Széljegyzetek

Az idei új év igazi kulturális csemegével indult: a MÜPA-ban néztük meg Haydn Évszakok című oratóriumát. Először volt szerencsém Fischer Ádám karmestert élőben munka közben látni. Meg kell mondjam, lenyűgöző élmény volt. Ebbe a nem túl nagy termetű, immár a 70-es évei második felében járó emberbe annyi energia és kreativitás szorult, amit húszévesek is megirigyelhetnének. Valósággal ugrál a pódiumon, és kézmozdulatairól leginkább a spanyol polgárháború anarchista forradalmárai jutottak eszembe, amint ökölbe szorított kézzel kiáltják: No pasaran! (Nem törnek át!)

Mindig nagy hatással van rám, ahogy rengeteg ember alaposan koordinált együttműködésével összeáll egy olyan összhangzat, ami aztán az emberi lélek ismeretlen dimenzióihoz nyit utat. Ezúttal is megtörtént a csoda: Fischer kotta nélkül (!) olyan mesterien összehangolta a bécsi Concentus Musicus Wien együttes, a Magyar Rádió Énekkara és a három sztárénekes produkcióját, amitől leesett az állam.

Haydn ezen kései, érett alkotói korszakából származó zeneművének a témája: a természet és az ember. Az évszakok nagy körforgása – benne az egyes ember életének kis körforgásával. Makrokozmosz és mikrokozmosz. A vihar előtti csend, a vihar dühöngése és a természet újjáéledése vihar után. 1801-ben készült, a történelem viharai közepette: néhány évvel később Hayden házának ablakai is rázkódtak a Bécset ostromló Napóleon ágyútüzétől. Ekkor Haydn már halálos betegen feküdt otthon. Az Évszakok volt az egyik hattyúdala. Amelybe, én úgy érzem belesűrítette saját halálfélelmét is (a Tél zord ábrázolásával), és keresztény hitét abban, hogy a Télen túl várja egy Örök Tavasz.

A keleti ember elfogadja az örök körforgást, és ebben az elfogadásban nyugalmat lel. A nagy kerék középpontjába törekszik: ahol egykedvűen (upeksha) tűri az idők zivatarait. A nyugati ember nyugtalan lelkének viszont kell valami más – kell egy kiút az örök körforgás monotóniájából. Egy ígéret, egy remény, hogy a körforgásnak egyszer majd vége lesz és eljön a tél nélküli tavasz, az éjszaka nélküli reggel, az öregedés nélküli ifjúság, a szenvedés nélküli öröm. Haydn ízig-vérig nyugati ember – és ezt az ígéretet sűrítette bele ebbe a zeneműbe. Ugyanazt az ígéretet, a haladásba vetett hitet, amivel Madách zárta Az ember tragédiáját: „Ember, küzdj, és bízva bízzál!”

A 21. században azonban már nem tudjuk némi szorongás nélkül hallgatni az Évszakokat. Vajon tényleg elegendő követni a bibliai parancsot: „szaporodjatok és sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet”? Vajon nem váltunk-e mi magunk a természet rendjének felborítóivá? Nem tudunk nem arra gondolni, hogy az évszakoknak az a körforgása, amiről Haydn korában még azt gondolhatták, hogy Isten által a teremtés során mechanikusan beprogramozott szekvencia – mennyire törékeny.

Persze az ember mindig is átélt éghajlat-változásokat. Haydn például a Kis Jégkorszak idején élt, amikor még látta, ahogy vásárokat rendeznek a befagyott Duna vagy Temze jegén. De az Évszakokban egyfajta naiv, idealizált képet fest az ember és a természet kapcsolatáról. Nem sejthette, hogy éppen az ember tevékenysége válik egy nap majd a klíma-katasztrófa motorjává. Hegyeket járó emberként a saját szememmel látom, hogy Haydn szülőföldjén, Ausztriában ez a változás még a lassan elsivatagosodó Alföldnél is látványosabb: a gleccserek évről évre zsugorodnak, a hóhatár egyre feljebb kerül, az időjárás kiszámíthatatlanná válik.

Egyre többen érezzük úgy: valahol utat tévesztettünk. Úgy kezeljük a természetet, mint korlátlanul kizsákmányolandó, meghódítandó erőforrást. Mintha nekünk Istentől rendelve járna az, hogy pusztítsuk az erdőket, szennyezzük a földet, a tengert és az eget. Pedig talán ideje lenne átértékelnünk a saját helyünket a természetben. Mi is részei vagyunk ennek a nagy körforgásnak, amiben minden mindennel összefügg. Kivételes hatalmunk kivételes felelősséggel kellene, hogy járjon. Fel kell nőnünk ahhoz, hogy a „teremtés koronái” legyünk – különben pusztulás vár ránk.

Valahol jelképesnek éreztem, hogy éppen az idei év végén hunyt el Jimmy Carter volt amerikai elnök. 101 éves volt. Halála, a második Trump-elnökség előestéjén, egy korszak végét is jelenti. Carter egy olyan politikai örökséget képviselt, aminek ebben a Trump nevével fémjelzett igazság-utáni korszakban már nincsen helye. Nehéz lenne ugyanis nagyobb szakadékot elképzelni két elnök között, mind emberi, mind politikusi minőségben, mint ami Cartert Trumptól elválasztja. Megérdemli, hogy az év utolsó napján még tisztelegjek az emléke előtt.

Kezdjük azzal, hogy Carter nem volt különösebben sikeres elnök. Ami egyrészt következik abból, hogy borzasztó nehéz időszakban került a kezébe az ország kormányzása a 70-es években. Az olajválság miatt kígyózó sorok alakultak ki a benzinkutaknál – márpedig az amerikai szabadság- és jólét-eszménynek kevés tökéletesebb megtestesítője van, mint az olcsó benzin. Ráadásul az iráni iszlamisták túszul ejtették a teheráni amerikai nagykövetség dolgozóit, akiket elnöksége végéig nem sikerült kiszabadítania. De ahhoz, hogy az elnökségét az amerikaiak többsége kudarcnak bélyegezze, ahhoz kellett még valami: az ő hajthatatlan, makacs, elvhű politizálása. Nem volt különösebb érzéke a kongresszusi hatalmi játszmákhoz, mint Bidennek, sem a média-vezérelte tömeg-manipulációhoz, aminek Trump a mestere. Progresszív egészségügyi reformja, a jóléti állam erősítésére irányuló törekvése nagyrészt elbukott a Kongresszus ellenállásán. Azzal az üzenettel lett elnök, hogy ő – Nixonnal ellentétben – soha nem fog hazudni a népnek. És így is tett.

Carter a gazdasági recesszió kellős közepén azóta is hallatlan dolgot művelt. Nem kezdett el terelni és kertelni arról, hogy a kormány és ő majd megoldanak mindent. Hanem tükröt tartott az amerikai nép elé. Őszintén, minden kertelés nélkül a szemébe mondta az embereknek egy televíziós beszédben, hogy az ország rossz irányba halad. És nem egyszerűen azért, mert olajválság van. Hanem azért, mert az egész nyugati társadalom a mértéktelen növekedés és fogyasztás bűvkörébe került. Ahol – ahogy híresen megfogalmazta – az emberek identitását nem az adja, hogy mit tesznek, hanem az, hogy mit birtokolnak. Ez az egyszerű déli farmerből lett elnök, aki a maga őseinek puritán egyszerűségével, szüleinek töretlen baptista hitével hitt az amerikai alapító atyák eszméiben, felszólalt a korlátlan fogyasztás ellen. Amire az amerikai társadalom a 20. század második felében az egész fejlődését alapozta. És ezt az amerikaiak soha nem bocsátották meg neki. Inkább választották helyette azt a Marlboro-reklámból kipattintott kaliforniai cowboy színészt, aki a piac mindenhatóságának hazugságával, az egyéni vállalkozás neoliberális kultuszának negédes sziréndalaival kábította őket.

Carter nem volt sikeres elnök – talán nem is volt jó politikusnak. A politikában ugyanis az eszmék helyett inkább az érdekek számítanak. Sokat hibázott. Mégis, az emberi tartás és integritás, a jellem, a szemlélet, amit képviselt, a 20. századi történelem egyik legjelentősebb közéleti szereplőjévé tette. Ő hozta tető alá Izrael és Egyiptom közötti békét, ami mindezidáig az egyik legjelentősebb lépés volt a közel-keleti béke irányába. Az elnöksége után létrehozta a Carter Központot, és fáradhatatlan munkával elérte, hogy számos pusztító, milliók életét követelő trópusi betegség ma már leginkább rossz emlék. A guinea-féreg betegség például a 80-as években még 3,5 millió embert érintett, míg ma már kevesebb, mint tucatnyi fertőzést regisztrálnak évente – és ez főként Carter érdeme. Aki elnökként és filantrópként is szenvedélyesen vallotta, hogy az egészség – emberi jog. Minden embernek joga van a magas szintű egészségügyi ellátáshoz.

Carter sok szempontból megelőzte a korát – a túlfogyasztás elítélése mellett már elnökként napelemeket szerelt fel a Fehér Ház tetejére, hogy a megújuló energiaforrások jelentőségét hirdesse. Élete végéig a Habitat for Humanity aktivistája volt, aki önkéntesen házakat épített a szegényeknek. A személyében jól megfért egymással a spiritualitás, hit és a progresszív politika, ami közé a 21. században egyre többen próbálnak éket vernél mindkét oldalról. Amerika most egy olyan év elé néz, amikor egy olyan ember kerül az elnöki székbe, aki se emberileg, se politikailag a nyomába sem érhet. És talán pont ez a hitvány intermezzo kell majd ahhoz, hogy az emberek ismét elkezdjék értékelni a közéletben Carter humanista örökségét. Addig is, öveket bekapcsolni: jön 2025! Minden kedves olvasómnak boldog új évet kívánok! ❤

Milyen is a jó gyerek?

Sokféle felnőttel beszélgetve arra a szomorú következtetésre jutottam, hogy sokaknak az számít „jó gyereknek”, aki úgy van jelen – mintha igazából ott sem lenne. Jelenlétével nem okoz gondot, bosszúságot a felnőtteknek. A gyerekre még ma is sokan úgy tekintenek, mint menedzselendő problémára. Annál jobb, mint kevesebb figyelmet, energiát igényel a szülők részéről.

„Milyen szépen eljátszik magában!”
„Egyedül végigalussza az éjszakát!”
„Soha nem sír.”
„Jól nevelt, mindig szót fogad.”

Megmondom őszintén, én nem szeretnék egy ilyen „jó gyereket”. És nem azt tartom jó szülőnek, aki olyan „jó” gyereket nevel, akivel „nincs baj”. Mert az ilyen értelemben felfogott jóság lehet, hogy jó a szülőnek, a nagyszülőnek, a gondozónak, de nem jó a kisgyereknek. Egy a szüleihez biztonságosan, egészségesen kötődő kisgyerek bizony bosszantóan gyakran igényli a szülei testi közelségét, figyelmét. Gyakran hangosan és zavaróan jelzi a szükségleteit. Gyakran próbálgatja a határokat. Az a dolga, hogy megtanulja: vajon milyen a világ, amibe beleszületett.

„Egy baba nagyon gyorsan meg tudja tanulni azt, hogy érdemes-e megszólítani a világot, vagy tök fölösleges – és ezt egy életre tudomásul veszi,” mondja Ranschburg Jenő.

Tudjátok mit? Teszek a konvenciókra és elvárásokra. Én nem „jó gyereket” akarok nevelni. Azt szeretném, hogy a gyerekem olyan emberré cseperedjen, aki képes egészségesen kötődni, bizalommal és nyitottsággal tekinteni a világra, értékelni és szeretni benne saját magát.

(note to myself)

Hány Magyarország is van valójában?

Ez a kérdés fogalmazódott meg bennem, miközben a Népszava riportját olvastam azokról az észak-magyarországi szegényekről, akiknek nincs mivel fűteniük a téli hidegben. Nincs – mert nincs rá pénzük, hogy tűzifát vegyenek. Annak ugyanis köbmétere 35 ezer forint, és 10 köbméter alatt nem is szállítják ki. Egy minimálbérből, közmunkából, rokkant-nyugdíjból stb. élő embernek esélye sincs arra, hogy legálisan szerezze be a tüzelőjét.

Ezért aztán illegálisan lopják a tűzifát az erdőből. Felkerekedik a falu apraja-nagyja. Csak annyit visznek, hogy legalább 16 fokra fel tudják fűteni a szobát, ahol alszanak. Csecsemő és aggastyán. Riadóláncban szedik, hogy értesítsék egymást, ha jön a rendőrség. Mert az államnak arra nincs érkezése, hogy segítse a szegényeket abban, hogy ne fagyjanak meg. De arra van pénz, hogy lovasrendőrökkel (!) és drónokkal (!) őrjáratozzanak az erdőben, tűzifa-tolvajokra vadászva. Ha elkapnak valakit, 72 órára beviszik. Így elveszítheti a munkáját és azt a kevés bevételét is, ami van.

Szóval van egy Magyarország, a nyomor Magyarországa – ahol a választás a következő: fagyhalál vagy éhhalál. Így legyél erkölcsös és törvénytisztelő állampolgár!

Aztán van egy másik Magyarország – a Döbrögik Magyarországa, akik több százmilliós villákban kortyolgatják a minőségi bort a hideg téli estéken – esetleg luxusklubokban, jachtokon szippantgatják az örömlányok fenekéről a kokaint valami trópusi tengeri paradicsomban.

Ez a Magyarország irdatlan pénzekbe kerülő fegyelmező-büntető apparátust tart fent, csak hogy szegényeket megbüntessen azért, mert túl akarnak élni – ahelyett, hogy segítene nekik túlélni. És eközben persze ugyanez a büntető apparátus látványosan impotensnek mutatkozik akkor, amikor nem holmi tűzifáról, de közpénzek milliárdjainak eltüntetéséről van szó.

És van persze egy olyan Magyarország is, ami a kettő között helyezkedik el: a középosztály Magyarországa. Nagy valószínűséggel Te is oda tartozol, nyájas olvasó – akárcsak én. Viszonylagos kényelemben és biztonságban élünk, bár ezért keményen meg kell dolgoznunk. És egyben tudatlanságban is. Időről-időre, múló pilanatokra feltárul előttünk az a másik két Magyarország – a nyomoré és a Döbrögiké – de hisszük is, meg nem is. Irigyeljük a gazdagot, lenézzük a szegényt. Legtöbben apatikusan legyintünk és azzal nyugtatjuk a lelkiismeretünket, hogy hát a világ már csak ilyen.

„Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.”

Pedig nem, nem kellene szükségszerűen ilyennek lennie. Mi magunk tesszük azzá. A változást nem várhatjuk a nyomorgóktól, akiknek a napi szintű túlélés a gondja, sem a Döbrögiktől, akiknek jó így, ahogy van. Rajtunk múlik, hogy álmodjuk egy új Magyarországot – ami nem szakad szét párhuzamos valóságokra. Egy szolidáris, szabad Magyarországot. Ahol a jog asztalánál mind egyaránt foglal helyet, a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet. Álom? Meglehet. De ez az álom tesz minket magyarrá – nem a melldöngető nacionalizmus. Kölcsey, Petőfi, Ady és József Attila hazájának örökösévé.

Egész nap folyamatosan emlékezünk. Még akkor is, amikor éppen ennek nem vagyunk tudatában. Amikor nem is gondoljuk végig, mit csinálunk – csak csináljuk. Mert olyan tevékenységet végzünk, amit az agyunk már teljesen robotpilótában képes végezni.

Elindulunk a kocsival. Feltesszük főni a kávét. Kinyitjuk a bezárt ajtót. Megmossuk a fogunkat.
Ezek olyan dolgok, amiket valószínűleg 5 vagy 10 éve is éppen így csináltunk volna. Rossz és jó szokások egyaránt: behuzalozódtak az idegrendszerünkbe.

És akkor ott van még ezernyi dolog, ami viszont nagyon is aktuális emlék – ami igényli, hogy az agyunk tudatosítsa. Például emlékezünk, hogy szerdán le kell adni valami határidős melót. Hogy ma el kell vinni a gyereket a bölcsibe. Hogy éppen új része jött ki a sorozatnak, amit nézünk. Hogy találkozni fogunk pénteken a barátainkkal.

Ezeknek a dolgoknak a fejben tartására rengeteg energiát fordítunk. Szorongásaink középpontjában állnak. Pedig ezeknek egy év, vagy akár már egy hónap múlva jóval kisebb jelentősége lesz – évtizedek távlatából pedig jelentéktelen semmiséggé zsugorodnak össze.

És miközben hatalmas erőfeszítéssel a tudatunk felszínén tartjuk a határidőket, feladatokat, teendőket és mulasztásokat, majd belefeledkezünk a robotpilóta-szokásainkba – gyakran éppen a leglényegesebbeket felejtjük el. Egyszerűen kihullanak az agyunkból. Kiszorítja őket az a rengeteg kacat, amit éppen olyan nagy becsben tartunk – aminek olyan óriási fontosságot tulajdonítunk.

Elfelejtjük, hogy milyen fontosak nekünk azok, akiket szeretünk.
Hogy mik is azok az értékek, amelyek meghatározzák, hogy kik vagyunk.
Úgy teszünk, mintha örökké élnénk – elfelejtjük, hogy az életünk véges.

Már Szókratész is megmondta, hogy az igazi tanulás, az igazi tudás – mindig egyben emlékezés (anamnézis). Ami igazán fontos, az bennünk van, mindig is bennünk volt – és mégis, újra és újra elfejeltjük. A különféle kontemplatív gyakorlatok, spirituális módszerek, mint a meditáció, gyakorlatilag nem egyebek, mint az emlékezés eszközei. Nem adnak semmi olyat, ami ne lenne már eleve bennünk. Egyszerűen eltakarítják a szemetet az útból, hogy jobban hozzáférhessünk ahhoz a tudáshoz, ami bennünk van.

„A karácsonyt mi még komolyan vesszük, ellentétben Európa nyugati felével,” jelentette ki Sulyok elnök úr.

Hát igen, ha valamit, akkor a karácsonyt tényleg komolyan vesszük mi, magyarok. A magyar emberek szíve ilyenkor csordultig tele van hittel és szeretettel. Erről bárki meggyőződhet, aki karácsony előtt elmegy vásárolni valamelyik belvárosi plázába. Ahol a tömegek szinte vallásos önkívületben tülekednek a szeretetről áradozó elcsépelt slágerek ritmusára, elszántan könyökölve a századik felesleges ruciért vagy kacatért. És ha kell, akár ölre is mennek érte egymással. Elvégre a karácsony komoly dolog.

Mindenesetre félretéve a szarkazmust: én egyébként azok közé tartozom, aki voltak már éjféli misén karácsonykor. Sőt, nem csak valamiféle kötelességtudatból, hanem mert tényleg érdekelt. Bár nem vagyok templomba járó hívő, de valóban megérint a karácsony, mint keresztény ünnep, üzenete, misztériuma. De az emberek többsége nem jár éjféli misékre – sőt, semmilyen misére sem jár. Ha engem kérdeztek, hát az egyházak sokat tettek azért, hogy ne járjanak. Pedig spirituális igény lenne. De a keresztény egyházak egyre vállalhatatlanabb közéleti-politikai csomagot hurcolnak magukkal.

A legutóbbi népszámlálás adatai szerint Magyarországon a magukat kereszténynek vallók kisebbségbe kerültek (43%). Az elmúlt tíz évben, az egyházak zsebének kitömésével párhuzamosan olyan meredeken zuhant az ún. történelmi egyházak híveinek száma, mint még soha a történelemben. Vajon tényleg komolyan azt gondolhatja valaki, hogy ez a folyamat éppen a karácsonyt hagyta volna érintetlenül?

I hate to break it to you, Mr. President, de akár Nyugaton, akár Keleten: a karácsony már csak a nép egy töredékének jelenti Jézus születésnapi buliját.

A többség számára talán soha nem is jelentette azt. Ez csak a cukormáz volt a felszínen már akkor is, amikor a téli napforduló pogány ünnepeit bekebelezte az egyház. Manapság pedig az ünnep a széles néptömegek számára elsősorban a vásárlásról, az ajándékozásról és az össznépi kollektív zabálásról szól. Ezt kiegészíti még néhány kultikus film rituális megtekintése, a reszkessetekbetörőktől az igazábólszerelemig. A keresztény mitológiát már régen lecserélte a hollywoodi mitológia. És minden korábbi hagyomány feloldódott már a nagy karácsonyi fogyasztási láz rózsaszín, kóla-ízű rágógumijában.

Az, hogy egy nem létező köztársaság teljesen érdektelen elnöke újévi beszéd helyett karácsonyi beszédet tartott, talán még inkább hozzájárul majd ennek az egykor szebb napokat látott hivatalnak az eljelentéktelenedéséhez. Mert, bár valamilyen számomra érthetetlen hagyomány-tiszteletből, az emberek tömegei szilveszter éjfélkor még mindig rákapcsolnak az M1-re himnuszt nézni meg elnökön röhögni – az ötvenedik karácsonyi bejgli után a kutya se kíváncsi Sulyok úr közhelyeire. ‍♂️

„A lelkiismeret, kedvesem, egy bot, mindenki kezébe veszi, hogy a szomszédját megverje vele, de önmaga ellen sohasem használja,” mondja Lousteau, a dörzsölt, cinikus újságíró Balzac az Elveszett illúziók című regényében.

Balzac, a 19. század egyik legnagyobb regényírója, nem szenvedhette az újságírást. Intellektuális prostitúciónak tartotta. Pedig ő már nem láthatta, hogy a következő, és a még utána következő évszázadban milyen mélyre képesek süllyedni az írástudók. Hogy milyen sokan, milyen könnyen eladják a lelküket.

Ez jutott eszembe, amikor az egykor szebb napokat látott Magyar Nemzet karácsonyi interjúját olvastam népünk bölcs vezérével. Az ember szinte hallja, milyen alázat, lojalitás és kéjes öröm csendült a riporter hangjában, ahogy kimondhatta: „Miniszterelnökúr”. Micsoda megtiszteltetés, hogy én, itt és mostan, csakis én, alákérdezhetem a Miniszterelnökurat, a nemzet történelmének e válságos óráján, mikoron csakis Miniszterelnökúr erős keze vezetheti nyugalmasabb vizekre országunk hányódó hajóját… Broáf.

Nekem mindig fizikai fájdalmat jelentett beleképzelni magam azoknak az „újságíróknak” a helyébe, akiknek meg van mondva, hogy miről mit kell gondolni. Le van osztva, kiről hogyan, mit kell írni. Nem állítom, hogy én világnézetileg elfogulatlan lennék (vajon ki lenne?). Bizonyára egy sajátos szemüvegen keresztül nézem a világot. De abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy amit leírtam, azt mindig szívből írhattam le. Akit kritizálni akartam, azt kritizálhattam. Nem kellett hajbókolnom senki előtt. És el sem tudom képzelni, milyen az, amikor valaki megrendelésre ír. Utasításra diszkreditál vagy dicsőít, a megrendelő igényei szerint.

Vajon hogyan képes este a tükörbe nézni? Hogyan képes nyugodtan aludni? Nálam cinikusabb barátaim ezt az erőlködésemet mindig megmosolyogják: „jaj, nehogy azt hidd, hogy ők ezen stresszelnek, az ilyenek édesdeden alszanak, mint a csecsemő.”

Meglehet. Lehet, hogy egy olyan világban élünk, ahol éppen azok alszanak nyugodtan, akiknek lenne okuk nyugtalanságra. És azok alszanak nyugtalanul, akik számára a lelkiismeret olyan bot, amivel magukat is verik. Én például nem alszom mindig nyugodtan. Gyakran kínoznak olyan kérdések, mint hogy vajon tényleg a jó ügy mellett álltam ki? Vajon tényleg megfelelő érveket használtam? Vajon nem bántottam meg szükségtelenül másokat? Ilyenkor karácsony idején talán jobban, mint máskor.

Viszont ha a tükörbe nézek, akkor nyugodtan a saját szemembe mondhatom: szívből írok. Ha hibázok, ha tévedek, azt is szívből teszem, nem érdekből vagy hideg számításból. És végtelenül hálás vagyok annak a pár száz embernek, akik a 67 ezer követőből támogatják a munkámat – hiszen az írás munka. Remélem, lesznek többen is. Ha nem lennének olyan emberek, akiknek elég fontos, hogy legyenek ilyen független, kritikus hangok, akik szívből írnak – akkor én sem tudnám ezt folytatni.

Szóval köszönöm – és boldog karácsonyt Nektek! ❤

Esther Strauss osztrák szobrásznő megtette azt, amit előtte kevesen mertek: szoborba öntötte a vajúdó, szülő Mária alakját. Félreérthetetlen pozícióban, ahogy a képen is látszik. A művet a linzi katedrálisban állították ki. Egészen addig, amíg aztán ismeretlen vandálok megrongálták a szobrot – lefejezték Máriát. Persze tették mindezt a katolikus hit buzgó védelméből. Hiszen ki hallott már ilyen botrányról, hogy Máriát szülés közben ábrázolják?

Kevés jelentősebb esemény van a nyugati zsidó-keresztény kultúrkörben, mint Jézus születése. Az elmúlt kétezer évben számtalan művész ábrázolta, beszélte el ezt az eseményt a maga eszközeivel, a maga stílusában: szobrászok, festők, zenészek, írók, költők. Bizonyára Te is rengeteg olyan festményt, freskót, szobrot láttál már, ami Máriát ábrázolja a kisded Jézussal. És mégis, hány olyan műalkotást tudsz felsorolni, ami KONKRÉTAN a születést – a szülést – ábrázolja? Nekem volt szerencsém bejárni Európa számos fővárosának legnagyobb galériáit és múzeumait, de őszintén szólva egyet sem tudok felidézni. Mi több, valahogy fel sem merül, hogy egyáltalán ábrázolni kellene.

A legtöbb festményen Mária karjaiban, esetleg a jászolban a szalmán láthatjuk a kisdedet, már a születés után. Rendszerint mind Mária, mind a kisded tökéletesen rendezett és tiszta. Arcukon fel sem fedezhető a szülés gyötrelme: tekintetük áhítatos, túlvilági. Svéd Szent Brigitta, a 14. századi szent és látnok leírja, hogy az egyik látomásában látta, hogyan született meg Jézus. A részletekről azonban ő is szemérmesen hallgat. A szülésre szerinte „egyetlen szempillantás alatt” sor került, olyan gyorsan, hogy „észre sem volt képes venni, hogy vajon Mária melyik testrészéből született meg” Jézus.

Na most Brigitta többgyermekes anyuka volt, aki nagyon jól tudta, hogy milyen egy szülés. Mint ahogy mindenki tudja, aki valaha részt vett szülésen. A vajúdás a legtöbbször hosszú, fájdalmas, hangos, véres folyamat. Én éppen egy éve voltam jelen a kislányom születésénél, és bizony még nekem, apának is rendkívül embert-próbáló órák voltak. A vége persze katartikus élmény, de azért odáig el kell jutni. Vajon miért hallgatunk akkor erről? Vajon miért írja le Szent Brigitta ilyen életszerűtlenül a világtörténelem legjelentősebb szülését? Azért, mert pontosan ezt várta el tőle egy olyan férfiközpontú világ, ahol az emberi test – különösen a női test – anatómiája, folyamatai szégyellésre méltónak és tabunak számítottak.

Meglehetősen szkizofrén helyzet ez: a világtörténelem legjelesebb és legszentebb eseménye a maga valóságában tabu. A vajúdás, a szülés a maga részleteiben szégyenletesnek számít. Hiszen maga a test is szégyenletes (főleg a női test). Hiába ünnepeljük Krisztus születését, magának a szülésnek az ábrázolása hallatlan botrány. Profanizálás. Egy vajúdó Mária? Brrr. Ettől aztán beájult a sok bigott. Le is vágták Mária fejét, az ő igen nagy buzgóságukban.

Lehetne azt mondani, hogy ez a szülés nem is olyan szülés volt, mint a többi – ez egy csodás szülés volt, nincs helye benne vajúdásnak meg alantas testi dolgoknak. De teológiai szempontból ez még kevésbé védhető álláspont. Jézus születése ugyanis teológiai értelemben nem egyszerűen egy születés – hanem testet öltés (szarkószisz). Melynek során a Ige (Logosz) öltött testet (szarksz). Az Isten (Theósz) fia emberré (anthróposz) vált. Egyes kora-keresztény, később eretneknek bélyegzett irányzatoktól eltekintve a keresztény egyházak egyik központi tanítása, hogy itt nem csak holmi jelképes, látszólagos átváltozásról volt szó. Az Ige valóban és valódi testet öltött, az Isten valóban és valódi emberré vált. Az emberek közt járt, ivott, evett – és bizony vizelt, ürített, vérzett is. Igenis van jelentősége annak, hogy Mária vajúdása éppúgy vajúdás volt, mint bármely szülő nőé – és Jézus születése éppúgy egy ember születése volt, mint bármelyikünké.

A karácsony egykor pogány ünnepből vált kereszténnyé – ma pedig ismét egyre inkább pogány ünneppé válik. Egy olyan társadalomban, aminek a vezetői gyakran szónokolnak kereszténységről, de egyre kevesebb ember vallja kereszténynek magát – és még kevesebb éli meg azt. A mai posztmodern karácsony a globális kapitalizmus és fogyasztói társadalom apoteózisa. Amit a nép leginkább a pláza nevű templomokban ünnepel meg, ritmusra tülekedve az elcsépelt, szeretetről áradozó karácsonyi slágerekre, Mammonnak áldozva. Az emberi test nem tabu többé – sőt, sajnos egyre inkább árucikk. Mindent el lehet adni fiatal szexi női testekkel.

És mégis, ebben a régi-új világban egy valami mégis közös: a szülés, a maga teljes valójában, még mindig tabu. Annak ellenére, hogy olyan sokat szónokolnak róla. Rózsaszínre festjük, piedesztálra emeljük, mint ideált – de elhallgatjuk, mint megélt élményt. Botrány. Akárcsak a halál. Ezeket leginkább szeretjük steril kórtermekbe száműzni, hogy ne kelljen szembesülni vele, milyen gyötrelmes, milyen profán tud lenni a keletkezés – és az elmúlás. És mégis: ott van mindkettőben a szentség is. Csak nem mindig vagyunk képesek meglátni azt. És mikor gondolkodhatnánk el ezekről a dolgokról inkább, mint éppen karácsonykor?

Tegnap szólt a Várban a Felicita. Méghozzá nem csak amúgy magnóból, mint a régi házibulikon. Hanem a szerzőt, Al Bano-t személyesen hozták el, hogy elénekelje. Van az a pénz. Ropta rá az egész NER-elit nép elől hermetikusan elzárt Lovarda épületében, ahol Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter házasodott össze a Hír TV egyik bemondójával. Az igazi NER románc: ahogy a lány ránézett a fiúra a stúdióban, rögtön tudta, hogy aki ilyen szépen, ilyen szívdöglesztően hazudik a békéről, az kell neki. Az igazi hángérien drím: ebben az országban mindenki megcsinálhatja a szerencséjét, még egy nő is (aki, miniszterelnök úr szerint, ugye mégis más tészta, mint egy ember). Csak megfelelően kell helyezkedni. Meg stratégiailag házasodni. Ásó-kapa, hetedhét országra szóló lagzi. Még így kari előtt.

Ott volt mindenki, aki számít. Gazdasági oligarchák és kultúrdiktátorok. Holdudvaroncok és bérvéleményformálók. Ott feszítettek talpig guccsiban meg hasonló globális márkákban a globalizáció-ellenes tábor utcai harcosai. A keresztény szabadság hősei. A szovjet… öö… orosz elvtársak képviselői. Meghitten, kaviárt szürcsölve adomázott a lemondott elnök asszony a levitézlett, gyermek-abúzust fedező püspök barátjával. Szóval tényleg ott volt mindenki, aki számít. Vagy, úgy is mondhatnánk amúgy lázárjánososan, hogy aki nem volt ott, az annyit is ér.

Annyit is érnek például azok a gyerekek a gyermekotthonokban, akik még a nekik összegyűjtött karácsonyi ajándékokat sem kaphatják meg, mert azokat nem hagyták jóvá felülről. Ott porosodnak valami raktárban. Hiszen milyen veszélyes is lenne a gyerek egészséges lelki fejlődésére, hogy nem kormánypárti kisvonatot tologat, hanem ellenzékit! Még az is lehet, hogy azt a játékot megérintette egy olyan. Olyan tudjukki. Még mit nem! Hogy közben mállik a vakolat, lepusztult a vizesblokk? Hogy egy nevelőre húsz gyerek jut? Hogy hónapokra kórházakban ragadtak csecsemők? Az nem számít a rongyrázós csődületnek a Lovardában, akik egy este alatt több közpénz jellegét elveszített közpénzt buliznak el, mint ami egy ilyen gyermekotthon éves költségvetési hiánya lehet. Persze ilyen hasonlatok is csak az ilyen demagóg sorosbérenceknek juthatnak eszébe, mint én. Akik annyit is érnek. Egy Hír Tv bemondónak például biztosan nem.

Magyarországon szociálpolitika egyébként nincs többé – itt már csak gondoskodáspolitika van. Ez az új varázsszó. A minisztériumi csinovnyikok meglegyintik a varázspálcájukat, csiribá, csiribú: mindent gondoskodáspolitikai keretbe helyeznek el. Magyarul: gondoskodj magadról, meg a családtagjaidról, ne zavard a legfelsőbb államhatalmat a te kis csip-csup „szociális” problémáiddal. És akkor Isten is megsegít. Nem kellenek ide mindenféle istentelen civil szervezetek, mindent outsourcingolunk az egyházaknak. Pont úgy, mint a középkorban. Imával a mélyszegénység ellen.

Na de abba is hagyom, mert a múltkor megfeddett egy kommentelő: karácsony előtt nem tudnék már végre valami felemelőt írni? Hát nem szorult az én éjfekete sorosista lelkembe más, mint csupa negatívság? Szóval térjünk csak vissza akkor ahhoz, ami felemelő. A lagizhoz a Lovardában. Vizualizáljuk, ahogy az önfeledt násznép ropta a felicsitára. Ahogy Schmidt „az orosz választások demokratikusak voltak” Mária az asztalon táncol. Kívánom, hogy legyen mindenki legalább olyan boldog, mint Sulyok elnök úr! Sok boldogságot és közbeszerzést az ifjú párnak! Felicita. Boldogság. Szeretet. Család. Kereszt. Gucci. NER. Szeressük egymást gyerekek! Ólájvántforkrisztmaszizjú. Légy pozitív! Juhú! ❤

kép: Kirstóf Balázs/444

Nem gondoltam volna pár éve, hogy a feminista mozgalom egyik legújabb ikonja egy 72 éves nő lesz majd – de a valóság tartogat meglepetéseket. Gisele Pelicot neve ma már nők milliói számára vált ismertté – elszánt arca a #metoo mozgalom jelképévé, falfestmények hősnőjévé. A nő, akivel borzasztó dolgok történtek, és mégis, egy pillanatra sem hagyta, hogy emiatt neki kelljen szégyent éreznie. Méltósággal, fejét felszegve jár. A bírósági ülésen nyíltan a szemébe néz az elkövetőknek. Őszintén interjút ad a sajtónak. Példát mutat azoknak, akikkel hasonló visszaéléseket követtek el: nem vagy egyedül, és nem neked van okod szégyenkezésre – szégyelljék magukat ők!

Aki nem ismerné esetleg a sztorit: saját férje éveken keresztül bedrogozta, és eszméletlen állapotban más férfiaknak szolgáltatta ki, akik megerőszakolták. És ezeknek a szörnyűségeknek az ellenére is töretlen elszánással vívta a harcát, hogy minden egyes elkövetőnek az igazságszolgáltatás elé kelljen állnia.

A nők – és minden áldozat – számára az üzenet tehát egyértelmű: állj ki magadért, nem vagy egyedül. De vajon mit mond el ez a történet az elkövető férfiakról? Könnyű lenne ezt az egészet annyival elintézni, hogy hát ezek rohadt perverzek, a társadalom egy kisebbsége. Betegek, deviánsok. De a kép ennél szomorúbb, ha átnézed az elkövetők listáját.

51 (!) férfi állt a vádlottak padján. A férjen kívül még 50 férfit sikerült beazonosítani, de valószínűleg ennél jóval többen voltak. Vannak köztük fiatalok, középkorúak és idősek. Kövérek és soványak. Diplomások és melósok. Tűzoltó, bolti eladó, katona, kamionos, informatikus, villanyszerelő, börtönőr, nyugdíjas és munkanélküli. Bevándorló és őslakos. Többgyerekes családapa és gyerektelen szingli. A francia férfi-társadalomnak gyakorlatilag minden szeglete képviseltette magát.

Agnes Fichot ügyvéd az ítélet után arról beszélt, hogy örül annak, hogy számos elkövetőt orvosi kezelésre ítéltek mellékbüntetésként. Mert a börtön senkit nem fog „kikezelni” a szexuális perverziójából és a „normális” szexualitáshoz visszavezetni, csak a gyógykezelés. Nos, azzal egyetértek az ügyvédnővel, hogy a börtön, bár jelenthet elégtételt az áldozatnak, de azt nem lehet várni, hogy bárkit „megjavítson”. Viszont azt nem gondolom, hogy ezeknek az embereknek mind valamiféle orvosilag diagnosztizálható „betegségük” (perverzió) lett volna, amiből ki lehet őket gyógyítani. Nem a „normális” (az mi?) szexualitástól való eltéréssel van itt a probléma. Ez félrevisz attól, amivel valóban probléma van: a konszenzus hiányával, az erőszakkal. A szex, legyen bármilyen perverz, de alapvetően egy konszenzuális játék. Ami az eszméletlen Pelicot-val történt, az viszont nem a szexről szól, hanem az erőszak, a hatalom mámoráról.

Ezek a férfiak azért tették meg, mert – megtehették. Mert azt élvezték, hogy hatalmukban áll megtenni. Ez nekik jár. És ez nem valamiféle betegség vagy perverzió – vagy ha a nőkkel szembeni emberi együttérzés hiányát, a hatalommal való beteges visszaélést patologizáljuk, hát milliárdok betegek. Azok is, akik kihasználják egy buliban, hogy egy nő ittas állapotban van, hogy lefektessék. Vagy akik kihasználják az alá-fölé rendeltségi viszonyokat ennek érdekében – és ebben semmi rosszat nem látnak. Ennek az egésznek a gyökerei sajnos oda vezetnek vissza, ahogyan szocializálódunk, mint fiúk, férfiak. Amilyen mintákat látunk a nőkkel való bánásmóddal kapcsolatban a filmekben, a könyvekben, a pornóoldalakon, ahogyan gondolkodunk, viccelődünk egymás közt a nőkről.

Mielőtt még valaki félreértene (mert biztos félre akar érteni): nem, nem minden férfi élne vissza így a helyzetével, mint ahogy ez az 50 férfi tette. A többség remélem nem. De azért az nyugtalanító, hogy milyen sokan igen. Nem arról szól ez, hogy minden férfi kollektíve bűnös. De látnunk kell a rendszerszintű mintákat az egyéni viselkedéseken túl, és fel kell ismernünk, hogy van dolgunk ezzel bőven, mint társadalom.