– Jónapot kívánok, köszöntöm a királyi tévé műsorában Dr. Hakapeci Tihamér agrometeorológust. – Jónapot, köszöntöm a nézőket! – Hakapeci úr, ön a legutóbbi cikkében arra hívta fel a figyelmet, hogy Magyarországot az elsivatagosodás fenyegeti. – Az elsivatagosodás talán drasztikus kifejezés, de tény, hogy a klímaváltozás miatt egyre gyakoribb és hosszabb aszályok, jelentős talajvízcsökkenés várható, ami a mezőgazdaságra is… – Na most bocsánat, hogy közbevágok, Hakapeci úr, de bizonyára látta, hogy eközben az agrárminiszter kijelentette, víznagyhatalom vagyunk. És Magyarországnak inkább egy vulkánkitörésre kell a leginkább felkészülnie. – Ez nonszensz, Magyarországon már évmilliók óta nem volt számottevő vulkánkitörés… – Mondja ezt ön, de közben a kormány által alapított Vulkánkitörés-elhárító Hivatal, a VEH vezetője, Pestisrác Mihály azt nyilatkozta, hogy a bármelyik pillanatban kitörhet egy tűzhányó a Bakonyban. – Na de kérem, Pestisrác úr nem is szakértője a témának, ő valójában autószerelő volt korábban… – A VEH szerint viszont az ön szakmai függetlensége kétséges, hiszen a sajtónak kiszivárogtatott videó-felvételek szerint ön együtt kávézott Kovács Ernával, akinek az unokatestvére Soros Györggyel kezet fogott. Talán tagadja? – De hát ennek semmi köze… – Tagadja? – Dehogy tagadom, de mint mondtam, ennek semmi köze… én itt a vízgazdálkodásról jöttem… – Értem, szóval nem tagadja. És azt tagadja vajon, hogy egy vulkánkitörésnek katasztrofális hatásai lennének mind emberéletben, mind gazdaságilag? – Nyilván ha lenne egy vulkánkitörés, az borzasztó lenne, de hát ennek a gyakorlati esélye a nullához közeli. – Magyarul nem nulla. Tehát elismeri, hogy van vulkánkitörésre esély, mégsem tartja ezt komoly problémának. – De könyörgöm… – Mondja el, kedves Hakapeci úr, miért kritizálta ön a kormány által a vészhelyzetre tekintettel benyújtott vulkánkitörési alap létrehozásáról szóló rendeletet? Talán lávapárti ön? – Micsoda? Ez felháborító… – Sajnos lejárt közben a műsoridőnk, köszönöm, hogy elfáradt a studióba, és elmondta a gondolatait a vízgazdálkodás problémáiról. A kedves nézőknek is köszönöm, hogy velünk tartottak – és ne feledjék, a Híradó után a Mozaik című műsorban Cserép Károly régésszel beszélgetünk Pompei pusztulásáról, majd levetítjük a Dante pokla című amerikai katasztrófafilmet Pierce Brosnannal. Maradjanak velünk!

Hazánkat egy drogfogyasztó párt készül vezetni – mondja Kocsis Máté. Gagyog s ragyog. Én az égre nézek: vajon nem akar leszakadni? Nem akarja végre maga alá temetni ezt az egész képmutató, álszent, kettősmércés társaságot az ibizai luxusklubban szipogó Habonnyal, a chemszex partiról menekülő Szájerrel, a bódult izzadtságban bambuló Deutsch Tamással és a mindennek ellenére felemelt mutatóujjal prédikáló idióitáival együtt? Hogy nőhetett emberek arcán ennyire vastagra a bőr? Hogy lehet még képük folyamatosan játszani itt az erkölcscsőszt, miközben egy egész ország tocsog a pálinkában? Miközben éppen ők verték szét az addiktológiai ellátórendszert? Miközben éppen most láthattuk egy dokufilmben, hogy a szegénynegyedekben kristályfüggő nyomorultakat zsarolnak szavazásra? (költői kérdések a drogriporteren)

Tényleg nem érted, hogy miért ilyen dühösek ezek a fiatalok, akik ellened tüntetned? Hát elmagyarázom neked! Azért, mert miközben az ország harmadának kilóg a segge a rongyos gatyából, rohadnak az iskolák és kórházak, késnek a vonatok és a gyermekvédelmi rendszerben tömegesen erőszakolják a gyerekeket, addig te és a haverjaid dőzsöltök a közpénzből lopott luxusban. Mert leépítettétek a jogállamot, a szabad sajtót és a nyilvánosságot. Ellehetetlenítitek a civil társadalmat, bezárjátok a klubokat. Könyveket fóliáztok, vegzáljátok a tiniket fű miatt, miközben nyakaljátok a pálinkát, vagy szippantjátok a kokaint. Nyomasztó provinciális urambátyám rendszert építettetek, amiben csak az érvényesülhet, aki lojális a maffiához. Kiiktattatok minden olyan féket és ellensúlyt, leromboltok minden olyan platformot, teret, ahol ezek a fiatal emberek értelmes módon becsatornázhatják, kifejezhetik a véleményüket a Hatalommal szemben. Hosszú évekig vetted őket teljesen hülyére, azért. És mert ezek a fiatalok a saját, főleg agymosott nyugdíjasokból álló csápolóiddal szemben elég tájékozottak ahhoz, hogy közben lássák: Európa úgy húz el mellettünk, mint ferrari a trabant mellett. És borzasztóan frusztrálja őket, hogy Nyugatra kell költözniük, ha jól, szabadon akarnak tanulni, dolgozni, élni. Tényleg csodálkozol, hogy dühösek? Dühösek vagyunk mind. Amikor kirabolsz, megalázol és még hülyére is veszel egy népet, akkor ne csodálkozz, ha csak a düh marad neki. Azt mondod, dühre, gyűlöletre nem lehet jövőt építeni. Na látod, ebben történetesen egyetértünk. Csak éppen te vagy az, te képmutató rikácsoló, aki hosszú évek óta permanens pszichózisban tartasz egy országot az ezermilliárdokból fenntartott propaganda-gépezeteddel. Én a helyedben nem hergelném tovább ezt a népet. Nem próbálkoznék semmi trükkel, puccsal, semmi Reichstag-felgyújtás szerű aljassággal, hogy hatalomban maradj. Különben rá fogsz jönni arra, hogy nem tőlem és a hozzám hasonló jogvédő értelmiségiektől kell tartanod a leginkább. Ennek a népnek sokáig birkatürelme van, de azért láthattuk már a történelemben, hogy milyen akkor, amikor „fölkel és nem kér, de vesz, ragad”. Én nem szeretném ezt megélni. Neked sem ajánlom.

Ha van mesekönyv, ami a családunkban már generációk óta változatlanul lenyűgöz kicsiket és nagyokat, akkor az a Vidám mesék Szutyejevtől. Ez az a könyv, amiből a kislányomnak leggyakrabban mesélek elalvás előtt. Nem csak az egyszerű, de frappáns történetek és a gyönyörű rajzok miatt – amelyek éppúgy rabul ejtik a mai gyerekek képzelőerejét, mint annak idején a miénket. Hanem azért is, mert minden egyes történetnek van valami érdekes, népi bölcsességbe ágyazott tanulsága. A gyenge a furfangjával túljár az erős eszén. A felfuvalkodottság elnyeri büntetését, akárcsak a felelőtlenség. A kicsik összefognak és nagy dolgokra képesek együtt. Az egyéni önzés helyett a megosztás, a pazarlás helyett a takarékosság térül meg. Mintha csak kedvenc társadalmi forradalmár hercegem, Kropotkin tanításait illusztrálta volna a szerző a kölcsönös együttműködés evolúciós előnyeiről. Már írtam ezen az oldalon is a meseolvasás előnyeiről: az a szülő, aki azt hiszi, hogy helyettesíti ezt azzal, hogy betol neki valami villódzó új rajzfilmet a netflixen, nagyot téved. A passzív képernyőzéssel szemben (amit érdemes minimalizáni) ez a fajta szülő-gyerek interakció ezerszer többet ér. Szókincs. Szövegértés. Figyelem. Impulzuskontroll. Együttérzés. Perspektívaváltás. Egy csomó fontos képesség, amik elengedhetetlenek ahhoz, hogy biztonságosan kapcsolódó, jól boldoguló ember legyen majd ebben az új, ezer csapdát tartogató világban. Szóval kedves szülők: olvassatok sok jó minőségű mesét! ❤

Szókratész úgy maradt meg a kollektív emlékezetben, mint egy méltóságteljes és köztiszteletben álló bölcs. Nem éppen úgy, mint ahogy ez a kép mutatja: amint éppen a felesége, Xanthippe egy rosszul elsült házastársi vita után vizet önt a fejére. Xanthippe a „házsártos feleségként” vonult be a kollektív emlékezetbe – pedig teljesen érthető a nő perspektívája: ugyanis nem díjazta túlzottan, hogy a férje naphosszat csak filozofálgat ahelyett, hogy valami „tisztességes” munkát végezne és segítene neki a mindennapi gondok elhárításában. Szóval Szókratésznek nem ment túlzottan jól az, amit manapság magánélet és munka egyensúlyának hívunk… Ma már hajlamosak vagyunk úgy visszatekinteni a múlt meghatározó gondolkodóira, mint akik mentesek voltak mindattól a mindennapi egzisztenciális bizonytalanságtól, ami minket kínoz. Mintha ők valamiféle tisztán spirituális lények lettek volna akik nem követtek el hibákat és ne szorongtak volna azon, mi lesz holnap. Pedig Szókratésznek élete során a rossz házassága mellett rengeteg egyéb emberi konfliktusa és problémája is akadt. Egy rendkívül turbulens időszakban élt, amikor a peloponésszoszi háború éppen kifordította Athén politikai valóságát a sarkaiból. Ő maga is szolgált katonaként, nem volt ismeretlen számára, hogy az élete veszélyben van. És már mint filozófus rengeteg konfliktusa volt: a Hatalom nem nézte jó szemmel, hogy megkérdőjelezett egy csomó hagyományt és konvencionális igazságot. A fiatalságot megrontó destruktív alaknak tartották. Egy olyan válságos időszakban, amikor eluralkodott a gyankvás és bűnbakkeresés. Szókratész pedig, aki kétségkívül bölcs filozófus volt, gyakorlati diplomáciai érzékkel alig rendelkezett. Ez végül az életébe került. A görög filozófusok életideálja – az eudaimónia, avagy a jól, erényesen élt élet – nem a „gondtalan élet” szinonímája volt. Mint amit a reklámok vagy a közösségi média beállított, idealizált képein láthatunk. Hanem arról szól, hogy miként lehet a folyamatosan ránk ömlő gondok, a kicsinyes napi konfliktusok ellenére értelmet és jelentést találni az életünkben. A jó élet nem kényelmes és gondtalan. A boldogság nem egy állandósult eufória. Ahogy a szeretet sem egy érzés – hanem képesség, ami fejlesztésre szorul. Mégis, ahogy Szókratész mondta: az önvizsgálat nélküli élet nem érdemes az élésre. Az eudaimónikus élet pedig egy jóval mélyebb szinten ad elégedettséget.

Miért van az, hogy soha nem érezzük igazán elégedettnek magunkat? Miért keresünk újabb horizontokat, amikor már elértünk valamit? Miért nem tudunk megnyugodni a sikerben? Ha biológiai lényként tekintünk magunkra, ebben semmi meglepő nincs. Evolúciósan arra vagyunk „kódolva”, hogy ne statikus elégedettségben, hanem egyfajta produktív nyugtalanságban éljünk. A „természetben” – egy olyan világban, ahol folyamatosan az éhínség fenyegetett, és ahol könnyen meghalhattál, mielőtt még utódot nemzel – ez biztosította a túlélésünket és a faj fennmaradását. Arra vagyunk berendezkedve, hogy folyamatosan törekedjünk, versengjünk, igyekezzünk – éberen és nyugtalanul fürkésszük a környezetünket, és ne nagyon dőljünk hátra elégedetten. Mert éppen az ilyen (ál)nyugalmi állapotokban csaphatott le ránk egy barlangi oroszlán. És ha van mit enni: akkor faljuk be, mert lehet, hogy holnap már nem lesz mit enni. Ma, a bőség fogyasztói társadalmában e túléléshez fontos ösztöneink gyakran válnak önpusztítóvá – és az elégedett élet kerékkötőivé. Az igazság az, hogy a biológiai értelemben vett természet soha nem „szánt” minket boldogságra. Arra „szánt”, hogy túléljünk addig, amíg a génjeinket továbbadjuk. De emberi lényként nyilván többek vagyunk puszta gének és sejtek halmazánál. Képesek vagyunk reflektálni saját működésünkre – és bizonyos értelemben meghaladni azt. Biopszichoszociális, sőt, spirituális lényekké váltunk. Sőt, ha hiszünk valamiféle értelmes kozmikus rendben vagy világszellemben, akár úgy is tekinthetünk erre, mint az emberi létezés rejtett tétjére: hogy meghaladjuk önmagunkat. Arthur C. Brooks, a politikai elemzőből lett boldogságkutató szerint négy alapvető tényező járul hozzá tartós elégedettségünkhöz: 1. Jelentés az életben (hit vagy filozófiai keret) 2. Család és intim kapcsolatok 3. Barátság és közösség 4. Értelmes munka Az evolúciósan belénk kódolt ösztönök azonban gyakran éppen ezek ellen hatnak. Nem tudjuk őket egyszerűen felülírni vagy elfojtani. Amit tehetünk: jobban megismerjük önmagunkat, dolgozunk magunkon – és megtanuljuk úgy terelni a vágyainkat, hogy ne romboljanak, hanem építsenek. Hogy a szenvedélyeink ne vigyenek el, hanem irányt adjanak. És hogy a szenvedéseinket és szorongásainkat ne elnyomjuk, hanem feldolgozzuk. (note to myself)

Megnéztem ifj. Vidnyánszky Attila rendezését, a Némacsendet a Katonában. Hú. Nem gondoltam, hogy ilyen sokat el lehet mondani egy ilyen sokszor feldolgozott drámáról, mint a Hamlet, ilyen kevés szóval. Benne van ebben sok minden. A szétvert közösségek után ottmaradt fájó hiány (a díszlet nem véletlen az SZFE-t idézi). A valódi tekintélyt leromboló áltekintély pöffeszkedése. A felszín hamis nyugalma alatt kitörni készülő vulkán horrorja. A meg nem értettség és izoláció tehetetlensége. Egy traumatizált generáció néma sikolya ez. És az, hogy ezt valaki olyan rendezte, aki családilag is úgy érintett, ahogy – hátborzongatóan jó darab.

Ismerkedjetek meg Gremsberger Bertalannal – ő az, ott a kép közepén, szemüvegben, telefonálva. Éppen a feketekabátosok néven elhíresült paramilitáris csapatot szervezi, akik Orbán országjárásán próbálják „semlegesíteni” az ellentüntetőket. 2022 és 2025 között ő volt az ügyvezető igazgatója az ún. Drogkutató Intézet nevű fideszes kamuszervezetnek. Ezt elsősorban azzal a céllal hozták létre, hogy ellensúlyozza a drogpolitikai reformért küzdő valódi civilek közéleti befolyását, mint amilyen a Drogriporter. (Ami egyébként mutatta azt is, hogy kockázatként tartanak bennünket számon.) Nulla szakmai kompetencia – száz százalék lojalitás a mindenkori Főni irányába és cinikus gerinctelenség. Ez jellemzi ezeket az aranyifjakat. Akik közé tartozik egyébként az a Nagy Károly is, akiről nemrég megírtam itt én is: karrierje a Fodor-féle Liberális Párt kannabisz-legalizációs kampányától a Momentumon át a Jobbikba, majd a Drogkutató Intézetbe vezetett (hajmeresztő karrier). Szóval ilyen arcok ezek. Ha kell, akkor drogellenes „szakértők”, és cikkeket íratnak a chatgpt-vel, ha kell, akkor az utcán dulakodnak ellenzéki tüntetőkkel és tapsolnak a vezérnek. Nekik mindegy. Ahová éppen vezérli őket a Párt. Tudják, a számlájukon úgyis ott lesz a pénz a hó elején, amíg kitartanak és befogják a pofájukat. És persze amíg tart a rezsim. És most nagyon be vannak szarva ők is. Mert a rezsim szavatossága kezd lejárni. Legyetek is beszarva, Berci, van miért! kép: Somogyi Péter (szarvas) / Telex

Szánalom. Nem tehetek róla, de a leginkább ez az érzelem dominált, miközben néztem ennek a végtelenül frusztrált, megkeseredett emberkének a vergődését tegnap. Szánalmas volt, ahogy rikácsolt, mint valami önérzete romjait sepregető megszégyenült bűvész, akinek az ósdi trükkjeit már ismerik és kiröhögik az emberek. Ne értsetek félre: ebben a szánalomban semmilyen rokonszenv nem volt. Szánalom: mint amit akkor érzel, amikor látod, hogy az egykor büszke nagypapa még ott akar lenni a disznóvágáson, de már nem tudja visszatartani és berosál a gatyájába a rokonok előtt. Mert bár valószínűleg mindig is tele volt cinikus hataloméhséggel, kár tagadni, hogy volt idő, amikor még volt benne némi nagyság. Mégiscsak ez az ember volt az, aki először kimondta 56 óta nagy nyilvánosság előtt, hogy ruszkik haza, és továrisi konyec. Hát ez már nyomokban sincs meg benne. És most, lám, ezt az egykori szépreményű fiatalembert nem csak a brezsnyevi pocakja és külleme, de az egész értékrendje és jelleme is azoknak a vén szovjet trottyoknak a szintjére süllyesztette, akik ellen egykor utcára vonult. Ugyanúgy a ruszkik zsebében van, mint az MSZMP KB, ugyanúgy idegen ügynöknek bélyegzi az ellenzékét és ugyanúgy fekete kabátosokat küld rájuk, mint ahogy vele tették anno. Pont úgy pózol és dülleszt, mint annak idején Csau, aki a Kárpátok Géniuszának és a világpolitika sztárjának képzelte magát, az ellenzékét pedig maroknyi imperialista összeesküvőnek titulálta még akkor is, amikor már tömegek fütyülték ki a hadoválását. Szánalmas ez. Lehet persze ezt még itt húzni, halasztani. Lélegeztetőgépre tenni. Maroknyi gyógyszerrel szinten tartani. Fekete kabátosokkal kiverni a fogát annak, akik kiröhögi. Felvonultatni az összes bérrettegő ripacsot és pénzért haknizó celebet. De szerintem még a hívek között is sokakban ott bújkált az érzés, akik ezt a tegnapi dicstelen performance-t látták: hogy vége van. Itt valami elszakadt. ‍♂️

„Ezután majd egy kicsit lecsillapodnak a dolgok, ugye?” – kérdezi a szikla görgetése közben megtorpanó, kimerült Sziszüphosz. Egy kétszázharminc voltos idegfeszültségben élő ország kérdezi most ugyanezt. És azt is: vajon meddig lehet ezt így bírni? Lehet így élni, ilyen állandósult polgárháborús feszültségben? Ahol minden napra jut egy világraszóló botrány? Meddig lehet tűrni ezt a következmény-nélküliséget, ezt az igazság-utáni cinizmust, amivel a Hatalom mindenáron zajba akarja fojtani az igazságot? A jó hír az, hogy a választási kampánynak, így vagy úgy, de hamarosan vége lesz. Vagy vigadunk – vagy sírva vigadunk és sötét depresszióba süllyedünk (megint). Szerencsére egyre több esély van az előbbire – ezt mutatja, hogy a Hatalom egyre idegesebb, zavarodottabb, kapkod, csapkod, fekete kabátos banditákat toboroz. A tét óriási, és ennek megfelelő a feszültség is. A rossz hír azonban az, hogy a választás, akármi is lesz az eredménye, még csak egy csata a háborúban. Nem is csak arról beszélek, hogy még ha meg is buknak, milyen nehéz lesz lebontani ezt a bebetonozott rendszert. De arról is, hogy a lakosság jelentős részének az agyát olyan szinten mosták át a propagandával, hogy annak a hatásait még felmérni is nehéz lesz rövid távon, nemhogy ellensúlyozni. Talán a legőrjítőbb ez a várakozás: hogy annyiszor csalódtunk már, hogy nem merünk igazán komolyan reménykedni. Rettegünk tőle, hogy megint fejjel megyünk a falnak. És a józan eszünkkel tudjuk azt is, hogy a választás után se kezdenek el sült galambok hullani az égből. És hogy a sziklát, amit Sziszüphoszként görgetünk magunk előtt – a traumáinkkal, a szorongásainkkal, a javításra szoruló emberi kapcsolatainkkal – ezután sem fogja senki se helyettünk görgetni tovább. És mégis: ahogy közeledik a választás, a remény, ez a rakoncátlan, zabolázatlan jószág, egyre merészebbé válik. Viaskodunk vele, próbáljuk fegyelmezni: de már csak kevés meggyőződéssel tesszük. Mint a szülő, aki csak tessék-lássék utasítja rendre a csintalan gyermekét. Mert remélni akarunk. Hogy legyen már vége ennek az egész 16 éves rémálomnak. Hogy jön valami más, valami új tavasz. Ahogy Babits írta annak idején a Húsvét előtt című versében: „Legyen vége már! Aki alszik, aludjon, aki él az éljen, a szegény hős pihenjen, szegény nép reméljen.”