Irónikus, hogy a média nagyon ritkán képes arra, hogy a finom különbségeket érzékeltesse. Egy cikk többnyire vagy arról szól, hogy a kannabisz nagyon káros – vagy arról, hogy nem is káros. Most végre arról is szó van, ami a lényeg, hogy nem maga a szer az, ami önmagában káros. Az ember és a környezete az a tényező, ami a leginkább számít. Nem mindegy, hogy ki, milyet, mennyit, hogyan, milyen gyakran, miért és mire, kivel és milyen környezetben használja a szert. Ez a magyar kutatás például egy olyan következtetéssel zárul, ami igazából triviálisnak kellene, hogy legyen: a fűfüggő felnőttek munkamemóriája rosszabb, mint a nemfogyasztóké, de a rekreációs/alkalmi fűfogyasztóké nem rosszabb. Még csak ok-okozati kapcsolatot sem állít fel a kutatás. Viszont cáfolja azokat a kormánysajtóban gyakran hangoztatott butaságokat, miszerint akár már egyetlen füves cigitől is elmeroggyanttá válhatsz. Még mindig élénken él az a tévhit, hogy ha mindenféle nem létező kárt tulajdonítunk a fűnek, esetleg jól felnagyítjuk és eltúlozzuk a létező ártalmakat, akkor majd „a fiatalok” jól elrettennek a használatától. Ez a tévhit nem egyszerűen értelmetlen, hanem nagyon káros is. Nem csak azért, mert fiatalok ezreit kriminalizálják ennek a differenciálatlan démonizálásnak a nevében minden évben. Hanem azért is, mert totál beáldozza azt a hitelességet, ami elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy a valós, létező kockázatokat tudatosítani lehessen.

Én megértem azokat, akik most kicsit fintorognak azon, hogy olyan emberek „óellenzikizik” le meg oktatják ki őket rendszerellenességből, akik egy-két éve még kussoltak, esetleg lelkesen támogatták a rendszert, amikor ők már teljes mellszélességgel beleálltak. Gyakorlatilag 2011 óta folyamatosan részt veszek a rendszerellenes mozgalmakban. Már akkor rámutattunk arra, hogy a rendszer letért a demokrácia útjáról, és már akkor tüntetést szerveztünk ellene (pl. Milla), amikor a legtöbb ember még elhessegette a kritikáinkat, mint túlbuzgó libsi jogvédők nyivákolását. Sajtószabadság? Jogállamiság? Fékek és ellensúlyok? Elszámoltathatóság? Kit érdekelt mindez, amíg éppen viszonylag jól ment a szekér, jöttek az EU-s pénzek és neki is csurrant-cseppent valami? Sajnos keveseket. És lám. Ma már a magyar társadalom gondolkodó részének túlnyomó többsége rádöbbent arra, hogy mit is jelent a valóságban az, amikor nincs jogbiztonság, amikor a Hatalomnak nincs ellensúlya, amikor a sajtót bedarálták, amikor a döntéseknek nincs következménye. Hogy mindez nem egyszerűen absztrakt elvekről szól, amik lebegnek valami felhőben, hanem az életünkről. Hogy aki a biztonságért feláldozza a szabadságot, az előbb-utóbb mindkettőt elveszíti. Én nem vagyok dühös azokra, akik későn eszméltek. Hanem örülök neki, hogy egyáltalán eszméltek valamikor. És tudom, hogy ha bukik a rendszer, majd még több ember fog coming outolni azzal, hogy ő mindig is mekkora ellenálló volt. Muhaha. Nincs új a Nap alatt. Fontos látni, hogy ha ez a rendszer megbukik, akkor az nem csak és kizárólag a Tisza vagy Magyar Péter érdeme lesz. Még akkor sem, ha egyébként nélkülük ez most nem jöhetne össze. Benne van ebben rengeteg más ember – újságírók, civilek, aktivisták, ellenzékiek, szakemberek – munkája, energiája is, amit hosszú évek alatt raktak bele – még akkor is, amikor a történelmi helyzet nem érett meg rá. Még akkor is, ha tökéletlenül tették, amit tettek, és sokat hibáztak – ki nem? Azok a magok, amiket elvetettek, nem vesztek el mind – volt olyan, ami termékeny talajba hullott a rendszer repedéseiben. Odalent érett, csírázott a sötétségben, várva, hogy mikor bukkanhat ki a fényre. Mikor feszítheti szét a szilárdnak hitt betont. Ez egy össztársadalmi tanulási folyamat, ami soha nem zárul le.

„13-án keressél magadnak egy másik országot, b… meg” – jelentette ki Pócs János fideszes képviselő az őt kihívó ellenzéki jelöltnek. Ez a hozzáállás annyira jellemző az országot jelenleg uralmuk alatt tartó pökkhendi döbrögikre. Feudális földesúrnak érzik magukat, akiknek istenadta joguk eldönteni, ki a magyar és ki nem, és ki élhet egyáltalán ebben az országban. Én 13-án egy olyan országban szeretnék felébredni, ahol végre senkinek sem kell azon rettegnie, hogy politikai vélemény, származás vagy akár szexuális orientáció miatt kitagadják, elüldözik a saját hazájából. Ahol nem azon múlik az életed, hogy hány kézfogásnyi távolságra vagy a vezértől és a húsosfazéktól. Ahol a nemzethez tartozást nem kegyként osztogatják vagy vonják meg a Hatalomhoz való lojalitás szerint. Ahol szabadon versenghetnek az ország jövőjéről szóló eszmék és elképzelések anélkül, hogy kizárólagos hegemóniára törekednének – elfogadva, hogy az egyet nem értők meggyőzése és nem betonba döngölése a cél. Egy olyan országban szeretnék élni, ahol tudunk örülni egymás örömének. Ahol tudjuk, hogy több az, ami összeköt minket, mint ami elválaszt. Ahol a konzervatív szellemi műhely örül a liberális szellemi műhely jelenlétének: a pezsgő pluralitásnak és párbeszédnek. Ahol a baloldali is tud örülni a jobboldali örömének – az ateista a vallásosénak, a heteró a melegének, a gyermekes a gyermektelenének. A buddhistáknak külön kifejezésük van erre: mudita. Együttérző öröm, avagy a másik örömén való vidulás. Ez a négy mérhetetlen egyike: a vagyonnal és a hatalommal szemben kimeríthetetlen erőforrás. Minél többet adsz belőle, annál több marad neked. Ennek az országnak ebből kellene jóval több a káröröm, a „dögöljön meg a szomszéd tehene is” mentalitás helyett. Egy országunk van – de abban nagyon sok ember, világnézet, vallási/lelkiismereti meggyőződés és szexuális orientáció elfér békében. Csak meg kellene tanulnunk tiszteletben tartani egymást – és a türelmetlenséget, a zéró-toleranciát csupán azokkal szemben alkalmazni, akik a közösség érdekével, a közjóval szemben, önző és önkényes módon sajátítják ki a nemzet vagyonát, identitását, jelképeit.

Félve néztem meg a Tavaszi szél című filmet. Leni Riefenstahl óta ez a politikus + mozgalom portré műfaj elég sok gyanút ébreszt. Attól tartottam, hogy egy silány propagandaművel lesz dolgom. Aminek az egyedüli célja, hogy a rendszerváltó messiást ünnepelje. Hogy a bukott Vezér helyébe egy új Vezért avasson egy olyan országban, ahol a vezérkultusz, a paternalista „mindent felülről várunk” mentalitás állandó. Szerencsére kellemesen csalódnom kellett. Nem mintha nem egy politikailag tendenciózus filmmel lenne dolgunk: készítője nyilvánvalóan leteszi a voksát Magyar Péter mellett. Kedvező színben mutatja be a rendszerváltó mozgalmat. Vannak jelenetek, amelyek finoman, és vannak, amelyek kevésbé finoman propagandisztikus érzelmi eszközökkel, zenei betétekkel élnek. Mégsem egy szuperhőssel ismerkedhetünk meg ebben a filmben, hanem egy esendő, gyarló emberrel. Akit lehet utálni, lehet szeretni, de megkerülhetetlenné vált a magyar politikában. Bemutatja ennek az embernek a kétségeit, vívódásait. Lelkesedéseit és elkeseredéseit. A folyamatot, ahogyan kezdeti sodródása vezetői navigálássá, elhatározása elköteleződéssé kovácsolódik. Ahogy a reményből hit lesz. Bemutatja az utat a pufidzsekis NER aranyifjúságtól a rendszerváltó mozgalmárságig, a kedvezményezett helyzetből a kitagadott páriaságig. Ami nem csak csillogással, sikerrel, hanem nem kevés lemondással jár. A döntés, amit kevesebb, mint egy hét múlva meghozunk, az egyik legfontosabb a történelmünkben. Ezért nem mellékes, hogy jobban megismerjük azt az embert, aki jelenleg az egyetlen reális alternatívát képviseli a rendszerváltásra. Ez a film egy jó lehetőség: vajon hány korábbi miniszterelnök lelkébe tekinthettünk be korábban ilyen mélységig? Sokan hangoztatják Magyar Péterrel szembeni tartózkodásukat vagy ellenszenvüket. Nárcisztikus ember – mondják. Törtető. Én a kritikák egy részét jogosnak tartom és osztom, viszont amikor ez átmegy egy ilyen artikulálatlan, lehúzó utálkozásba, az szerintem egyáltalán nem fair és konstruktív. Mint ahogy a kritikátlan rajongás sem. A film egyébként nem tagadja, hogy MP nem tökéletes, sőt. „Nehéz ember vagyok,” mondja ki ő maga (az önkritika dicséretes). Én jellemrajzot biztosan nem tudok felállítani róla. Nem tartozom a kritikátlan rajongók körébe (én magam is kritizáltam már), de óvatosan optimista vagyok. Mert van valami, amit fontos szem előtt tartani. A Hatalom még a legjobb jellemeket is próbára teszi. A korlátlan hatalom pedig korlátlanul megront. Elszigetel a valóságtól, bólogató jánosokkal vesz körül. A Hatalommal szembeni ellenállás, az ezzel járó lemondások, belső küzdelmek viszont megedzik és fejlesztik az egyébként sok fogyatékossággal rendelkező ember jellemét is. Én ezt a karakterfejlődést éppúgy észlelni vélem Magyar Péternél, mint ahogy ennek a fordítottját, a leépülést Orbánnál. Azt nagyon kevéssé tartom valószínűnek, amit egyesek állítanak, hogy egy tökéletesen színlelő pszichopatával állnánk szemben. A filmben látható érzelmek, indulatok, szenvedélyek valósak. Minden emberi hibájával együtt ez az ember szerintem igenis fejlődőképes, politikusi képességei pedig egyenesen kitűnőek, kár tagadni. Ez szerintem biztató. Számára is az igazi jellempróba az lesz, hogy mit kezd a hatalommal, ha sikerül megszereznie. A magyar népen pedig nem csak az múlik, hogy megadja-e neki az esélyt, hogy rendszert váltson. Hogy a kockázatos rendszerváltás lehetőségét választja-e a biztos tespedéssel és zsarnoksággal szemben. Hanem az is, hogy számon kérje rajta.

Tudjuk, hogy hazudnak. Ők tudják, hogy mi tudjuk, hogy hazudnak. Tudjuk, hogy tudják, hogy mi tudjuk, hogy hazudnak. És mégis hazudnak. A szomorú helyzet az, hogy amikor valaki már annyit hazudott, mint amennyit ők, akkor a határ igazság és hazugság között elmosódik. Már nem hisz abban, hogy van határ. Hiszen magának is folyamatosan hazudik. És „aki önmagának hazudik,” mondja Dosztojevszkij, „és a tulajdon hazugságát hallgatja, odáig jut, hogy nem fedez fel semmilyen igazságot se magában, se maga körül, így aztán tiszteletlenségbe süllyed mind magával, mind másokkal szemben. Ha meg nem tisztel senkit, szeretni sem tud többé.” Hát így. (note to myself)

Norbert Bajcsi húsvéti posztja: Az apám alkoholista volt. Gyerekkoromban a húsvét számomra nem a sonkáról, a tojásról vagy az ünnepi asztalról szólt. Sokkal inkább arról a napról, amikor apám felöltöztetett szép ruhába, kézen fogott, és vitt magával locsolni. A lakótelepen házról házra jártunk. Az ajtók kinyíltak, a hölgyek mosolyogtak, én elszavaltam a locsolóverset, és kaptam érte hímes tojást, csokit vagy néhány apró pénzt.Apám pedig mindenhol piát. Gyerekként azt hittem, ez a húsvét rendje. A férfiak locsolnak… és közben isznak. Ahogy telt a nap, és már több háznál jártunk, apám egyre hangosabb lett, egyre oldottabb. A végére rendszerint lerészegedett. Amikor pedig véget ért a locsolás, nem hazafelé indultunk. Hazafelé még végigmentünk az összes kocsmán. Ott is ugyanaz a menü várt minket mindenhol. Nekem üdítő vagy ropi… neki alkohol. A második kocsma után rendszerint előkerült a játékgép is. Apám dobálta bele a pénzt. De csak akkor játszott, amikor már részeg volt. És persze vesztett. Ő tényleg mindig vesztett. Mondjuk nem is volt igazi szerencsejátékos… / erről majd írok késöbb , mert én viszont igazi szerencsejátékos lettem , mert nem akartam ebbe se hasonlítani rá / Inkább csak egy részeg ember, aki újabb okot keresett arra, hogy ott maradjon. Egyszer csak elfogyott a pénze. Akkor elkérte az enyémet is. Azt a pár forintot, amit a locsolásért kaptam. Azt mondta, visszaadja. És azt is mondta: anyának nehogy elmondjam. Gyerekként ezt látni és átélni egyre szorongóbbá tett. Mert közben én mindig azt láttam, hogy az apám – aki szinte mindig legalább spicces volt – mennyire laza. Mennyit beszél, nem fél senkitől és semmitől. A kocsmai haverjai is ugyanilyenek voltak. Hangosak, bátrak, középpontban lévők. És emiatt sokáig azt gondoltam, hogy velem van a gond.Hogy én nem vagyok elég laza. Nem tudok a társaság közepe lenni. Nem vagyok olyan, mint az apám. Ez a fajta szorongás végigkísérte az életemet. Sok sebet ejtett rajtam. Aztán jött a tinédzserkor. A lázadás, a menekülés. És valahol ott talált rám az, ami akkor megoldásnak tűnt: a drogok. Az a szorongó gyerek végül megtalálta a „gyógyszert” a lelki sebekre. A drogokat. És onnantól én is laza voltam. Tudtam beszélni, nem féltem az emberektől, tudtam nevetni, jelen lenni, a társaság része lenni. Legalábbis akkor ezt éreztem. Pedig közben volt bennem egy furcsa ellentmondás. Mert akkoriban már egyáltalán nem akartam az apámra hasonlítani. És mégis… pontosan ugyanabba az irányba mentem. Ma már tudom, hogy az a szorongó gyerek nem rossz volt, nem gyenge volt, és nem vele volt a gond. Csak egy gyerek volt, aki egy olyan világban nőtt fel, ahol az alkohol és a menekülés hangosabb volt, mint a józan példák.Sok ilyen gyerek van ma is. És talán ezért is beszélek erről ma már ilyen őszintén. Mert az ünnepek – a húsvét, a karácsony, a hosszú hétvégék – sok családban nem csak az örömről szólnak. Hanem arról is, hogy mennyi pohár kerül az asztalra. És közben sok gyerek csendben nézi ezt… és próbálja megérteni a világot. Merjünk segítséget kérni!

Nem sikerült beparáztatni a magyar társadalmat a háborúval. A sok mostanában publikált közvéleménykutatási eredmény közül ez az egyik legfigyelemreméltóbb a számomra. A Policy Solutions szerint a magyar emberek többsége már nem tart attól, hogy rövid távon behúzhatják Magyarországot a háborúba. Ez ugye azért fontos, mert a kormány arra az orwelli üzenetre építette fel az egész kampányát, hogy kormány = béke, ellenzék = háború. 2022-ben, a háború kirobbanásának évében, ez a képlet sajnos működött. De úgy tűnik, az emberek kezdenek átlátni a szitán. A helyzet abszurditása egyébként az, hogy mindeközben éppen a miniszterelnök fia volt az, aki egy vallásos látomás (!) kapcsán belehúzta volna a magyar hadsereget egy véres afrikai háborúba, ahol a tervei szerint 50%-os lenne a honvédek halálozása. Persze erről a nép mit sem sejtett. A háborús félelemre épített kampány besült. És úgy általában: az elmúlt időszakban mintha besülnének a fidesz szokásos félelemkeltő toposzai. A több százezres Pride felvonulás után a kormány leszállt a melegekről, és maximumra kapcsolta a drogellenes rettegtetést. De az emberek már nem ülnek fel ennek sem: úgy tűnik, a többség magasról tesz rá, hogy Magyar Péter szippantott-e kokaint vagy sem, mielőtt lefeküdt a csajával. A klubok bezárása pedig, meggyőződésem, visszafelé sült el, és leradírozta a fidesz eddig se túl fényes támogatottságát a fiatalok körében. Úgy tűnik, hogy végül mégsem vált be a NER képlet: pocsék blöffkormányzás + profi félelemkeltő propaganda. Mintha már nem lehetne ellensúlyozni a nagy állami alrendszerek – egészségügy, oktatás, rendészet – teljes csődje miatt érzett frusztrációt azzal, hogy megint ördögöket festenek a falra. Feltételes módban beszélek persze: mert azért a propaganda még mindig markában tartja a nép jelentős részét. A közvéleményutatás szerint ebben is az iskolázottság – az érettségi – az egyik fő választóvonal: a paráztató sötét demagógia a legkevésbé iskolázottaknál, a leginkább kiszolgáltatottaknál működik a leginkább. Ez új megvilágításba helyezi azt, amit Széchenyi mondott: hogy a nemzet ereje a kiművelt emberfők sokaságában rejlik. Kiemelni a nép jelentős részét a szellemi és anyagi nyomorból, amiben tudatosan benne tartják: enélkül soha nem lesz itt valódi demokrácia.

Ismerkedjetek meg Horváth Laci és a drogellenes háború legújabb áldozatával: a kecskeméti Buszos Korcsmával. Igen, ezt az egyébként már 21 éve működő kocsmát is bezárta a rendőrség „kábítószer-kereskedelem” miatt. Hatalmas csapás ez a nemzetközi kábítószer-kereskedő hálózatokra. Szerintem most valahol Kolumbiában a kezébe temeti az arcát egy drogbáró: „Jaj ne, már a Buszost is bezárták? Akkor most már tényleg itt a vége, ideje lenne kitanulnom a borbély szakmát!” Iróniát félretéve: ha lesz új kormánya Magyarországnak, akkor remélem, hogy a lehetőségekhez mérten minél hamarabb visszavonja ezt a szégyenletes klubbezáró rendeletet, véget vet a bulizó fiatalok üzemi vegzálásának. De aki azt hiszi, hogy ez majd automatikusan fog megtörténni, az téved. Napirenden kell tartani. Ezért folytatni fogjuk a táncos figyelemfelhívást akkor is, ha változás lesz – a Tánc a Szabadságért folytatódik egészen addig, amíg sikerül elérni, hogy ne vegzálják a bulizókat, hogy legyen párbeszéd és partnerség az éjszakai élet szereplői között. Mert mindannyiunk érdeke, hogy a klubélet szabad és biztonságos legyen. #WeResistWeDanceWeWin

A húsvét a szabadság ünnepe. A zsidók Peszachkor a szabadulást ünneplik az egyiptomi rabszolgaságból. A keresztények pedig a szabadulást a halál rabságából: a feltámadást. A szabadság nem állapot, hanem folyamat. Nem valami felé haladunk, hanem folyamatosan küzdünk érte. Küzdünk külső zsarnokokkal – de leginkább a bennünk élő zsarnokkal: a félelemmel. A szabadságot nem adják. Meg kell szerezni. És mindig ára van: kényelmetlenség, kockázat, szenvedés. A szabadság útján minden győzelem részleges és törékeny. Újra és újra visszacsúszunk az önkény és a kiszolgáltatottság lidérces álmaiba. De aztán megszólal valami. Mint a kakas hangja hajnalban. És a lélek felébred. Az ébredés maga a szabadság. Aki szabad, az úgy ébred, mintha egy rémálomból ocsúdna fel – és felismeri: „a halálnak nincs rajta uralma” (Róma 6:9). Ahogy Angela Davis írja: „Újra és újra ugyanazokat a csatákat vívjuk meg. Ezeket soha nem nyerjük meg örökre, de a közös küzdelem során, közösségben megtanuljuk megpillantani azokat az új lehetőségeket, amelyek egyébként soha nem válnának láthatóvá számunkra, és eközben kitágítjuk, gazdagítjuk magának a szabadságnak a fogalmát is.”

Kész vagyok. Minden napra jutnak olyan sújtó sztorik, mintha egy gyomrost kapnánk: mivé lett magyar hazátok? Ismerkedjetek meg Pálinkás Szilveszter századossal, a Magyar Honvédség korábbi üdvöskéjével és toborzó-arcával, aki mostanra teljesen kiábrándult a hadsereg vezetéséből. Sőt, a vele ma megjelent Telex interjúban azt mondja, nem hiszi, hogy ennyire rossz hadügyminisztere valaha lett volna az országnak. És hogy ha nem lenne háborús vészhelyzet, olyan sok katona mondana fel, hogy Magyarország védekező képessége gyarlatilag a nullára csökkenne. Na most akkor ezt így rakjuk össze: egy olyan kormány, ami folyamatosan a háború rémképével hiszterizálja az országot, olyan durván leépítette a magyar honvédelmet, hogy már szinte csak a törvényi kényszer és a szentlélek tartja össze úgy-ahogy. Hihetetlen. Most akkor ő is ukrán kém, vagy mi lesz a mondás, Tóni? A helyzet az, hogy minél több csontváz esik ki a szekrényből, annál hihetetlenebb ez az egész ukrán kém konteótok. Felmerül a kérdés: van még akár egy olyan ágazat, szakterület Magyarországon, ahol nem fenyeget a teljes összeomlás rémképe? Hiszen nemrég láthattunk rendőröket felszólalni, akik arra figyelmeztettek, hogy a rendőrség az utolsókat rúgja és erkölcsi mélyponton van. Pszichiáterek lengették be, hogy tömegesen felmondanak, annyira borzalmasan rosszul irányítják az OPAI-t, és a pszichiátriai ellátás megszűnéséről beszélnek. Gyermekvédelmi szakemberek nyilatkozzák, hogy a gyermekvédelem már gyakorlatilag elvérzett. És akkor még nem beszéltem pedagógusokról, addiktológusokról, szociális munkásokról – vagy éppen a klubéletről. Akinek még nem esett le: ez már nem bal- meg jobboldal, konzi meg libsi kérdés. Itt konkrétan az összeomlás szélére kerültek egész állami alrendszerek, ágazatok, iparágak. Entrópia öcsém. Mert a legnagyobb hazugság az volt, hogy „legalább kormányozni tudnak” – aki kicsit is belelátott a maga szakterületén a kormányzásba, annak számára világos, hogy ennél pancserebb, kontárabb, blöffösebb kormánya még nem volt az országnak.