Fő tartalom átugrása

Széljegyzetek

A „Széljegyzetek” Sárosi Péter, a Drogriporter oldal szerkesztőjének gondolatait osztja meg a világról. Tükrözi sokoldalú érdeklődését és értékrendszerét. Napi közéleti eseményekre éppúgy reflektál, mint ahogy új perspektívába helyez örök kérdéseket életről és halálról. Elérhető írásos és podcast formában is. A széljegyzetek napi szinten jelennek meg a Drogriporter Facebook oldalán, és idővel ide is átkerülnek. A legfrissebb átmásolt széljegyzeteket lent tudod elolvasni, és megis tudod hallgatni podcaston Péter felolvasásában:

jún 17, 2023
Péter Sárosi
Elmondok nektek egy ősi mesét. Valamikor réges régen, az indiai Srávasztí­ városában élt egy nő. Akit csak a bolond asszonyként tartottak számon. Csapzott hajjal, űzött tekintettel, koszosan, meztelenül járta a sikátorokat és a szemétben turkált élelem után. Ha valaki közelebb merészkedett hozzá, szitkokat szórt rá. De leginkább nem is ment hozzá közel senki: ha meglátták, a helyiek köveket dobáltak felé, hogy elriasszák, mint valami kóbor kutyát. Amikor a Buddha Srávasztiban időzött a taní­tványaival, megpillantotta ezt az asszonyt. Bár a körülötte lévők borzadva húzták el a szájukat – ő rögtön látta, hogy a nő megérett a Dharmára, a taní­tásra. Hűvös kezébe fogta kezét és kedvesen, mélyen a szemébe nézett. Megkérdezte tőle, mi a neve, és mi az élete története. A nő zokogni kezdett: évek óta nem érintette, szólí­totta meg senki. Miután összeszedte magát, megeredt a nyelve. Patacsaraként – titokban járó – mutatkozott be. Elmondta, hogy eredetileg Roopwati volt a neve, ami annyit tesz: Szépséges. De jelenlegi rút állapotában szégyellt volna í­gy bemutatkozni. Egykor egy gazdag kereskedő lányaként látta meg a napvilágot Srávasztiban. Szülei tejben-vajban fürösztötték, és mire felcseperedett, őt tartották a legszebb lánynak az egész városban. Fényes jövő állt előtte: szülei gazdag férjet szántak neki. Az ő szí­ve azonban mást kí­vánt. Beleszeretett a család egy szolgájába. A férfi viszonozta érzelmeit. Ahogy ez lenne szokott, a fiatalok nem tudtak parancsolni a vágyaiknak. Patacsara hamarosan észrevette, hogy gyermeket vár. Mivel tudta, hogy szülei felháborodottan utasí­tanának el egy ilyen alacsony sorból származó kérőt, rábeszélte Amarsht, a szolgát, hogy szöktesse meg. Mielőtt még bárki felfedezi, hogy gömbölyödik a hasa. Egy holdtalan éjszakán elhagyták a palotát és egy távoli faluba költöztek, hogy ott kezdjenek új életet. Luxus és vagyon nélkül – de legalább boldogan. Mikor azonban elérkezett a gyermekszülés ideje, a nőt megszállta a honvágy és a bűntudat. Szerette volna, ha a születendő gyermeke otthon, szülei áldásával születik meg, ahogy azt népe hagyománya kí­vánta. Férje azonban hallani sem akart arról, hogy visszatérjenek: attól tartott, hogy a szülők bebörtönöznék és megkí­noznák a hűtlen szolgát, ha visszatérne. A lány azonban hajthatatlan volt, í­gy hát a férj is elkí­sérte útján. Mielőtt azonban elérhették volna szülővárosukat, Patacsara megszülte a gyermekét, egy kisfiút. Mivel nem volt már miért visszamenni a szülői házba, visszatértek a faluba. És boldogan éltek tovább. Egészen addig, mí­g Patacsara a második gyermeket várta. Ismét elöntötték a nosztalgikus érzelmek és a bűntudat. A férj teljesen kiakadt. Hallani sem akart az útról. Patacsara azonban megmakacsolta magát, és egyedül is nekivágott az útnak. Így Amarsh, szitkozódva bár, de mit tehetett mást: ő is elkí­sérte. Patacsara ezúttal sem érte el időben Srávasztit: a vadon közepén vajúdni kezdett. Ráadásul éppen akkor, amikor nagy vihar fenyegetett. Elküldte a férjét, hogy találjon menedéket és némi tűzifát. A férjet keresgélés közben azonban megmarta egy mérgeskí­gyó, és azonnal meghalt. A nő egyedül szülte meg a kislányát a viharban. Másnap reggel pedig rátalált a férje kihűlt holtestére is. Borzalmas bűntudat gyötörte, magát hibáztatta a haláláért. Mikor két kis gyermekével tovább utazott Srávaszti felé, egy folyó állta útját. Elhatározta, hogy egyenként viszi át a gyermekeket. A nagyobb gyermekre, a fiúcskára ráparancsolt, hogy várja meg a folyó innenső oldalán, mí­g a kislányt átviszi a másik oldalra. Így is történt. Szerencsésen elérték a másik oldalt. A nő kényelmesen elhelyezte a kislányt, és visszafordult a fiáért. Alig érte el azonban a folyó közepét, amikor meglátta, hogy egy sas száll le, karmaiba kapja és elragadja a lányát. Szörnyű üvöltésben tört ki. Az üvöltést meghallotta a kisfiú is, aki azt hitte, hogy az anyja szólí­tja. Beszalad a folyóba és rögtön elragadta az ár – Patacsara nem tudta megmenteni. Az immár az egész családját elveszí­tett, a végkimerülés határára került asszony sokáig gyászolta a gyermekeit, mielőtt újra fel tudott volna tápászkodni. Végül azonban továbbvánszorgott szülővárosa felé. Csupán az tartotta benne a lelket, hogy hamarosan eléri a szülei házát, akik majd befogadják és ápolják. Mikor végül elérte Srávaszti határát, találkozott egy emberrel. Megkérdezte tőle, hogy ismeri-e ezt és ezt a kereskedőt és a családját. Az embernek elkomorult a tekintete: bárki felől kérdezz, asszony, csak éppen ne felőlük! Hiszen éppen tegnap tűz ütött ki az otthonukban, ami felemésztette az egész családot, csak hamu és por maradt utánuk. Patacsarának ez volt az utolsó csepp a pohárban. Idegösszeomlást kapott. Artikulálatlan hangon üvölteni kezdett. Letépte a saját ruháját, megtépte a haját, össze-vissza karmolta a bőrét. A helyiek nem ismerték fel koszosan, meztelenül, eltorzult arccal, és álmukban sem gondolták volna, hogy ő Roopwati – a Szépséges, akire egykor oly szép jövő várt és a város legelőkelőbb kérői kapkodtak utána. Így lett hát belőle Patacsara, az árnyékban járó, a kirekesztett és megvetett őrült, a szemétben guberáló hajléktalan. Akit kövekkel kergettek el a járókelők, akár a kóborkutyát. És csak most, amikor a Buddha szemébe nézett, csak most tisztult ki az elméje. Mintha egy mély kútból emelkedett volna föl. Mintha a Buddha szeme mögött egy végtelen kék ég nézett volna vissza rá – olyan megértés és olyan irgalom, aminek a létezésében is elfelejtett hinni. És a Buddha taní­totta őt – a négy nemes igazságról. A változékony világról, a szenvedés gyökeréről, a sóvárgásról és a szabadulásról. És Patacsara valóban megérett a Dharmára. Lekuporodott mellé és úgy itta a szavait, mintha csak gyógyí­tó elixí­rt tartalmaztak volna. Hamarosan ő is beállt a szerzetesek közösségébe, a szanghába. Az egyik legbölcsebb női szerzetessé és taní­tóvá vált, akit olyan tisztelet és szeretet övezett, amit sem előkelő származás, sem vagyon, sem szépség nem tud magával hozni. Itt a mese vége. Aki ebből a meséből csak annyi tanulságot szűrt le, hogy í­gy jár, aki felelőtlenül elszökik a szüleitől, vagy aki óvatlanul kimerészkedik várandósan a vadonba – hát az vigye magával ezt a tanulságot. De aki Patacsarához hasonlóan megérett a Dharmára, az ennél jóval több tanulságot is levonhat belőle. Vajon hány embert taszí­tunk el, rekesztünk ki, csak mert furán, visszataszí­tóan viselkedik, néz ki? És ha meglátjuk őket, magunkban undorodva sziszegjük: „ennek meg mi baja”. Rossz ember. Selejtes. Pedig a megfelelő kérdés az lenne: „vajon mi történt vele”. Vajon hogyan jutott el ide? Mi a története? És a rossz dolog, ami történt vele, vajon hogyan változtatta meg azt, ahogyan érez, ahogyan gondolkodik, ahogyan viselkedik? És vajon nem lenne-e képes emberi méltósággal élt életre, ha emberséget és együttérzést kapna kirekesztés és büntetés helyett? Mi több: akár nincs benne a szunnyadó, kibontakoztatásra váró képesség, hogy még ezer más embernek segí­tsen? A világ nem igazságos hely, ahol mindenki azt kapja, amit megérdemel. Kaotikus és változékony. Tele van szenvedéssel, tragédiával. Jószándékú emberek szenvednek, miközben önző emberek büntetlenül bántanak másokat. A kontroll és akarat ideájáról, amihez oly görcsösen ragaszkodunk, gyakran kiderül, hogy illúzió. Vékony jégen járunk, ami könnyen beszakadhat és sötét mélységek, múltbéli traumák, fenyegetnek elnyeléssel. És mégis: Patacsara története, akárcsak Jób bibliai története, azt taní­tja nekünk, hogy nincs az a mélység, ahonnan ne lenne visszatérés. Nincs olyan ember, aki nem méltó a felépülésre. A gyógyulásra, ami gyakran nem a kontroll visszaszerzéséből áll – hanem abból, hogy elfogadjuk, nem vagyunk kontrollban. Megtanulunk együtt élni, megtanuljuk engedni, hogy megtörténjen, aminek meg kell történnie. Türelmet kapunk ahhoz, hogy elfogadjuk, amin nem tudunk változtatni. És ha együttérzést kapunk, akkor együttérzést tudunk adni. Adnak neked valamit ezek az í­rások a Drogriporteren? Akkor kérlek, Te is adj valamit vissza, és ha tudsz, támogass képességednek megfelelően. A kevésbé vagyonos kis adománya sokkal többet jelent, mint a milliárdos milliói: https://drogriporter.hu/tamogass/

jún 16, 2023
Péter Sárosi
Nincs félreértettebb vallás a kereszténységnél. Az üldözöttek és elnyomottak, a szegények és rabszolgák vallásából vált a hatalmasok és pöffeszkedő tekintélyek, az üldözők és elnyomók vallásává. Senki sem ártott többet a kereszténységnek Nagy Konstantinnál, aki a 4. században felvette a kereszténységet. Sokkal hatékonyabban vitte véghez azt, amire elődei, a keresztényüldöző császárok képtelenek voltak: konformizálta és semlegesí­tette ezt a lázadó mozgalmat. Eredetileg az üzenet ez volt: felejtsd el a terméketlen farizeus szócséplést arról, hogy ki és mi számí­t tisztának és tisztátalannak. Felejtsd el a rideg és tekintélyelvű ragaszkodást kiüresedett hagyományokhoz és lélektelen rituálékhoz. Nyisd meg a szí­ved Isten és a felebarátaid előtt, érezz együtt a szenvedővel és kirekesztettel. Élj az örök mostban: ne aggodalmaskodj folyton a holnap miatt, élj úgy, mint a gyerekek és a kismadarak. És ezt sikerült átfordí­tani oda, hogy vakbuzgó hí­vek gyűlölték meg egymást szövegértelmezési kérdések miatt. Vagy, ami rosszabb, gyilkolták le és rekesztették ki Jézus jelszavával azokat, akiket eretneknek és tisztátalanoknak tartottak. Kiüresedett és rideg rituálékba fojtották az Evangélium igéjét, ahol a lélek helyét átvette a tekintély és félelem elvén elfogadott előí­rások gépies végrehajtása. Az együttérzés helyét átvette az í­télkezés és kődobálás, a társadalmi kasztok és törzsi elkülönülés tisztelete. Az örök most helyét átvette a folyamatos helyezkedés és áskálódás, könyökölés és ravaszkodás, a múltba révedés és a jövőtől való félelem, a „mi” és „ők” gondolkodás paranoiája. Jól szemlélteti ezt Máté 3:2 versének értelmezése. Keresztelő János szavait a Károli-féle Biblia-fordí­tás í­gy adja vissza: „Térjetek meg, mert elközelí­tett a mennyek országa.” Bizonyára mindenkinek megvan a kép a szigorú tekintetű hittérí­tőről, aki egy nagyváros utcáin járkál, és arról kiabál, hogy jön a világvége. Közeledik Isten büntetése, mert az emberek romlottak és bűnben dagonyázók. És ha nem térnek meg, akkor örök kárhozat vár rájuk. Rettegjetek és szégyelljétek magatokat – ebben lehet összefoglalni az üzenetet. Pedig az eredeti szöveg üzenete nem is lehetne másabb. A görög metanoia szó (amit úgy fordí­tottak, hogy térjetek meg) jelentése: változtassátok meg az életeteket és gondolkodásotokat. Nem azt jelenti, hogy fogadjatok el és tartsatok be a pokoltól való rettegés miatt egy sor tisztasági szabályt és rituálét. Csak hogy cserébe majd dőzsölhessetek a közelgő Mennyországban. Mint egy szorgos polgár okos üzleti tranzakciója. Hanem arról szól, hogy változtassátok meg azt a szemléletet, ahogyan éltek. Ismerjétek fel, hogy egy csomó olyan dologhoz ragaszkodtok, ami szenvedést okoz. Miközben nem engeditek be a szí­vetekbe, azt, ami a legfontosabb. A Mennyek Országa© pedig nem egy Utazási Ügynökség által biztosí­tott kedvezményes tengerparti utazás, amire megfelelő feltételeknek eleget téve, az árát kipengetve meg lehet váltani a részvételeteket. És akkor nem kell aszalódni a betonpokolban. De természetesen csak akkor, ha az Egy és Igaz Ügynökség szabályait tartod be, az összes többi ugyanis hamis. Szóval vigyázz, mert hamarosan lejár az akciós kedvezmény határideje, igyekezz minél hamarabb megvásárolni! Ez nem erről szól. Nem arról szól ez a vers, hogy rettegjetek, mert közelí­t a világ vége. Hanem örömhí­r: ha megváltoztatod a szemléleted, akkor Benned máris eljött a mennyei királyság, akár már Most is. Mennyire más í­gy az üzenet, nemde? És mégis, milyen nehezen jut el ez az üzenet a szí­vünkbe.

jún 15, 2023
Péter Sárosi
Potty. Ó, micsoda kis medence. Kör alakú. Klafa. Úszkálok benne egyet. Mi békák végül is erre teremtettünk: ví­zilények vagyunk. Hogy mi? Mintha melegedne a ví­z? Hát ja. Talán egy kicsit melegebb. Végülis nyár van. Meg globális felmelegedés. Egyébként is, talán más medencékben jobb? Örülhet az egyszeri béka a mai időkben, hogy egyáltalán van vize. Bemondta a béka-rádió is, hogy nálunk itt minden egyre jobb. És hogy Nyugaton béka-apokalipszis van. A sok vészbéka és hisztivarangy meg csak brekegjen, amit akar. Kit érdekel, hogy egyre melegebb a ví­z? Legalább nálunk még nem akarnak nőbékává operálni. Olyan jó ebben a kellemes langyos fosban. Nem kell gondolkodni. A békák Istene áldja ennek a medencének a Gazdáját! Érdekes, ez a sok kis buborék ahogy száll fel itt körülöttem… Mintha forrna a ví­z. De ugye nem? Nem… az nem lehet. Akkor már csak szólt volna valaki, csinált volna valaki. Valamit. Meg én is éreztem volna, hogy baj van. Vagy nem?

jún 15, 2023
Péter Sárosi
Velem marad az emlék, ahogy láttam egy csapat ovis gyereket beleszaladni a tengerbe. Leí­rhatatlan kollektí­v eksztázisba estek: ugráltak a hullámokban, visí­toztak, nevettek. Ha van vegytiszta előfordulása a felhőtlen örömnek, hát ez az volt. Azon gondolkodtam, hogy vajon hová tűnik felnőttkorra ez a játékos rácsodálkozás a világra – ez a lelkes és őszinte lubickolás a szí­ntiszta jelenlét habjaiban? Hová tűnik ez a helyzeti energia, ami folyamatosan ugrásra kész – felkészülve arra, hogy vallásos áhí­tattal és rajongással vegyen körül akár egy falevelet, egy bogarat vagy egy hullámot? Ott vannak a felnőttek. Akik közül annyian vannak, akik szürke hangyákként róják elmesajdí­tóan monoton és szürreálisan banális köreiket – és már csak az álmaikban érzik néha a régi bizsergést. Vagy ott vannak azok, akik már annyira kiéltek és enerváltak, hogy speciális és új drogkombinációkra, egzotikus és bizarr szexuális fétisekre, az érzékeket szőnyegbombázó digitális kavalkádra van szükségük ahhoz is, hogy egyáltalán emlékezzenek rá: ilyen élni. Valóban élni. Valahol utat tévesztünk. Valahol elfelejtünk élni – elrettenünk önmagunk lenni. És aztán látunk egy csapat gyereket beleszaladni a ví­zbe. Vagy látunk egy kutyát századszorra is lelkesen visszahozni a labdát. Vagy egy madarat énekkel üdvözölni a reggelt az erdőben. És rájövünk, milyen vakok vagyunk. Hogy a világ, amit banálisnak hittünk, tele van csodával. Hogy minden pillanat egy csoda. És hogy milyen kevés kell a boldogsághoz. (notes to myself)

jún 15, 2023
Péter Sárosi
Ariadné, a krétai királylány aranyfonal-gombolyagot adott Thészeusznak, a görög hősnek, hogy az kitaláljon Minósz király labirintusából. Ahová a legendás szörny, a Minótaurusz legyőzése céljából szállt alá. Mint minden görög mí­tosznak, ennek is van allegorikus értelmezése. A labirintus: az életünk. A legtöbben csak bolyongunk benne. Abban az illúzióban, hogy tudjuk, merre tartunk. Vagy esetleg már magunk is elfeledtük, hogy miért és hová megyünk. Nagy meggyőződéssel befordulunk egy sarkon, aztán elbizonytalanodunk. Hopp, itt mintha már jártunk volna. Déja vu. Vagy mégsem? Aztán hamarosan zsákutcába ütközünk. És kezdődik az egész elölről. Mert az élet útvesztője tele van zsákutcákkal. Hamis kijáratok felé csalogat, amelyek eleinte mintha a fény felé tartanának. De amikor gyanútlan kí­sérleti egérként beléjük sétálunk, kiderül, hogy a mélységbe vezetnek. Nyomasztanak a határidők, de ahelyett, hogy tennél valamit, inkább halogatsz és betépve sorozatokat nézel. Nem bí­rod a munkahelyi feszültséget, ezért este leiszod magad, majd gorombán összeveszel a pároddal. Képtelen vagy megbarátkozni a testeddel ezért időszakos fogyókúrákkal kí­nzod, amiket zabálási periódusok váltanak fel. Beteges féltékenység kí­noz és ez megalázó helyzetekhez vezet. Bogyókat szedsz, hogy jobban aludj, aztán egy idő után már nem tudsz aludni nélkülük. Nem vagy képes a valódi intimitás átélésére ezért sorozatban fekszel le olyanokkal, akikkel nem kéne. Az út zárva van. Az igazán nehéz az, hogy a zsákutcás viselkedésekből nem vezet ki a szégyen, az undor és a tagadás. Nem segí­t az í­télkezés és a megbélyegzés sem: „én egy selejt rossz ember vagyok”. A vágy, hogy valaki más legyél. Olyan, mint a „normális emberek”. Az csak újabb zsákutca. A viselkedési zsákutcáid, bármilyen ostobának, gyakran gonosznak tűnnek, valójában mindig jeleznek is valamit. És az Ariadné-fonál ahhoz kell, hogy visszavezessük ezeket a viselkedéseket a gyökerükhöz, az eredetükhöz. A forráshoz: ami szinte mindig egy nagyon is emberi, mélyen emberi és meglepően természetes szükséglet. Arra, hogy megértsenek, hogy szeressenek, hogy észrevegyenek, hogy figyeljenek rád, hogy gondoskodjanak rólad. Egy szükséglet, amit megtanultál semmibe venni. Azért, hogy megértsenek, hogy szeressenek, hogy észrevegyenek, hogy figyeljenek rád, hogy gondoskodjanak rólad. Paradoxon? Az. Szokd meg. Az élet útvesztője tele van velük. Ha az ember elkezdi megérteni és elfogadni a mélyen szunnyadó rejtett emberi szükségleteit, amelyek a zsákutcás viselkedései mögött húzódnak, akkor az olyan, mintha a legközelebbi zsákutcánál már ott lenne Ariadné fonala. Nem csak azt tudod, hogy már sokszor befordultál ezen a sarkon rossz irányba, de azt is kezded érteni, miért. És hogy másfelé kellene fordulnod. Még akkor is, ha a másik irány esetleg eleinte göröngyös és izzasztó kaptatón vezet. Vagy ijesztő mélységek felé tart, mielőtt a fény felé fordulna. Rájössz, hogy nem mindig az a jó megoldás, ha halogatod a szembenézést a szörnyeiddel. Bármennyire félelmetesek. Mi több, amit szörnynek hittél: amögött gyakran egy kétségbeesett gyereket ismersz fel, aki egykor magad voltál. Aki várja, hogy valaki megtalálja és átölelje. „A konfliktusaid, a nehéz helyzetek és problémák az életedben nem találomra és véletlenszerűen fordulnak elő. Ez mind tényleg a tiéd. Kifejezetten a tiéd, speciálisan a számodra tervezte őket egy olyan részed, ami mindennél jobban szeret téged. Az a részed, ami mindennél jobban szeret téged, utiakadályokat hozott létre, hogy elvezessen téged saját magadhoz. Nem haladsz a helyes irányba anélkül, hogy valaki oldalba ne bökne: ‘hé, nézd, erre’. Az a részed, ami annyira szeret téged, nem akarja, hogy elvesztegesd az esélyt. Egészen szélsőséges eszközöket is bevet, hogy ráébresszen, mi több, temérdek szenvedést okoz, ha nem hallgatod meg. Mi mást is tehetne? Hiszen ez a célja.” A. H. Almaas Ha adnak neked valamit az í­rások a Drogriporteren, kérlek, adj Te is valamit – légy a Támogatónk, és állí­ts be egy rendszeres adományt, hogy működhessen az oldal: https://drogriporter.hu/tamogass/

jún 14, 2023
Péter Sárosi
Néha eltűnődöm, milyen egyszerű dolgom is lenne, ha a magyar komment-szekció B-közepét szolgálnám ki az í­rásaimmal. Ha együtt bégetnék a nyájjal. Ha megerősí­teném, és nem megkérdőjelezném az előí­téleteiket és kényelmes prekoncepcióikat a valóságról. Úgy kell neki, minek drogozott! Minek vett fel miniszoknyát, csodálkozik, ha megerőszakolták? Én nem vagyok homofób, de… És a többi. Bizonyára ennél jóval nagyobb olvasótábort szedhetnék össze, és szép jövedelmet szerezhetnék bérhörgős vagy bérrettegős cikkek gyártásával a NER-médiában. De sajnos arra adtam a fejem, hogy őszintén megí­rom a véleményem. És ezt teszem most ezzel a Rammstein üggyel is. A zenekar énekesét azzal vádolták meg, hogy szisztematikusan válogatott ki lányokat privát bulikra, ahol leitatták/bedrogozták őket, majd az énekes szexuálisan közeledett hozzájuk. A magyar kommentelők népbí­róságai máris meghozták az í­téletet: pénz- és figyeleméhes ribancok alaptalanul vádaskodnak szegény Till-el szemben, csak hogy öt perc hí­rnévhez jussanak a médiában. Egyébként is, minek mentek oda? Mindenki tudja, hogy az ilyen backstage-bulikban mi történik. A tigrisnek nem lehet megmondani, hogy ne ragadozzon. Egyébként is hazug frigid picsák, akiket igazából az zavar, hogy nem dugták meg őket. A Nap süt, a szél fúj, a rocksztár meg kihasználja a nőket, lapozzunk. Nagy vonalakban ez az agyonlájkolt érvelés fősodra a Facebookon. Hogy egyébként az érvelők gyakran saját maguknak is ellentmondanak, és az érveik egymást cáfolják, az mindegy. A logika nem erősségük. A lényeg: betonba döngölni, szétalázni azokat a fiatal nőket, akik előálltak ezekkel a történetekkel. A hajmeresztő egyébként az, hogy a női kommentelők többsége egy irinyópirinyóval sem szolidárisabb. Sőt, mintha méginkább alátennének, mintha méginkább szeretnék bizonyí­tani, hogy ők nem olyan nők. Ők nem „frigid feminista picsák”, mint ezek. Ők méltók a férfitársadalom elismerésére és lájkjaira. Na most amikor hí­res emberekről van szó, akkor én is óvatosan bánok a hasonló vádakkal. Igen, előfordul, hogy hamisan vádolnak meg valakit, kártérí­tési pénzben reménykedve. Ráadásul az ún. randi-erőszak drogok alkalmazásával kapcsolatban nekem is vannak fenntartásaim: a kutatások szerint a hasonló esetekben ritkán lehetett utólagos toxikológiai vizsgálattal a vérből kimutatni mást, mint temérdek alkohol fogyasztását. És könnyebb a túlzott alkohol-fogyasztás helyett valami rejtélyes italba csempészett szert vádolni. De ha valaki alaposan utána olvas a vádaknak, itt bizony nem egy vagy két elszigetelt vádaskodóról van szó. Az első í­r nő beszámolóját később még tucatnyi hasonló beszámolóval sikerült alátámasztani. Ezek a beszámolók konzekvens és koherens történetet adnak elő. Mindegyik arról szól, hogy beszervezték őket a privát buliba, ahol italt kí­náltak nekik, amitől az éjszaka egy része = képszakadás. És a lényeg az volt, hogy lefeküdjenek az énekessel. Hogy mindegyik hazudna, én azt elég hihetetlennek tartom. Ráadásul ha már kitalált vádakról van szó, akkor vajon miért nem rögtön nemi erőszakkal vádolták meg Tillt? Hiszen az í­r nő határozottan kijelentette, hogy Till nem akarta megerőszakolni, „csak” éppen dühösen távozott, amikor ő kijelentette, hogy nem akar vele szexelni. Miközben egyébként a nőnek korábban megí­gérték, hogy egyáltalán nem szex céljából akar vele megismerkedni a sztár. „Most vót erőszak vagy nem vót? Akkor meg minek pampog itt?” – kérdezik sokan. Hát szerintem meg nagyon nincs rendben ez a történet í­gy sem. Nagyon nincs rendben, hogy tucatnyi nő állt elő azzal, hogy szabályosan toborozták és vezették félre őket, hogy bódult húsként szolgálják ki Till szexuális étvágyát. Buta és naiv lányok? Minek mentek oda? Hát azt gondolták, hogy érdekesek lehetnek anélkül is, hogy meg akarnák őket dugni? Igen vazze, pontosan: ezek a „buta” és „naiv” lányok már csak ilyenek. Még nem feltétlenül találkoztak a világ gonoszságával és könyörtelenségével. Minő „naivitás”: azt képzelik, hogy érdekesek, különlegesek lehetnek anélkül is, hogy valaki meg akarná őket dugni. Azt hitték, hogy az általuk rajongva szeretett banda és énekese szeretne velük elbeszélgetni, szeretne velük együtt bulizni. Tényleg azt hitték, hogy egy olyan faszi, aki a nagypapájuk lehetne, csak nem akarja leitatni/bedrogozni őket, hogy később rájuk másszon. Annyira hihetetlen ez? Tényleg bennük van a hiba, mert jóhiszeműséget feltételeztek? Tényleg ennyire becsüljük a fiatal nőket, hogy semmi másra nem jók, csak friss húsnak? Hogy „naivul” azt hiszik, lehetnek törzsrajongók anélkül is, hogy szexjátékszerré válnának? Mit árul el ez vajon azokról a meglett családapákról és családanyákról, akik most hörögve ribancoznak a facebook kommentekben? Vajon ha a saját lányukról lenne szó, akkor is lekurváznák őket? És tényleg az a normális, hogy egy 60 éves pacák 20 év körüli csajokat gyűjt be magának a rajongóiból, mint valami háremet, akiket kedvére használhat? Tényleg az a normális, hogy ha egy fiatal nő elmegy egy koncertre, akkor ott szabad préda lesz? Ez a fene nagy normalitás, amit meg akarunk védeni itt Ejrópa közepén? Aki azt képzeli, hogy egy nő ilyen módon akar népszerűségre szert tenni, annak fogalma sincsen arról, hogy mivel jár egy ilyen bejelentés. Hogy micsoda bátorságra van ahhoz szükség, hogy felszólaljon. Hogy mennyi rosszindulatú gyanúsí­tgatással kell majd szembenéznie, ráadásul számolnia kell azzal, hogy a megvádolt hí­resség/hatalmasság majd ügyvédek hadát fizeti meg azért, hogy szarrá perelje (ez úgy tűnik, most is megtörtént, a Rammstein énekese ügyvédet fogadott és perel). Ha valaki tényleg elhiszi, hogy ez akkora „buli”, hát abban tényleg szemernyi képesség sincsen arra, hogy valaki más cipőjébe képzelje magát. Nem lehet esetleg, hogy a társadalom „normáival” van a baj? Hogy egy picit nekünk kellene magunkba néznünk, és felülvizsgálnunk azt, hogy milyen elnézőek vagyunk az ilyen nárcisztikus, agyonrajongott, kiöregedett bikákkal, akik a hí­rnévvel együtt szerzett jognak érzik, hogy futószalagon szállí­tsák nekik a fiatal húst? Mint valami feudális földesúr az első éjszaka jogát. Bevallom, régebben én is azok közé tartoztam, akik fanyalogtak volna a hasonló vádak hallatán. Nekem is kőkorszaki nézeteim voltak a fiatal nőkről. Én is a cinikusan összekacsintós férfitársadalomba szocializálódtam. Voltak olyan nézeteim, viselkedéseim, amiket ma már szégyellek. Bizonyára ma sem vagyok tökéletes. De változtam és változom. Nyitottabb lettem. És ehhez szükség volt azokra a bátor nőkre, akik kiálltak a nyilvánosság elé, és elmondták a történeteiket. Akik nem hagyták magukat. Akik rádöbbentettek arra, hogy a kiváltságok felülről láthatatlanok. Akik megértették velem, hogy milyen sérülést és szenvedést tud okozni egy férfi pusztán azzal is, ha csak a farkával gondolkodik a feje helyett.

jún 13, 2023
Péter Sárosi
Vasárnap részt vettem Valenciában a Katolikus Pride-on… avagy mondani akarom, az Úrnapi Körmeneten. Felvonult a város katolikus társadalmának apraja-nagyja. Klerikusok, katonatisztek, karizmatikusok, egyházi iskolák növendékei és „egyszerű” hí­vek. Az egyszerűt azért tettem idézőjelbe, mert a felvonulók jelentős része bizony láthatóan nem a legszegényebb és legegyszerűbb társadalmi rétegekből tevődött ki. Inkább a helyi burzsoázia mutatta meg diszkrét báját: egyes donnák minden bizonnyal alig várták, hogy megcsillogtassák a legújabb madridi (párizsi?) divatbemutatókból származó ruhakölteményeiket. Azt, hogy Katolikus Pride, nem minden irónia nélkül í­rom. De nem rosszindulattal. Én ugyanis azok közé az „elvetemültek” közé tartozom, akik éppúgy nyitottan állnak hozzá egy katolikus körmenethez, mint az LMBTQ közösségi felvonulásaihoz. Vagy éppen a nőnapi menethez, amiben Barcelonában vettem részt május 8-án (í­rtam róla lelkes beszámolót). Mi több, és ezt most is megerősí­tettem magamban: mindkettőben látom a szépséget, mindkettőben tudom értékelni a közösség szellemét. És a hagyományok közösség-megtartó és összeforrasztó erejét. Nem vagyok katolikus: nem hiszek az egyház csomó dogmájában, nem járok rendszeresen templomba és nem fizetek egyházadót. Mi több, nagyon elégedetlen vagyok azzal, ahogyan az egyházak a közéletben részt vesznek, állást foglalnak különféle progresszí­v ügyekkel szemben. Mégis azok közé tartozom, akiket elönt a mysterium tremendum et fascinans érzése, amikor belépek egy hűs gótikus katedrálisba és látom a fényt beáradni a rózsaablakokon. Rendszeresen olvasok katolikus szerzőket, költőket, teológusokat. Elvegyültem a bámészkodó tömegben és bevallom, néha még könnyet is csalt a szemembe, ahogy a hí­vek csoportjai gyertyával a kezükben, énekelve, imádkozva elvonultak. Mert a páváskodó donnák mellett azért jócskán voltak olyanok is, akikben megéreztem a útitársat, a felebarátot, az őszinte és hiteles spirituális útkeresésben. Látszott, hogy milyen sokat jelent nekik, hogy hí­vőként vonulhatnak fel: hogy feltárhatják a világ előtt a titkos belső életüket, identitásukat, ami a hétköznapok szürkeségében, egyszerű járókelőként láthatatlan marad. Az úrnapi felvonulások hagyományát a 13. században vezették be. Ez az eukarisztia ünnepe: Krisztus valódi jelenlétét hirdeti az egyházban. A lényegi üzenet: az egyházi élet, ami a legtöbb napon a templomok falain belülre korlátozódik, ilyenkor valósággal kiárad az egész közösségbe, és annak világi tereibe is. Ezért sem tartom túlzásnak, hogy ezt a felvonulást Katolikus Pride-nak nevezzük: ezen a napon egy társadalmi kisebbség, a templombajáró katolikus közösség, ami az év nagy részében a „négy fal között csinálja”, amit csinál, megmutatkozik ország és világ előtt. Ezen a ponton bizonyára a konzervatí­vabb olvasó orcája indulatosan eltorzul: hogy képzeli ez, hogy összehasonlí­tja a disznólkodást, amit „azok” művelnek, ahhoz, ami a templomban történik! Nos, számukra lehet, hogy meglepetésként hat, de az LMBTQ közösség élete sem csak a szexről szól. Mi több, mint közösség, művelődnek, hagyományokat őriznek, támogatják az elesetteket és, családi, mi több, egyesek még spirituális életet is élnek. És ha már itt tartunk: bizony a katolikus és az LMBTQ közösségnek is van keresztmetszete. Emberek, akik í­gy vagy úgy, de próbálják összehangolni a szexuális vágyaikat, a nemi identitásukat, és a hitüket. Köztük még klerikusok is. Egyesek totális tagadásban és öngyűlöletben élnek. Mások szelektí­ven értelmezik az egyház dogmáit és reménykednek abban, hogy egy nap majd nem fogják szörnyetegnek tekinteni őket. Nem csak az egyházon belül, de az LMBTQ közösségen belül is. Hiszen ott meg a hitük miatt sajnálják és nézik le őket: „hogy támogathatod ezt a kriptokonzervatí­v pedofil bandát?” Spanyolországban, akárcsak nálunk, Magyarországon, az egyház hanyatlóban van. Évről évre csökken azok aránya, akik templomba járnak, vagy akik papnak, szerzetesnek jelentkeznek, hittanra í­ratják be a gyereküket. Mi ennek a magyarázata? Számomra hamisan cseng a konzervatí­v klerikusok azon magyarázata, miszerint az egyházak támogatásának csökkenése a nyugati társadalmak általános hanyatlását, fogyasztói materializmusban dagonyázó degeneráltságát tükrözi. Kényelmesen önigazoló magyarázat lenne ez nekik, hisz levenné a vállukról a felelősség terhét azért, ami történik. A valóság az, hogy a spiritualitás iránti igény egyáltalán nem csökkent az európai társadalmakban. Nem igaz, hogy az embereket ne foglalkoztatnák a Nagy Kérdések, és ne keresnék rájuk a választ. A szomorú és kényelmetlen igazság az, hogy az intézményes egyházak nem képesek olyan válaszokat adni ezekre a kérdésekre, ami kielégí­tő és megnyugtató a 21. század gondolkodó elméi számára. Ezért aztán egyre többen az egyházakon kí­vül találják meg a spirituális útjukat. Az intézményes egyházak túlságosan is merevvé és rugalmatlanná váltak. Ragaszkodnak olyan nézetekhez, amelyeket összetévesztenek az Örök Igazságokkal – miközben valójában nagyon is romlandó áruk, múlékony társadalmi konvenciók. Növekvő paranoiával tekintenek mindenre, ami új, ami változás. Abban a Sátán munkáját látják. Az egyház (legalábbis Európában, Latin-Amerikában más a helyzet) elitista elefántcsonttornyába zárkózik. Elkötelezte magát a konzervatí­v politikai mozgalmak mellett és kimondottan nehézzé teszi bárkinek, aki progresszí­v ügyek mellet kiáll, hogy megőrizze a lojalitását az egyházához. És még ha képes is erre a mutatványra, akkor ott vannak a szexuális abúzus ügyek. Fontos megérteni: ami nagyon sok embernek visszataszí­tó, az nem is csak azok a visszaélések, amelyek időről időre, mint csontvázak a szekrényből, kaki a biliből, kiborulnak a nyilvánosság elé. Shit happens. Ha megindulna a szigorú önvizsgálat és a rendszerszintű okok feltárása és elhárí­tása, akkor a kár sem lenne ekkora. De ami igazán ijesztő, az önreflexió teljes hiánya. A mimóza-reakció. Az áldozatok hibáztatása. A cinkos összezárás. A sértett visszatámadás. Ez az, ami joggal borzasztja el még a hí­vek józanabbjait is. Bizonyára vannak – a kommentekben lesznek – olyanok, mindkét oldalról, akik nem értenek meg. Nem is akarnak megérteni. Vagy mert hí­vői kötelességnek tekintik, hogy kritikátlanul alávessék magukat az egyház tekintélyének. Vagy mert gyűlölik az egyházat (egyházakat), és legszí­vesebben eltörölnék az egész Vatikánt a Föld szí­néről. De bizonyára vannak olyanok is, akik, még ha talán nem is mindenben értenek egyet, de rokonszenveznek azzal a bennem élő törekvéssel, hogy kibékí­tsem a társadalmi igazságosság iránti elkötelezettséget és a hagyományok, a spirituális gyökereink iránti tiszteletet. Akik nem gondolják összeegyeztethetetlennek, hogy valaki meglássa a szépséget egy katolikus körmenetben, de közben szolidáris legyen az LMBTQ közösséggel. Akik nem annak örülnének, ha az egyházak megszűnnének, hanem annak, ha átalakulnának és képesek lennének befogadó, nyitott és szolidáris közösségekké válni. Én nem abban reménykedem, hogy egyre többen lesznek köztünk bigott fundamentalisták vagy harcos ateisták. Hanem abban, hogy egyre többen leszünk azok, akik túllépnek a végletesen dualisztikus gondolkodáson. Akik, bár néha kritikusan és szkeptikusan, néha maguk sem tudják, pontosan miként lehet megtalálni a konszenzust, de hisznek a párbeszéd erejében. Akik szerint nem feszül kibékí­thetetlen ellentét egyházak és új társadalmi mozgalmak között. Mi több, összekötik őket a közös értékek – és a közös jövő iránti aggodalom. You may say I am a dreamer but I am not the only one.

jún 12, 2023
Péter Sárosi
A reziliencia képesség arra, hogy az élet nehéz helyzeteiben is helytálljunk. A trauma ezt a képességet korlátozhatja. De vannak módszerek, amelyekkel ez fejleszthető. Az alábbi í­rás cikk formában a Drogriporter oldalon is fent van itt: https://drogriporter.hu/a-reziliens-zona-tagitasa/ A testnek megvan a maga értelme (the body has a mind of its own) – mondják. Furán hangzik, ugye? Hiszen általában úgy gondolunk a testünkre, mint pusztán húsra, csontra, vérre. Az elménk, a lelkünk, az értelmünk az agyunkban lakozik, ott fent. Az valami más, mint a test, ami csak egy húsketrec. Egy gépezet. Amit mi, a CEO, irányí­tunk az agyunkból. Ugye? Hát nem éppen. Ez az elképzelés egyre inkább tévesnek tűnik, minél többet tudunk meg arról, hogyan működik az elménk és a testünk. Mint egyetlen rendszer. És ez a működés nem mindig harmonikus. Az idő nagy részében az ember teste és elméje viszonylagos összhangban van egymással. Ez nem jelenti azt, hogy nem kerí­tenek minket hatalmukba különféle hangulatok, érzések. Elfáradunk vagy frissek vagyunk. Dühösek vagyunk vagy éppen örülünk. De ezek többnyire az egészséges határokon belül maradnak és nem borí­tják fel az összhangot. Ilyenkor az ember az ún. reziliens zónában van. A reziliencia rugalmasságot jelent: képességet az alkalmazkodásra, a ráhangolódásra, a valóságra való arányos reagálásra. Vannak azonban olyan események, amelyek kizökkentek bennünket a reziliens zónánkból. Lehet ilyen egy nagy stresszel járó, káros esemény bekövetkezése. De lehet valami teljesen „ártalmatlannak” tűnő inger is, ami mégis kivált belőlünk valamilyen oda nem illő reakciót. Ez utóbbit nevezik trauma trigger-nek: ilyenkor nem a jelenre reagálunk, hanem valami múltbeli traumatikus élmény miatt a testünk beindí­t egy automatikus reakciót. Kiesünk a reziliens zónából: olyan, mintha a testünk és az elménk nem lenne képes összehangoltan cselekedni. Lehet, hogy valahol tudjuk, hogy a reakciónk túlzó vagy nem helyénvaló. És mégis: mintha a testünk nem fogadná el azt, amire az „eszünkkel” következtetünk. Egyes esetekben például szomorúak leszünk, magányosnak érezzük magunkat, lehangolódunk. Ilyenkor azt mondják, hogy beragadtunk az Alsó Zónába. Más esetekben pedig túlpörgünk: ingerültek, dühösek, esetleg szorongók leszünk. Ilyenkor beragadtunk a Magas Zónába. Bármelyik irányba estünk is ki a reziliens zónából, mindkét esetben úgy érezzük: tehetetlenek vagyunk azzal kapcsolatban, ami velünk történik. Mintha bekapcsolt volna egy robotpilóta. És valóban: gyakran az ilyen esetekben bekapcsol az, amit – képletesen persze – a „túlélő agynak” neveznek. A testünk úgy érzi, hogy veszélyben van, és hiába próbáljuk meggyőzni magunkat, hogy minden rendben. Vajon mit tehetünk azért, hogy kevesebbszer és kevésbé essünk ki a rezilians zónánkból? És vajon kitágí­thatjuk-e a reziliens zónánk határait? A reziliencia-fókuszú terápiás módszerek alkalmazói szerint nem vagyunk tehetetlenek. Vannak módszerek, amelyek segí­tségével segí­thetjük azt, hogy a testünk és az elménk összhangba kerüljön egymással. Az egyik módszer a Trauma Resource Institute által kidolgozott Közösségi Reziliencia Model (Community Resilience Model). Ennek néhány lépését ismertetem lejjebb. 1) Követés (tracking) Nem véletlenül érzünk kényelmetlenséget, stresszt, lehangoltságot vagy ingerültséget, kimerültséget vagy dühöt. A testünk kommunikálni próbál velünk. És jól tesszük, ha odafigyelünk rá. Ami persze nem jelenti azt, hogy automatikusan igazat adunk neki. A testünk gyakran téved. De a tévedése belátásához először meg kell értenünk, hogy miért üzeni azt a testünk, amit üzen. Hogy mi történik velünk. Meg kell figyelnünk a testi észleléseinket: nem visszatekintve, később, hanem akkor, abban a pillanatban, amikor megtörténnek. Hová összpontosul a kényelmetlenség? Fel tudjuk cí­mkézni az érzést? Vajon tudjuk vizualizálni, hogy milyen formája van? Hideg, meleg? Változik a légzésed, a szí­vverésed? Remegsz? Könnyezel? Mindezek jelek, amikkel a tested üzenni akar neked valamit. A kutatások szerint az emberek többsége bizonyos érzéseket bizonyos testrészekkel, bizonyos testi észleletekkel hoz összefüggésbe: mintha ezek onnan sugároznának ki. A követést eleinte sokan nagyon kényelmetlennek találják. Hiszen legszí­vesebben menekülnének a kellemetlen érzések elől. De hosszú távon nagyon hasznos lehet, ha az ember legalább 10 másodpercig képes odafigyelni a negatí­v érzésre. Megélni azt. 2. Erőforrás-gyűjtés (resourcing) A második lépés, hogy találnunk kell valamit – helyet, embert, állatot, spirituális jelképet stb. – ami valamiféle pozití­v érzést vált ki belőlünk. Békét, kényelmet, örömet és elégedettséget. Ez lesz a mi erőforrásunk. Ha megtanuljuk, hogy ezt az erőforrást felhasználhatjuk olyankor, amikor kiestünk a reziliencia zónánkból, akkor a régi, káros automatizmus helyébe egy új automatizmust épí­thetünk be az idegrendszerünkbe. Ahogy a neurológusok mondják: azok az idegsejtek, amelyek együtt sülnek ki, könnyebben alkotnak hálózatot (neurons that fire together wire together). A rossz szokások helyébe új, jó szokásokat állí­thatunk be, amelyek idővel ugyanolyan automatizmussal elindulhatnak, mint a rossz szokások. Az „idővel” kifejezés fontos, hiszen minél jobban beépült az életünkbe egy rossz szokás, annál nehezebb átí­rni. 3. Földelés (grounding) A földelés abból áll, hogy azokra a testi észlelésekre összpontosí­tunk, amelyek biztonságot jelentenek nekünk a jelen pillanatban. Ez lehet az, hogy nekidőlünk egy falnak, vagy leülünk egy székre, esetleg lefekszünk a padlóra vagy az ágyba. De akár lehet járkálás is. A lényeg, hogy észleljük és érezzük a fizikai kontaktot a testünk és a szilárd felület között. Ez a stabilitást érzését adhatja nekünk. Tehát nem csak maga a pozí­ció – például a leülés – fontos. Hanem az, hogy tudatosan figyeljünk az ezzel együtt járó észlelésekre. Irányí­tsuk a figyelmünket a testünkön belül azokra az észlelésekre, amelyek kellemesek vagy semlegesek. Ha hasznosnak találod ezeket az í­rásokat, és adnak neked valamit – kérlek, Te is adj valamit a Drogriporternek! Légy a Támogatónk, állí­ts be egy rendszeres adományt, hogy a jövőben is tudjunk hasonlókat í­rni: https://drogriporter.hu/tamogass/

jún 12, 2023
Péter Sárosi
Mennyire emberi reakció: ha valaki bajba kerül, az nem együttérzést vált ki, hanem rögtön szűkölni kezd az egó, mint egy veszett eb. A saját sérelmünket kezdjük el dédelgetni, ami képtelenné tesz bennünket arra, hogy belehelyezkedjünk a másik ember perspektí­vájába. A saját kis drámánkban létezünk, azt játszuk le felvonások végtelení­tett sorozatában. És közben eltölt az önelégültség: még mások bántása közben is meg vagyunk róla győződve, hogy minket ért sérelem, mi vagyunk az áldozat. „Igazunk” van. Így megy ez egyének szintjén – és í­gy megy ez egész nemzetek szintjén is. Nem csak az embereknek van árnyéka, de a közösségeknek, nemzeteknek is. És ez az önáltató, önigazoló, önelégült sérelem-dédelgető, múltba-meredő attitűd az, ami egész népek kiirtásához vezet a történelemben. „Az árnyék-valónk nem gonosz önmagában; csupán megengedi nekünk azt, hogy rosszat tegyünk anélkül, hogy ez gonosznak tűnne számunkra,” í­rja Richard Rohr. Az árnyéktól nem szabadulhatsz meg. Nem dobhatod le úgy magadról, mint valami kopott kabátot. De az önismeret, az önreflexió és az együttérzés fényének kitéve elveszti feletted az uralmát. (notes to myself)

jún 11, 2023
Péter Sárosi
Hallottatok a pasiról, aki milliárdokat költ arra, hogy ne öregedjen? 45 évesen arról szól az élete, hogy folyamatos fiatalí­tó kúrákon vesz részt, a fia vérét ömlesztette át az ereibe és külön készülék számlálja az éjjeli erekcióit. Közben egyedül él, hiszen nincs ideje semmi másra – és senki másra. Legfeljebb arra van ideje, hogy saját magában gyönyörködjön. Mint a görög mitológiában Narkisszosz, akit az istenek azzal büntettek, hogy beleszeressen a saját tükörképébe. Egy a fiatalság kultuszában égő mérgező kultúra poszterfiúja. Hiszen, bár nem ilyen szélsőséges formában, de a vagyonos emberek a vagyonuk jelentős részét arra fordí­tják, hogy fiatalabbnak nézzenek ki. Minél nagyobb valakinek a vagyona, annál többet költ átlagosan a különféle plasztikai műtétekre és fiatalí­tó kúrákra. Ne értsetek félre: a rendszeres testmozgás, az egészséges táplálkozás és a testünk-lelkünk gondozása szerintem is fontos. Idősebb korban is. De a görcsös, kényszeres vágy arra, hogy konzerváljuk magunkat, a saját testünket, a fiatalos sármunkat, a szexuális vonzerőnket stb. egy korábbi, már elmúlt fázisban – ez bizony nem lehet más, csak további szenvedés forrása. A nárcisztikus önimádat mögött mindig bizonytalanság van: félelem. Félelem attól, hogy ha a valódi önmagunkat feltárnánk a világ felé, akkor a világ elutasí­tana minket. Mert nem vagyunk elég szerethetők. Ezért kell egy hamis ént épí­tgetünk, folyamatos kényszeres legózással: minden percünk csak játszma, csak terelés, csak takargatás. Kétségbeesett menetelés újabb és újabb kihí­vások, újabb és újabb sikerek, hegycsúcsok felé, amelyek elérése csak ideig-óráig hoz kielégülést. Az illúziót, hogy szeretve vagy, hogy ismernek és megbecsülnek. Ha engem kérdeztek, szerintem az embernek nem attól kell tartania, hogy megöregszik. Annál természetesebb dolog nincsen. Hanem attól, hogy a neki megadatott időben nem képes megtalálni a jelentést, a kötődést, az intimitást abban a kevés emberi kapcsolatban, aminek igazán van jelentősége. Mert nem képes elengedni a félelmet az együttérzés segí­tségével. A félelem börtöne szánalomra méltó formája a létezésnek: az igazi küzdelmünk a belőle való szabadulás. „A félelem a legolcsóbb szoba a házban, szeretném, ha jobb körülmények között élnél,” í­rja Hafiz, a perzsa költő. festmény: J.W. Waterhouse

CÍMÜNK

Jogriporter Alapítvány
1032 Budapest
San Marco utca 70.
Email: rightsreporter@rightsreporter.net

TÉMÁK

SOROZATOK


©