„Magoltatjuk a soha el nem olvasott kötelező olvasmányok tartalmát, értelmetlen életrajzokat és dátumok tömkelegét abban a világban, amikor minden lexikális tudáshoz egy másodperc alatt lehet hozzájutni,” írja Berkesi Zsuzsanna gimnáziumi tanár nemrég megjelent remek publicisztikájában (belinkelem). Szerinte „mindössze” annyi probléma van a jelenlegi magyar oktatási rendszerrel, hogy „pont fele ennyit kellene tanítani és azt is egészen másképpen.” Nagyon egyetértek. A nagy helyzet az, hogy a nagyszülők világára készítjük fel a gyerekeket, nem a 21. századra. És ez nem véletlen: fejétől bűzlik. Az egész jelenlegi politika is vért izzad, hogy konzerválja, restaurálja a nagyszülők világát. Az 50-es évek értékrendjét, konvencióit, előítéleteit. Hogy miért? Azért, mert azok, akik az oktatási rendszerért (is) felelnek, éppúgy nem értik ezt a jelenlegi világot, mint ahogy rettegnek is tőle. Mert új, ismeretlen. Félnek a változástól, félnek a fiataloktól. Abban az illúzióban leledzenek, hogy majd minden vissza fog térni a régi csikorgó krétaszagú kerékvágásba. Pedig nem fog. Radikális reformokra lenne szükség – de jelenleg erre sem az állam, sem a pedagógus-társadalom nincs felkészülve. Már a tanári kar lázadóbb, aktívabb része is belesavanyodott egy ellenállás utáni melankóliába. Még amikor jobban állt a reformok csillagzata, akkor sem sikerült ezt a rendszert komolyan megreformálni. Pedig nyilvánvaló, hogy ez lenne a gyerekek érdeke, és a világ számos országában eközben úgy húz el az oktatás mellettünk, mint trabant mellett a BMW. A szomorú az, hogy ebben a minduntalan a gyermekek védelmére hivatkozó rezsimben a legkevésbé érdekli a döntéshozókat – és sajnos a szakemberek jelentős részét – a gyermekek joga és érdeke. A leginkább az érdekli őket, hogy ki legyen pipálva a megfelelő rubrika, be legyen írva az egyes, alá legyen írva a papír, le legyen adva a tananyag. A gyerekeknek egy olyan oktatásra lenne szükségük, ami nem lexikális tudást tölt a fejükbe tölcsérrel, hanem megtanítja őket a kritikus gondolkodásra és felkelti a kíváncsiságukat, a kreativitásukat. Nem indusztriális csavarként való beilleszkedésre fegyelmez, hanem felvértezi őket az érzelmek szabályozásának és kifejezésének, a közösségi együttműködésnek, a konfliktusok kezelésének képességeivel. Olyan dolgokkal, amik az AI korszakban is versenyképes értékek maradnak.

Rendszerellenes tüntetést szervezni két fő tapasztalással jár a számomra. Egyrészt a sok elutasító reakción keresztül szembesülnöm kell azzal, hogy mennyire a fortélyos félelem irányít ma már mindent. Megkockáztatom, a késő Kádár korszakban sem volt ilyen parázás. És minél több veszítenivalója van valakinek – minél magasabbra jutott hírnév, vagyon terén – annál jobban megbénítja a félelem. Másrészt viszont szembesülök azzal is, hogy a félelmen túl van még itt más is. Milyen sok kreativitás, szolidaritás és kurázsi van a civil társadalomban. Egyszerű hétköznapi emberekben, akik nem tűntek ki különösebben a tömegből sem a vagyonukkal, sem a hírnevükkel. De odaállnak egy ügy mellé, amit igaznak tartanak. Ez a két erő vetélkedik most egymással: a félelem, az alkalmazkodás centripetális ereje, ami összetartja a rezsimet. És a szabadságvágy, a remény centrifugális ereje, ami a változás irányába hat. „A remény nem annak a meggyőződése, hogy valami jól fog alakulni, hanem annak a bizonyossága, hogy valaminek értelme van – függetlenül attól, hogyan alakul,” írta Vaclav Havel. (note to myself) Gyere el, oszd meg, hívd meg az ismerősöket: Tánc a Szabadságért – Szórakoztok velünk? Vive la résistance! ❤ ✊

Egy friss, kanadai szakértői kutatás 16 különböző szer társadalmi ártalmait hasonlította össze — nem egyéni kockázatok, hanem össztársadalmi hatások alapján (egészség, családok, gazdaság, bűnözés). Az ártalomskálán (max: 100 pont) az eredmény elég egyértelmű: Alkohol: 79 pont Dohány: 45 pont Kannabisz: 15 pont Vagyis az alkohol össztársadalmi ártalmai több mint ötször nagyobbak, mint a kannabiszé — még úgy is, hogy Kanadában a kannabisz 2018 óta legális. Fontos: a kutatás nem bagatellizálja a kannabisz kockázatait. Számol mentális ártalmakkal, függőséggel és még a szervezett bűnözés maradék hatásaival is. De még így sem kerül a közelébe annak a társadalmi kárnak, amit az alkohol és a dohány okoz. Ez a kutatás is aláhúzza, hogy a jelenlegi tiltó drogpolitikák nem a legártalmasabb szerekre fókuszálnak. És azt is, hogy a kannabisz legális szabályozása egyáltalán nem eredményezi azt, hogy majd „elszabadulnak” a fűfogyasztás ártalmai. A szemellenzős tiltás és a szabadkeresdedelmi liberalizáció két szélsősége helyett okos szabályozásra – józan drogpolitikára van szükség!

Ez a kép tipikus példája annak, amikor a füvet démonizáló drogellenes háború kitermeli a maga ellenpólusán a füvet univerzális csodaszerként ünneplő másik szélsőséget. Jó szokásomhoz híven én mindkettő ellen felszólalok. Nyilván aki olvassa az oldalt, annak nem kell bizonygatnom, hogy én is a szemellenzős tiltás és elrettentés ellensége vagyok. Egy csomó kárt tulajdonítanak a kannabisz fogyasztásának, amit nem lehet bizonyítékokkal alátámasztani. A kannabisznak ráadásul van egy csomó igazolt gyógyászati felhasználása is (a legutóbb már a WHO is elismerte ezt). Ettől függetlenül ugyanakkor tévedés azt állítani, hogy a) a kannabisz egyáltalán nem veszélyes, és ne tehetné tönkre bizonyos emberek életét bizonyos körülmények között; b) univerzális gyógyszer ami a ráktól a depresszióig mindent gyógyít, csak a gonosz gyógyszerlobbi ezt elhallgatja. Az ilyen fantasztikus állításokkal pont ugyanaz a probléma, mint ami a fű hátborzongató ártalmait ecsetelő vádakkal: féligazságokból és tévhitekből összegyúrt spekulációk, és nem tényekkel, bizonyítékokkal alátámasztható kijelentések. Egy józan drogpolitikát, amiért ez az oldal felszólal, márpedig csak az utóbbiakra lehet alapozni. ‍♂️

Tudjátok az igazság az, hogy bárhogyan is próbálják mentegetni Lázár János kijelentését a WC-kefékről és a cigányságról, minél jobban erőlködnek, annál jobban és látványosabban bebizonyosodik, hogy TÉNYLEG ezt gondolják a cigányokról. Amit egyébként minden terebélyesedő pocakú NER-Döbrögi földesúr gondol Magyarországon. Hogy a romák leginkább kizsákmányolható gazdasági és kihasználható politikai erőforrás. Akiket tudatosan kell „lent” tartani, mert csak így lehet őket kizsákmányolni és kihasználni. És a „lent” tartásuk egyik eszköze az is, hogy folyamatosan fenn kell tartani a félelmet és gyanakvást velük szemben a többségi társadalomban. Szerintük a cigányoknak éppúgy „jár” a WC-kefe és a rosszul megfizetett, kiszolgáltatott munkák – mint ahogy Lázárnak „jár” a batidai kastély. Ahogy jár nekik az ebül szerzett luxusingatlan, jár nekik nyáron az adriai luxusjachtozás, a kirándulás kicsimmel a Maldív-szigeteken. Mert ők különbek, jobbak. Ők a földesurak – azok meg a jobbágyaik. Úgy gondolnak a falu népére, cigányra és nem cigányra, mint jószágokra, akiket lehet adni-venni, a szavazatukkal együtt. Így aztán amikor a Hatalom nem megosztott, kihasználható, lojális díszletként bólogató díszcigányokkal találkozik, hanem szervezett, aktív roma polgárokkal – mint történt ez Gyöngyösön – akkor azonnal előhúzza a „cigánybűnöző” kártyát. „Odavezényelt” cigány „bűnöző bandákról” hadoválnak. Holott nyilvánvaló, hogy a gyöngyösi romák hangadói, mint Sikos Katalin vagy Orsós János, az Ambédkár iskola alapítója, nem bűnözők. Ez utóbbinak teljesen igaza volt, amikor a minapi tüntetésen kijelentette: Lázár mondata nem egy egyszeri nyelvbotlás vagy egyedi hiba, hanem a kormány romapolitikájához illő megszólalás volt. Lázár valójában nyers őszinteséggel beszélt a kormány romapolitikájáról. Ami már az oktatással kezdődik: szegregált, leszakadó iskolákban tanítani a cigánygyerekeket, „szeretetteljes elkülönítésében”, hogy még esélyük se legyen felemelkedni. Én, a döbrögikkel ellentétben, őszintén szólva üdítőnek tartom, ahogy roma honfitársaim kiálltak magukért és szót emeltek ez ellen. Piros lapot mutattak a kormánynak. A közös cselekvésben erő van: a hatalomnélküliek hatalma és ereje. És a Hatalom mindennél jobban fél ettől az erőtől, ezért próbál minden áron apátiában, cinizmusban, megosztottságban látni minket. Félnek. Mert tudják, hogy amit itt az elmúlt 15 évben műveltek, azért egy rendesen működő igazságszolgáltatásban rájuk csak a WC-kefe vár a börtön toalettben.

Mint kisgyerekes szülőt, engem is megrázott a rendőrség által elrettentő céllal közzétett felvétel a kaposvári nőről, aki felvette videóra, ahogy a gyerekét betanítja, hogyan kell kristályt szívni. Szerintem minden tisztességes embernek összeszorul a mellkasa, ha ilyet lát. Hozzáteszem, engem az is kiakasztana, ha pálinkás üveget adnának „viccből” a gyerek kezébe – míg sajnos gyanítom, a most felháborodók jelentős részét nem. Zárójel bezárva. Kérdés, hogy vajon egy ilyen felvétel így, mindenféle kontextus nélkül, mit is szolgál. Hatása kimerül abban, hogy indulati reakciót vált ki: büntessék meg oszt jónapot. De tényleg ennyi lenne a megoldás? Tényleg ennyitől helyreáll a morális univerzum rendje? Hát nem. Egyáltalán nem mentegetés meg mosdatás az, ha felteszünk néhány kényelmetlen, a társadalmi felelősségvállalást feszegető kérdést itt. Mert ha nem értjük meg ezt az egész jelenséget, akkor csak felszínt kapargatjuk. Hol volt a családsegítő? Közbe lépett-e időben? Vajon a túlterhelt gyermekvédelmi intézményekből hány olyan gyermek szorul ki, akit már rég ki kellett volna emelni a családjából? Ha kiemelik, milyen körülmények közé kerül? Vajon milyen körülmények közt él ez a család? Kaptak-e támogatást a szülők? Valaha láttak-e maguk előtt jó példát szülői gondoskodásról? Van-e prevenció, addiktológiai ellátás Kaposváron, ami eléri a hasonló családokat? Mit tanult ez a nő a gondoskodásról gyerekként az ő szüleitől? Vajon az ő szülei milyen mintát adtak át neki? Mi történik a gyerekkel a büntetés után? Vajon milyen mintákat ad majd tovább az ő gyerekének? És egyáltalán: hogyan lehet megtörni ezt a láncot, ezt a transzgenerációs csapdát? Persze ezeknek a kérdéseknek az őszinte feltevése és megválaszolása már azt feltételezné, hogy egy felelős döntéshozót a felszínes moralizáláson túl érdekelnének a valódi megoldások is.

Tudjátok mielőtt elhatároztam, hogy bejelentem ezt a tüntetést, tétováztam egy sort. Végülis 40-es apukaként jóval több játszótéren fordultam meg az elmúlt évben a bölcsis kislányommal, mint ahány buliban a haverokkal. Most kell ez neked? Miért te? Miért nem csinálja valaki más? Valaki, aki jobban benne van az éjszakában, a partikultúrában, a klubéletben? Miért nem szervezik meg klubok, buliszervezők? Egyébként is: vajon nincs igaza a károgóknak, akik szerint „úgysincs értelme” semminek? De aztán arra gondoltam, hogy ezek csak kifogások. Pont azért kell csinálnod, mert apa vagy. Vajon tényleg azt szeretnéd, hogy a lányod is egy olyan országban nőjön fel, ahol azon kell majd paráznia bulizás közben, hogy elviszi-e a rendőr? Egy olyan országban, ahol mindent a fortélyos félelem irányít? A fene egye meg: ha felnő, és visszanéz erre a sötét időszakra, legalább lássa, hogy voltak emberek, akik nem vártak, hogy majd más csinálja helyettük – hanem kiálltak magukért, egymásért. A Tánc a Szabadságért több, mint buli, és több, mint tüntetés. Közös ráhangolódás a szabadság ritmusára. Mutatja, hogy lehet másként is élni. Hogy itt vagyunk, és nem félünk. Igen, kell ez neked. (note to myself) Tánc a Szabadságért – Szórakoztok velünk?

„Elképesztő, hogy milyen sok emberben van elfojtott gyász, szomorúság,” mondja Bill Richards, a pszichológia és teológia professzora, a pszichedelikus kutatás egyik úttörője és veteránja az interjúban, amit vele készítettünk Denverben. És amit immár magyar felirattal is meg lehet nézni a YouTube-on (link a hozzászólásban!). „És akkor a pszichedelikus terápia során rákapcsolódnak erre a feldolgozatlan veszteségre. És ez félelmetes élmény. Sírva fakadnak fájdalmukban. De ennek a sírásnak gyógyító ereje van. Ez nem holmi „bad trip” – ez intenzív pszichoterápia.” A pszichedelikus élmény nem fenékig tejfel: sok fájdalom, félelem is felszínre kerülhet. De félreértés lenne ezt valamiféle nemkívánatos mellékhatásnak tekinteni – pont ebben rejlik leginkább a terápiás potenciálja. És a megfelelő felkészültséggel, környezetben ezt az ember a javára fordíthatja. „Olyan ez, mint a siklóernyőzés: az ember nem ugrik csak úgy be felkészületlenül szakadékba, az elég ostobaság lenne” mondja Richards. Richards jelenleg 85 éves, de olyan friss, szuggesztív erővel, egyben alázattal és szellemességgel képes erről a témáról beszélni, ami megszégyeníti a fiatalabbakat is. Pedig már nem ma kezdte a szakmát: az első pszichedelikus kísérletre, amiben részt vett, 1963-ban került sor. Tudja, hogy a téma, aminek az életét szentelte, sok emberben félelmet és idegenkedést vált ki. Nem csak az elsők közt volt, akik pszichedelikus szerekkel kezdtek el dolgozni, de az utolsó legális kísérleti labort is ő működtette, ahol az LSD terápiás hatását vizsgálták az alkoholizmus kezelésében, mielőtt a drogellenes háború nevében végleg betiltottak minden kutatást. Soha nem felejtette el azt a csalódottságot, amit akkor érzett, amikor az irodáját ürítette ki. „És tessék, most újra itt vagyunk,” mondja, utalva arra, hogy az elmúlt évtizedekben a pszichedelikus kutatások újraindultak. Ebben az újraindulásban is rendkívül nagy szerepet játszott, hiszen Rolland Griffiths professzorral együtt ők hozták tető alá a 60-as évek óta a legelső embereken végzett pszichedelikus kísérletét a 2000-es években. Ennek során a híres 1964-es nagypénteki kísérletet ismételték meg: azt vizsgálták meg, hogy milyen spirituális, misztikus élmények átéléséhez vezet a pszichedelikus szerek használata. Richards szerint a pszichedelikumok jóval többek puszta „rekreációs” szernél vagy akár terápiás gyógyszernél is. „Az ember több, mint aminek valaha is képzelte magát,” mondja Karl Jaspersre, a német egzisztencialista filozófusra hivatkozva. Az ember – egy misztérium, vallja. Ha azt hisszük, hogy egyedül vagyunk, hogy elszigetelten létezünk, az betegségekhez vezet. Depresszióhoz, függőséghez. A pszichedelikumok, ha bölcsen használják őket, akkor olyan eszközökké válhatnak, amelyek megérinthetik azt a belső tudást, ami mindannyiunkban benne van: hogy kik is vagyunk valójában. Ez a tudás mindig is ott volt, csak elfelejtettük. A pszichedelikumok segítségével, és az élmények integrálásával, újrafelfedezhetjük ezt a belső tudást. Van valami bennünk, ami végtelen és gyönyörű – mondja. Ennek megtapasztalása gyógyít és jelentéssel tölti el az életünket.

„Drogprevenció” keretében abuzálta az általános iskolás lányokat a kormány által évekig védett intézményvezető, Juhász Péter Pál – ez derült most ki áldozatok vallomásaiból. Ízlelgessük. Miközben a kormány azzal paráztatta az embereket, hogy a civil szervezetek által nyújtott szakszerű drogprevenciótól és szexuális neveléstől kell félteni az iskolásokat, és kitiltotta őket az iskolákból – valójában a veszély mindvégig a politikailag lojális NER „szakértők” irányából fenyegetett. A „drogprevenció” neki egy vadászterület volt: kiszúrta a nehéz családi körülményeik miatt kiszolgáltatott tiniket, akiket behálózott és szexre kényszerített. Hozzáteszem: Juhász Péter Pál a kormányközeli, Drogkutató Intézet néven futó fantomszervezet egyik kedvenc megmondóembere volt, akivel hosszas interjút is készítettek (azóta már persze törölték az oldalukról). Hát így védte meg a kormány a fiatalokat. És még most is simán bejutnak „drogprevenció” címén az iskolákba mindenféle dilettáns nerfluencerek, miközben a szakemberektől minisztériumi engedélyt kérnek. Azt hiszem, nem kell többet írnom.

Fiatalok százait vegzálják diszkórazziákon. Klubokat zárnak be. Lekapcsolják a zenénket. Befogják a pofánkat. Megfojtják a kultúránkat. Bűnözőt csinálnak belőlünk. És közben őrült zajt csapnak… hátha elnémulunk tőle. Szórakoznak velünk? Hát jó, akkor szórakozni fogunk… Ha a peremvidékre akarják szorítani a partikultúrát, mi visszavisszük a közélet és a politika centrumába, a Kossuth térre. Hadd hallják még a Karmelitában is, szabjon határt a négynegyed a kétharmad zsarnokságának! Tarts velünk te is a Tánc a Szabadságért újabb zenés tüntetésén, táncoljunk együtt józanul, de szenvedélyesen az Országház előtt! Búcsúztassuk el a szutykos-latyakos elnyomást és a szégyentelen propagandát, ünnepeljük közösen ennek a sötét télnek a végét és a közelgő tavaszt! Kérjük, érkezz józanul, kábítószerek nélkül – véletlenül se adj támadási felületet sem magad, sem a rendezvény ellen! Mi mindent meg fogunk tenni, hogy ez a tüntetés is legalább olyan örömteli és felszabadult legyen, amilyen a decemberi első kiállásunk volt. A hatalom kábít. Mi táncolunk tovább. Részletes program, DJ lineup hamarosan – esemény link a hozzászólásban, gyere el, oszd meg, hívd meg az ismerőseid!