Manapság olyan sok szó esik a családról. Főleg arról, hogy milyen is az eszményi család. A gyakori válasz: a „hagyományos”. Avagy: nukleáris család. Hosszú távú monogám házasságban élő apa és anya meg a gyerekek. Apa a kenyérkereső, anya az otthonteremtő. Ez a természet rendje, ez a „hagyományos család” – mondják.
A valóság azonban más. Régészek, antropológusok és történészek rámutatnak, hogy a nukleáris család, és annak idealizálása valójában viszonylag új, modern fejlemény. Az emberi történelem során a legtöbb kultúrában egyáltalán nem ez volt a jellemző.
Az emberek évmilliókon keresztül kisebb-nagyobb csoportokban vándoroltak, és ezek a csoportok, nem pedig a monogám párkapcsolatok képezték a család alapját (amelyek gyakran nem is léteztek, főleg nem életre szólóan). Ezekben a nagy, kiterjesztett családokban a gyerekeket több felnőtt is nevelte egyszerre (kooperatív reprodukció). A férfiak éppúgy kivették a részüket a gyermekek neveléséből, mint a nők az élelem beszerzéséből.
És ami szintén fontos: a család mint gazdasági egység sem létezett. A szülők nem csupán a saját gyermekeik etetésére, gyarapítására törekedtek, hanem az egész csoportéra. Megosztották az erőforrásokat.
A vadászó-halászó-gyűjtögető életformát folytató népek esetén még ma is megfigyelhető, hogy a férfiak több időt fordítanak a gyerekeikre, mint a mezőgazdaságból élő népek férfiai. Ez azzal is magyarázható, hogy ezekben a társadalmakban a nők munkájából származott az élelem-utánpótlás nagy része.
Manapság mindenhonnan azt hallhatjuk Magyarországon, hogy a gyereknek az a legjobb, ha hagyományos nukleáris családban nő föl. Pedig azon felül, hogy ennek a családmodellnek a „természetessége” elég kétséges, a jótékony hatásai is megkérdőjelezhetőek.
A legnagyobb gond az, hogy a szülők, különösen az anyák, gyakran magukra vannak hagyva és utalva. Például kutatások szerint a kismamák idejük jelentős részét egyedül töltik a gyerekkel. Mi több, hatalmas nyomás nehezedik rájuk és nagy társadalmi elvárásoknak kell megfelelniük – őket teszik felelőssé mindenért, ami a gyermekükkel történik. Eközben az apára gyakran szinte kizárólag a kenyérkeresés funkcióját osztják. Ez nagyon nem hagyományos és nem is természetes. Szociális állatok vagyunk, és evolúciósan a kooperatív gyermeknevelésre vagyunk hangolva.
Hacsak nem tudatosan ellensúlyozzák, akkor mind a gyermek, mind az anyuka gyakran megszenvedi ennek az izolációnak a káros hatásait. Gyermekkori traumáink, későbbi mentális zavarok, függőségek, viselkedési problémák forrása lehet. A politika gyakran a „hagyományos” családok és házasságok felbomlását teszi meg felelőssé ezekért a tornyosuló társadalmi-közegészségügyi problémákért. Pedig valójában gyakran éppen a családdal, az anyasággal és apasággal kapcsolatos „hagyományos” elvárások és előítéletek a legkárosabbak.
Lehet, hogy ideje lenne őket felülvizsgálnunk.
Ha tetszenek az írásaim a Drogriporteren, kérlek, ha teheted, légy Te is a rendszeres támogatónk: https://drogriporter.hu/tamogass/
Egy jó cikk a témában: https://royalsocietypublishing.org/doi/10.1098/rstb.2020.0020