Hú gyerekek. Emlékeztek még a napra 2022-ben, amikor az ország narancssárgába, a lelkünk meg éjszakába fordult? Na, ez most itt annak az antitézise – a szöges ellentéte. Kollektív gyógyulás. Én egyébként megálmodtam, hogy ez lesz. Már évekkel ezelőtt. Mármint a NER bukását. Spontán népünnepélyek az utcán. Dudáló autók. Táncoló, ünneplő tömegek. De be kell valljam, hogy a valóság még a legvadabb álmaimat is felülmúlta. Azt hiszem, jól tették azok a külföldön élő barátaim, akik erre az alkalomra hazalátogattak – mert ilyet az ember az életében többnyire csak egyszer-kétszer él át. Egy történelmi pillanatot, amikor megmozdul a sokat alvó magyar nép. 1848 március 15-én, 1956 október 23-án úszhatott hasonló eufóriában a pesti utca. Valahogy mintha mindenki mellkasáról mázsás súly esett volna le, amit évek óta, ráadásul észrevétlenül cipelt. Könnyedebben léptünk – könnyedebben lélegeztünk. Meglett felnőtt férfiak zokogtak örömükben, magukat is győzködve: „ez nem álom, vége van.” Rádmosolygott mindenki az utcán, mint egy első bálozó, aki bevette élete első ekitablettáját, miután az országa nyert a foci VB-n. Vajon hány napig fog még tartani, amíg elhisszük, amíg felfogjuk, amíg megértjük, hogy mi történt? Azt tudtam, hogy nagyon le voltunk fojtva az elmúlt 16 évben. Ha valakit, hát engem ütöttek eleget. Voltak sötét pillanataim, amikor ez a vágyott jövőbeli pillanat adott erőt. De valóban megtapasztalni, megélni azt, hogy MENNYIRE, és hogy milyen sok más ember érezte belül ugyanazt, amit te – átélni, hogy nem vagy egyedül, hogy sokan vagyunk: ez valami frenetikus közösségalkotó élmény volt. Vagy úgy is fogalmazhatnék, minden pátosz nélkül: nemzetalkotó. Mert minden újabb nemzedék újraírja azt, hogy mit jelent szabad magyar embernek lenni. És a mostani önfeledt utcai ünneplés, ahol a kormány-monopóliumból visszaszerzett nemzeti jelképeket soha nagyobb egyetértésben, nagyobb kölcsönös büszkeségben nem lobogtatta, hordozta még baloldali és jobboldali, meleg és heteró, ateista és keresztény magyar – identitásformáló jelentőséggel bírt. Végre nem kell szemlesütve járnunk Európában, szekunder szégyentől roskadozó behúzott vállal. Tavasz van, Magyarország él és élni akar. Végre újra büszkén lehetünk magyarok. Szabad magyarok. Még leírni is gyönyörű. Láttam egy lányt az utcán, aki valóságos eufóriában kiabálta: „Szabad Magyarország! Szabad Magyarország!” Ízlelgette. Próbálgatta. Milyen ismeretlenül ismerős ízes, zamatos jelzős szerkezet. Hát igaza van. Ízlelgessük mi is: sza-bad Ma-gyar-or-szág. Még nincs itt, a sült galamb nem hullik a szánkba – de az ajtó nyitva, és már csak rajtunk múlik, hogy beinvitáljuk, meghívjuk. Higgyünk benne! Mondjuk ki együtt, hangosan: Szabad Magyarország! Bátrabban, srácok, lányok! SZABAD MAGYARORSZÁG! fotó: Szajki Bálint/24.hi

Ó jaj. Megvan nektek, ahogy az Ördög (Robert De Niro) ezt mondja az Angelheart című film fináléjában, amikor a főhős (Mickey Rourkey) rájön, hogy valójában ő a főgonosz? Már tudja, de még tagad. Mert retteg az igazságtól. Hát valami hasonlót érzek, ahogy ezt a megfáradt, kiábrándult, saját önáltató hazugságaiba reménytelenül belegabalyodott, saját hatalmához görcsösen ragaszkodó vezért nézem. Egy bűvész, akit egykor ünnepelt a közönség, de ma már bohócnak se menne el. Utolsó felvonás. Utolsó kör a kocsmában. Még egy feles, mielőtt ki kell menni a füstös italmérésből a józan másnaposság hideg fényébe. „A fölébredés – igaz – elviselhetetlen szenvedéseket okoz,” írja Csáth Géza. „És a szenvedések soká tartanak. A világosság reggel harsogó akkordokban dübörög végig az utcákon. És az ablakok tejüvegje meg a színes függönyök nem védenek ellene, mert bántó, recsegő, ritmusos lármájával áthatol mindenen, és követelően hí.” Közeledik az igazság pillanata. Hát nem irigyellek. Ahogy a rehabokon mondják: nehéz felépülést kívánok!

Ahogy ma beléptem az országba, mintha tapintani lehetett volna a feszültséget: itt egy nép vár lélegzetét visszafojtva. Rémes végzetet félve, változást remélve. Valahogy mintha az égre lenne írva, nagy piros betűkkel, hogy történelmi időket élünk. Egy olyan döntés küszöbén állunk, ami akár évtizedekre meghatározhatja az ország sorsát: Európa vagy Közép-Ázsia. Zsarnokság vagy szabadság. Borzasztó frusztráló belegondolni, hogy mennyire nem fair ez az egész választási rendszer – ahogyan a kollektív döntést hozzuk. Hogy mennyi csapdát, buktatót építettek bele egy olyan pályába, ami szemérmetlenül lejt. És hogy hány olyan ember fog szavazni, aki egyáltalán nem méri fel a döntése valódi súlyát. Felszínes benyomások és buta hiedelmek alapján húzza be az x-et. És mégis, az ő szavazata ugyanannyit ér, mint a tiéd, aki gondosan átgondoltad és mérlegelted a döntésedet. És persze ott vannak a mindenszaristák, akik talán el se mennek szavazni: az ő felelőtlenségük a te életedre is hatással van. De ha visszatekintünk a történelmünkre, akkor meg kell állapítanunk, hogy az eddigi történelmi vízválasztókhoz képest ez még mindig sokkal korrektebb és békésebb lehetőség a változásra: szuronyok és tankok helyett legalább most „csak” trollfarmokkal és álhírekkel, propagandával, bérszavazókkal és csalásokkal próbálják elfojtani a szabadságunkat. Én most már minden bizonytalanságom és gyanakvásom ellenére is szeretném hinni, hogy ez kevés lesz. Mert annyira kell ennek az országnak a változás, mint az elcsigázott sivatagi utazónak egy korty hideg víz. (kép: Nagyszalonta, Arany János emlékmúzeum)

Tegnap részt vettem a 7. Mentés másként konferencián itt Kolozsváron, a nagy múltú Apáczai Csere János Líceumban (gimnáziumban). A rendezvény, amelyen főleg erdélyi magyar pedagógusok vettek részt, a cselekvőképesség témája köré épült: a közösségi szerveződés lehetőségeit vitatta meg egy diszfunkcionális oktatási rendszerben. Mert az oktatási rendszerrel nem csak Magyarországon vannak alapvető problémák: itt, Romániában is a társadalmi egyenlőtlenségek és igazságtalanságok tükröződnek benne. Alapvetően azt tapasztaltam, hogy az erdélyi magyar pedagógusok nagyon hasonló problémákkal küzdenek, mint magyarországi társaik: az oktatási rendszer a mennyiségre törekszik a minőség helyett, az oktatás a múltra készíti fel a gyerekeket, nem a jövőre, és nem mindig szolgálja a társadalmi mobilitást, a szakma általános megbecsültsége pedig alacsony. Mondjuk ebben nincs semmi új: már a névadó Apáczai Csere János így írt a 17. században: „Olyan időben születtünk, mikor a legnagyobb tudatlansággal szemben a bölcsesség és ennek tanítói egy batkára sem becsültetnek. De azon kétségbe kell-e esnünk? El kell-e hagynunk az iskolát? Számba sem kell venni a jövendőt? Nem! Gyalázaton és szégyenen keresztül az erényre kell törekedni.” A Mentés másként pedagógia csapat tagjai, a kritikai pedagógia híveiként, hosszú évek óta próbálnak egy olyan alulról jövő hálózatot szervezni, ami tanár és diák rendszerszintű kiszolgáltatottságának ellenszere lehet. A kritikai pedagógia egy olyan nevelési-oktatási irányzat, amely nemcsak tudást akar átadni, hanem azt is vizsgálja, hogyan kapcsolódik a tudás a hatalomhoz, az egyenlőtlenségekhez és a társadalmi igazságtalanságokhoz. A konferencián többek között két rendkívül érdekes műhelybeszélgetésen vehettem részt. Az egyiket Abrudbányai Melinda szociális munkás tartotta és a családon belüli erőszak felismerését, kezelésének módszereit, eszközeit beszéltük meg az iskolában. A másikon pedig a resztoratív (helyreállító) konfliktusmegoldás módszereinek iskolán belüli alkalmazását vitattuk meg. Mindkettő iszonyú hasznos és hiánypótló: kötelezővé tenném a tanárképzésben, és bevezetném az oktatási rendszerbe is. Nem igaz, hogy a pedagógusok eszköztelenek lennének a leszakadó, a sorból kilógó, az antiszociálisan viselkedő tanulók, az akár erőszakos konfliktusok, bántalmazások kezelésében. Helyesebb lenne úgy fogalmazni, hogy a rendszer eszköztelenségben tartja őket. Nem igaz, hogy a leszakadó iskolákban már csak az „iskolaőrök” segíthetnek. Mert az eszközök megvannak. Emberséges, hatékony eszközök. Már évtizedek óta. Tudjuk, mi működik, és mégsem használjuk. Ez a durva. Ezekről a kérdésekről beszélgettünk azon a kerekasztal beszélgetésen is. Nagy megtiszteltetés, hogy engem is meghívtak, és örömmel kellett tapasztalnom, hogy egy csomó erdélyi magyar figyeli és értékeli a munkánkat.

Itt Kolozsváron sikerült két nap alatt is nagyon sok benyomásra szert tennem. Egy dinamikus magyar ellenzéki értelmiségi közösség van itt, az Egyenlőbb Erdélyért Mozgalom, ennek számos tagjával sikerült személyesen is diskurálnom. Hát nem: a magyarországi sztereotípiákkal szemben nem mindenki agymosott Fidesz-szavazó itt Erdélyben. Itt is megfigyelhetők hasonló megosztottságok életkor, iskolázottság stb. szerint, mint nálunk. Az tény mondjuk, hogy azoknak a többsége, aki szavaz a magyarországi választáson, a Fideszre szavaz, és a legtöbben, akik nem értenek egyet a Fidesz politikájával, nem szavaznak. Ez nem éppen szerencsés persze, de érthető az ő szempontjukból. Eléggé együtt tudok érezni az erdélyi magyar liberálisokkal/baloldaliakkal: itt ez egy dupla kisebbségi szerep. Egyrészt kisebbségi vagy egy román többségű társadalomban, másrészt kisebbségben vagy a saját kisebbségeden belül is. Ahol gyakran éppúgy lehazaárulózzák, aki nem Orbán-hívő, mint nálunk. Az Egyenlőbb Erdély aktivistái próbálnak őrködni a választás tisztasága fölött, megfigyelőket küldenek, hogy leleplezzék a levélszavazatok körüli csalásokat. Amik egyébként valóban vannak: bár azon lehet vitatkozni, hogy a jelentőségük mekkora. Én azt gondolom, hogy jóval kisebb, mint amit mi magyarországiak gyakran hajlamosak vagyunk nekik tulajdonítani. Tegnap este a Planetárium nevű ikonikus magyar klubban való sörözés/fröccsözés közben kiderült, hogy a kolozsvári magyarok legalább olyan izgalommal és várakozással tekintenek a magyarországi választások elébe, mint mi. És legalább olyan részletekbe menően követik a híreket. Hiszen az ő életükre is befolyással van: az a monolitikus rendszer, amit a Fidesz itteni szatelit-pártja, a NER-által szőrőstől-bőrőstől felfalt RMDSZ létrehozott, éppen annyira nyomasztó a számukra, mint amennyire a számunkra odahaza a NER maga. A klientalizmus, a politikai lojalitás alapján osztogatott pénzek, a másként gondolkodók kirekesztése: ezzel szembesülnek nap mint nap. Én azt gondolom egyébként, hogy jelenleg nem csak Magyarország szorul megújulásra, de egyben az a viszony is, amit mi, magyarországiak, a határon túli magyarsággal kialakítottunk. Ez nem csak a NER-es világ felszámolását igényli, de egyben azt is, hogy végre ne úgy tekintsünk Erdélyre, mint valami múzeumra vagy skanzenre. Sem pedig úgy, mint agymosott, múltban ragadt nacionalisták gyülekezetére. Itt egy élő, pezsgő magyar közösség van, írókkal, művészekkel, aktivistákkal, szakemberekkel, kutatókkal – akik éppúgy a 21. század kihívásaira keresik a válaszokat, mint mi. Több versengő Erdély van – mint ahogy több versengő Magyarország is létezik párhuzamosan. Nem fizikálisan, geográfiai vagy politikai értelemben, hanem az elképzeléseinkben, a vágyainkban, a vízióinkban. Élő kapcsolatot kell keresnünk és találnunk egymással. Ami persze magában foglalja a románokat is. Az egyik legriasztóbb trend, amit itt tapasztalok, az, hogy milyen kevés kapcsolat van magyarok és románok között. Az anyanyelvi oktatás jó dolog, de a párhuzamos iskolarendszer egyben el is szigeteli egymástól a két népet: kevesebb barátság, kapcsolat szövődik köztük. Ritkák az olyan asztaltársaságok, ahol románok és magyarok egy asztalnál vitatkoznak a közös ügyeinkről. Nagy változások előtt állunk – történelmi időket élünk, és a felelősségünk is nagy. Ahogy József Attila írta: rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.

A kolozsvári házsongárdi temetőben barangolni valóságos zarándoklat: a gyökerek felfedezése. Kapcsolódás egy időn túli dimenzióhoz, ahol a magyarság nagy gondolkodó, változtató elméinek jelenléte szinte tapintható. A magyar Père Lachaise, ahol moha alatt pihennek a hősök. Apáczai Csere János. Misztótfalusi Kis Miklós. Brassai Sámuel. És sokan mások. Nem tűntek el: velünk vannak. Bennünk munkálnak. És várják, hogy megidézzük őket. Nem a spiritualista szeánsz értelmében, hanem abban az értelemben, hogy segítségül hívjuk őket napjaink válságának kezelésében. Hogy transzcendens perspektívát nyújtsanak nekünk a hétköznapi szürke gondjaink közepette is. Mi, akik liberálisnak, esetleg baloldalinak, progresszívnek stb. tartjuk magunkat, gyakran legyintünk az olyan jelzős szerkezetek hallatán, mint „nemzeti hagyomány”. Forgatjuk a szemünket: ez már megint biztos valami nacionalista bullshit. Valaki mindjárt elkezd itt zsidózni is – indul be a reflex. Sajnos még egy olyan terület, amit a kollektív történelmi traumák miatt eltaszítunk és átengedünk ahelyett, hogy szembenéznénk vele és kiaknáznánk, mint erőforrást. A házsongárdi temetőt járni: újrafelfedezni, hogy mit jelent magyarnak lenni a 21. században. Egy olyan közegben, ahol magyarnak lenni immár kisebbségi identitás, ez különösen hasznos archeológiai vállalkozás. Feltárni, mit jelent haza és haladás. Nem nacionalista melldöngetést, nem soviniszta gyűlölködést és arroganciát. Hanem felismerni, hogy részei vagyunk valami nálunk nagyobbnak. Egy láthatatlan kapcsolati hálónak, egy leszármazási vonalnak, nem az etnikai, de a szellemi értelemben. Az ősök felé fordulni: a hála és alázat gyakorlása. Nem vagy egyedül. Soha nem is voltál. (házsongárdi jegyzetek)

Szerintem nem vagyok egyedül, amikor némi kajánsággal várom, hogy mit fognak kezdeni a NER bukása után a társutas értelmiségiek. Avagy azok a hontpolgárok, akik egyenként, jobb meggyőződésük ellenére kéredzkedtek fel a rendszer szekerére, hogy aprópénzre, hírtv interjúkra, atv műsorra, haknira stb. váltsák az értelmüket. Mert azt meg kell mondani, hogy nem hülye gyerekekről van szó. Ők nagyon is tudták, tudják, hogy mi ez a rezsim, és hogy ők mire vállalkoznak. Hosszú távú karrier-döntést hoztak, amikor elköteleződtek. Persze úgy váltak a kormánysajtó üdvöskéivé, hogy mindeközben megőrizzék az ő nagy középen- és különállásuk illúzióját. Egyfelőlmásfelől, de valahogy mégis mindig sikerül úgy megnyilatkozni, hogy éppen véletlenül a rendszert szolgálják ki. Valahogy mindig sikerül sokkal jobban utálni a libsi ellenzékieket, mint a kormányt. Még akkor is megtalálják a szálkát a szemében, amikor éppen a földbe döngölik bele a kormány szeméből kilógó gerendával. Ők azok az udvari libsik és házi balosok, akiket azért tart a NER, hogy lehessen rájuk mutogatni: na látjátok, ezek már tudják, honnan fúj a szél. Azt hitték, hogy ez a rendszer még évtizedekig itt marad velünk. De ha most változás lesz, akkor két szék között a földre kerülnek. Elfogy majd körülöttük a levegő. Megszűnnek a haknimeghívások. Nem csurran-cseppen többé. Ó jaj. Ott lesz sírás és fogak csikorgatása.

Kolozsváron nem járhat-kelhet anélkül a magyar utazó, hogy ne bukkana lépten-nyomon olyan emlékhelyekre, ahol érdemes főt hajtani nemes ősök, példaképek előtt – így például Márton Áron püspök szobránánál. Az ember tisztelhet olyan embereket is, akiknek nem osztja a világnézetét, a hitét – ő ilyen a számomra. Ha kellett, felszólalt magyarokért – de zsidókért, románokért, szlovákokért is. Aki kisebbségben volt, akit üldöztek. A holocaust idején, mikor a legtöbb keresztény vezető lapított, ő bátran felszólalt a zsidók érdekében. És amikor a sztálinista rezsim próbálta bedarálni az egyházat, ő vállalta a börtönt is, de nem adta be a derekát. Az egyházban nem csak megalkuvók voltak, hanem ilyen vezetők is: akik bátran szembeszálltak az elnyomó hatalommal. Folytatták Ambrus, Milánó 4. századi püspöke hagyományát, aki megtagadta Theodosius császártól, hogy belépjen a templomba, miután az nem volt hajlandó elítélni a thessaloniki mészárlást. „Az emberrel való sorozatos visszaélések indították a világot, hogy főként a második világháború után figyeljen az ember jogaira és méltóságára,” írja Márton Áron. „A hívő embernek Isten gyermekét és saját testvérét kell meglátnia embertársában, akkor is, ha másképpen gondolkozik, mint ő, más nyelvet beszél és talán mások a vágyai, célkitűzései. […] Csak úgy fogjuk elkerülni a még mindig fenyegető háborús veszedelmeket, […] ha őszinték vagyunk egymáshoz, nem félünk egymástól és kölcsönösen segítjük egymást életfeladataink teljesítésében.”

Itt van ez a többkulcsos (progresszív) adózás: a kormány folyamatosan riogatott vele. Szinte politikai tabuvá vált a politikában, mint az ukránok mellett kiállni. Mégis, a 21 kutatóközpont szerint a magyar lakosság többsége ennek ellenére is támogatja az ötletet. Az EU legtöbb tagállama már a többkulcsos adózás felé mozdult el, Magyarországon meg a gazdagok egyre kevesebb adót fizetnek. Én szerintem ez mutatja azt, hogy egyáltalán nem kell parázni attól, hogy akár szögesen szembemenjünk a kormány hazugságpolitikájával. Akár drogpolitikai kérdésekben is. Ha az embereknek elmagyarázzák, hogy miért jó a tűcsere, miért nem jó a droghasználók kriminalizálása, miért kell befektetni a korszerű megelőzésbe – akkor ezeket is támogatnák. Csak következetes társadalmi edukációt kellene folytatni, és nem pedig félelemkeltő dezinformációs kampányt. Én úgy látom, hogy az ellenzék túl sokszor riad el „rizikós” témáktól, és engedi át azokat a kormánypártnak. Vagy éppen próbálja azt túllicitálni demagógiában és rendpártiságban. Ahelyett, hogy kialakítana egy bátor, inspiráló víziót, és következtesenen érvelne, edukálna mellette.

Ma levezettem Pestről a Királyhágón keresztül Kolozsvárra, ahol egy konferencián veszek részt. Magammal hoztam a szüleimet is, hogy szétnézzenek a városban. Az út egyben időutazás is volt. Sok éve nem jártunk errefelé, bár régebben gyakran megfordultunk Erdélyben. Az anyai nagyapám ugyanis székely volt, még mindig élnek Marosvásárhelyen rokonaink. A legkorábbi emlékem, amikor egy kispolszkival vágtunk neki öten a hosszú útnak a 80-as évek elején, amikor még javában dúlt Csau diktatúrája. Akkori szemmel Románia Magyarországhoz képest sokkolóan le volt pukkanva: üresek voltak a boltok, borzalmas állapotban voltak az utak, és mindent belengett a paranoia légköre. Szürreális orwelli plakátok mindenfelé. Aztán a helyzet fokozatosan megváltozott: Románia felzárkózott. Amikor a legutóbb Erdélyben jártam, annak is már jó pár éve, már egyáltalán nem volt kontrasztos az itteni valóság. Ma pedig megdöbbenve fedeztem fel, hogy a helyzet megfordult. A tájak ismerősek, de mégis minden más. A határ magyar részén borzalmas minőségű utak, házak, majd a román határátkelő után pöpec minőségű asztfalt, kátyú egy szál se. Minden épül-szépül, látványosak az EU-s pénzből finanszírozott beruházások, fejlesztések. És most a magyar oldalon vannak szürreális orwelli óriásplakátok. És bennem nőttön nő a frusztráció: vajon mikor húzott el mellettünk így Románia – vagy úgy is mondhatnám, Európa? Észre se vettük, mint a fazékban főzött béka. Úgy lemaradtunk egy kanyarban, hogy már nem is látjuk az élbolyt. Jó tanulóból bukdácsoló diákok lettünk. A Jóisten irgalmazzon azoknak, akik ezért felelősek. Mert ha a propaganda ópiumának mámora elmúlik, és a másnaposság józan pillanatában a nép felismeri, hogy mi is történt itt valójában, akkor kevésbé lesz megbocsátó hangulatban. (note to myself)