Emlékeztek még arra az esetre, amikor a rendőrség egy sajtótájékoztatón egy szórakozóhely mosdójában készült rejtett videófelvétellel próbálta igazolni, hogy ott drogozás folyt? Ígértem, hogy bejelentést teszek erről a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóságnak (NAIH) – meg is tettem, Marázi Ádám jogász önkéntesünk segítségével. Kérem, hogy a hivatal vizsgálja ki, a szóban forgó felvétel készítése és felhasználása megfelelt-e az magyar adatvédelmi jogszabályok rendelkezéseinek. Állapítsa meg, hogy történt-e jogsértés, különösen a jogalap hiánya, az adatkezelés tisztességessége és arányossága tekintetében. Szükség esetén alkalmazzon jogkövetkezményeket és adjon ki iránymutatást a hasonló gyakorlatok megelőzése érdekében. Nyilván nincs ráhatásom a hivatal működésére/döntéseire, de azt gondolom, hogy fontos ezeket az ügyeket bejelenteni, hogy legalább legyen nyomuk. Fontos, hogy ne csak a cuki és szexi ügyekben, de a népszerűtlen csoportokért is kiálljon valaki. Mi a jövőben is ki fogunk állni a bulizó fiatalok jogaiért és a szabad partikultúráért! ❤ ✊ #WeResistWeDanceWeWin

Kedves szavazni nem akaró/nem tudó honfitársam! Hozzád szeretnék szólni. A te hangod gyakran elveszik a polarizált médiazajban. Bevallom, hogy mi, akik már régen eldöntöttük, hogy hogyan szavazunk, nehezen értünk meg Téged. Mivel számunkra annyira világos ennek a választásnak a hatalmas tétje az egész ország számára. Te viszont valamilyen okból másként látod. Talán azt gondolod, hogy nincs olyan jelölt, akire nyugodt szívvel leadhatnád a voksodat. És hogy unod már, hogy mindig csak a legkisebb rosszra kell szavaznod, orrot befogva, félszívvel. Nos, van igazságod ebben. Tökéletes jelölt nincs. És az a szomorú hírem van, hogy nem is lesz soha. A demokrácia nem erről szól. Mint ahogy egyébként a való élet sem erről szól. Gondolj csak bele, hányszor kell olyan döntést hoznod az életedben, amiben nincs ideális, optimális választási lehetőséged – mégis, meg kell hoznod a döntést. Mert a halogatás, a mulasztás sokkal súlyosabb következményekkel jár. És mert a választási lehetőségeid között még akkor is óriási különbség van, ha egyik sem ideális. Ha például arról kell döntened, hogy az A vagy a B iskolába írasd-e a gyerekedet, akkor nem azért választod a B-t, mert az tökéletes, hanem azért, mert az A-ról viszont rosszakat hallottál a B-ről pedig inkább jót. A megoldás nem az, hogy nem iratod be a gyereket iskolába: döntened kell. Így van ez ezzel a választással is. A jelöltek egyike sem tökéletes és feddhetetlen. Mégis igenis van köztük reális különbség. Elég csak megnézned, mit gondolnak olyan fontos kérdésekben, mint az oktatás vagy a gyermekvédelem. Vagy akár hazánk viszonya Európához vagy Oroszországhoz. Vagy hogy melyiknek van reális esélye változást hozni és melyiknek nincsen. Ha nem egy kő alatt éltél az elmúlt 16 évben, akkor látod, hogy mi történik jelenleg ezzel az országgal. Az ország válaszút előtt áll, hogy inkább Oroszország vagy inkább Európa felé haladjon tovább. Egyik út sem tökéletes, egyik sem mentes a veszélyektől, de mégis, ég és föld van a kettő között. A döntéseden pedig éppúgy a saját gyereked jövője múlik, mint amikor iskolát választasz neki. Azt mondhatod, hogy téged nem érdekel a politika. Nem akarsz vele foglalkozni. De vajon mi is az, hogy „politika”? A szó eredeti, ókori értelmében nem más, mint a polisz, a közösség ügyei. Közös ügyeink. Politika nem egyszerűen úri huncutság vagy cicaharc pártok és vezérek között. Hanem arról szól, hogy milyenek legyenek a kórházaink, az iskoláink, a gyermekotthonaink, az utcáink, a munkahelyeink. Arról szól, hogy milyen minőségű oktatást kapjon a gyereked az iskolában, milyen színvonalú ellátást kapjon a kórházban az idős rokonod és milyen védelmet kapj munkavállalóként a munkahelyeden. Ezek vajon nem érdekelnek téged? Márpedig a politika erről (is) szól. És arról is, hogy a választások között is kérjük számon a Hatalmat! Ha szereted olvasni az írásaimat a Drogriporteren más témákban, ha fontosnak tartod, hogy legyenek hasonló független hangok a nyilvánosságban: akkor tudj róla, hogy többek között ennek a választásnak az eredményeitől függ az is, hogy vajon kap-e, mekkora teret kap-e a civil társadalom, a független sajtó. Hogy vajon egyáltalán egy-két év múlva még képesek leszünk-e nyíltan és szabadon beszélgetni ezekről a dolgokról. És ez nem túlzás. Kérlek, tégy meg annyit, hogy elmész a választásra, és leszavazol a változásra! Ha másért nem, ha neked nem fontos, ha nem is hiszel benne – akkor azért, mert nekünk, sokaknak, iszonyú fontos. És nem buborékban élsz. Köszönöm, hogy elolvastad!

A két éve bevezetett részleges német kannabisz-legalizáció új átfogó tudományos értékelése szerint nem nőtt a fűfogyasztás a reform hatására – ellenben egy csomó probléma van, amelyek valószínűleg a túlszabályozásból fakadnak. Meglepődve tapasztaltam, hogy még az egyébként kormánypártisággal nem vádolható oldalakon is (pl. Euronews) egy olyan képet festettek erről, mintha a kannabisz-reform alapvetően kudarcos lenne. Pedig ez távol áll a valóságtól. A jelentés valójában nagyon is pozitív következtetéseket vont le – és a létező problémáknak többnyire nem a reformhoz, hanem annak felemás jellegéhez van köze. Az összefoglalómat a hozzászólásba linkelem be – olvassátok, osszátok! ❤

Egy új szerzeményem: kedves barátom és egyik kedvenc hazai pszichedelikus művészem, Kele Juci képe. Engem már régóta lenyűgöznek a képei, amelyek az álomvilág és az ébrenlét határmezsgyéin található mágikus birodalomba kalauzolnak el bennünket. A közös baráti társaság mellett összeköt minket a buddhizmus, a meditáció, a pszichedelikus kultúra iránti érdeklődés. És persze az elektronikus zene és tánc szeretete is: ő egyébként a Tánc a Szabadságért csapatnak is tagja, ahol ő tervezte meg és kivitelezte a dekorációkat és az installációkat. Belinkelem az oldalát is, aki szeretné megnézni! ❤ #WeResistWeDanceWewin

(vigyázat, április elsejei tréfa) Bréking: Horváth Laci nyílt lemondólevele Budapest, 2026. április 1. Kedves Magyarok! Ezennel lemondok a drogbiztosi tisztségemről. Elismerem, eleve nem kellett volna elvállalnom egy olyan pozíciót, amihez lövésem sincsen. De ha már elvállaltam, akkor legalább kompetens szakemberekkel kellett volna körülvennem magam. És konzultálnom kellett volna a szakmával, például a Magyar Addiktológiai Társasággal. Ha ezt megtettem volna, ha nem üres PR pozíciót töltöttem volna be, akkor már talán újjáépült volna a nemzeti drogkoordináció, lenne új nemzeti drogstratégia, lennének pályázatok prevencióra, kezelésre. Valódi támogatást kaphatnának azok a családok, akiknek szenvedélybetegséggel küzd a hozzátartozója. Ehelyett mi egyoldalú drogellenes háborút folytattunk. És sajnos még csak nem is ott, ahol leginkább szükség lett volna rendőri jelenlétre: magukra hagyott gettókban. Hanem ezrével kriminalizáltuk a fiatal fűszívókat, zenészeket vegzáltunk és tucatjával zártuk be a klubokat. A kormánypárti sajtót azzal etettük, hogy ennek van értelme: hogy ettől majd kevesebben fognak drogokat használni. De ez kamu volt. Ráadásul hogyan is tudnánk hitelesek lenni ebben az egész drogellenes harcban, ha a) a saját holdudvarunkhoz tartozó politikusokra, celebekre nem vonatkozik a zéró-tolerancia, és b) még a csapból is a pálinka folyik ebben az országban? Ebben a ritka őszinte pillanatomban, amikor ezt a lemondó levelet írom, bevallom nektek, hogy ez az egész soha nem az ifjúságért való aggódásunkról szólt. A hatalomról és a szavazatokról szólt. Elnézést kérek mindazoktól, akiknek szenvedést okoztunk ezzel a sötét demagógiával. Remélem, április után amúgy is megyünk a levesbe. Tisztelettel: Horváth László u.i. inkább mégse hívatom magam Lacinak a jövőben, rájöttem, hogy ízléstelen.

Kisgyerekes szülőként az ember a tahóság új szintjeit ismeri meg. Például akkor, amikor babakocsival próbálsz felszálni buszra vagy villamosra, és egyesek simán eléd tolakszanak, szinte félrelöknek az ajtóból. Vagy amikor kisgyerekkel felszállsz, és esze ágába nem lenne gyerek nélkül utazó emberkéknek átadni a helyüket. A többség szerencsére nem ilyen. De azért ilyenkor elborzadok. Mert ezek az apró gesztusok (vagy azok hiánya) egy kis betekintést nyújt abba, hogy úgy egyébként milyen lelki világa lehet embereknek, akikkel nap mint nap összefutunk az utcán. (note to myself)

Mindig szomorú látni, amikor egykor büszke tartással rendelkező emberek lelkileg és erkölcsileg megroggyannak. Akinek volt már olyan hozzátartozója, barátja, aki függőséggel küzdött, bizonyára látott már hasonlót. Amikor aprópénzre váltja nem csak a családi ezüstöt, de a lelkiismeretét is, csak hogy be tudja szerezni szenvedélye tárgyát. Akit megkárosít, az elég nehezen tud rá együttérzéssel tekinteni – még akkor is, ha tudja, ez az állapot, vagy betegség, ha úgy tetszik, amiben van, nem tükrözi azt az embert, akiből kivetkőzött. Hasonló szomorúsággal szemlélem, hogyan került erkölcsi válságba a magyar értelmiség jelentős része (mert az iskolázatlan félrevezetetteket én itt most nem bántom). Közülük sokan 15-20 éve még azt kiabálták az utcán, hogy ruszkik haza. Éltették a magyar szabadságot és függetlenséget. És most, amikor immár dokumentumokkal igazolhatóan is kiderült az, aminek eddig még a létezését is tagadták: hogy hőn szeretett vezetőik gyakorlatilag az oroszok zsebében vannak, mit tesznek? Leginkább hallgatnak. Kussolnak és sunnyognak. Vagy ami rosszabb: mentségeket keresnek. Orosz gáz? Tényleg? Rezsiszámláért eladni a hazát – ez még mentségnek is borzalmas. Ami még a kínos hallgatásnál vagy mentegetőzésnél is cikibb: próbálják ezt átfordítani abba, hogy jaj, lehallgatták a külügyminisztert. Könyörgöm, ki nem szarja le, hogy lehallgatták – sőt, ki nem tudja teljes szívvel támogatni, hogy hallgassák le, ha éppen elárulja a hazáját és Európát? Ez olyan, mint amikor a bántalmazó családfő lenyúlja a hozzátartozói pénzét, ami kiderül abból, hogy meglátják az sms-eit, és ő ezután abból csinál álbalhét, hogy ebben a családban már nem bízhat senkiben. Szomorú, hogy azok az értelmiségiek, egyháziak, erkölcsvédők, akik soha nem restek felemelt mutatóujjal prédikálni, ha éppen ostorozni kell honfitársaikat az olyan gyarlóságaik miatt, hogy éppen kit szeretnek vagy mit szívnak, azok, akik folyamatosan a nemzeti erkölcsről szónokolnak, most nem képesek még belátni sem, hogy a magyar történelem 1956 óta legdurvább hazaárulási botránya bontakozik ki a szemük előtt. Szánalmas.

Egy rendkívül tartalmas és hasznos ülést tartott ma a Józsefvárosi Kábítószerügyi Egyeztető Fórum (JKEF), aminek van szerencsém betölteni a szakmai társelnöki posztját. Köszönjük a Megálló Csoport Alapítványnak, hogy meghívtak bennünket a József utcára, ahol még a nagy klubhelyiség is kicsinek bizonyult a nagy érdeklődés miatt. Alig találtunk ülőhelyet az összes résztvevő civilnek, szakembernek. Bemutatkoztak új tagjaink, például a Menhely Alapítvány, és a Narcotics Anonymous helyi önsegítő csoportja, akik szeretettel várják felépülni vágyókat. A JEK nemibeteg gondozó képviselője beszélt arról, milyen nagy problémát jelentenek a terjedő nemi betegségek, és mennyire hiányzik a szűrés/tanácsadás/szexedukáció Magyarországon. Majd rátértünk a fő témára: a kiskorúak helye az ellátórendszerben. A Megálló maga is fontos szerepet játszik a szerhasználati problémákkal küzdő tinédzserek ellátásában: a Zöld Kakas Líceummal közösen még külön programot is indítottak azoknak, akik szeretnék befejezni a középiskolai tanulmányaikat. Bemutatkozott ezenkívül a székesfehérvári Egészségdokk Addiktológiai Központ és Serdülő Krízis Centrum, ahonnan egy szakember mellett egy felépülésben lévő lány is ellátogatott ide, hogy elmesélje a megélt élményeit. A Kimm Magdolna 33 munkatársai pedig beszéltek annak a ráckeresztúri tinirehabnak a mindennapjairól, ahol elsősorban a felépülés útjára lépő fiatal fiúkat várják. A szakemberek aktív részvételével gyümölcsöző beszélgetés hangzott el, tapasztalatok cserélődtek és számos új szakmai kapcsolat létesült – aminek nagyon örültem, mert ez mutatja, hogy komoly szakmai munka folyik és érdemes időt és energiát fektetni a KEF-be. ❤

Azért van annak valami diszkrét bája, amikor Pityinger „Dopeman” (értsd: drogdíler) László kedélyesen spanoskodik a műsorában a maffiafőnökként felvezetett (!) miniszterelnökkel, nemde? Haha, milyen vicces. Igen, ugyanazzal a miniszterelnökkel, aki egy éve meghirdette a drogellenes háborút és a zéró-tolerancia elve alapján kultúrháborút folytat a „drogokat népszerűsítő” zenészekkel szemben. De mégis, ezt az alaptörvénybe is belefoglalt ellenérzését varázslatos gyorsasággal hagyja maga mögött, amikor éppen a számaiban a kokós szexmunkások szopási technikáiról értekező Dopemannel kell leülni beszélgetni. Aki, mellesleg, még pár éve a gipszből kiöntött fejét rugdosta a földön. Abszurdisztán furcsább dolgokat is látott már, vonja meg a vállát a sokat tapasztalt magyar választópolgár. Mondjuk az picit sem meglepő, hogy Don Vétónál méltóbb szerepmodellt bizonyára nem talál az ifjúság számára Dopeman, aki legalább bizonyos dalaiban őszintén megmondja a véleményét: „Nem igaz, hogy a bűnözés nem fizet, Mert ha nem fizetne nem lennének emberek Akik szembenéznek a börtönnel, Rengeteg évvel.” Yo!

Ha egy ilyen rendszer megbukik, az mindig azért van, mert elér egy kritikus pontot azoknak az embereknek a száma, akik már nem akarnak együttműködni a Nagy Hazugság fenntartásában és építésében. Egyszerű hétköznapi emberek, nem szuperhősök. Emberek, akikre az olajozott csavar szerepét osztják ki a gépezetben: akiket eszközként próbálnak használni. Akikkel mocskos dolgokat akarnak végrehajtani. Arra játszanak, hogy beállnak a sorba, vagy félelemből, vagy konformizmusból. De ők nem teszik. Kerékkötő akadállyá válnak a rendszerben. Mint a rendőrnyomozó, aki arra esküdött, hogy megvédje a gyerekeket, és nem arra, hogy egy ellenzéki párt titkosszolgálati lejáratásában vegyen részt. Mint ez 19 éves srác a képen, akit próbáltak behálózni – de igazából hülyét csinált az egész titkosszolgálatból. És ha elegen vannak azok, akik az igazságban akarnak élni, akkor az egész rezsim úgy omlik össze, a hazugságaival együtt, mint a kártyavár.