Széljegyzetek

Sulyok Tamás – akinél jellegtelenebb csinovnyikot még nem neveztek ki köztársasági elnöknek Magyarországon – jól érzi magát. Legalábbis ezt válaszolta a „Kérdezze az elnököt” című propaganda-videóban, ahol ezt a rendkívül komoly kérdést tették fel neki a Hatalmat számon kérő polgárok: „Hogy vagy?”

„Köszönöm szépen, én azt érzem nagyon jól. Azt kívánom mindenkinek, hogy legalább olyan jól legyen, mint amilyen jól én vagyok most,” válaszolta Sulyok, jeles elődjeinek jelentéktelen és méltatlan utódja.

Igazán remek, hogy ilyen jól van. Miért is lenne rosszul? Hiszen a feneke alá raktak egy olyan hivatalt, amit egy normális demokráciában soha a büdös életben nem érdemelt volna ki. Aláíró-állványnak használja egy bebetonozott Hatalom. Cserébe élete végéig fizetik a luxuséletmódját a polgárok.

Ha egy valódi köztársaság valódi elnöke lenne, akkor ahelyett, hogy cinikusan a nép orra alá dörgöli, hogy ő milyen jól van, esetleg válaszolhatna más típusú kérdésekre. Például, hogy miként használja az alkotmányos szerepét arra, hogy a nép jobban legyen – szabadabb legyen. Különösen a nép legvédtelenebb, legelesettebb tagjai.

Göncz Árpád, akinek ő a nyomába sem ér, ezt szépen megfogalmazta:

„Ha szolgálni kívánok valakit, azokat szolgálom, akiknek szolgálójuk nincsen: a védteleneket. Akiknek sem a darutollas úri világban, sem az egyenlők közt egyenlőbbek világában nem jutott szó, akik a versenytársadalom versenyképtelenjei. Akiknek nincs eszközük megvédeni önmagukat. S akik épp ezért leginkább szorulnak védelemre.”

Egy valódi köztársaság valódi elnöke nem propaganda-videókban parádézik, hanem arra használja a hatalmát, amire kell: hogy alkotmányos fék és ellensúly legyen a kormányzat túlhatalmával szemben. Hogy kiálljon azokért, akiknek nincs – azokkal szemben, akiknek van. Hogy megvédje a kisebbségeket, akiket a többség uralma elnyomna. Hogy felszólaljon azokért, akiknek nincsen otthona, vagyona, szülője. Hogy mindent megtegyen azért, hogy Magyarországon a törvény ne csak a döbrögit és a kólát védje.

Azt mondhatod, hogy álmodozó vagyok – de nem vagyok egyedül. ❤

A minap megnéztem a KIX-et, Mikulán Dávid és Révész Bálint dokufilmjét. A múltkor írtam a Semmelweisről, hogy szolid kosztümös film, ami sem tartalmában, sem formájában nem hagyott bennem maradandó élményt – nos, ez a KIX-re bizonyára nem igaz. Az egész egy baromi dinamikus, fiatalos formavilágba öltöztetett izgalmas 21. századi történet, ami velejéig felkavarja az embert.

A film készítői itt egyáltalán nem szenvtelen kívülállók, hanem maguk is részei a történetnek. A film Philipp Bourgois kulturális antropológus könyvét juttatta eszembe, ami arról a hosszú évekig tartó bevonódó etnográfiai kutatásról szól, amit a kutató East Harlem El Barrio negyedében végzett. A kutatás során maga a kutató is részévé vált a kutatott utcán élő emberek szociális és családi hálózatainak, baráti kapcsolatba került velük.

Éppígy részévé vált Dávid és Bálint az általuk megfilmesített ferencvárosi utcagyerekek életének. Azt írom, „utcagyerek” – mert Sanyi, a főszereplő srác, gyakorlatilag az utcán nevelkedik. Van családja, szülei, otthona. De sajnos ezek mind távoliak. Fizikailag közel vannak persze, de minden más szempontból elérhetetlenek. Érzelmileg távol van az alkohol-problémákkal küzdő apa, aki időszakos munkákból tengeti magát. Közelebb van talán az anya, a takarítónő, de neki a három műszak és a saját szorongásai és démonai mellett kevés ideje, energiája marad arra, hogy anya legyen. Nem azért, mert rossz ember, hanem mert minden erejét elveszi, hogy próbálja felszínen tartani a családot.

A családot, ami a tisztes szegénység és a nyomor közötti vékony mezsgyén billeg. Mert, ahogy Móricz megírta, a tisztes szegénység még nem látszik legyőzhetetlennek. Iparkodásra késztet. De „a nyomor az már semmit semmit sem csinál, csak árt. Pusztít, mint a szennyes árvíz.” És sajnos a nyomor ott ólálkodik a lelakott, lepukkant földszinti szociális bérlakás málló vakolatában, a megroggyant gerendák árnyékában, a folyton elduguló kádban, a szinte üres hűtőszekrényben.

Így hát Sanyit leginkább az utca neveli. És az utca egy kemény világ – amihez ő maga is próbál alkalmazkodni. Páncélokat és tüskéket növeszteni. Keménynek látszani – még ha a keménység, a balhék keresése gyakran csak látszat. Ami mögül néha előtűnik egy figyelemre, szeretetre éhes kiskamasz bátortalan mosolya. „Észreveszel?” „Látsz engem?” „Látható vagyok?” „Valóban létezem?”

Sajnos Sanyi történetébe valahol bele volt kódolva, hogy rossz vége lesz. És a film erőssége, hogy egy történetet illeszt egy olyan tragédia mellé, amilyenekből egyébként egyfajta pillanatfelvételként naponta sokat ránk zúdít a média és a mínuszos rendőrségi hírek. Az ilyen tragédiák felelőseivel többnyire csak egydimenziósan találkozunk: nem tudjuk meg, hogy honnan jöttek, mit hoznak magukkal. Gyakran azt kérdezzük a TV képernyő előtt: „Ennek meg mi baja van?” És ritkán kérdezzük meg: „Vajon mi történt vele?”

A filmből választ kapunk erre. És a válasz nem biztos, hogy tetszeni fog nekünk. Mert kényelmetlen kérdéseket vet fel az egész társadalmunk berendezkedésével, egyenlőtlenségeivel és igazságtalanságaival kapcsolatban. Éppúgy, mint ahogy az állam, különösen az állam büntető-fegyelmező szerepével és hatékonyságával kapcsolatban. Vajon tényleg beszélhetünk itt „igazságszolgáltatásról” meg „gyermekvédelemről”?

Nézzétek meg – megéri.

Amióta megszületett a gyerekem, azóta én is szembesültem azzal, hogy a gyerekek nem úgy születnek, hogy valahogy „ösztönösen” tudnák, hogy ők most fiúk vagy lányok. Igen, a legtöbb esetben a biológiai nem kérdését egyértelműen el lehet dönteni már a születéskor (kivéve az interszex embereknél). De az, hogy aztán a fiúk megtanulják, hogy mi a „fiús”, a lányok meg azt, hogy mi a „lányos” – az már a szülők nevelésén múlik. A fiúknak kisautót vesznek, kék pólót, és elmondja nekik a nagyi, hogy milyen erősek és ügyesek. A lányoknak babát vesznek, rózsaszín szoknyát, és elmondja nekik a nagypapa, hogy milyen szépek. A nemiségnek vannak persze biológiai vonatkozásai, de nem ezek determinálják a legtöbb nemi szerepet, elvárást, hanem a társadalom.

Az emberek észre sem veszik, hogy milyen sok módon, milyen sok üzenettel egyengetik a gyerekük útját a férfivé vagy nővé válás útján – később hajlamosak ezt már úgy értékelni, hogy „hát az én kislányom már ösztönösen nőcis volt”, az „én kisfiam meg születésétől annyira fiús”. Pedig mi, szülők adjuk nekik a mintákat, mi mutatjuk meg nekik a nemi szerepeket – és az előítéleteink, sztereotípiáink is hatnak rájuk. Mi tesszük rájuk a nemi identitás csomagját, mint ahogy az első iskolatáskát is. Ezt a csomagot egy életen át cipelik.

És a legtöbb esetben ezzel nincs is nagy gond. Mármint persze vannak egészségtelen nemi sztereotípiák és igazságtalan, egyenlőtlen nemi szerepek. Ha egy kislány azt tanulja otthon, hogy anyu végez minden házimunkát, miközben apu sörrel a kezében nézi a tévét, az nem jó minta. Vagy ha a kisfiú azt tanulja, hogy anyu leissza magát este, és neki, mint férfinek, kell keménynek lenni és ellátnia magát, az sem. Ezek mérgező, traumatikus csomagok. És ideje rajtuk változtatni.

Ezenkívül a nemiség nem egyszerűen bináris dolog. Rengeteg egyéni eltérés van ebben azok között is, akik egyébként határozottan nőnek vagy férfinek tartják magukat. Még azt sem mondanám, hogy a nemiség egy spektrum – mert az is csak egy lineáris vonal A és B pont között. Itt viszont sokdimenziós eltérésekről van szó. Sokféleképpen élhetjük meg azt, hogy férfiak vagyunk, vagy hogy nők.

De van olyan is, amikor ennél többről van szó. Az emberek egy kisebbsége nem tud azonosulni magával a nemi identitással sem, amit születéskor kapott – úgy érzi, a csomag, amit ráraktak, nem az övé, idegen tőle. És ő egy másikat választana. Vannak, akik a férfi csomagról váltanának nő csomagra – és fordítva. Ezt a jelenséget nevezik gender diszfóriának is a pszichiáterek – de persze ez az egész jelenség sokkal komplexebb annál, mintsem beleférjen egy diagnosztikai rubrikába. Ez egyáltalán nem új jelenség, több ezer éve dokumentálva van. Vannak társadalmak, kultúrák, ahol ez teljesen elfogadott, míg más kultúrákban – például a miénkben – tabu és tiltás övezi. És pont emiatt aztán nem is tudhatjuk, hogy vajon hány embert érintett a múltban: hány ember élte le úgy az életét, hogy közben idegennek érezte magát a saját testében, nemi szerepében. Esetleg hányan lettek amiatt öngyilkosok, hogy ez a titok egy elmérgesedett sebként ott éktelenkedett a lelkük közepén. Sajnos azt tudjuk, hogy még ma is túl sok fiatal vet véget az életének amiatt, mert a szülei, a környezete nem fogadják el annak, ami.

Na most rengeteg átpolitizált rémtörténetet lehet olvasni a hanyatló Nyugatról, és hogy ott már a szülők tudta nélkül levágják az óvodás kisfiúk fütyijét. Ezeknek a történeteknek a nagy része kamu. De vannak jogos és legitim kérdések és félelmek is a szülőkben, és általában a polgárokban, amiket botorság lenne elhessegetni azzal, hogy ez mind csak transzfóbia. Vajon nem túl éretlen-e még egy tini, hogy eldöntse, ő tranzíciót szeretne? Vajon hogyan reagálnék, ha az én gyerekemről lenne szó? Vajon mit gondolunk a pubertás-blokkolókról? Vajon jó-e, ha rám aggatják, hogy „cisz”? Vajon sportolhat-e egy transz nő a női sportágakban? Vajon az, hogy valaki születésétől fogva nőként élt, nem teszi-e mássá az ő megélt élményét, mint egy frissen átoperált transz nőé? Szerintem ezekről a kérdésekről lehet és kell is őszintén, tabuk nélkül beszélgetni. Megmondom őszintén, hogy Nyugaton gyakran járó emberként én is kerülök olyan helyzetbe, amikor ott úgy érzem: egyes aktivisták türelmetlensége és dogmatizmusa nagyon nem konstruktív ezen a téren. De éppúgy nem konstruktív az sem, amit például a Partizán csinál, ami gyakran legitim kérdéseket vet fel – de ezeket nagyon elfogultan, előítéletesen és egyoldalúan válaszolja meg. Jogosan akasztotta ki nemrég a Háttér Társaságot.

Borzasztó fontosnak tartom, hogy ezeket a kérdéseket ne zsigerből döntsük el, hanem körültekintően, a tudományos bizonyítékok és emberi jogok, az érintettek megélt élményeinek alapos áttanulmányozásával. És, ami nagyon fontos: legyünk nyitottak és elfogadók az érintettekkel. Lehet, hogy te legbelül úgy érzed, hogy az a transz nő csak egy férfi, aki nőnek „adja ki magát”. És úgy érzed, hogy kínkeservvel se tudsz rá úgy gondolni, mint nőre. De tudod mit? Van valami, ami ennél jóval fontosabb: hogy egy emberről van szó. Akiről, ha vállalkozott egy ennyire komoly átalakulásra, feltételezheted, hogy ez borzasztó fontos neki. És egyszerűen emberségről szól az, hogy megadod neki a tiszteletet és, ha legalább a kommunikáció szintjén is, de elfogadó, nyitott és együttérző vagy vele. Ez a minimum. Különösen egy olyan országban, ahol jelenleg transznak lenni bizony nem leányálom: csomó téren éri őket diszkrimináció és gyűlölet, az állam részéről is. Szóval gondoljak bármit is bizonyos részkérdésekről, vagy arról, hogy Nyugaton a transz mozgalomnak vajon milyen törekvéseivel nem tudok teljesen azonosulni: itt Magyarországon én jelenleg csakis feltétel nélküli szolidaritást tudok vállalni minden transz embertársammal.

Köszönöm, ha végigolvastad – és remélem a kommentekben sem szabadulnak el az indulatok! ❤

Aki látta a Harry Potter filmeket, annak bizonyára megvan Dolores Umbridge figurája, Imelda Staunton színésznő zseniális alakításában.

Stephen King szerint a leghitelesebb gonosz karakter Hannibal Lecter óta. És tényleg: az embernek végig szalad a hátán a jeges rémület már attól is, ahogy meghallja a kislányos vihogását. Talán pont azért annyira ütős ez a gonosz, mert olyan negédes, olyan szirupos kosztümben érkezik – a rózsaszín csipkék, a nyávogó cicák és az OCD-s rendmánia sokkal hátborzongatóbb tud lenni, mint Freddy Krueger ragyás arca.

Mostanában gyakran eszembe jut, hogy pontosan az ilyen embereknek kedveznek az olyan paranoid és nárcisztikus rendszerek, mint ami Magyarországon is regnál.

Umbridge meg van győződve róla, hogy ő a jó bajnoka – küldetéstudattal rendelkező tanárnéni, aki kigyomlálja a gonoszt a világból. Rendet akar teremteni, meg akarja rendszabályozni a normáktól való eltérést, jutalmazni a konformizmust és tiltani a devianciát. Feltétlen tiszteletet követel a Hivatal tekintélyének – aminek a pöffeszkedő, arrogáns pulpitusa előtt a méltóságától lemeztelenített egyén úgy kínlódik, mint a felnyársalt rovar a gyűjtő nagyítólencséje alatt.

Umbridge éppen olyan tökéletesen be tudna illeszkedni a Belügyminisztérium által felfalt oktatásügyi hivatalba, mint ahogy a Voldemort által elfoglalt Mágiaügyi Minisztériumba. Lubickolna a NER-bürokráciában, mint hal a vízben. Imádná, ahogy képzelt ellenségek ellen vívhatná harcát (Soros hadserege = Dumbledore Serege). Buzgón fóliázhatná a könyveket a boltokban. Kitilthatna civileket az iskolákból. „Szeretetteljes elkülönítésként” védelmezhetné a „sárvérűek” szegregációját. Hirdethetné a gránitszilárdságú Nemzeti Alaptantervet, ellenőrizhetné a minisztérium által előírt tankönyvek mintaszerű használatát (értsd: bebifláztatását) és pellengérre állíthatna minden olyan pedagógust, aki egy kis emberséget és szabad szellemet próbál csempészni az óráiba. Büszkén feszíthetne fröccsentett giccs minden árnyalatában pompázó iskolai ünnepségeken, és kárörvendőn figyelhetné, ahogy a kislányok elájulnak a napon.

De az Umbridge-félék uralma sem tart örökké. Görcsös törekvésük a kör négyszögesítésére kudarca van ítélve – az élet, a szabad, a kreatív, a játékos élet mindig megtalálja a réseket a gáton, hogy áttörjön. Vive la résistance! ✊

Nem. Csak nem akar összejönni. Hiába töltik bele tölcsérrel a közpénzt ebbe is, mint a magyar futballba: de a kurzusfilmek éppúgy a közelébe se jutnak a várva várt nemzetközi elismerésnek és sikernek, mint a foci.

Pedig ezúttal egyébként egy olyan filmet sikerült jelölni az Oscarra, a Semmelweist, ami nem is igazán kurzusfilm. Abban az értelemben az, hogy ezt is egy rendszerhez lojális rendező készítette óriási büdzséből, magyar történelmi témáról. De egyébként egyáltalán nem olyan vonalas fércmű, mint mondjuk Rákay Petőfi-filmje. Egy élvezhető, szolid kosztümös történelmi film. Ami meg is marad annak: nincs benne semmi igazán átütő, nem rázza meg alapjaiban az ember lelkét, nem vet fel igazán fontos kérdéseket és nem hagy maga után különösebben maradandó élményt.

És lőn: még az Oscarra jelölt filmek szűkebb listájára se került fel. Nem meglepő.

Lett volna persze egy csomó más választás. Születtek valóban érdekes, új alkotások az elmúlt években. Amik értelmezhetőek és értékelhetőek a nemzetközi közönség számára is. Fontos, nyugtalanító társadalmi kérdéseket vetnek fel újszerű módon. Ezt nemzetközi díjak is mutatják. Szomorú, hogy ezek jelentős része mindenféle magyar állami támogatás nélkül készült el, külföldi pénzből – töredékéből a kurzusfilmek büdzséjének.

Nem rossz film a Semmelweis – a legjobb kurzusfilm az utóbbi időben. De ennyire képes a kurzusművészet. Óvatosan megmarad a szolid nyárspolgári komfort-zóna keretein belül. Még az egyébként tehetséges művészek is tojáshéjon járnak: középszerű kurzusművészekké silányulnak, ha átitatja őket a NER. Ahol zsarnokság van, ott magad is zsarnokság vagy.

Ezek a gyerekek a képen azok közé a százezrek közé tartoztak, akiket a II. világháborúban a bombázások miatt Londonból vidékre küldtek, hogy ott „biztonságban” elhelyezzék őket családoknál. Azért írtam a biztonságban szót idézőjelben, mert ez a biztonság, mint később kiderült, nagyon is viszonylagos fogalomnak bizonyult. Hogy miért írok róluk most? Azért, mert a történetükből sokat tanulhatunk a traumák természetéről.

Az akciót a hamelni patkányfogóról nevezték el (Operation Pied Piper). Aki nem ismerné ezt a középkori mesét: Hameln városában megjelent egy tarka ruhás idegen, aki felajánlotta, hogy fizetségért megszabadítja a polgárokat a patkányoktól. Így is tett: bűvös sípjával a folyóba csalogatta a rágcsálókat. A város azonban nem fizette ki a megígért bért. A legenda szerint az idegen később visszatért, de ezúttal a sípjával a gyerekeket csalogatta el a hegyek közé, ahol eltűntek egy hegy gyomrában, és soha többé nem látták őket.

Elég baljós húzás volt erről a történetről elnevezni az akciót, ha engem kérdeztek. A kormány akkoriban mindenesetre külön plakátkampányban biztatta a szülőket, hogy küldjék a gyerekeiket vidékre. És persze a szándék jó volt: csökkenteni a kockázatát annak, hogy a gyerekeknek szembesülniük kelljen a háború borzalmaival. A háború alatt és után ezt az egész operációt hatalmas sikerként, a brit társadalmi szolidaritás diadalaként hirdették. Amivel viszont nem számoltak, hogy egy kisgyerek számára van valami, ami még a bombázásnál is rettenetesebb: ha megtapasztalja a szülei elveszítését.

Anna Freud, a pszichoanalitikus volt az első, aki tanulmányozta azokat a gyerekeket, akiket a háború alatt evakuáltak. Összehasonlította az élményeiket azon gyerekek élményeivel, akik a háborút a szüleik mellett töltötték Londonban. 12 hónap után arra következtésre jutott, hogy a londoni gyerekek jóval kevésbé voltak traumatizáltak, annak ellenére, hogy átélték a bombázásokat. Ők ugyanis mindezeket a nehézségeket a szüleik mellett élték át.

Azok a gyerekek azonban, akiket vidékre adtak ideiglenes nevelőszülőkhöz, jóval nagyobb arányban számoltak be olyan traumatikus élményekről, amelyek tartós negatív hatást gyakoroltak rájuk. Ma úgy becslik, hogy a gyerekek mintegy 15%-át érte valamilyen fizikai vagy szexuális abúzus, bullying, éheztetés, elhanyagolás stb. a befogadó család részéről. És még azok a gyerekek is súlyos lelki hatásokról számoltak be, akik egyébként megúszták bántalmazás nélkül. Ezeket később a túlélőkkel készített pszichológiai vizsgálatok is igazolták. Sokan gyerekként úgy élték meg, hogy a szüleik lemondtak róluk, és ami történik, az valahol az ő hibájuk: ők azok, akik nem méltók a szeretetükre. „Számomra a legszomorúbb az volt ebben, hogy életemben először tapasztaltam meg, milyen az, amikor nem kívánt személy vagyok,” fogalmazta meg egy túlélő már felnőttkorában. Ezt a fájó sebet akár egész életükben ott hordozták magukban.

Mit tanít nekünk ez a történet a traumáról? Bessel van der Kolk pszichiáter és trauma-szakértő, aki A test mindent számon tart című könyvében szintén beszámol erről a történetről, magyarázattal szolgál. A traumát, írja, nem önmagában az okozza, hogy valami rossz dolog történik velünk. Hanem az, hogy eközben tehetetlennek érezzük magunkat, és mindezt egy szeretett személy együttérző jelenléte nélkül kell átélnünk. A gyermekek számára a szüleikhez való kötődésük az, ami a legnagyobb védelmet adja a traumával szemben – és ennek hiánya a legnagyobb veszélyforrás. Még akkor is, ha egyébként fizikai értelemben biztonságban vannak, rendesen ellátják őket – a szüleik nélkül lelki értelemben borzasztó kiszolgáltatottak.

Steven M. Melemis kanadai addiktológus szerint a függőségből való felépülésnek 5 szabálya van:

1) Változtasd meg az életed

A felépülés nem annyiból áll, hogy egyszerűen leállsz. Nem csupán valaminek a hiánya. Sokan azt mondják: „vissza akarom kapni a régi életemet, a cuccozás nélkül”. De ez hibás hozzáállás ami visszaeséshez vezet. Új életet kell teremtened a régi helyett. A negatív gondolat-örvények helyett meg kell tanulnod másként gondolkodni. Új környezetre, új emberi kapcsolatokra van szükséged.

2) Légy teljesen őszinte

A függőség hazugsággal jár. Hiszen a szokást rejtegetni kell, tagadni a következményeket, titokban tervezgetni a következő kicsapongást. Saját magadnak is hazudni fogsz. Ha a felépülésedben nem vagy teljesen őszinte magaddal, és azokkal, akik fontosak neked a felépülésedben, akkor az visszaesésekhez vezet.

3) Ne félj segítséget kérni

A legtöbb ember először egyedül próbál talpra állni. Be akarja bizonyítani, legfőképpen magának, hogy képes ellenőrzést gyakorolni a saját viselkedése fölött. De segítséget kérni nem gyengeség – hanem erő. Ma már számos kutatás is igazolja, hogy milyen erőt lehet meríteni például a sorstárs közösségek támogatásából. Abból, hogy érzed, nem vagy egyedül, és megoszthatod az élményeidet másokkal, akik hasonlókon mennek keresztül.

4) Gyakorold az ön-gondoskodást

A legtöbb ember azért válik függővé valamitől, hogy meneküljön – józan önmaga elől. A függőséggel küzdők gyakran úgy érzik, hogy selejtes emberek, akik nem érdemlik meg a szeretetet, a figyelmet. Hajlamosak utálattal és undorral viszonyulni saját magukhoz. A felépülésnek ez az egyik gyakran figyelmen kívül hagyott tényezője: meg kell tanulnod együttérzéssel odafordulni saját magadhoz, és gondoskodni magadról, mint egy jó baráttal tennéd. Ez nem önzőség – hanem öngondoskodás, a kettő nem ugyanaz. Az öngondoskodás arról szól, hogy felismered a valódi szükségleteidet, és ezeket próbálod kielégíteni.

5) Tiszteld a szabályokat

Ha felállítottál magadnak szabályokat a felépülésed során, akkor azokat tartsd tiszteletben és ne próbáld hajlítgatni. Például sokan úgy fogják fel, hogy amennyiben már elértél egy pontra, akkor már jutalmazhatod magad azzal, hogy eltérsz a szabályoktól – és ebből csúnya visszaesés lehet. Akár még évekkel később is.

Oszd meg, hogy másokhoz is eljusson!

Egy buddhista történet szerint a Buddha idejében élt egy Malunkyaputta nevű szerzetes. Malunkyaputtát folyamatosan olyan kérdések izgatták, amelyekre senki sem tudta a választ. Vajon időben és térben végtelen vagy véges a világegyetem? Vajon a test és a lélek egy és ugyanaz, vagy külön léteznek? Vajon a megvilágosultak a halál után megszűnnek létezni vagy sem?

A Buddha azonban ezekről a kérdésekről rendszerint hallgatott. Az ő tanításai nagyon gyakorlatias válaszokat tartalmaztak arra nézve, miből ered a szenvedésünk, és miként tudjuk azt megszüntetni. Malunkyaputta egy ízben már nem bírt magával, és kifakadt a Buddhának: „Ha nem adsz most és azonnal választ nekem ezekre a megválaszolhatatlannak nevezett kérdésekre, akkor nem követlek többé és abbahagyom a Dharma gyakorlását!”

A Buddha erre egy tanmesével válaszolt (Jézushoz hasonlóan ő is örömét lelte az allegóriákban). Képzelj el egy embert, akit egy mérgezett nyílvessző sebzett meg, szólt Malunkyaputtához. Szerencséjére éppen a közelben van egy sebész, aki felajánlja, hogy gyorsan kiműti a nyílvesszőt belőle, mielőtt még a méreg szétterjed a testében. Az ember azonban így szól hozzá: nono, ne olyan gyorsan! Egy ujjal sem nyúlhatsz hozzám, míg meg nem tudom, hogy vajon az, aki megsebzett engem, vajon milyen klánból származik, és mi a neve. Ezenkívül szeretném tudni, hogy magas, közepes vagy alacsony testalkatú, és milyen a haja színe. Szeretném azt is tudni, még mielőtt megműtesz, hogy a nyílvessző vajon milyen típusú íjból származott, és az íj nyele és húrja milyen anyagból készült. Egy ilyen ember bizonyára meghalna a méregtől, ráadásul semmit sem tudna meg azokról a kérdésekről, amik annyira érdekelték. Nem így van?

De bizony így. Az életünk túl rövid ahhoz, hogy olyan kérdésekre keressük a választ, amelyekre valójában nincs válasz – vagy ha van válasz, hát amúgy sem fognánk fel az elménk és az észlelésünk korlátai miatt. A Buddha sem azzal töltötte az idejét, hogy metafizikai spekulációkba bonyolódjon a világ eredetéről vagy végéről. Hanem azzal, hogy segítsen megszabadulni a „mérgezett nyíltól”, a szenvedéstől (dukkha) – amit saját magunknak okozunk azzal, hogy folyamatosan máshol, máskor, mások akarunk lenni, mint akik vagyunk – mást akarunk, mint ami van.

Sok ember teszi fel magának – de egyébként nekem is – a kérdést: szeretnék változni, változtatni, mit tegyek?

Nos, nincsenek univerzális receptek. Más, előttünk járó emberek pozitív változása persze inspirálhat minket – ez fontos. De aki azt hiszi, hogy egyszerűen lemásolhatja egy másik ember változásának az útját, és az nála is automatikusan működni fog, könnyen csalódhat.

Amikor éppen már századszorra is csődöt mondott az ún. akaraterőnk, és éppen egy rakás kakinak érezzük magunkat, tele önutálattal és szégyennel – az adhat egyfajta (ideiglenes) motivációt a változásra. De önmagában nem lehet a tartós változást erre – önutálat, szégyen, undor – építeni. Hiszen valószínűleg éppen amiatt kerültünk bele a gödörbe, amiben vagyunk, mert nem vagyunk jóban saját magunkkal.

A képen látható ábra az emberi viselkedés változásának modelljét mutatja, amit két pszichológus dolgozott ki (Prochaska és DiClemente). Gyakran használják az olyan viselkedési zavarokból való felépülés modellezésére is, mint amilyen a függőség. Akár szerektől, akár evéstől, szextől vagy más viselkedésektől való függőségre is alkalmazható.

Nem véletlen, hogy a cselekvés fázisát megelőzi az elszánás és a felkészülés fázisa. Nem elég elszánni magunkat, nem elég pusztán az akaraterő próbájává tenni az egészet és rögtön a cselekvés fázisába ugrani. A tartós változáshoz érdemes elkezdeni feltenni bizonyos kényelmetlen, de fontos kérdéseket magunknak. Fel kell tárnunk, hogy ez a bizonyos problémás viselkedésünk miben gyökerezik, milyen funkciót tölt be az életünkben. Mi az a hiány, amit pótolni akar. Mi az a belső szükséglet, amire krónikusan nemet mondunk. Miért van az, hogy, amint Keith Richards, a Rolling Stones gitárosa fogalmazott: szinte mindent megtennénk, csak hogy pár óráig ne kelljen saját magunknak lenni.

Az első lépés mindig nehéz: hogy beismerjük, hogy baj van. De ne várja senki, hogy évtizedek alatt bevésődött neurális hálózatok, viselkedésminták majd csupán attól megváltoznak, hogy mi a racionális eszünkkel beláttuk, hogy ezek rosszak. A helyükbe nekünk más, építő szokásokat, mintákat, megküzdési stratégiákat kell beépítenünk. Meg kell tanulnunk másként reagálni bizonyos ingerekre. Ez pedig nem megy egyik napról a másikra. A visszaesések sajnos gyakoriak – de nem kell, hogy tragédiának fogjuk fel őket.

Nem kell egyedül járnunk ezen az úton. Találhatunk sorstársakat. Találhatunk segítő szakembereket. Kereshetünk a magunk számára megfelelő módszereket – 12 lépéses vagy más filozófiájú gyűlések, hozzátartozói csoportok, terápiás közösségek, a legkülönfélébb módszerekkel dolgozó csoportos és egyéni pszichoterápiák, jóga, meditáció, tánc, dráma – kinek mi jön be. Bármennyire is személyesnek és egyedinek is tűnjön az a speciális gödör, amiben éppen csücsülünk – valójában nem vagyunk egyedül. Az alapvető problémák, amikkel küzdünk, mindig nagyon is egyetemesen emberiek. És nincsen egyetlen egy teljesen elveszett ember sem. ❤

„Korszakok váltva váltják egymást az ezeréves magyar társadalomban,” írta Ady Endre. „De valami újra ismétlődik. A lázadás a betű ellen.”

Persze ezt „a lázadást a betű ellen” nem szó szerint kell érteni, hiszen ez a bizonyos lázadás, amiről Ady beszélt, már Ady korában is elsősorban betűvel folyt a betű ellen. Becsmérelték, gúnyolták eleget a korabeli sajtóban. Ami Ady számára a „betű” – az több a leírt, nyomtatott, képernyőre bepötyögött betűnél. Ady betűje nem más, mint maga a szellem. A művelődésre, a kreativitásra, a felfedezésre, az intuícióra, az önismeretre, az önreflexióra és az önkritikára való képesség.

A betűnek ezt a szellemét, paradox módon, a leginkább pont üres, semmitmondó, tudálékos, középszerű, gyűlölködő, megbélyegző, hízelgő vagy sárdobáló betűkbe lehet belefojtani.

„A betű öl, a szellem éltet,” mondta már Pál apostol is.

A görög nyelvben a betű – gramma. Tinta a papíron. Önmagában semmi: egészen addig, amíg az emberi elme értelmet nem ad neki. Összekapcsolja, szavakat, mondatokat képez belőle és azoknak jelentést ad. És még ha van is jelentése a leírt betűnek, gyakran az is lehet csupán semmitmondó és felszínes fecsegés. Esetleg embertelen vagy éppen embernyomorító bürokratikus rendszerek által gyártott „kartoték-adat”. Jelölhet puszta pénzügyi tranzakciót, szolgálhatja az egyén tárgyiasítását, elidegenítését. Jelképezhet egyén fölötti kontrollt. Esetleg tekintélyelv alapján elfogadott dogmákat.

A betű, a gramma, akkor képvisel igazán értéket, akkor válik igazán élővé, ha a szellem – görögül: pneuma – átitatja.

Az ilyen betű – a szellem betűje – sosem merev. Mindig van benne valami játékos szabadság és kreativitás. Meri megkérdőjelezni a tekintély elvén elfogadott állításokat. Elvei vannak, de nem dogmái. Nem fél elismerni azt sem, ha nincs igaza. Nem hízeleg, hanem feltárja a valódi mögött az igazat. Nem a fecsegő felszín, hanem elhallgattatott mély köti le a figyelmét. Kétszer is felháborodik: egyszer, amikor az egyes embert igazságtalanság éri, és másodszor azon is, ha ezt cinikus vállrándítás és apátia kíséri. Nem merül bele a parttalan panaszkodásba, hanem feltárja a közös cselekvés útjait.

Ezért aztán a szellem – a betű – mindig veszélyes. Veszélyes azokra, akik egy látszólag szilárd, de belülről korhadó felépítmény sáncai mögött állnak. Akik kiváltságaikat őrzik. Akik azt hiszik, hogy mindent és mindenkit kilóra megvásárolhatnak. Vagy ha nem, akkor földbe taposhatnak. A buzgó inkvizítorokra, az ájtatos-harcos erkölcscsőszökre, a mások felett kapott hatalom ízétől megrészegedett házmesterekre, a hatóság tekintélyétől mámoros bürokratákra. Lázadnak minden ellen, ami betű – ami szellem.

Korszakok váltják egymást – de ez a lázadás marad.