Széljegyzetek

Nehéz eleget kapni valamiből, ami majdnem működik – Vincent Felittinek ez a mondása járt a fejemben, miközben az 1,5 ezrelék című, alkohol-függőségről szóló közösségi színdarabot néztem az Örkényben.

Olyan szépen elképzeljük magunkat, miközben piálunk/betépünk. Olyannak, amilyennek lennünk kellene. Ha gátlásos vagy, akkor szociálisan simulékonynak. Ha népszerűtlen vagy, akkor népszerűnek. Ha enervált vagy, akkor energikusnak. Ha szorongós vagy, akkor nyugodtnak. A határ a csillagos ég – minden egyes betépés/lerészegedés Bábel tornya, aminek a csúcsa az ég felé tör.

És tényleg: majdnem működik. Majdnem olyan vagy, mint amilyennek megálmodtad magad. Majdnem eléred az eget – mintha már majdnem súrolnád is a felhőket a kezeddel. Majdnem. De a szociális vonzerő, a népszerűség, az energia, a nyugalom – ezek mindig legfeljebb tiszavirág életű pillanatokban nyilvánulnak meg benned. Utána pedig a karmikus örvény kérlelhetetlen szükségszerűséggel húz vissza a banális, a szürke, a szorongós önmagadba. A szexi dívából zavarodott kislányba. A menő showmanből a magányos kisfiúba.

Ezért aztán még többet tolsz belőle. Próbálod kinyújtani az élménynek azt a legintenzívebb részét, ami tünékeny káprázat csupán. Kimerevíteni, mint valami mozgókép kockáját. De minél többet tolsz, annál kevesebbet kapsz ebből az esszenciából. És annál többet a görcsösségből, az erőlködésből és kattogásból.

Sziszifuszként görgeted magad előtt a sziklát. Abban az illúzióban, amiről egyébként nagyon jól tudod, hogy illúzió: hogy most majd másként lesz. Hogy a szikla nem fog lezúgni veled együtt a gödörbe. Vagy, amivel áltatod magad: hogy még egyet, ez lesz az utolsó. Minden egyes visszazuhanásod kudarc és szégyen.

Ez a közösségi színdarab olyan emberekről szól, akik sokszor zuhantak így le. Mígnem aztán azt mondták, hogy elég volt. És nem csak mondták, hiszen mondani könnyű. De megtették a legfontosabb lépést: felvállalták a sérülékenységüket, a tökéletlenségüket. Közösséget hoztak létre, ahol őszintén lemezteleníthetik egymás előtt a legbelsőbb történeteiket. Valódi bátorság ez. Létbátorság.

Mert az igazság önmagunkról mások együttérző jelenlétében válik nyilvánvalóvá.

További előadások január 11-én és február 15-én.
fotó: Horváth Judit

Megvan az Alice csodaországban című mesében az a rész, amikor Alice a nyúl üregében talál egy kis üvegcsét azzal a felirattal, hogy „igyál meg”? Alice megfogadja a tanácsot, és belekortyol az üvegcsébe, ami picire zsugorítja. Aztán talál egy sütit azzal a címkével, hogy „egyél meg” – és Alice szófogadóan megeszi, hogy óriásira növekedjen.

Nos, hát ez nagyjából a felelőtlen és agyatlan drogozás allegóriája is lehetne. És ez nem csak a fogyasztó felelőtlensége és tudatlansága miatt van így. Hanem azért is, mert az illegális drogpiac nagyjából úgy működik, mint a nyúl ürege: nem tudhatjuk pontosan, mi van a fogyasztásra felkínált szerben. Pontos minőségellenőrzés hiányában pedig a fogyasztó nagyjából csak arra alapozhat, hogy vajon aki felkínálja, abban mennyire bízik meg.

Nyugaton természetesen már léteznek drogbevizsgáló programok. Ahová a fogyasztó eljuttathat egy mintát az általa megvásárolt szerből, hogy kielemezzék, pontosan mit tartalmaz. Aztán névtelenül feltegyék az eredményt a netre. Nem kevés balesetet és mérgezést lehetett ezzel megelőzni. Mert, bármennyire is meglepőnek tűnjék ez az „összes drogos agyatlan barom” elmélet hitvallói számára, a szerhasználók túlnyomó többségét igenis érdekli a saját egészsége és biztonsága. Gyorsteszteket lehet egyébként rendelni a netről, de ezek megbízhatósága korlátozott. Magyarországon pedig még azért is sarat dobálnak az emberre, ha egyáltalán megemlíti az ártalomcsökkentés lehetőségét.

Szóval a hazai drogpiacon főként maradnak az informális csatornák: „próbáltad már? Milyen volt?” Az elégedetlen vásárló persze nem igazán tud hol panaszt tenni, fogyasztóvédelem nincsen. De mégis, ezek az informális csatornák fontosak. Nagyon fontos, hogy a fogyasztó megválassza, milyen állapotban, milyen körülmények között, kivel, milyen hatású szert, milyen dózisban és milyen módon fogyasszon el. Ezek fölött legalább van kontrollja, még ha a szer minősége fölött nincsen is.

Aki az illegális drogpiacon úgy viselkedik, mint Alice, az csúnyán megjárja. Viszont ha a (potenciális) fogyasztó a fenti kérdéseket felteszi magának, mielőtt szerhasználatra adja a fejét, akkor egy csomó csúnya baleset megelőzhető lenne. Nagyon sokszor úgy kezdődnek az ilyen történetek, hogy valaki olyan állapotban használ szert, ami borítékolja, hogy rosszul sül el az élmény. Kialvatlanul, betegen, rosszkedvűen, valami párkapcsolati vagy családi krízis árnyékában, csak a társaság, partner nyomására, hogy ne nézzék őt csirkének stb. Erre rájön az, ha olyan emberekkel próbálja ki, akikben nem bízik igazán. Akik aztán, ha éppen rosszul lesz, magára hagyják. Esetleg, ami még rosszabb, kihasználják a kiszolgáltatottságát.

És a másik oldalon: borzasztó nagy felelőtlenség nyomást helyezni egy másik emberre, hogy próbáljon ki bármilyen tudatmódosító szert. Hiába vált neked be és jártál tőle a felhők között: nem tudhatod, hogy a másik ember mikrokozmoszában milyen változásokat fog elindítani. És akkor arról nem is beszélek, amikor valakinek a tudta és beleegyezése nélkül kevernek valamit az italába. Csak mert jó poénnak tűnik. Hát nagyon nem az. Timothy Leary egyik aranyszabálya: ne módosítsd a felebarátod tudatállapotát a beleegyezése nélkül. Soha. Ezt a dolgot nevezzük a nevén: erőszak. Miként erőszak az is, ha bárki visszaél a másik állapotával, szexuális vagy egyéb haszonszerzés céljából.

Állítólag egy ideális világban senki se fogyasztana tudatmódosító szereket („drogmentes világ”). Hát én ebben egyáltalán nem vagyok biztos. Én inkább azt mondanám, hogy egy ideális világban nem a szemellenzős tiltás és az agyatlan promóció két véglete között sodródnánk – hanem felfedeznénk a tudatosabb és felelősebb tudatmódosítás lehetőségeit.

„Megismerni magamat?” – írja Goethe. „Ha megismerném magam, akkor elszaladnék.”

A weimari mesternek ez a gúnyos mondása nagyjából kifejezte, amit én is gondoltam korábban arról a mondatról, ami Delphoiban az Apollón-szentély bejárata fölött díszelgett. Gnóthi szeautón – ismerd meg önmagad.

Mi a francnak ismerném meg magam?

Hiszen amit találok, az jobb esetben úgyis csupán kiábrándítana, rosszabb esetben megrémítene. Az ember gyarló és korlátolt lény. Minél többet tudunk meg róla, annál inkább látjuk ezt. Freud és követői bebizonyították, hogy a racionalitás cukormáza alatt valójában vak ösztönök, vad indulatok irányítják. Marx és követői óta tudjuk, hogy gondolkodását a társadalmi osztályhelyzete determinálja. A világegyetem, amiről régen azt hittük, hogy a középpontjában a Föld és az ember áll – végtelennek és kaotikusak bizonyult, amiben az ember jellegtelen porszem csupán.

Nincs semmi titokzatos „igazság”, ami ránk vár – senki sem tartja a lámpást a folyosó másik végén.

A maximum, amit ebben a teljesen értelmetlen és abszurd életben tehetünk, hogy legalább jól érezzük magunkat, amíg lehet. Röhögünk az egészen. Ha fáj valami – hát elnyomjuk. Ha magunkba nézünk, akkor az olyan, mintha mélységes kútba néznénk: elszédülünk tőle. Jobb tehát bevenni valamit, hogy eltompítsuk a tériszonyt – a rettegést, hogy szembe kelljen nézni mindazzal, amit a mélybe, a feledésbe vetettünk. Aztán úgyis a semmibe fogunk veszni, nem mindegy?

Hát így okoskodtam.

Híg okoskodás volt. Mert igen, ha az ember leás magában, és a világban, csúnya felismerésekre jut. A világegyetem abszurd és kaotikus. Az ember pedig tele van vak és vad ösztönökkel. Értelme korlátolt és gyarló. De a gond az, amikor megáll itt, és nem ás tovább. Mert ez még nem a vége. Ez nem az alja. Van tovább is – a racionalitás és irracionalitás sorra lehántott hagymahéjain túl is van valóság.

De ezt pont azért nem éred el, pont azért nem érzékeled, mert megrettensz attól, hogy mélyebbre áss.

A fájdalmas sebekben ott a begyógyulás ígérete. A legnagyobb hajnali sötétség már terhes a pirkadat fényével. A szeparáltság, a különállás valójában illúzió: minden mindennel összefügg, minden kapcsolódik mindenhez. A tárgyias és elidegenedett világban ott egy másik világ, az Én és Te világa – az interperszonális univerzum. Az indulatok és szenvedélyek korlátolt felhőin túl ott nyújtózik a tudat végtelen kék ege. Várja, hogy felfedezd.

(note to myself)

kép: Jabid Arsalan

James Coan a Virginia Egyetem pszichológia professzora. Egy a poszt-traumás stresszel foglalkozó kutatásának résztvevője egy második világháborús veterán volt, aki különösen súlyos traumatikus élményeket élt át a háborúban. Nála figyelte meg azt a jelenséget, hogy a férfi egyedül nem volt képes ellazulni és megnyílni, de akkor igen, ha a felesége fogta a kezét. Vajon miként változtatja meg egy kézfogás az agyunk működését – fogalmazódott meg benne a kérdés. Elhatározta, hogy kivizsgálja ezt a jelenséget.

És a további kutatások megerősítették, hogy a kézfogás nem csak abban segít az embereknek, hogy megnyugodjanak, de csökkenti a fájdalmat is. Az egyik kísérletében például az alanyok kevesebb fájdalmat éreztek az elektromos áramütésektől, ha egy szeretett személy fogta a kezüket. Mi több, nem egyszerűen csak vigaszt találtak a kézfogásban: de az agyukban mért fájdalom-minták is a konkrét fájdalom-érzet csökkenéséről tanúskodtak. Ami szintén érdekes: amikor valaki azt érzékeli, hogy a szeretett személy fájdalmat él át, akkor az agyában ahhoz hasonló működést produkál, mintha őt érte volna a fájdalom. Az agyuk szinkronizálódik.

A kezünk bőre különösen érzékeny az érintésre. Az ún. pacini test reagál a nyomásra, és üzenetet küld a bolygóidegnek, azon keresztül az agyba, a hipotalamuszba – ami alapvető szerepet játszik az érzelmi szabályozásban. Csökken a vérnyomás és a pulzus, csökken a stresszhormonok kibocsátása. A kézfogás szintén növelheti az oxitocin nevű hormon termelését, ami fontos szerepet játszik az érzelmi kötődés kialakulásában – már az anya és a babája között is.

Mindez azt jelenti, hogy a kézfogás – különösen, ha egy számunkra jelentős, szeretett személyről van szó – segít az emberi szervezetnek kezelni a stresszt. A stressz fontos szerepet tölt be az életünkben: figyelmeztet a veszélyre és segít éberen megoldani a helyzetet. De a túl sok, állandósult stresszhormon-szint megbetegít. Így a rendszeres érintés – kézfogás – különösen fontos szerepet játszik azoknál az embereknél, akik túlzott stressztől szenvednek.

Úgy is mondhatnánk: ez az ember, mint szociális lény, egyik beépített gyógyító mechanizmusa. Coan szerint az agyi képalkotó eljárással végzett kutatások szerint egy igazán jó kapcsolatban élő ember számára a társa kézfogása egyenesen olyan hatással járt az agyára, mint ha valami gyógyszert/drogot vett volna be. A kézfogás üzenete az agyunknak: „Itt vagyok veled.” „Nem vagy egyedül.” „Együtt vagyunk.”

Az egészségünknek nem csak biológiai összetevői vannak – hanem szociálisak is. Ma már számos kutatás igazolja, hogy a hosszú, egészséges élet egyik legfontosabb tényezője az, hogy rendelkezünk-e biztonságot adó, jelentéssel bíró, elmélyült emberi kapcsolattal. Azok, akik rendelkeznek ilyennel, sokkal nagyobb eséllyel gyógyulnak fel súlyos betegségből, balesetből, kevésbé vannak kitéve a függőségek, mentális betegségek kockázatának – és élnek tovább, mint azok, akik magányosnak érzik magukat. Az emberi agy arra való, hogy szinkronba kerüljön más emberekével. Bármennyi bosszúságot is okozunk egymásnak, mi emberek csakis társas kapcsolatokban tudunk igazán kibontakozni. Erre rendeltettünk.

Tudtad, hogy bár Magyarországnak nincsen nemzeti alkohol- és drogstratégiája, de közben van nemzeti horgász-stratégiája? Bizony így van: Nemzeti Horgászturisztikai Stratégiának hívják, 190 oldalas komoly dokumentum, és 2030-ig fogalmaz meg célokat a horgász-turizmus fejlesztéséről. És azt kitaláljátok, mennyit különítettek el a megvalósítására? 24 milliárd forintot. Évente olyan 4-5 milliárdot. Pöpec, nem?

Tudjátok nincs nekem bajom a horgászással. Én magam is voltam gyerekkoromban horgász-táborban. Gondom legfeljebb a prioritásokkal van. Bárhonnan is közelítem, de nem tudom másként, mint abszurdumként jellemezni azt, hogy a horgászás nagyobb prioritást élvez a kormányzat számára, mint a halálozásokhoz és megbetegedésekhez leginkább hozzájáruló népegészségügyi probléma: a függőségek problémája. És nem csak az a probléma, hogy a kormánynak nincs drogokkal kapcsolatos nemzeti stratégiája. De az is, hogy az egész területre elkülönített költségvetési források nem haladják meg a félmilliárd forintot, és egyre csökkennek.

Többek között ezt is megtudhattuk dr. Szemelyácz János addiktológus, a MAT elnöke előadásából, amit a MAT idei kongresszusán adott elő, és aminek a videóját nemrég feltöltötte a kollégám, Takács István Gábor az oldalra.

Eközben ez a fránya ország bizony nem lett „drogmentes”, mint ahogy az előző drogstratégia (bocsánat: drogellenes stratégia) előírta neki. Mind a legális, mind az illegális szerek fogyasztása terén egy csomó nyugtalanító trend jelentkezett – amiknek a következményeit még felmérni is nehezen tudjuk, nemhogy reagálni rájuk.

Ezekről a trendekről is bővebben értesülhettek, ha megnézitek a Drogriporter oldalán az ország vezető drogepidemiológiai kutatóinak előadásait arról, miként változott a szerhasználat a serdülők és a felnőttek körében az elmúlt években. Végül, de nem utolsósorban, megtaláljátok annak a beszélgetésnek a videóját is, ami a magánellátás aktuális kérdéseit járja körül.

A Magyar Addiktológiai Társaság (MAT) kétévente megrendezett kongresszusa a hazai addiktológiai (függőségekkel foglalkozó) szakma legrangosabb rendezvénye. Megtiszteltetés a Drogriporter számára, hogy mi örökíthettük meg ezeket a fontos szakmai előadásokat – de sajnos ezt inkább lelkesedésből, és nem pénzért tesszük. Ahhoz, hogy továbbra is az ország elé tárhassuk az igazságot (és nem csak a valódit), szükségünk van a Te támogatásodra is!

Linkek a hozzászólásban.

Az ember eleinte azt képzeli, hogy az teszi erőssé, ha képes ragaszkodni dolgokhoz. Minden ellenkező erő, minden ellenséges szándék ellenére is képes elérni azt, amit akar. Ha kell, keresztültörve az akadályokon. Ha kell, akár letaposva más embereket. Átgázolva mindenen, feláldozva mindent a Cél érdekében. És aztán ragaszkodik ahhoz, amit megszerzett.

De az igazi erő nem ez. Hanem az, ha képes elengedni azt, amihez ragaszkodott.

Egy buddhista történet szerint egy nagy tanító egyszer ajándékba kapott egy gyönyörű, míves vázát. Nagyon tetszett neki, a lakhelye közepébe állította, és gyakran kedvét lelte abban, hogy megmutatta a vendégeinek.

Egy ízben az egyik tanítvány ügyetlenül fordult és leverte a vázát – ami darabokra hullott. A tanítványok lélegzetvisszafojtva nézték, hogy vajon mit reagál a tanító. De ő csak szótlanul elővette a seprűt és a lapátot, és eltakarította a váza maradványait.

– Mester, hogy lehet, hogy ilyen szenvtelenül fogadtad, hogy összetörték a vázádat? – kérdezte az egyik tanítvány – hiszen kedvedet lelted benne.

– Azért, mert minden egyes alkalommal, amikor a vázára néztem, figyelmeztettem magam, hogy ez a váza már eltörött – felelte a tanító.

Hogy a buddhizmus valójában vallás vagy gyakorlatias életfilozófia – erről ma is vitatkoznak. Mindenesetre amennyiben a Buddha tanításait tanulmányozzuk, alapvetően mindig ugyanazon központi törekvéshez jutunk el: miként lehet kioltani a szenvedést és miként lehet tartós elégedettségben élni. Én úgy látom, hogy ez a lényeg – a szellemek, a szertartások, a túlvilági dimenziók, a lélekvándorlás és a többi csak körítés, ami nélkül is lehet értékelni a lényeget. Lehet ezzel persze nem egyetérteni. De én alapvetően a Dalai Láma tanácsát követem ebben: „ne azért tanulmányozd a Buddha tanításait, hogy jó buddhista legyél, hanem azért, hogy jobb legyél, akármi is vagy.”

Azért írtam, hogy „tartós elégedettség”, ahelyett, hogy „boldogság”, mert a boldogsághoz a mai populáris fogyasztói kultúrában rengeteg olyan képzet tapad, amelyeknek semmi köze nincsen ahhoz, amire a Buddha gondolt. A boldogságot ugyanis gyakran úgy fogjuk fel, mint ami attól függ, hogy megszerezzünk, elérjünk dolgokat – és ezek lététől vagy nemlététől tesszük függővé a boldogságunkat. De ez valójában legfeljebb csupán átmeneti izgalmat hozhat, miközben az ehhez való ragaszkodás, az ez iránti sóvárgás töméntelen szenvedést okoz.

Egy Sayadaw U Pandita nevű burmai meditációs oktató mondta: „A boldogság utáni kutatás során az emberek összetévesztik az elme izgatottságát a boldogsággal.”

Tartós boldogtalanságunk oka nem más, mint az, hogy boldogságunkat folyamatosan olyan élmények átélésétől várjuk, amelyek ideiglenes izgatottsággal járják át az elménket. Szexuális hódítás, egzotikus utazás, karrier, népszerűség, tekintély a közösségen belül, lenyűgöző képességek elsajátítása, különféle presztizs-tárgyak vagy akár eksztatikus tudatállapotok. Ha biológiai redukcionista módon közelítenénk ezt meg, azt mondhatnánk: a boldog életet összetévesztjük a folyamatos dopamin-fröccsökben gazdag élettel. Ez nem új dolog: evolúciósan a túlélés és fajfenntartás érdekében erre vagyunk programozva. De más volt ez régen, amikor még kis közösségekben jártuk a vadont és szűkölködtünk erőforrásokban, és más ma, amikor folyamatosan a bőség zavarával küszködünk és túlzsúfolt településeken élünk.

Az elme kopernikuszi fordulata (akár buddhista, akár nem) az, amikor ráébred arra, hogy a) semmivel sem okoz nagyobb szenvedést magának, mint éppen azzal, hogy boldoggá akar válni, és kerülni akarja a fájdalmat b) a tartós elégedettség gyakran azt jelenti, hogy ideiglenesen kellemetlen, fájdalmas dolgokat is megéljünk, megtegyünk. Ez a kopernikuszi fordulat azzal jár, hogy az elme figyelme befelé fordul. Tudatosan megismer és megtapasztal olyan folyamatokat, amelyek korábban teljesen robotpilóta-üzemmódban történtek meg benne. Felfedezi a karmát: ami nem valamiféle ezoterikus erő, hanem egyszerűen csak annak következményeit jelenti, amik a múltban megtörténtek velünk. Nem új képességek megszerzéséről és a birtoklásáról szól ez: aki azért teszi ezt, hogy természetfeletti képességekre tegyen szert, tévúton jár. Sokkal inkább az elengedés művészetének tanulásáról szól. Ragaszkodás nélkül szeretni, hálás lenni azért, ami van, a maga tökéletlenségében – ez az Út. Keskeny ösvény, könnyű letévedni róla, de mindig vissza lehet rá találni.

(note to myself)

Vajon mennyi a sok? Hányszor lehet pszichedelikumokat használni? Úgy, hogy az ember kimaxolja az élmény pozitív oldalát, miközben minimalizálja az ártalmak kockázatát?

Sokszor sokan kérdezik ezt. Nehéz kérdés – nincs rá univerzális válasz.

Ha a rendőrséget kérdezed, a válasz valószínűleg az: ne drogozz, mert meghalsz! És a lakosság jelentős része is azt gondolja, hogy csakis a teljes zéró-tolerancia lehet a megfelelő üzenet. De hát az emberek már csak olyanok, hogy nem mindig fogadják meg az ilyen típusú tanácsokat…

A másik szélsőség: akik felelőtlenül tolnak magukba mindent, csak üssön. Mert a lelkükben van egy üres lyuk, és azt próbálják vele kitölteni. Ők hajlamosak ugyanúgy használni a pszichedelikumokat is, mint minden mást a xanaxtól a pián keresztül a hamburgerig: agyatlanul.

Nehéz úgy fogalmazni ebben a témában, hogy az ember elkerülje, hogy valamelyik szélsőség tagjai ne értsék félre, amit mond. Az én válaszom a kérdésre: attól függ.

Az agy okos jószág: egyensúlyra törekszik. Homeosztázisra. Ha egy szer nagyon kilengeti a hormonháztartást egy bizonyos irányba, akkor megtanulja, hogy a legközelebb már ne reagáljon az adott szerre olyan intenzíven. A hatások halványodnak. Ezt nevezzük toleranciának. Amikor valaki túlzásba viszi a drogozást, akkor a tolerancia következtében azt fogja érzékelni, hogy a korábbi dózis már nem eredményezi a korábbi hatást. A pszichedelikumok esetében a tolerancia nagyon gyorsan kialakul: ha valaki egy nappal a trip után ugyanazzal a dózissal próbálkozna, hát nagyon keveset érezne belőle. Ezért nem jellemző, hogy az utcán LSD-függők szaladgálnának…

Ettől függetlenül vannak, akiknek a pszichedelikumok egyáltalán nem valók. Például ha valakinek a családjában előfordult már valamilyen pszichiátriai zavar, ha magát is diagnosztizálták hasonlóval, vagy úgy érzi, hogy instabil a lelki állapota, gyógyszert szed a szorongására, depressziójára stb. Számukra a pszichedelikus szerek kimondottan károsak lehetnek.

Vannak, akik azt gondolják, hogy az olyan szereket, mint az LSD vagy a varázsgomba, csupán addig szabad használni, amíg az ember megtanulja, amit megtanulhat tőlük. Ahogy Allan Watts mondta: „ha megkaptad az üzenetet, akkor tedd le a telefont!”

De vannak olyanok is, akik másként gondolták. Így például Ram Dass, a korai LSD kutatások egyik főszereplője, még élete későbbi szakaszában is fogyasztott 1-2 évente pszichedelikumokat. Azt állította, hogy amikor éppen belemerevedett volna valamilyen társadalmi szerepébe, a pszichedelikus utazás kilódította a komfort-zónájából. Tágította a határait.

Vannak akik az ún. mikrodózisra esküsznek: a tudatmódosítási küszöb alatti dózist fogyasztanak minden nap, és azt állítják, hogy ez élénkítő hatással van az elméjükre. Az eddigi kutatások szerint ez a hatás valószínűleg placebo-hatás.

Ann Shulgin, az MDMA pszichoaktív hatásait felfedező Sasha Shulgin pszichológus felesége azt mondta, hogy az MDMA esetében évente maximum négy alkalom az, aminél még nem fenyeget a kiégés és az élmény ellaposodása.

Abban mindenesetre elég széleskörű egyetértés van, hogy a pszichedelikumok nagyon erős szerek, amikkel szemben ajánlatos egyfajta alázatot és tiszteletet tanúsítani. Ritka alkalmakon, eseményeken kívül nem használni őket. Akkor is csak megfelelő állapotban (set), megfelelő környezetben és emberekkel (setting), megfelelő dózisban.

Talán eljön majd az idő, amikor a pszichedelikumok fogyasztása beépül a kultúránkba. Megfelelő közösségi kontroll alatt, megfelelő szertartásos keretek között – például bizonyos ünnepekhez, eseményekhez kötve. Akárcsak a tradicionális kultúrákban. Megismerésre, gyógyításra használva.

kép: Sharm Murugiah

Nem értik. Nem akarják érteni.

„Amikor lovagol az ellenzék a Bese Gergely-ügyön,” mondja Semjén Zsolt, „[hogy] homoszexuális partikra járt, hát bocsánat, de a Momentum nem ezt akarja? Nem azt kellene mondania a Momentumnak Bese Gergőnek, hogy Welcome to the club?”

Hiába írták meg ezren ezerféleképpen, hogy Besével nem az volt a baj, hogy a saját neméhez vonzódik, hanem az, hogy eközben véres szájjal a saját sorstársai ellen uszított. Nem ment át az üzenet.

És akkor ott a kalocsai érsek, Bábel Balázs:

„A papok is korunk gyermekei egy pánszexuális világban, és ahol mindent a nemiséggel hoznak kapcsolatba, ott a szexualitással kapcsolatos bűnök is gyakoribbak,” mondja.

Hiába írták meg ezren ezerféleképpen, hogy amikor valakik a hatalmukat és a tekintélyüket kihasználva kiskorúakat rontanak meg, annak semmi köze a felnőtt emberek közötti konszenzuális szexhez. Ez egy torz hatalmi játszma, az erőszak játszmája, amit egy tekintélyelvű hatalmi rendszer tesz lehetővé a maga titkolózásra és elhallgatásra épülő szervezeti kultúrájával. Semmi önreflexió.

Ahogy Upton Sinclair mondta: „Nehéz megértetni valakivel valamit, ha az illető fizetése múlik azon, hogy ne értse meg.” ‍♂️

Mit tehetünk, ha megbántottunk, feldühítettünk valakit, aki fontos nekünk, és szeretnénk jóvátenni? Mindannyiunkkal előfordul. Emberi dolog.

Thich Nhat Hanh, a vietnámi buddhista tanító készített egy öt pontból álló „békeszerződést”, ha ilyen eset fordult elő a közösségben (szangha). Természetesen nem csak buddhisták számára tanulságos és alkalmazható, ezért itt is közlöm:

Én, aki a másikat megbántottam, kinyilvánítom, hogy

1. Tiszteletben tartom a másik ember érzéseit, nem gúnyolom ki, és hagyok elég időt neki, hogy megbékéljen.

2. Nem helyezem nyomás alá, hogy azonnal megbeszéljük és megbocsásson.

3. Ha a megbántott személy találkozni akar, akkor beleegyezem és biztosítom, hogy ott leszek.

4. Légzésgyakorlatokat folytatok, ennek során magamba nézek, hogy lássam,

– miként vetettem el a barátságtalanság és harag magvait, miként vezettek a szokásaim energiái oda, hogy a másik ember megharagudott rám;

– hogyan kerestem enyhülést a saját szenvedésemből a másik ember bántásával;

– miként okoztam magamnak is szenvedést azáltal, hogy neki szenvedést okoztam.

5. Ahogy felismertem a saját helytelen viselkedésemet és a tudatosságom hiányát, rögtön bocsánatot kérek anélkül, hogy megpróbálnám kimagyarázni vagy igazolni, amit tettem.

„Ha felismered a harag gyökerét saját magadban és a másik emberben is, akkor az elméd megismeri a valódi békét, örömöt és könnyedséget,” írja Thay. „És olyan orvossá válsz, aki meggyógyítja saját magát és másokat is.”