépezet támaszt alá a „hanyatló”, a „saját gyökereit megtagadó” Nyugatról. Bezzeg Magyarország megvédi a hitét! Pedig tudjátok, kik tagadják meg igazán a hitüket és a gyökereiket? Pont azok a báránybőrbe bújt farkasok, akik gyakran évtizedekig éltek vissza a rájuk bí­zott gyermekek bizalmával úgy, hogy közben a világ felé ájtatos arcot mutattak. És még náluk is jobban azok, akik évekig, évtizedekig falaztak nekik. Akik a felszí­n hamis nyugalmának megőrzése érdekében eltaszí­tották, elhallgattatták az áldozatokat. Márpedig, és ez a portugál jelentésnek a legfontosabb következtetése: mindez nem egyszerűen néhány ragadozó jellemű egyházi ember – a ládába keveredett rohadt almák – műve. Mindez nem történhetett volna meg az egyház vezetőinek, a világi munkatársaknak, a hatóságoknak és a hí­vek tömegeinek cinkos hallgatása nélkül. A fortélyos félelem és vak tekintélytisztelet, az intézményrendszert átitató paternalizmus, az átláthatatlanság és az elszámoltathatatlanság nélkül. A probléma okai nem egyes emberek – hanem rendszerek. Amelyekben emberek eltorzulnak és elkövetővé és áldozattá válnak. És a cél sem az, hogy egyes embereket pellengérre állí­tsunk és bűnbakokat képezzünk. Hanem az, hogy az egész rendszert lássuk úgy, és annak, ami. Amitől igazán rettegni kellene nálunk, Magyarországon is, az elhallgatásnak, a tabusí­tásnak ez a mérgező kultúrája – és nem pedig a megtisztulás és megújulás. És, mint arra egyébként Ferenc pápa is többször rámutatott, egy önreflexióra képtelen, az áldozatokat elutasí­tó, a kritikákra sértetten bezáruló, megújulásra képtelen egyház az egyik legfőbb oka annak, ha Európa „gyökértelenné” válik. fotó: a pápa Portugáliában, Miguel A. Lopes/AP

Néha elgondolkodom, hogy milyen keveset is tudunk az emberekről, akik nap mint nap körülvesznek minket. De ez nem csoda: hiszen milyen keveset tudunk arról az emberről, aki visszanéz a tükörből ránk. Elhitetjük magunkkal, hogy jól ismerjük magunkat: de tényleg í­gy van? Tényleg azok vagyunk, aminek hisszük magunkat? Hiszen gyermekkorunk óta rengeteg önkorlátozó hiedelemből épí­tünk fel egy olyan hamis ént, ami megfelel a környezetünk és közösségünk vélt vagy valós elvárásainak. És azokat az oldalainkat, amelyek nem illenek bele ebbe, homályba burkoljuk. Árnyékba borí­tjuk. És hajlamosak vagyunk el is felejteni. Szüntelenül történeteket mesélünk magunkról – magunknak. Újra és újra. És a történeteink folyamatosan illeszkednek, alkalmazkodnak a valóságról és magunkról alkotott képhez. Mások valós vagy vélt elvárásaihoz. Észre sem vesszük, milyen eredményesen tudjuk félrevezetni saját magunkat. A legbelsőbb, legtitkosabb történeteink a legfontosabbak, amelyekben sebezhetők és kiszolgáltatottak vagyunk – és ezeket őrizzük a legmakacsabbul. Gyakran még magunk elől is titkolva, szégyellve. Túl fájdalmas, túl félelmetes benézni a saját maszkjaink mögé – í­gy aztán új, még bonyolultabb maszkokat épí­tünk magunknak. És a végén, a saját önáltató hazugságaink bonyolult hálójába gabalyodva, már nem is tudjuk, hogy mi a maszk, és mi a valóság. Nem is feltétlenül és mindig olyan ez, mint a hagyma héjai – gyakran inkább olyan, mint a foghagyma gerezdjei. Ezek a kis leválasztott, homályba burkolt történeteink ülnek a saját kis rekeszeikben. Pedig mindegyik mögött ott van egy valós szükséglet. Felismerésre, megértésre várva. Ahogy Donald Winnicott pszichológus rámutatott, nem gonoszságból vagy ostobaságból épí­ti az ember a hamist ént – hanem azért, hogy saját magát védelmezze. Hogy illeszkedjen, alkalmazkodjon a valósághoz, ami körülveszi. És ha nem ismerjük az egész történetét, a születésétől fogva, akkor gyakran nem is értjük, hogyan alakí­thatott ki ilyen torznak, ilyen irracionálisnak tűnő megküzdési stratégiákat. Minden ember egy rejtély. „Fenség, Észak-fok, titok, idegenség,” ahogy Ady í­rta. „Mély ví­z az ember szí­vének a terve,” ahogy a Biblia í­rja. Mindenkiben több van, mint ami látható. Sokkal több van benned is, mint gondolod. Mint el akarod hitetni magaddal. (notes to myself)

Sinéad O’Connort pár nappal a halála előtt még mosolyogva látták a szomszédok. Nagy tervei voltak. Nem is értik, hogyan történhetett ez meg. Hát bizony, sokan nem értik, de a depressziónak gyakran mosolygós az arca. És mosoly kötelező maszkja mögött is ott üvölt a néma fájdalom. Bizony, mennyi fájdalom tud lakozni egy emberben! A test „tulajdonképpen csak egy ház, ahová a Kí­n beköltözött és ott lakik,” í­rta Csáth Géza. Beköltözik a gyermekkorban. És mivel nem tudjuk kiadni az útját, csak gyűlik és gyűlik. Szép lassan berendezkedik, hosszú távra. Az egykori gyermek heveny fájdalma és zsigeri rettegése átalakul a felnőtt ember önsorvasztó szenvedésévé és megnevezhetetlentől való félelemmé. Sinéad O’Connorban különösen sok fájdalom lakozott. „Bipoláris zavar.” „Poszt-traumatikus stressz szindróma” – ilyen diagnosztikai kritériumokat aggattak rá az életében. De vajon ezek a skatulyák mit mondanak el az emberről? Arról, ami benne lakozott? Ami vele történt? Túl keveset. „Őrült”, „mentális beteg” – súgtak össze a háta mögött. „Zűrös ember.” És az élete valóban tele volt „zűrrel”. Hadilábon állt a világgal. Az emberi kapcsolatai gyakran rosszul alakultak. Spirituális útkeresése tele volt drámai fordulatokkal. Hadilábon állt saját magával is. „Mindent lerombolok, amihez csak hozzáérek,” nyilatkozta egy sötét pillanatában, miután a fia öngyilkos lett. A zűr mögött űr volt – a lélek sötét éjszakája. De amit az emberek kevésbé értenek meg, hogy ez az űr nem vele született. Nem pusztán a gének véletlenszerű játékának eredményeként lett ilyen. A világ tette ilyenné, amibe beleszületett. A rengeteg bántás, amit elszenvedett. És a világ képmutatása és igazságtalansága, amivel a fájdalomra szépségtapaszt tesz. Cserben hagyja, kirekeszti és beskatulyázza a bántalmazott embereket az együttérzés helyett. Hatalmas botrány volt, amikor a szí­npadon összetépte II. János Pál pápa képét. Pedig annak tükrében, hogy kislányként a saját anyja rendszeresen kí­nozta és abuzálta, mivel őt tette felelőssé azért, hogy az apja elhagyta őket, majd bedugta egy katolikus javí­tó intézetbe – nagyon is érthető. Érthető, hogy ilyen indulatokat váltott ki belőle, hogy a katolikus egyház akkori feje évekig falazott a szisztematikusan gyermekbántalmazó papoknak és elodázta a szembenézést. Itt hagyta a zenéjét – amiben benne van minden keserűsége és fájdalma. De több is annál. A gyógyí­tó és teremtő erő, ami minden emberben benne rejlik. És bármilyen magányos, beszűkült ketrecekbe szorulunk életünk során – ez az igazi lényünk. Ez az együtt-lét, ez az otthon-lét, túl a veszteség fájdalmán – ez az óceáni érzés. Semmi sem hasonlí­tható hozzá. Nothing compares. Remélem megtaláltad végül!

A bánat néha olyan, mint egy nagy, mélabús elefánt. Megjelenik a semmiből. Szemei szelí­den végigmérnek. Nem akar alkalmatlankodni – de mégis kitölti a teret. Nem lehet nem észrevenni. Régmúlt esős vasárnap délutánok illatát hozza magával. Ha megérinted az ormányát, hálásan néz rád. És mindentudóan bólint. Régi ismerős. Mindannyian törött edények vagyunk. Sebzett szárnyú madarak. Fájó vágyat vérzünk múltba horgonyzó sebeinkből. Visszhang után sóvárgunk egy visszhangtalan kozmoszban. Titkainkat őrizgetjük a mellkasunkban, mázsás súlyú széfekben. Csápjainkat áhí­tozva tárjuk a végtelenbe. Várjuk, egyre várjuk, hogy jelet kapjunk az égi gépezet csillagos dinamójától. A jel: nem vagy egyedül. És az elefánt barátságosan búcsút int. Kifakul a téridőből – és mégis jelen marad. De ebben a jelenlétben már ott a derű. „Valami mindig elreped, hogy a fények beszűrődjenek,” énekli Leonard Cohen. (notes to myself) kép: Chris Austin

„Hedonista pogányokká váltunk,” jelentette ki a miniszterelnök a minap. A „mi” ebben az esetben valójában „őket” jelöli, ott a „hanyatló” Nyugaton. Őket, akikkel kontrasztba lehet állí­tani a mi kis pünkösdi királyságunkat itt a Kárpát-medencében. Ahol népünk bölcs vezére felismerte, hogy a felvilágosodás hiba volt, és próbál minket visszavezetni egy soha nem volt dicső múltba, ispánokkal, vármegyékkel meg fólia-cenzúrával. Tudjátok, nem tehetek róla, de amikor az ilyen Nyugat-ostorzó ájtatos moralizálást hallgatom, nekem mindig Habony Árpi kis nyuszi-orra ugrik be, ahogy az ibizai kokós klubban szipog, miközben a háttérben egy táncoslány vonaglik. No meg a zoknis lábú Borkai, a keresztény családok védelmezője, ahogy Fekete Pákóra pakolja a lányt az adriai jachton. És persze Szájer József, a keresztény alaptörvény bepötyögője, a heteroszexuális házasság intézményének őrzője, ahogy iszkol ki a brüsszeli chemsex partiról az ereszen át, táskájában egy rakás eki tablettával. És persze beugrik még az a sok pufidzsekis aranyifjú és plasztikázott csajaik a fesztiválok VIP-részlegében, ahogy kortyolgatják a nyugati koktélokat és szí­vják a nyugati kólát, miközben szidják a Nyugatot. A sok NER-uraság és asszonyság, akik a legújabb méregdrága globális divatmárkák ruhakölteményeiben pompázva jelennek meg a Vezér éves anti-globalista beszédére csápolni. Ez a mondat – „hedonista pogányokká váltunk” – lehetne egy önkritikus kijelentés is a miniszterelnök részéről. Ami szólhatna ennek a talpig gucciban, luxusterepjárókkal parádézó, magángépekkel Nyugatra meg a Maldí­v-szigetekre kiruccanó NER-elitnek az elviselhetetlen képmutatásáról és álszentségéről. Mármint ha maradt volna még bármiféle önreflexió egy olyan emberben, akinek a lelkét teljesen eltorzí­totta a hatalom. És aki a körülötte hajbókoló, bólogató és talpnyaló udvaroncok gyűrűjében egyre mélyebbre merül a paranoid téveszmékben. És egyébként meg igen, a hedonista fogyasztói kultúra valóban aggasztó méreteket ölt a világon. És az emberiségnek valóban szüksége lenne spirituális újjászületésre. De ezt az újjászületést nem ilyen vacak kis zsarnokocskák fogják elhozni, a maguk lábszagú önkényuralmi rendszereivel és hedonista fogyasztói lázban égő mohó elitjeikkel. Azt csakis az hozhatja el, ami a miniszterelnökből és köréből teljesen hiányzik: a mélyebb önismeret és önreflexió. Egyéni és kollektí­v szinten egyaránt.

Éppen most olvasom, hogy Lázár úr minisztériuma komolyan tárgyalja az alkohollobi azon javaslatát, miszerint enyhí­teni kell az ittas vezetéssel kapcsolatos jogszabályokat. Tudjátok egy értelmes országban persze lehetne akár értelmes társadalmi vitát folytatni hasonló témákban. Ami itt idegőrlően bosszantó, az a képmutatás és kettős mérce, ami ebben megnyilvánul. Ha egy civil aktivista Magyarországon egyáltalán felveti azt, hogy nem igazságos két év börtönnel fenyegetni azt, aki egyetlen spanglit elszí­v, senki mást nem zavarva ezzel – arra rásütik, hogy „drogliberalizátor” és „felelőtlen emberkí­sérletre” készül. Hiába hivatkozik tudományra, ENSZ-re, nemzetközi jó gyakorlatokra, tudományos bizonyí­tékokra – még csak szóba sem állnak vele, lesöprik az asztalról. Bezzeg ha az alkohol-lobbi böffent egyet, akkor a minisztérium máris haptákban áll. Hirtelen a minisztériumot elkezdik érdekelni a „nemzetközi jó gyakorlatok”, amik a drogpolitika esetében teljesen hidegen hagyják. Varázslatos módon a diskurzus tárgyilagos és higgadt, ami a demagógiától torzí­tott drogpolitikai vitákból teljesen hiányzik. Azon senki sem háborodik fel, hogy Magyarország még mindig a világelsők közé tartozik, ha az alkoholfogyasztás társadalmi és közegészségügyi ártalmairól van szó. Hogy 400 ezer gyermek él alkoholista szülőkkel, és az érintett családok alig kapnak bármilyen szakszerű, korszerű támogatást. Hogy nincsen nemzeti alkoholstratégia, nincsen ellátórendszer. Mindez nem üti át az ingerküszöböt. Viszont azon már felháborodnak a derék NERisztokraták, hogy amennyiben egy luxusborházban kortyolgatták a már szinte teljesen NER-tulajdonban lévő boritalt, ne ülhessenek be a több tí­zmilliós verdájukba, és ne csapathassanak az országúton büntetlenül. Ez aztán tényleg nemzeti sorskérdés. Hát ezért tart it ez az ország.

Akárcsak az égitestek, mi emberek is úgy közeledünk egymáshoz és távolodunk egymástól, egymás gravitációs vonzásában és taszí­tásában. Kapcsolatban lenni valakivel: megtalálni az egyensúlyt a vonzások és taszí­tások eme kölcsönösen épí­tő játékában. Anélkül, hogy az egész kényszeres, zéró-összegű játszmává alakulna át. A birtoklás és ellenőrzés játszmájává, ahol győztesek vannak és vesztesek. Rilke, az osztrák költő, kinevette azokat, akik szerint a házasság célja az, hogy két ember között feloldja és lerombolja a határokat. „Sokkal inkább az a jó házasság, amelyikben mindegyik a másikat teszi meg egyedülléte őreként, és í­gy a másikat az adható legnagyobb bizalommal tiszteli meg,” í­rja. Nem csak a házasságra igaz ez. Bármilyen tartós emberi kapcsolatban a távolságot éppúgy tisztelni és becsülni kell, mint a közelséget. Hiszen, mondja Rilke, csak úgy tudod igazán értékelni a másikat a maga teljességében, ha néha kicsit eltávolodsz tőle. Ha madártávlatból szemléled, és a széles ég vászna előtt tárul eléd a másik ember, a maga teljes pompájában. A közelengedés és a távolodás eme finom játékát játszuk hát mindannyian. Ki jobban, ki rosszabbul, attól függően, hogy mit tanultunk meg erről a játékról születésünk óta. Csapongó lepkék a lámpafényben – bódultan járjuk a magunk táncát. Egyesek túl közel kerülnek a fényhez és égett szárnnyal hullanak alá, mint Ikarosz. Mások rettegve maradnak a külső hideg sötétben: az ő sorsunk sem különb. Elfelejtenek élni. És vannak, akiknek sikerül szinkronba kerülni. Egy hosszútávú emberi kapcsolat, ahol a felek nem képesek meghúzni a saját határaikat, éppúgy kudarcra van í­télve, mint az, ahol nem tudják tiszteletben tartani a másik határait. Ott a kapcsolatban résztvevők, mint két párhuzamos egyenes, együtt futnak a végtelenbe, de soha nem találkoznak igazán. Hiszen ahhoz, hogy jelentést és örömet találj egy emberi kapcsolatban, meg kell tanulnod örömet találni a saját magaddal való együttlétben – az egyedül-létben. (notes to myself)

„Dehogy adok neki pénzt, még majd piára vagy drogokra költi,” mondják sokan az utcán, aluljáróban kéregetők láttán. Valóban megvan az esély arra, hogy az apróm végül arra lesz felhasználva, hogy az illető szétcsapja magát. De ha ilyen nyomorúságos körülmények között élnék, lehet, hogy én is arra költeném azt a kis pénzt, ami bejön. Mert annyit úgysem kapnék, ami elég lenne ahhoz, hogy kilépjek a nyomorból. Amit sokan nem értenek, hogy bizonyos körülmények között a kannás bor vagy a szintifüves cigi nem az örömről és kicsapongásról szól. Hanem a túlélésről. A fájdalom, a szégyen, a kétségbeesés elfojtásáról. Hogy racionálisabb lenne, ha inkább kajára költené? Hogy majd te inkább kaját veszel neki, nem pénzt adsz? Ha ételt kér, rendben. De hogyan veszed a bátorságot, hogy előí­rd neki, mi a racionális? Hiszen abban a helyzetben, ott, az utcán, másfajta racionalitás diktálja a döntéseket, mint a kényelmes középosztálybeli egzisztencia védősáncai mögül. Hogy jobb lenne, ha nem pusztí­taná magát? Persze. De önmagában attól, ha kivennéd az életéből a piát vagy más szert, attól még nem lenne neki jobb. Azt kell megnézni, honnan jön a szenvedés. Az otthontalanságból. A kirekesztettségből. A magányból. A megnemértettségből. A feldolgozatlan gyermekkori traumákból. Az utcai létezés folyamatos készenléti stresszéből. A társadalom lenézéséből. Az önutálatból. Abból, hogy az ember, akit kudarchalmazként kezelnek, maga is elfelejt emberként tekinteni magára. És úgy is fog viselkedni, mint egy kudarchalmaz. Vajon ebből tudsz neki kiutat kí­nálni, az okoskodás és í­télkezés helyett? Bizonyára az egyénnek is van felelőssége abban, ahogyan él. De abban, hogy tömegek élnek a társadalom perifériáján, mélyszegénységben, otthontalanságban, magányban – abban bizony nekünk is óriási felelősségünk van. Nekünk, mint társadalomnak.