Széljegyzetek

Itt vagy Te.

Egy apró lény a végtelen világűrben száguldó bolygó felszínén, ami kering a Nap körül, ami csupán egyike a Tejútrendszert alkotó százmillió csillagnak, ami csupán egyike annak a százezer galaxisnak, ami a Laniakea szuperhalmazt alkotja (sárgával a képen), ami csupán egyike a több, mint tízmillió szuperhalmaznak a megfigyelhető világegyetemben…

Itt vagy te, aki most felkeltél reggel, hogy újult erővel és régi szorongásaiddal nekivágj a napodnak. A munkahelyi és családi konfliktusaiddal, a stresszeddel, az esetleges testi-lelki betegségeiddel, a párkapcsolati problémáiddal, a karrier terveiddel, vágyaiddal és mohó sóvárgásaiddal, bűntudatoddal és szégyeneddel.

Stabilitást keresel egy világegyetemben, ami folyamatosan mozog és változik: valamit, amihez tartozhatsz, amihez ragaszkodhatsz. Ami nem múlik el. De odakint minden keletkezik és elmúlik. És te gyakran reménytelenül lemaradva, elhagyatva érzed magad – mintha tán az egész bolygó tovább mozdult volna a világűr azon pontjáról, ahol te még rostokolsz, mint a mézcsapdába ragadt légy.

És közben valahol mintha egy láthatatlan óra ingája kattogna, kérlelhetetlenül számolva a hátra lévő perceket addig az utolsó percig – amiről nem tudod, mikor jön el, csak azt, hogy eljön.

Mi értelme ennek az egésznek? – kérdezi benned valaki, ahogy gépiesen végzed a reggeli rutinodat. Felnéznél a csillagos égre – ha nem takarná el az eget a nyüzsgő emberi civilizáció ezernyi fényszennyezése és tülekedése. De eltakarja. Jótékonyan elfedi előled a világegyetem valódi mélységét – és az emberi létezés valódi természetét. Valahol irigyled azokat, akiket nem kínoznak hasonló kérdések. Akik önfeledten adják át magukat a banális iszapbirkózásnak. Akik éppúgy nem kérdik, hogy kerültek ide és miért, mint az ebihalak a pocsolyában.

Egy jelre vársz. Arra, hogy valaki, aki tud, mondja meg neked, hogy mi a franc van. Egyesek azt állítják, hogy ők tudnak – és ők már megkapták a jelet felülről és a fényben járnak. De amikor alaposan megvizsgálod az ő tudásukat és jeleiket, csalódottan veszed tudomásul, hogy ők is éppúgy a sötétben tapogatóznak, mint te. Így hát inkább keresed azok társaságát, akik legalább elismerik, hogy a sötétben tapogatóznak. És köztük legalább találsz bölcseket, akiktől tanulhatsz arról, hogyan kell együtt tapogatózni a sötétben – hogyan kell megtalálni a belső lámpásodat.

Milyen hatalmas a világegyetem – mennyi fény, mennyi sötétség. Micsoda mélységek és micsoda magasságok. Megszédülsz, ahogy erre a képre nézel: milyen parányinak és jelentéktelennek is tűnők én a nagy egészben. Eltörpülnek a gondjaim, az örömeim.

És mégis: Te vagy most a legjelentősebb pont az egész világegyetemben, ha ezen tűnődsz. Tőled és benned ébred tudatára az egész világegyetem: tőled és benned teszi fel a kérdést: mi értelme ennek az egésznek? Senki nem válaszolhat helyetted a kérdésre. Neked kell megtalálnod, megélned a válaszodat. Szabad vagy: te magad adsz jelentést az életednek és a világnak.

Az emberek a hétköznapi tudatállapotról többnyire úgy gondolkodnak, mint „tiszta” tudatállapotról. Amikor állítólag semmi sem zavarja az érzékelésünket, úgy látjuk a dolgokat, amilyenek. És amikor az ember valamilyen tudatmódosító szert fogyaszt, akkor az érzékelésének ezt a kristálytiszta lencséjét „bepiszkítja”, „elhomályosítja”. „Kábítja”, „bódítja” magát. Hiszen képtelen elvégezni bizonyos a túléléséhez szükséges feladatokat a megfelelő pontossággal, így kockázatnak teszi ki magát és a környezetét. Nem tud autót vezetni, gépeket üzemeltetni, monoton feladatokra koncentrálni, odafigyelni másokra, kontrollálni az érzelmeit és a többi.

Különösen a kapitalizmus és az ipari forradalom hajnala óta tehát az ún. „tiszta” tudatállapot összefonódott a „munkavégzésre alkalmas” tudatállapottal. Tehát funkcionális jelentést kapott. Nem véletlen, hogy a kapitalizmus legnépszerűbb drogja éppen a kávé. Hiszen a koffein hatására mindaz, amit a „józansággal” társítunk – miszerint jobban, tovább tudunk koncentrálni a munkavégzésre – még fokozottabban érvényesül (persze itt is dózisfüggően, gondoljunk csak a kaotikus hálót szővő bekoffeniozott pókokra). Így hát a koffeint, ami egy stimuláns drog, a társadalmunk teljesen másként kezeli, mint a legtöbb többi drogot. Mondhatni nem is kezeli drogként: inkább eszközként, amivel a munkavégzésre alkalmas tudatállapotunkat fokozzuk.

Ahogy azonban már William James, az amerikai pszichológia és vallástudomány atyja megállapította saját, dinitrogén-oxiddal végzett kísérletei nyomán, ezernyi tudatállapot létezik, a szivárvány minden árnyalatában, amelyeknek a többségét az átlagos emberi lény soha nem tapasztalja meg. És ahogy Aldous Huxley megírta Az érzékelés kapui című, meszkalin-élmények által inspirált könyvében, az ember hétköznapi tudatállapota egyfajta szelephez, szűrőhöz hasonló. Ami evolúciósan úgy alakult ki, hogy kiszűrje azokat az észleléseket, tapasztalatokat, amelyek a túlélés szempontjából kevésbé fontosak. Ez a szűrő lehetővé tette, hogy hatékonyabban éljünk túl – de egyben be is szűkítette a létezésünk kereteit. Vannak olyan szerek, amelyek mintha még tovább szűkítenének ezen a szűrőn – de ugyanakkor vannak olyanok is, amelyek kitágítják a szűrőt. Blake-et idézve, szélesre tárják az érzékelés kapuit, hogy a dolgok olyannak tűnjenek, mint amilyenek valójában: végtelennek.

Ilyen szerek a pszichedelikus drogok. Amelyek, a megfelelő környezetben, állapotban és dózisban, döbbenetesen új perspektívából mutatják meg nekünk azt, amit valóságnak hiszünk. Ezek az állapotok persze pusztán a kapitalista munkaetika szempontjából tűnhetnek terméketlennek (bár a csapatépítő pszichedelikus elvonulásokat szervező techcégek HR-esei talán már ezt a nézetet is cáfolnák). A lélekműködés nem hagyományos formáit zsigerből patologizáló orvosok, az egyéni spirituális kibontakozást gyanakodva szemlélő állami és egyházi tekintélyek szempontjából pedig kimondottan veszélyesnek. Azonban kétségtelenül rádöbbentik az embert arra, hogy amit az ún. „tiszta”, tehát a hétköznapi tudatállapotban felfogsz a valóságból, az csupán a valóságnak egy szűk szelete.

Amit ezek a szerek tesznek, az nem az, hogy „bepiszkítják” a lencsét holmi „hallucinációkkal”: dolgokat láttatnak, amik nincsenek. Inkább ahhoz hasonlíthatók, mintha a kameránkon a standard lencsét egy olyan multifunkciós lencsére cserélnénk le, ami egyszerre makró objektív, amivel soha nem látott apró részleteket fedezel fel, mint egy rovar szárnyának árnyalatai, és teleobjektív, amivel a terek olyan mélysége tárul fel, ami hagyományos lencsével láthatatlan.

Felvillantják a létezés egy olyan, hétköznapi tudatállapotban érzékelhetetlen tartományát, ami valahogy összeköti, átszövi az egymástól látszólag teljesen elszigetelt tárgyakat. Amelyek, ebből a perspektívából egyáltalán nem tűnnek „dolgoknak” (ding an sich, ahogy Kant mondaná). Minden mindennel összefügg, összeköttetésben áll egy rejtett energiahálóval, ami lüktet az élettől. És ami, döbbenünk rá, nem holmi passzív massza – de kommunikál velünk. Mi több – és ez a legmélyrehatóbb, legátformálóbb pszichedelikus tapasztalás – mi magunk sem vagyunk a koponyánkba zárt, véges gondolkodó szubjektumok az objektív és „külső” világgal szemben, mint Descartes hitte. Hanem mi is része vagyunk ennek a nagy egésznek. Amit úgy hívunk, hogy én, az csupán egy hab, egy fodor az óceán hullámának taraján.

Minden szenvedésünk, minden szorongásunk, minden ítélkezésünk és lázas igyekezetünk átértékelődik ebben a felismerésben. Ami, mint egy kohó, új belátásokat olvaszt ki a nyers tapasztalások ércéből, amelyek, ma már tudjuk, gyógyító hatással járhatnak. Kiragadhatnak bennünket olyan, évtizedes torzulásokból, berögzült gondolatspirálokból, önpusztító szokásokból, amelyek megkeserítik az életünket. Ha, és ezt hangsúlyozom, ha: megfelelően integráljuk az élményt. Mert nem csak, sőt, főleg nem az a fontos, hogy milyen érzéki élményben van részed. Hanem az, hogy ezt miként tudod részévé tenni az életednek az élmény lezárulása után. Ezért van az, hogy ilyen ígéretesnek tartják ezeknek a szereknek a pszichoterápiával együtt való alkalmazását. De ennél is többről van szó: ha az emberek megtanulnak bölcsen, közösségi szabályozás mellett élni (és nem visszaélni) ezekkel a szerekkel, akkor egészen új távlatok nyílhatnak a spiritualitás, az önmegismerés, az öngondoskodás és a közösségi gyógyulás előtt is. És erre a bolygónak nagyon is szüksége lenne.

„Küzd a démonaival,” mondják sokszor arra az emberre, aki valamilyen pszichés vagy viselkedési zavarral küzd. Sokan – szerintem joggal – kritizálják ezt a szóhasználatot. Belehelyezi ugyanis ezeket a jelenségeket egy olyan, moralizáló és megbélyegző kontextusba, ami olyan képzetet kelthet a külső emberben, mintha itt valamiféle „démoni megszállottságról” lenne szó. Holott tudjuk, hogy a gének és a környezeti tényezők összjátékának köszönhetően alakul ki függőség vagy depresszió.

Amit mi démonoknak hívunk, azok valójában nem egzotikus interdimenzionális lények, szarvakkal és patával, vérszomjas csupafog szájjal, mint ahogy az élénk képzeletű szerzetesek ábrázolták őket kéziratokban. A mohó telhetetlenségünk, a bénító félelmünk, az ólomsúlyú gyászunk, a kínzó féltékenységünk és a többi: ezek gyakran mintha valami teljesen elkülönült entitást alkotnának bennünk. Sokszor saját magunknak is úgy tűnhet, hogy amikor a hatásuk alatt állunk, akkor mintha démonok szállnának meg minket. Mintha lehasítanák egy részünket és elidegenítenék az énünktől, ami tehetetlenül szűköl, mint valami ijedt, gödörbe esett kiskutya.

Ezek a „démonok” gyakran nagyon erős akarattal párosulnak. Akarod, hogy többet egyél, igyál, drogozzál, szexelj. Akarod, hogy jobban birtokold, kontrolláld a másik embert. El akarsz menekülni valami elől. Akarod, hogy ami nincs, az legyen, és ami van, az ne legyen. Felőrlik a hétköznapi tevékenységek iránti motivációidat, érdeklődésedet. Folyamatosan mohón követelik a jussukat. De valójában az akarat nem a lényegük. Az csak a felszín.

Ahhoz, hogy a lényegükhöz juss, ahhoz először is szakítanod kell azzal az analógiával, ami az ilyen zavarokból való felépülést külső/belső démonok elleni harcként fogja fel. Figyeld csak meg: még ha nem is beszélünk démonokról, de a militarista nyelvezet mennyire megmarad: „függőséggel küzd”, „testképzavarral küzd” és a többi. Egyfajta kereszteslovagként csillogó páncéllal rohamot indítasz az acsargó démonhorda ellen. Véded az elméd várát az ostromlók ellen, kirekeszted őket a falakon kívülre. Szép képek ezek – csak éppen az ilyen küzdelmekből leggyakrabban vérző fejjel és kudarcélményekkel gazdagabban fogsz kihátrálni. Miért? Azért, mert saját magad ellen nem viselhetsz háborút.

Ha ebből azt a következtetést vonod le, hogy akkor az egyetlen alternatíva a teljes kapituláció a „démonokkal” szemben – akkor még mindig túlságosan a háborús narratíva foglya vagy. Próbálj úgy gondolni arra a bizonyos „démonra”, mint ami a saját részed. Egy olyan részed, amit túl sokáig és túl gyakran vettek semmibe – vettél semmibe. Ne téveszd össze azzal, hogy milyen sürgető, sóvárgó szándék, vágy, akarat nyilvánul meg rajta keresztül: például, hogy még több drogot, szexet, pornót, kaját, piát, kontrollt, menekülést stb. akar. Ezek irányt és célt tévesztett, elkeseredett és kétségbeesett próbálkozások arra, hogy figyelmet kapjon. Mint a gyerek, ami gyakran csak azért viselkedik botrányosan és antiszociálisan, hogy felkeltse a szülő figyelmét és gondoskodását.

Az akarás illúziója mögött mindig a szükséglet realitása áll – avagy egy reális szükséglet, amit nem elégítettél ki. Ahhoz, hogy megszabadulj tőle, először is kíváncsi együttérzéssel kell odafordulnod a démonhoz. Mint ahogy a Buddha a legenda szerint tette Marával, a démonok rejtőző fejedelmével: „Látlak, Mara, gyere, ülj le és igyál egy teát!” Mond el, mi bánt. Amit démonnak hittél, arról kiderül, hogy te magad vagy az – egy részed, amit talán még gyermekkorodban, lehasítottál magadról. Az árnyékod, amit próbáltál minden erővel távol tartani. Valós szükségletekről van szó, amiket nem tudtál kielégíteni: arra, hogy szeressenek, hogy biztonságban légy, hogy figyeljenek rád.

Ha nem harcolsz a démonoddal, de inkább megitatod-megeteted a figyelmeddel, és próbálod megérteni a mögötte álló valós szükségletet, akkor azt fogod érezni, hogy a görcsös markolása, amivel beléd kapaszkodik, enyhülni kezd. Persze ez önmagában még nem elég: nem egyszeri megvilágosodás-élményekkel vagy belátásokkal fogsz megszabadulni évtizedes szokásoktól vagy torz megküzdési stratégiáktól. Az bizony, ha nem is küzdelmet – de kitartó munkát, vagy ha úgy jobban tetszik, utazást igényel. Terápiás utazást, hogy jobban megismerd és megértsd saját magad. Hogy jobban képessé válj reagálni a sürgető szükségletekre és sóvárgásokra, amik benned keletkeznek. Hogy megtanulj figyelni a tested-lelked jeleire, és ne söpörd őket a szőnyeg alá. És ha elindulsz ezen az úton, akkor végül eljuthatsz oda, hogy amit démonnak hittél – az megszelídül és a leghűbb szövetségeseddé válik.

„Hangosan épülök fel, hogy másoknak ne kelljen csendben meghalnia,” szokták mondani a függőségből felépülők közösségeiben.

És valóban: azért fontos, hogy a függőségből felépülők, és a hozzátartozóik megosszák az élményeiket egymással és a világgal, mert a függőség egyik tulajdonsága, hogy bezár. Magányossá tesz. Akárcsak az, ha valaki olyannal élsz, aki függőséggel küzd. Velejárója a szégyen és az (el)hallgatás. Borzasztó sokat jelenthet az, ha valaki irányt mutat – lámpást tart a folyosó végén. De önmagában az is, hogy érezheti az ember: nincsen egyedül. Van kiút.

Ezért is tartom különösen fontosnak a következő, péntek este 6-kor kezdődő Drogriporter Szabadegyetem témáját: Mit tehet a hozzátartozó?

A függőséggel küzdők családtagjait, hozzátartozóit sokszor – helytelenül – csupán úgy kezelik, mint a probléma részét. Amiben persze ott az igazság magja. De a család nem csak probléma, hanem a megoldás kulcsa is. Mi egy olyan módszert fogunk ismertetni – a CRAFT módszert – ami a családon, párkapcsolaton stb. belüli kommunikáció javításával, elmélyítésével segíti a függőségből való felépülést. Két kitűnő magyar szakember tolmácsolásában.

Akár érintett, akár hozzátartozó vagy, akár szociális/egészségügyi/oktatásban dolgozó szakember, akár egyszerű laikus érdeklődő, aki szeretne jobban kommunikálni súlyos témákban a közösségén belül – regisztrálj és gyere el! A link a hozzászólásban, szeretettel várunk!

Mark Zuckerberg, a Facebook-vezér szerint több „férfias energiára” van szükség a nagy cégek vezetésében, és kevesebbet kell szövegelni az esélyegyenlőségről meg tényellenőrzésről.

Világos beszéd. Hiszen mikor is világosodjon meg máskor egy techmilliárdos a „férfiasság” és a „szólásszabadság” értékéről, mint éppen akkor, amikor az USA elnöki székébe egy nárcisztikus szociopata macsó ül. Akit éppen említett techmilliárdos tiltott ki a platformjáról évekkel ezelőtt azért, mert ez a bizonyos macsó erőszakos puccsra uszította a híveit, akik lerohanták a Kongresszust. És aki nem habozna bosszút állni rajta, hacsak nem csicskulna be látványosan, a többi techbro-hoz hasonlóan.

Zucki csak alkalmazkodik a világtrendhez: manapság tesztoszterontól túltengő, az egójuk törékenységét arroganciával palástoló, egymással versengő frusztrált macsókról szól minden. Persze azt, hogy az lenne a „férfias energia” netovábbja, amit Trump, Musk, Orbán vagy éppen Putyin képviselnek, az erősen kétséges. Én sokkal inkább úgy fogalmaznék, hogy ami jelenleg terjed, az a small dick energy (kis pénisz energia). És ezzel nem a péniszük valós méretére utalok, az mindegy. Hanem arra, hogy folyamatos kényszert éreznek a farokméregetésre: megszállottan azzal vannak elfoglalva, hogy kinek van nagyobb.

És ha valamire a legkevésbé van szüksége a világnak, akkor éppen erre a farokméregető mérgező maszkulinitásra van legkevésbé szüksége, amiben szinte minden techmilliárdos, demagóg populista népvezér, álhírgyártó influencer és öntelt diktátor osztozik. Ebbe fulladnak bele a demokráciák, ezért robbannak ki háborúk és népirtások, ezért pusztul a szabad sajtó, ezért nyílnak szét a jövedelmi szakadékok ember és ember között – és ezért megy a levesbe az egész bolygó ökoszisztémája.

A világnak az apjuk megalázásait és veréseit feldolgozni képtelen, traumatizált és éretlenül nárcisztikus kamaszfiúk energiája helyett inkább lenne szüksége érett, felelősen gondolkodó, együttérző emberi lények férfi és női energiáira, ami begyógyíthatná a bolygó sebeit.

„Az újév jól kezdődött, adja az Isten, hogy így is folytatódjék,” írta haza anyjának a Don kanyarból 1943. január elsején keltezett levelében Bíró Miklós fiatal ügyvéd, munkaszolgálatos. A dédnagybátyám. A levelet az anyjának címezte, az üknagyanyámnak. Amiatt örvendezett, hogy az új év első napján levelet kapott a családjától.

Ezekről a sorokról bizonyára sokaknak Rejtő Jenő emlékezetes utolsó szavai jutnak eszébe, aki ugyanezen a napon, 43 január elsején, így szólt a társaihoz Voronyezsben: „Na ez az év is jól kezdődik!” Még aznap halálra fagyott.

Amikor a dédnagybátyám ezt a levelet írta, Rejtő Jenővel ellentétben még nem fenyegette közvetlen életveszély. De sajnos az újév neki sem tartogatott semmi jót. Ez lett az utolsó éve.

82 évvel ezelőtt, 1943. január 12-én a szovjet hadsereg megindította a nagy támadást a Don folyó kanyarulatában magát beásó magyar 2. hadsereggel szemben. Valahol ott volt a dédnagybátyám is. Hogy pontosan mi lett a sorsa, azt máig sem tudom – a szovjet fogságba kerültek listáján volt egy Bíró Miklós nevű, aki járványban pusztult el még abban az évben. Talán ő volt az. De az is lehet, hogy már ott, a nagy tülekedésben lelőtték, megfagyott, esetleg agyonverték a keretlegények. Aki megnézte Sára Sándor dokumentumfilmjét, az nagyjából képben van, milyen körülmények között folyt a „rugalmas elszakadás” a Dontól.

Olvasom, hogy szülővárosomban, Kecskeméten a „hősi” halottakra emlékeztek, ahol a szónok kijelentette: „a magyar katonák és munkaszolgálatosok mindent elviseltek: a fagyot, az éhezést, a sérüléseket, mégis kitartottak.” És bár sokan nem tértek haza, „örök példaképek maradtak nemcsak a harctéren, hanem a háború borzalmaitól elcsigázott lelkek számára is.”

A politikai emlékezet tehát egyrészt próbálja jótékonyan összemosni, feloldani a Don-kanyarban elesett honvédokat és munkaszolgálatosokat. Másrészt pedig elhelyezni őket valamiféle harcos nemzeti hősi panteonban. Nem tudom, ki hogy van ezzel, de nekem minden sejtem berzenkedik ez ellen. Nem, sajnos ezek az emberek nem a hazájukat védték. És sajnos nem is hősök. Áldozatok – elsősorban a saját államuk, a saját hazájuk áldozatai.

A saját hazájuk küldte ki a honvédeket rosszul felszerelve a náci birodalom hódító háborújába. A munkaszolgálatosokat rongyosan, fegyvertelenül kergették ki a keleti frontra. Először még megfosztották őket minden joguktól és emberi méltóságuktól. Aknamezőkre kergették, futóárkot ásattak velük és tízórás éjjeli őrségre küldték ki őket a mínusz 20-30 fokos orosz télben. Ütötték-verték, alázták, éheztették őket. Egyetlen bűnük az volt, hogy zsidónak születtek. Ők lennének a hősök?

„Nevessetek ki, nem bánom, de be kell vallanom, az éjjel megsimogattam a leveledet és megcsókoltam, mintha Te lettél volna, hiszen a sorok között a te lelkedet, a te értem aggódó és engem féltő szíved dobogását éreztem,” írta a dédnagybátyám.

Én biztosan nem nevetlek ki most, évtizedekkel később. Hiányt, sebet hagytatok magatok mögött a családjaitokban – és bennünk, az utódokban. Fájdalmat és gyászt cipelő dédanyák, nagyanyák, anyák, testvérek, lányok és fiak adták tovább a keserű hiányt az utódoknak. Szőnyeg alá söpörték, elhallgatták, de cipeljük tovább a Don-kanyar kóbor szellemeinek a keresztjét mi is. Függőségek, depressziók, öngyilkosságok, különféle örökletes nyavalyák és önpusztító népbetegségek: ott vagytok ezekben Ti is, még ha nem is tudunk róla. A fehér hóviharban félig elfagyott lábbal hazafelé botorkáló alakjaitok kísértenek minket az álmainkban.

Ideje megpihennetek- ideje hazatérnetek bennünk.

Ez a szó: „bűn”, bennem mindig is kiváltott egy zsigeri ellenkezést. Valahogy minden benne van, amit arról gondoltam, miként fuserált el minket ez a mi zsidó-keresztény kultúránk. Hogy érezd magad rosszul és rossznak csak azért, mert embernek születték. Mert állítólag mocskos, alávaló lény vagy, és a vágyaid, a tetteid is mind mocskosak.

És a szégyen, ez az alattomos kígyó, ott sziszegett a papok, lelkészek beszédeiben. Hittanórákon meresztette hideg hüllőszemét a fejüket lehajtó diákokra, élvezetét lelve szenvedésükben, ahogy meghasonultak serdülő testük bimbózó vágyaival. És hiába nem jártunk sokan templomba, hittanra, hiába nevettünk már a katekizmusok Istenén – de Belekúszott az álmainkba. Megfertőzte a saját testünkhöz való viszonyukat. Felütötte randa fejét az előítéleteinkben. Mindannyiunkban ott egy hang, ami ótestamentumi próféták megvetésével ostorozza, amit teszünk.

Felüdülés volt számomra a Buddha etikájával találkoznom: nála nem létezett „bűn”. Csupán az ember szellemi ébredése szempontjából hasznos (kuszala) és nem hasznos (akuszala) cselekedet. Az embernek arra kell törekednie, hogy a hasznos tetteket ápolja és locsolja, mint virágokat, a haszontalanokat pedig kigyomlálja. Ez ezerszer szimpatikusabb megközelítés volt: mentes a terhes moralizálástól és a szégyen-kígyó utálatos sziszegésétől.

Szintén felszabadító hatással volt rám az emberi viselkedés lélektani mozgatórugóinak megértése. Ahol a papok bűnt láttak, ott a pszichológus gyermekkorban gyökerező, generációkon átnyúló traumák láncolatát látja. A ma döntése, hogy valaki például pénzét piára költi ahelyett, hogy a családjának venne kenyeret, kontextusba került. És felsejlettek mögötte az egész társadalmi rendszer igazságtalanságának és egyenlőtlenségének körvonalai. Az emberek nem gonosznak születnek, csupán bizonyos körülmények közé kerülve követnek el szörnyűségeket. Amit igazságszolgáltatásnak hívunk, az gyakran az igazságtalanságok melegágya.

Mégis, ahogy lenni szokott, idővel fel kellett ismernem azt is, hogy ez a bizonyos zsidó-keresztény nyugati spiritualitás nem csak rosszat adott át nekünk bűnről és bűnhődésről. Ott van a szellemi irány, áramlat, amit talán Dosztojevszkij képviselt a leghitelesebben. Ami az emberi lelket lemeztelenítve elénk tárja a bűn anatómiáját és evolúcióját. És ezen keresztül, ismertem el vonakodva, hozzájárul ahhoz, hogy felismerjük a saját egyéni felelősségünket és szabadságunkat is. Eszmék, amelyek alapvetően idegenek a keleti gondolkodástól, akárcsak a tudományos determinizmustól – és mégis, számunkra, európai emberek számára, milyen sokat jelentenek. Belőlük származik az öntudatos polgárok autonóm közösségének, a polisznak az ideálja. Az egyetemes emberi jogok.

Pilinszkynek van egy tömör, de gyönyörű esszéje a bűnről, keresztény szempontból. Ebben kifejti ellenérzéseit a bűn átpszichologizálása és jogászosítása ellen. „A pszichologizáló megközelítés veszélye nem a bűnös megértésében rejlik, hanem abban, hogy magát a bűnt érti meg; elemzése végén magát a bűnt nem érzi többé bűnnek,” írja. „A másik, ellenkező véglet, a bűn jogászi kezelése viszont a bűnös tökéletes félreértésével fenyeget, s a bűnt egykönnyen – leválasztva azt az emberi szituációról – mint embertelen botrányt kezeli.”

A bűn, írja Pilinszky, akár kicsi, akár nagy, lényegében közös tőről fakad: a szeretet hiányából. Bár ez a mondás banálisnak tűnik, de valójában nincs benne semmi olcsó szentimentalitás. És ha végiggondoljuk, akkor ez egy hihetetlenül radikális tétel, aminek a következménye óriási. Hiszen ha ez így van, akkor nem oszthatjuk fel többé a társadalmat jókra és rosszakra, bűnösökre és erényesekre. Nem tetszeleghetünk az erkölcsi magasrendűség piedesztálján, miközben lenézzük az alant tévelygőket. Hiszen a bűn egyetemes – az emberi élet szerves velejárója éppúgy, mint a szeretet.

Persze az ember manapság nem tehet róla, de tovább is gondolja Pilinszkynek ezt a tételét – oda, ahová a költő, a katolikus hívő, nem merészkedett tovább. A bűn tehát nem valamiféle számunkra érthetetlen okból elfogadott szabályok megsértése – a bűn lényege nem a nonkonformizmus, a puszta lázadás a tekintély ellen, mint ahogy azt egyes hitmagyarázók félreértik és félre-értetik. Hanem „a szeretet elleni vétek”, ami „egyedül a szeretet síkján orvosolható”. Az ember óhatatlanul arra gondol: vajon tényleg mindig és mindenhol ott húzódik a határ a bűn és erény között, ahol azt az intézményesült egyház aktuálisan meghúzza? Vajon miért kellene a hívőnek tekintélyelv alapján elfogadnia, hogy amit klerikusok tanácsa valamikor a történelem egy pontján, amikor még jóval kevesebbet lehetett tudni az adott jelenségről, bűnnek bélyegzett – az valóban az? Vajon vétett volna Pilisznszky az evangéliumi szeretet parancsa ellen, ha megéli a saját vágyait, amiket az egyház tisztátalannak bélyegzett? Vajon nem változik-e folyamatosan a határ, ami a bűnt elválasztja?

Én magam továbbra is kényelmetlenül feszengek, amikor a szószékről, a pódiumról, a TV-ből, a rádióból, a katedráról vagy bármely tekintély-pozícióból valaki a bűnről és bűnösökről dörgedezik. És szánom azokat, akik egész életüket torz megfelelési kényszerben, önmegtagadó szégyenben töltik el csupán azért, mert képtelenek elfogadni, akik valójában. De egyben próbálok különbséget tenni bűntudat és szégyen közé. Hiszen van, amikor rosszat tettünk, és a bűntudat segít, hogy ezt felismerjük és kijavítsuk. A bűntudat teljes hiánya – az egyéni felelősség elmosása és áthelyezése külső tényezőkre, örökölt tulajdonságokra, szülőkre, társadalomra stb. – terméketlenné és önzővé tesz bennünket. A szégyen viszont azt hiteti el velünk, hogy nem csak a tett rossz, hanem mi magunk is rosszak vagyunk. Több egészséges bűntudatot és kevesebb mérgező szégyent – talán így lehet összefogalni a lényeget, ami hozzásegíthet minket, hogy ne legyünk seggfejek magunkkal és másokkal.

(note to myself)

Gátszakadás.

Valahogy így lehetne aposztrofálni azt a folyamatot, ami az elmúlt években a közéletben zajlik. A világon és a hazánkban is.

Hogy milyen gát szakadt át? Az a szégyenből, tabukból, álszentségből, képmutatásból, fortélyos félelemből, apátiából, cinizmusból épített fal, ami akadályozza, hogy emberek a nyilvánosság elé tárják az olyan személyes élményeiket, amelyek megkérdőjelezik a társadalom kényelmes előítéleteit. És egyben bemutatják azok fonákságát és ártalmait.

A leglátványosabb talán az, hogy soha nem látott számban állnak nyilvánosság elé abúzus, zaklatás, családon belüli erőszak áldozatai. Különféle kisebbségi csoportok tagjai, akiket diszkrimináció ért. Egyre több nő, roma, LMBTQ ember, HIV-el élő, mentális zavarral élő, kerekes-székes, amputált, hajléktalan, fogyatékos gyerekét nevelő, idős szülőjét ápoló, börtönviselt, függőséggel küzdő, pszichonauta stb. áll ki a történetével a nyilvánosság elé. És nem úgy, mint valami freak-show szereplője, hanem méltósággal.

Azonban aki az egészet próbálná beskatulyázni valamiféle „woke” mozgalom keretei közé, az téved. Mert mindannyian kerülhetünk életünk egy pontján valamilyen kisebbségi csoportba – egy olyan identitásban, betegségben, fogyatékosságban, állapotban, kapcsolatban való érintettségünk okán, amit egyes esetekben mi választottunk, más esetekben nem. Sőt, a kulturális gátszakadás gyakran olyan élmények megosztását is lehetővé teszi, amit minden ember átél, és amelyek egyetemesen emberiek – mégis, titkolózás és tabuk övezik őket.

Mint amilyen a születés és a szülés. A haldoklás és a halál. A betegség és a felépülés. Szülőség és gyermeknevelés.

Ezeket a témákat gyakran egyszerűen agyonhallgatjuk és távol tartjuk („nem illik róla beszélni”). De van olyan is, hogy rózsaszín ködbe burkoljuk: csak a szépről és a jóról szabad beszélni vele kapcsolatban. A nehézségeket, a fájdalmat, a félelmet nem szabad megosztani. Ki hallott még olyat. Még a plakáton is átragasztjuk.

A megélt élmények gyakran távol állnak egymástól, de ez nem jelenti, hogy „kioltanák” egymást. A kisgyermekes szülő és a tudatosan gyermektelen, a hazafi és a kozmopolita, a vallásos és az ateista élményei mind gazdagítják a nyilvánosságot, amennyiben kellő nyitottsággal és empátiával adják elő és fogadják be őket. Meg kellene érteni, hogy mindenki csak nyer vele, ha megtanuljuk elfogadni és tisztelni, az erő és nem a gyengeség, a bátorság és nem a gyávaság jelének látni, ha valaki megosztja a sérülékenységét. A botladozásait és a feltápászkodásait. Mennyivel jobb lenne egy olyan világban élni, ahol ez az alap!

Ellenzők persze vannak. Aki megosztja a legbensőbb élményeit, még mindig túl gyakran találkozik szemforgató fintorgással, gúnyos felsőbbséggel, kioktató ítélkezéssel, vállrándító és ásító apátiával. Ez az ellenállás többnyire meg- és feloldatlan, érzékeny traumatikus gócpontokat jelöl az ellenállók lelkében. Sztereotípiákat és előítéleteket a társadalomban. Nem kell hozzá romának vagy transznak lenni, hogy ezekbe a láthatatlan falakba ütközzön az ember – elég hozzá egy fehér középosztálybeli apukának megosztani az élményeit, hogy találkozzon azzal az attitűddel, hogy „engem nem érdekel, amíg a négy fal között csinálja”, „minek ment oda”, és egyébként is, „kit érdekel”.

És mégis: minden egyes őszinte, hiteles és emberi történet, aminek az elmondásához egy érintett veszi a bátorságot, hat. Lassú víz partot mos. Szorgos népünk győzni fog. ❤✌️

„Az élet az, ami történik veled, miközben más tervek szövésével vagy elfoglalva” (Life is what happens to you/While you’re busy making other plans) – énekli John Lennon a kisfiához, Sean Lennonhoz írott Beautiful Boy című számában.

Az élet tervezgetés. Mintha mindig csak várakoznánk valamire. Hogy befejezd a sulit, meglegyen a diplomád, jó állást kapj, legyen kocsid, lakásod, fokozatod, pozíciód, karriered, sikered, pénzed, csajod/pasid, élményed, gyereked, vonzerőd, képességed, tudásod. Valami, ami kell ahhoz, hogy elkezdődjön az élet – az igazi élet.

Az életre mindig úgy tekintettünk, mint valamire, ami még csak készülőben van. Aminek éppen most ágyazunk meg. Mindig kell még valami hozzá.

Aztán egy nap rájössz, hogy nem jön el soha az a pillanat, amikor azt mondod: na, most ezzel a dologgal tényleg elkezdhetem az igazi életet. Beérkeztem. Itt vagyok. Megvan mindenem. Hanem az van, hogy a terveid szövögetése közben egyszer csak rájössz, hogy eljárt feletted az élet. Befejezetlenül és tökéletlenül.

Visszanézel, és rájössz, hogy azokban a pillanatokban volt ott az élet, amelyekre az adott pillanatban csak úgy tekintettél, mint valami töltelék-időre – mint tranzitállomásra. És miközben csak a cél lebegett a szemed előtt, észre sem vetted, hogy ez az. Hogy itt vagy, most. Hogy élsz. A magad befejezetlenségében és tökéletlenségében is befejezetten és tökéletesen.

Bizony mondom néktek, boldogok azok, akik képesek tudatosan is megélni ezeket a pillanatokat – és megtalálni az elégedettséget bennük ahelyett, hogy a múlt vagy a jövő után sóvárognának.

(note to myself)

Kövér László a nemzet legszorgosabb árokásója. Alig kezdődött el a 2025. esztendő, de ő máris nekiveselkedett, felgyűrte az ingujját, beleköpött a tenyerébe, megragadta az ásót, és úgy istenesen belevágott vele a szilveszteri buliból még magához sem tért fagyos magyar földbe.

Ezúttal Wass Albertet „védte meg” (védjen meg téged a Kövér!) a születése 117. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen. Szerinte – idézem – „a magyarság szereti, míg a magyarság ellenségei és árulói gyűlölik az írót.” Fekete-fehér, harmadik út nincsen. Szóval ha nem szereted Wass Albertet, akkor a magyarság ellensége és árulója vagy. Na most gondoljon bárki bármit Wass Albertről, de ez bizony egyértelműen a történelem legrosszabb korszakait idéző beszédmód. Nem egyszerűen kritizálni az egyet nem értőket, a sorból kilógókat – de egyben kirekeszteni a nemzetből még azt is, aki „lelkesedni rest” – ezt én nem tudom másként értékelni, mint náci beszédként.

A Wass Albert szellemi hagyatéka által képviselt irodalmi érték legalábbis kétséges, politikai öröksége pedig, hogy úgy fogalmazzunk, nem éppen eurokonform. Hogy az irodalmat magas szinten művelők és tanítók túlnyomó többsége szerint Wass írásai a magyar irodalom fősodorbeli íróihoz képest legfeljebb középszerű giccsnek minősülnek, az egy dolog. Ettől még tetszhet persze sok embernek. És mondjuk önmagában a szélsőjobboldali kötődése sem lenne még probléma, ha az irodalmi nagysága egyébként átvilágítana a politikai botlásain. Mint mondjuk Szabó Lőrincnek.

De a nagy helyzet az, hogy Wass Albert, talán egy-két jobb írásától eltekintve, irodalmilag középszerű giccset alkotott – ÉS ráadásul a politikai öröksége is vállalhatatlan. Hiszen a zsidók patkányként való kiirtásáról írt allegóriát a holokauszt idején. És ez nem holmi botlás volt: élete második felében, az emigrációban tudatosan közösséget vállalt a nyilas emigrációval, a lapjaikba írt. És – ne szépítsük – ezek a nyilasok hozták vissza a kultuszát Magyarországra a 90-es években. Szóval azért attól függetlenül, hogy valakinek megdobogtatja-e a szívét az „Adjátok vissza a hegyeimet” vagy a „Funtineli boszorkány” – azt azért el kell ismerni, hogy a magyar nép jelentős része joggal és okkal köszöni szépen, de nem kér Wass Albertből.

És tudja mit, Kövér úr? Ettől még szerintem vagyunk elegen ebben az országban olyanok, akik szerint elférnek egymás mellett békében a Wass Albertet kedvelők és nem kedvelők is. Viszont a tökünk tele van az olyan árokásó kultúrharcosokkal, mint éppen ön. Akik a országot érintő valódi problémák helyett ilyen álproblémák generálásával sütögetik a politikai pecsenyéjüket, terjesztik a gyűlölelet és megosztottságot a mi adónkból fenntartott zsíros pozíciókban. Ÿ–•