Széljegyzetek

Máté Gábor nagy hatással volt a gondolkodásomra. Ma is azt gondolom, hogy úttörő szerepet játszott, játszik abban, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy a jelenkori viselkedésünk zavarainak a hátterében olyan megküzdési stratégiák állnak, amelyek visszavezethetők a korai gyermekkorunkra. Vagy még annál is korábbra (transzgenerációs traumák).

Az ún. trauma-informált megközelítés egy sor területen, például a pszichoterápiában, a szociális munkában, az orvoslásban és az oktatásban egy új, humánus és holisztikus látásmód elsajátításával jár. Olyan szempontokat hoz be, amelyek eddig hiányoztak. Leszámolt azzal a szemlélettel, ami még mindig uralja a gyógyászatot, és amit biológiai redukcionizmusnak lehet nevezni. Ami mindent próbál genetikai faktorokra és biokémiai folyamatokra leegyszerűsíteni, és eközben nem veszi figyelembe azt az utat, amit az emberi lény, mint test és lélek egysége, bejárt a születésétől fogva – és amit a családja, a közössége bejár már századok, ezredek óta.

A függőség is ilyen jelenség. A függőségeket sokáig genetikailag öröklődő agybetegségként fogták fel (és fogják még ma is fel sokan). Máté Gábor viszont rámutatott arra, hogy a gének legfeljebb érzékenyebbé tehetnek bennünket a függőségre. De a függőség kialakulásához kell az a szenvedés is, ami a gyermekkorunkban kielégítetlenül maradt alapvető érzelmi szükségleteinkben gyökerezik. És ennek csillapítására használjuk a drogokat vagy különféle gyönyörkeltő viselkedéseket. És ha a függőséget így fogjuk fel, az hozzásegít bennünket ahhoz, hogy az egyéni felelősség túlhangsúlyozásától eljussunk a rosszul működő közösségek, társadalmak problémáihoz.

Vannak ugyanakkor kétségeim azzal kapcsolatban, hogy ez a trauma-fókuszú megközelítés vajon kiterjeszthető-e mindenre – és vajon nem vezet-e éppúgy egyfajta – ezúttal pszichológiai – redukcionizmushoz, mint a biológiai redukcionizmus. Vannak olyan területek, ahol Gábor szintén egyértelműnek és meghatározónak látja a traumák és a jelenkori betegség közötti ok-okozati kapcsolat létezését – viszont az elérhető tudományos bizonyítékok szerint ez a kapcsolat gyenge vagy kétséges. Ilyen például az ADHD. Vagy ilyen például a rák.

Nincs itt persze szó egyfajta polarizált kérdésről: vagy gének, vagy traumák. Nature or nurture. Nem kell ahhoz természettudósnak lenni, hogy az ember tájékozódjon arról, hogy a 21. században már másként gondolkodunk genetikáról, mint régen. A gének már nem jelentenek a sorsot kizárólagosan meghatározó, determináló tényezőt. Tudjuk, hogy a gének hatása legtöbbször a környezeti tényezők által befolyásoltan nyilvánul meg.

Talán így van ez traumákkal és génekkel is: egyik sem egymástól független és különálló jelenség, egyik sem az ősok, a „mozdulatlan mozgató” (copyright Arisztotelész), hanem sokkal inkább egymással ezer szálon összefüggő, egymást kölcsönösen befolyásoló, egymásra visszaható bonyolult rendszerekről van szó. Én legalábbis jelenleg így fogom fel.

Ami nagyon fontos, hogy miként határozzuk meg magunkat mi, emberek. Többek vagyunk a testünknél – de többek vagyunk a gondolatainknál és az érzelmeinknél is. A kettő hermetikus elkülönítése a legnagyobb illúzió. Azt, hogy a sejtjeinkben milyen kémiai folyamatok játszódnak le, nagyban befolyásolja, hogy milyen gondolatok és érzelmek uralják a lelkünket. És fordítva is.

A döntéseink, a viselkedésünk nagyban meghatározzák az egészségünket és a betegségeinket. A viselkedésünket pedig nagyban meghatározza az, hogy mi történt, vagy mi nem történt velünk a születésünk óta. Hogy hová születtünk, mi az irányítószámunk. Genetikailag örökölt tulajdonságaink kibontakozását, megnyilvánulását meghatározza, mennyire elfogadó vagy kirekesztő környezetben, közösségben élünk. Meghatározza az, hogy mennyire vagyunk képesek más emberi lényekhez biztonságosan kapcsolódni.

Valahol ez a holisztikus megközelítés az, ami legjobban hiányzik.

Van értelme az egésznek?

Ez a kérdés újra és újra átjárja a lelkünket.

Azoknak, akik az életútjuk javarészét már maguk mögött tudják. És azoknak is, akik még úgy néznek az életre, mint ami még előttük áll.

Időről időre nekifeszülünk a kérdésnek, majd elernyedünk. Lelkesedünk, elcsüggedünk. Töprengünk, vállat vonunk.

Mi, emberek, jelentéskereső lények vagyunk. Átjár bennünket a vágy, hogy nálunknál valami nagyobbnak legyünk a részei. Sóvárgunk arra, hogy jelet hagyjunk magunk után. És keressük az egyedi zárat, amibe kulcsként pontosan beleilleszkedünk.

Válaszokat persze találunk dögivel a kérdésünkre. Az előttünk járó generációk százai mind próbálták megtalálni a saját válaszaikat. Ránk hagyták őket. Vannak köztük olyan válaszok, amik megnyugtatóan hangzanak. Mások röhejesnek. És vannak, amik egészen fellelkesítenek bennünket. Legalábbis egy ideig.

De végül rájövünk, hogy az előre megrágott válaszok kényelmet adhatnak ugyan, de tartós nyugalmat és elégedettséget nem. Az olyan válaszokért meg kell dolgoznunk. Nincs rövidebb út, nincs expressz lift.

Mi, emberek, nem csak jelentéskereső, de jelentésadó lények is vagyunk.

Végső soron nem nekünk kell faggatnunk az életet, hogy mi az értelme, mondja Viktor Frankl pszichológus. Hanem az élet kérdez minket, minden egyes pillanatban – és nekünk magunknak kell értelmet adnunk neki. És minden ember csupán azért felelős, hogy a saját életének jelentést adjon.

Gyakori és közkeletű tévhit: „én nem vagyok jó meditáló, mert a gondolataim folyamatosan elkalandoznak”.

Persze, hogy elkalandoznak. Ilyen az elme természete.

De miközben ítélkezel saját magad fölött, ne felejts el valami fontosat: ha megfigyelted, hogy az elméd elkalandozik, akkor a meditációd egyáltalán nem volt hiábavaló. Hiszen a meditáció egyik lényegi eleme pont az, hogy megfigyeld az elméd működését.

Megfigyeled, hogyan keletkeznek és múlnak el észleletek, gondolatok, érzések.

Ha módszeresen és kitartóan teszed, akkor tanulsz belőle. És gyarapodsz e tudás által.

(note to myself)

Egy új divatos kifejezés visszhangzik szerte az európaiak által lakott világban: woke.

Mint az ilyen trendi szavakkal lenni szokott, sokkal többen használják, mint ahányan értik, hogy mit jelent. Késhegyig menő vitákat folytatnak róla, hatalmas indulatokat kavar, és rengeteg különféle mozgalmat és nézetet skatulyáznak be alá. Amelyeknek, tegyük hozzá, gyakran semmi közük egymáshoz. Koherenciát és következetességet hiába is keresnénk.

Ha a szó eredeti jelentését nézzük, nincs benne semmi rossz. Annyit jelent: felébredett. Vajon miért vált ki ekkora indulatot egy alapvetően pozitív jelentésű szó? Azért, mert a sajátos európai-amerikai politikai kontextusban azokra alkalmazzák, akik különféle társadalmi igazságosságért folyó küzdelmekben vesznek részt. Különösen a nemiséggel, szexualitással és a származással kapcsolatos ügyekben.

De önmagában nem az teszi a woke-ot, hogy milyen ügyeket támogat, vagy milyen nézeteket képvisel. Ennél többről van szó. Pejoratív jelzőként használják és bizonyos negatív tulajdonságokkal ruházzák fel: a szemellenzős, a fanatikus, a türelmetlen szinonimája. És van némi generációs éle is a dolognak: főleg idősebbek alkalmazzák lekezelően progresszív gondolkodású fiatalokra, milleniálokra és a Z-generáció tagjaira.

Szóval ha valaki azt mondja, „woke”, akkor a legtöbb embernek egy huszonéves nem genderkonform módon öltöző fiatal képe ugrik be, aki az utcán szivárványos zászló alatt vonul black lives matter pólóban, TV-sorozatok cancelolásáért petíciózik, és mindenkit türelmetlenül kioszt, aki nem használja rá a megfelelő névmást (they/them). Ez a fantomellenség van most ördögként a falra festve oly sok országban – és a woke-ellenesség egy olyan ideológiai hívószóvá vált, amivel szavazatok millióit lehet mobilizálni.

Nem állítom azt, hogy azok a jelenségek, amelyeket gyakran a woke kategóriájába sorolnak, mind kitalációk lennének. Azt sem, hogy ne lennének olyan jelenségek a nyugati egyetemeken, kultúrában, „haladó” politikában, amelyek engem ne zavarnának. Bizony a türelmetlenség, a frusztráció, a fanatikus csőlátás éppúgy jellemző a magukat borzasztóan progresszívnek tartó emberekre, mint azokra, akiket olyan megvetően tudnak retrográdnak bélyegezni. Szóval van helye a kritikának.

Amit viszont nagyon nem szeretek, amikor a woke szót egyfajta ideológiai bunkóként lengetik, amivel mindent agyon lehet csapni, ami egy kicsit is kitekintést nyújtana a magyar ugar fojtogató dudváinak árnyékából. Amikor egyesek a woke-ellenesség örve alatt próbálják legitimálni az egyáltalán nem szalonképes zsigeri indulataikat nőkkel és mindenféle kisebbségekkel szemben. Amikor egy kényelmes gyűjtőszóként használják a woke kifejezést, amibe mindent bele lehet suvasztani, ami csak nem tetszik, de amivel szemben túl lusták valódi érveket felhozni.

Na ez egyáltalán nem visz előre.

(note to myself)

Sokan talán csodálják az olyan, a megvalósult amerikai álmot élő techmilliárdosokat, mint Elon Musk. Én nem tartozom közéjük. Bennem olyan érzetet keltenek, mint egy magát felnőttnek tettető frusztrált kamaszfiú, aki tele van kisebbrendűségi komplexussal.

Nem mintha a tehetségük, a kreativitásuk ne lenne csodálatra méltó. De a bennük feszülő irdatlan bizonyítási vágyat rendre vissza lehet vezetni egy olyan gyermekkorra, amiben szinte mindig ők húzták a rövidebbet. Biztosan ők voltak azok a különcök az iskolában, akiket kigúnyoltak a lányok, és akiket megaláztak a fiúk. Ettől a múlttól próbálnak azóta is görcsösen megszabadulni.

Itt van például Elon Musk. Nem kell mélyre ásni az életrajzában, hogy az ember felfedezze: kisfiúként általános kísérőtársa volt a megalázás és a szégyen. Nem elég, hogy a szülei válása után a szigorú apjával maradt, akivel hideg és rossz volt a kapcsolata. De még az iskolában is bántotta a többi fiú. Ő volt az a lúzer, akivel a legtöbb durva, megalázó viccet eljátszották. És gyakran fizikailag is megverték.

Egy ízben annyira megverték, hogy kórházba került. Visszaemlékezése szerint az apja ezután még őt szidta le ahelyett, hogy együtt érzett volna vele – és ez örökre mély sebet ütött benne.

Ha a mai Elon Musk kommunikációját olvasod, akkor szinte ordít belőle a vágy, hogy bizonyítson, hogy elismerjék, hogy csodálják. Hogy az éretlen trollkodásait is milliók lájkolják. Ahogyan reagál a kritikára vagy bármi olyan fejleményre, amit megalázónak érez: néhol visszafojtott, máshol szabadjára engedett agresszióval. Ott a folyamatos kényszer, hogy versengjen, hogy megmérettesse magát, hogy valamilyen ellenfelet megalázzon, földbe döngöljön. Ettől érzi igazán valakinek magát.

Az sem valószínű, hogy különösebben képes lenne egy másik emberrel az intimitásra (ez alatt nem a szexualitást értem, hanem azt, hogy képes legyen sérülékenynek mutatkozni valakinek a társaságában). Bár saját bevallása szerint mindennél jobban retteg attól, hogy egyedül keljen aludnia, a kapcsolatai/házasságai rendre véget érnek néhány éves együttlét után.

Mindezt nem azért írom le, mert lenézném vagy gyűlölném Muskot. Mindannyian cipeljük a magunk keresztjét, karmáját, vagy nevezd bárminek: nincs alapunk másokon gúnyolódni. A gond szerintem az, hogy egy olyan társadalomban élünk, ahol nem azok az emberek válhatnak sikeressé, akik feldolgozzák a traumáikat – hanem azok, akik ezt a belső ürességet és meghasonlottságot átfordítják egy telhetetlen hatalom- és elismerésvággyá.

Nagyon szomorú látni azokat az embereket, akik olyan rossz megküzdési stratégiákat fejlesztenek ki, amelyek önpusztítóvá válnak. Például a függőséget. De szerintem ennél sokkal félelmetesebb és veszélyesebb jelenség az, amikor az embert a traumában gyökerező megküzdési stratégiái a társadalmi elismerés csúcsaira emelik fel. Ahol emberek millióinak a sorsát képesek aztán befolyásolni.

Mint Elon Musk, aki az elmúlt időszakban egyre ijesztőbb jeleit mutatja annak, hogy végleg elhagyja a józan ítélőképessége. A világ egyik legnépszerűbb közösségi média platformját az álhírek, konteók és szélsőséges nézetek keltetőjévé alakítja át. És természetesen megtalálja ebben a partnereit: olyan embereket, akikkel egyaránt egy óvodás érzelmi szintjén állnak, mint például Trump.

Az igazán rémisztő nem Elon Musk, Trump vagy Orbán. Számomra az igazán ijesztő az, hogy milyen sokan osztoznak azokban a frusztrációkban, félelmekben, amiknek a manipulálásához mesterien értenek. Milyen sokan bedőlnek a sziréndalaiknak. Ijesztő számomra a rendszer, ami úgy van összerakva, hogy ilyen emberek ilyen mérhetetlen vagyonra és hatalomra tegyenek szert.

A múltkor kitettem egy posztot arról, hogy az életünk ebben a mi magasan fejlett technikai civilizációnkban és fogyasztói társadalmunkban éppen olyan, mint egy fogságban tartott állaté az állatkertben. Kényelmes, de egyben rendkívül korlátozott. Még akkor is, ha mi azt hisszük, hogy rendkívüli szabadságot élvezünk.

Egyáltalán nem dicsekedhetem azzal, hogy amiről itt írok, az egy hű de eredeti gondolat lenne: előttem sokan megfogalmazták már ezt. Például ott van Máté Gábor új könyve, ahol ő ezt a jelenséget „mérgező kultúraként” azonosítja. Viszont a hozzászólásokból ítélve nem sikerült mindenkinek maradéktalanul megértenie, hogy miről is beszélek.

Egyesek szerint talán azt kritizáltam, hogy sok ember unalmas és középszerű életet él, amiben nincsenek igazán ízes, különleges élmények. És hogy az igazi szabadság az, hogy el tudjuk kerülni a rossz, a fájdalmas élményeket, miközben mindent meg tudunk tenni, minden vágyunkat ki tudjuk elégíteni, amit csak akarunk. De én ezzel nem értek egyet.

A jó élet jóval több, mint élményvadászat és élménygyűjtés. Nem attól lesz jó egy élet, hogy van egy bakancslistád, és arról minél több pontot ki tudsz pipálni: ez is megvolt, ez is megvolt. Láttam a Niagarát, megmásztam az Everestet, lefeküdtem 50 jó nővel/pasival, doktoráltam, kiadták a könyveimet, millióan osztották meg a posztomat, aranyérmet szereztem: akkor én most már biztos nagyon jó életet élek. Hát nem biztos.

A probléma az, hogy sokan az elme folyamatos szórakoztatását összetévesztik a boldog élettel. Azt tartják az élet netovábbjának, ha soha nem unatkoznak, ha soha nem szomorúak, ha mindig vidámak, ha nincsenek kielégítetlen vágyaik, ha megkapnak mindent, amit akarnak. És persze mivel szociális lények vagyunk: ha folyamatos pozitív visszajelzést kapnak másoktól, hogy menők.

Ezt nevezhetjük a boldogság hedonista, avagy gyönyörelvű megközelítésének. És itt nem kell feltétlenül csak és kizárólag a testi örömökre gondolni, mint az evés, ivás, szex, kütyük és ruhák. De gondolhatunk olyan élményekre is, amik látszólag „magasabb rendűek” – utazás, sport, karrier, közéleti siker, spirituális élmények stb. – amik esetében a mechanizmus mégis ugyanaz. A lényeg, hogy attól tesszük függővé a boldogságunkat, hogy valamit (jó élményeket) birtokoljunk, kontrolláljunk, megszerezzünk, megtartsunk – és valamit (rossz élményeket) pedig elkerüljünk.

Az így felfogott hedonista boldogság nem más, mint egy egyszerű algebra: ha az életedben sikerült maximalizálnod a kellemes élményeket, míg minimalizálnod a kellemetlen élményeket, akkor boldog vagy.

Van azonban a boldogságnak egy ennél jóval érettebb és átgondoltabb formája. Amit az emberiség kiváló elméi saját kárukon tanultak meg, és hirdetnek már sok ezer év óta. Keleten és Nyugaton egyaránt. Az ókori görög filozófusok nyomán ezt a boldogságot nevezhetjük eudaimonikus boldogságnak. A lényege, hogy a jó élet – egyfajta tartós elégedettséget takar.

Ez az élettel való elégedettség nem feltétlenül függ attól, hogy pillanatnyilag sikerül-e élvezetet átélnünk vagy elkerülni minden fájdalmas élményt. Hanem egyfajta képességet jelent arra, hogy szembenézzünk vele, bármit is hoz az élet. Képességet arra, hogy megízleljük az örömteli élményeket, de egyben ne ragaszkodjunk hozzájuk görcsösen, amennyiben véget érnek. És képességet arra, hogy ne törjenek meg minket a negatív élmények. Megéljük őket szőnyeg alá söprés vagy teljes kétségbeesés nélkül.

Az igazság az, hogy a legnagyobb szenvedést mindig azzal okozzuk magunknak, amikor menekülünk a fájdalom elől. Vagy ha ragaszkodunk az élvezethez.

Az eudaimonikus boldogság gyakorlója számára valaminek az értékét nem feltétlenül az adja meg, hogy mennyire élvezetes és gyönyörteljes, vagy mennyire fájdalmas és nyugtalanító élmény. Próbálja mindennek az értékét és hasznosságát mérlegre tenni, egyfajta fenntarthatósági elemzésnek alávetni, és megállapítani, hogy vajon az adott cselekedet, reakció mennyire járul hozzá hosszú távon az ember gyarapodásához és kiteljesedéséhez. Így tehát bizonyos körülmények között választja inkább a fájdalmasat, az unalmasat, a félelmeteset stb., mert tartós jelentést talál benne.

A hedonikus szabadság az, hogy megtehetsz bármit, amire vágysz, és nem kényszeríthet rá senki, hogy átélj bármilyen rossz élményt. Az eudaiomonikus szabadság viszont az, hogy megszabadulsz a saját elméd béklyóitól és a görcsös kényszertől, hogy az élmények kontrolljához kösd az élettel való elégedettségedet. A hedonikus szabadság excentrikus, centrifugális: folyamatosan egyre többet, egyre mást akar. Az eudaimonikus szabadság egy centripetális önismereti ösvény, ami egyre beljebb vezet saját magunkba.

Hát valahogy így.

„Neki milyen lelkesen meséltél róla, amikor meg én kérdeztem, hogy mi volt, szűkszavúan válaszoltál!”

Ismerős ez nektek? Aki hosszú távú párkapcsolatban él, annak valószínűleg igen. Az egyik fél lelkesen, szenvedélyesen mesél egy harmadiknak. A másik ezt hallja, és rosszul esik neki.

Vajon miért fáj annyira, amikor azt látjuk, hogy a másik sokkal lelkesebben mesél egy harmadiknak? Könnyű lenne rávágni, hogy féltékenység. De valójában ennél többről van szó. Nem feltétlenül gondolod, hogy a partnered akar valamit attól az illetőtől – egyszerűen az fáj neked, hogy valami olyan drága kincset ad neki, amiből neked kevesebb jut: az osztatlan figyelmét. Amiről Simone Weil, a 20. század egyik meghatározó gondolkodója, azt mondta: a legritkább és legtisztábba formája a nagylelkűségnek.

Kutatások is igazolják, hogy egy kapcsolat első időszakában az emberek jóval bőkezűbben bánnak a figyelemmel: a másik minden rezdülését árgus szemekkel követik: „vajon bejövök neki?” Rá akarunk hangolódni az érzelmeire. Tetszeni akarunk. Pedálozunk. Aztán jönnek az együtt töltött hétköznapok. És, ha bár a szeretet nem feltétlenül szűnik meg, de elkényelmesedünk. Már nem szorongunk annyira attól, hogy megfeleljünk. Révben érezzük magunkat. Különösen ránk, férfiakra jellemző ez a kontraszt. És ez az ellustulás.

És amikor a párunk azt látja, hogy valakinek lelkesen mesélünk valamiről, akkor ez emlékezteti valamire. Emlékezteti arra, akik a kapcsolatunk korai fázisában voltunk – és emlékezteti arra, amikor neki meséltünk ilyen csillogó szemmel.

A kapcsolatok egyik nagy zsákutcája, ha eltévesztjük szem elől azt az eredendő kíváncsiságot, amivel a másik emberhez viszonyulunk. Azt hisszük, hogy már mindent megtanultunk a másikról. Tudjuk, hogyan fog reagálni. Kiismertük már. Nem tud meglepetéseket okozni. És gyakran ez áll a kapcsolatok romlása mögött is: amikor az emberek már csak legyintenek, és lemondanak arról, hogy megmagyarázzák a másiknak. Már nem hisznek benne, hogy érdemes közölni, elmondani, kommunikálni.

A zen buddhisták ezt a hozzáállást úgy írják le, hogy a „szakértő elme”. És ezzel szemben azt szorgalmazzák, hogy az ember próbáljon „kezdő elmével” tekinteni a valóságra. Egy másik ember mindig felfedezendő titok marad. Az egyik zen gyakorlat szerint a legfontosabb kérdés, amit egy bizonyos helyzetben feltehetsz: „mi az, amit eddig nem észleltem korábban?” Lehet ezt gyakorolni egy buszmegállóban is, amit minden nap látunk. Egy dugóban, ahol minden nap állunk. Egy emberrel, akivel minden nap beszélünk.

Szuzuki Roshi, egy japán zen szerzetes mondta, hogy „a kezdő elme számára rengeteg lehetőség tárul fel, a szakértő elme számára azonban csak kevés.” Ebből a szempontból a jó kapcsolat egyik titka, hogy sosem tekintheted magad a másik szakértőjének.

Egy kormánypárti oldal (amit nem reklámozok) interjút közölt egy Erica Komisar nevű pszichológussal, akit az anyaságról szóló könyve miatt hívtak meg az MCC Feszt nevű kormányközeli rendezvényre. A könyve is megérne egy külön misét: a fő állítása az, hogy az anyáknak az első három évben teljesen a gyereknevelésre kell összpontosítaniuk. A könyv erős kritikákat váltott ki Amerikában, ugyanis sok dolgozó anyuka úgy értelmezte, Komisar ezzel a kiváltságos nők pozíciójából osztja az észt azoknak az anyáknak, akik nem tehetik meg, hogy három évre megszakítsák az életüket. Ebből már valószínűleg számotokra is nyilvánvaló, hogy miként lett az egyébként magát liberálisként definiáló momfluencer pszichológusból a konzervatívok egyik üdvöskéje – és miként került ő az MCC hazai rendezvényére. A könyve is megérne egy külön misét, de alapvetően most nem ezért hoztam fel ezt az interjút – hanem azért, mert drogtémában olyan nagy sületlenségeket nyilatkozott, amiket nem lehet szó nélkül hagyni.

Idézem részletesebben is, amit mondott, aztán reagálok rá.

„A kutatások szerint a marihuánában lévő THC skizofréniát és pszichotikus reakciókat vált ki. Így Amerikában a mentális betegségek miatti sürgősségi látogatások 80 százaléka a marihuánával kapcsolatos deperszonalizáció és pszichotikus események miatt történik.És nem marihuánafüggőkről beszélek. Ezek olyan gyerekek, akik csak kipróbálták a marihuánát. A THC egy hallucinogén. Rengeteg hívást kapok hetente családterapeutaként szülőktől, hogy a fiuk kórházba került, mert marihuánát szívott, majd le akart ugrani a tetőről. Már csak ha kipróbálják is a marihuánát, elszakadtak a valóságtól, üveglapon keresztül látják a világot, nem tudják, mi valódi és mi nem. És ez nem múlik el. Ezért aztán vonat elé ugranak, vagy kiugranak az ablakokon, esetleg túladagolják vagy lelövik magukat, mert nem tudnak élni ezzel a szörnyű, pszichotikus érzéssel. Ez nem olyan, mint egy sör. Ez mérgező.”

Jaj.

Kezdjük azzal, hogy a kannabisz-fogyasztás és a mentális zavarok közötti kapcsolat már régóta vitatott témája a drogkutatásoknak. Erről már írtam sokat a Drogriporter oldalon. Dióhéjban: tény, hogy van statisztikai összefüggés a kettő között – de ez, mint a tudomány világában általában, nem jelent bizonyítékot az ok-okozati kapcsolat meglétére. Sokkal valószínűbb, hogy a kannabisz-fogyasztás az egyike azoknak a környezeti tényezőknek, amelyek az egyébként mentális zavarokra, szkizofréniára genetikailag hajlamos egyének esetében felszínre hozhatják, siettethetik a pszichózis kialakulását. Kérdéses az is, hogy vajon az eleve mentális zavarokra hajlamos egyének mennyire használják öngyógyszerezésre, tünetenyhítésre az ilyen szereket. Mindenesetre annak, akinek a családjában előfordult bármilyen mentális betegség, nem tanácsos kannabiszt fogyasztania.

A hatás annál erősebb, minél fiatalabb korban, és minél nagyobb rendszerességgel/dózisban használja a fiatal a kannabiszt – tehát többségében egyáltalán nem egyszer-kétszer spanglit kipróbáló tinikről van szó, mint az interjú állítja. Ha a statisztikákat nézzük, akkor az összes kannabisz-fogyasztónak csupán egy törpe kisebbsége esetében létezik ez a kockázat: nincs arról szó, hogy egyébként egészséges fiatalok tömegeit tenné „elmebeteggé” a kannabisz, mint az interjú sugallja. Abban az időszakban, amikor a kannabisz fogyasztása jelentősen nőtt a népesség körében, a szkizofrénia előfordulása nem nőtt – pedig ha lenne ilyen direkt kapcsolat, akkor annak látszania kellene. Semmi bizonyíték nincs arra, hogy önmagában a kannabisz, mértékkel fogyasztva, bármilyen káros hatással lenne a mentális egészségre.

Aztán ott van a kijelentés, hogy „a mentális betegségek miatti sürgősségi látogatások 80 százaléka” marihuánával kapcsolatos Amerikában. Nonszensz, nem tudom, honnan vette ezt a számot. Megnéztem a CDC statisztikákat, amelyek szerint mintegy 5,8 millió olyan sürgősségi látogatás volt az USA-ban 2021-ben, ahol az elsődleges diagnózis valamilyen mentális vagy viselkedési zavarral volt kapcsolatban. Ha az interjú által említett 80%-os arányt komolyan vesszük, ez azt jelentené, hogy mintegy 4,7 millió esetben (!) vettek igénybe sürgősségi ellátást olyan emberek, akiknek kannabisszal kapcsolatos pszichés problémája volt. A valóságban azonban a CDC statisztikái szerint a „kannabisszal kapcsolatos zavarok” kategória az összes mentális zavarral kapcsolatos sürgősségi ellátásnak mindössze 0,1%-át tette ki 2021-ben. (Forrás: National Hospital Ambulatory Medical Care Survey: 2021 Emergency Department Summary Tables, https://www.cdc.gov/…/2021-nhamcs-ed-web-tables-508.pdf) És ugye az ilyen esetek többségében sem maradandó károsodásról van szó, hanem jellemzően arról, hogy a tapasztalatlan fogyasztó nem tudta jól belőni az ehető kannabisz dózist, és átmenetileg nagyon rosszul lett ettől.

Aki régóta követi az oldalt, az tudja, hogy nem tartozom a kannabiszt kritikátlanul ajnározók közé. Nyilvánvalóan léteznek valós kockázatai, főleg ha egy 14 év körül gyerekről beszélünk, akinek még fejlődik az idegrendszere és nem képes helyén kezelni ezt a dolgot. Azonban amikor arról olvasok, hogy a kannabisz „mérgező”, és hogy a fogyasztásától „a vonat elé ugranak az emberek” – akkor felmegy bennem a pumpa. Micsoda baromság! Ezekkel az elrettentő célzattal terjesztett hajmeresztő kijelentésekkel nem is csak önmagában az a baj, hogy teljesen megalapozatlanok. És hogy teljesen eltorzítják és leegyszerűsítik a mentális egészség és a szerhasználat közötti nagyon komplex kapcsolatrendszert. Hanem az a baj velük, hogy bumeráng-hatást váltanak ki azoknál, akiknek egyébként a leginkább szükségük lenne a kannabisz kockázataival kapcsolatos megalapozott információkra: a fogyasztóknál. Akik azt gondolhatják, hogy ha pszichológus szakemberek ennyire nagy hülyeségeket képesek a nyilvánosság előtt mondani a fűszívásról, akkor vajon mennyire lehet egyáltalán megbízni bármilyen, a kannabisz kockázataival kapcsolatos tájékoztatásban? Vajon mennyire bízzanak ők meg egy szakemberben, ha tényleg pszichés problémákkal szeretnének hozzá fordulni?

Szóval nagyon fontos hiteles, őszinte tájékoztatás ezen a téren. Ha Te is fontosnak tartod, akkor támogasd az oldalt, link a hozzászólásban!

Bizonyára mindannyiunk számára ismerős az olvasmányainkból és a filmélményeinkből a kiképzőőrmester figurája. Aki az első pillanattól pokollá teszi az újoncok életét, folyamatosan bombázza őket saját maguk értéktelenségéről szóló üzenetekkel. Szorongást kelt és szégyent, hogy az újonc azt érezze: ő csupán egy jelentéktelen csavar a nagy gépezetben, akinek az egyetlen dolga, hogy a saját szükségleteit háttérbe szorítva, érzelmeit elfojtva szolgálja azt.

Ha van igazi megtestesülése annak, amit mérgező férfiasságnak (toxic masculinity) neveznek, hát akkor egy kiképzőőrmester az. Ha fáj valami, ha szomorú vagy, ha félsz: ezek mind illegitim érzelmek. Kifejezed őket? Ne legyél már ribanc! „Suck it up, be a man!”

Akik a kötelező sorkatonai szolgálat visszaállítását szorgalmazzák, elhiszik azt, hogy az ilyen típusú „neveléstől” lesz egy fiúból – igazi férfi. Elhiszik azt, hogy ez a szisztematikus megalázás és megszégyenítés valamilyen titokzatos módon jobb emberré tesz bennünket. Vannak szülők, akik direkt ilyen táborokba adják be a gyereküket, hogy majd ott „embert faragnak belőled”. És persze még mindig vannak pedagógusok – és nem csak tesitanárok – akik szerint a gyerekek megszégyenítése szükséges nevelési eszköz.

Pedig nem. Valójában lehet, hogy a hadsereg szempontjából jobb alapanyaggá teszi az újoncokat a megszégyenítés. Olyanokká, akik gondolkodás nélkül teljesítik a parancsot. De nem leszünk ettől jobb emberek – sőt, valójában borzasztó káros lelki megterhelést jelent. Különösen azokra, akik eleve már kora gyermekkoruk óta hurcolják magukkal a traumáikat, amik abból fakadtak, hogy egész kicsiként meg kellett tanulniuk elfojtani, háttérbe szorítani a saját, nagyon is emberi szükségleteiket arra, hogy szeressék, észrevegyék, értékeljék őket.

Nem csoda, hogy a hadsereg melegágya a pszichés és viselkedési zavaroknak. Beleértve a kiképzőőrmestereket is: egy 856 amerikai kiképzőőrmestert vizsgáló kutatás például azt találta, hogy jelentős részük maga is borzasztóan kiég, depressziós, szorongó, álmatlansággal küzd és iszik.

Én voltam az utolsó generáció, akit még behívtak sorkatonai szolgálatra – de én a polgári szolgálatot választottam. Kimaradt a kiképzőőrmester. Ugyanakkor a gyermekkorom nekem is bővelkedett az olyan felnőttekben/tanárokban/edzőkben, akik minden áron el akarták velem hitetni: hogy senki vagyok. És hittek benne, hogy ettől jobb ember leszek. Sajnos ezek a felnőttek gyakran egész életünkre velünk maradnak. A részünkké válnak. Egyfajta védekezési mechanizmussá: magunkévá tesszük, elébe szaladunk a megalázásnak.

Ott bent nagyon sokunkban lakik egy belső kiképzőőrmester. Alig várja, hogy ítélkezzen, a tekintély hangján, gúnyosan. Van, akiben olyan hangosan kiabál, hogy az teljesen elhallgattat minden más hangot. Valósággal megbénít. És ha félelmetesnek látjuk, az csak élteti. Igazából nem ellenség: te teremtetted, azzal a céllal, hogy védelmezzen, de a fejedre nőtt. Köszönd meg neki a szolgálatait: talán ideje, hogy pihenjen. Ideje nyugdíjazni.

Egy egész életét akváriumban töltő tengeri hal álmainak netovábbja valószínűleg az lenne, hogy többször etessék, vagy hogy legyen az akváriumában több növény és színes kő.

De nincs fogalma arról, hogy milyen az óceán végtelen kék térségein rajban úszni.

Egy oroszlán, ami egész életét állatkertben töltötte, valószínűleg arról álmodik, hogy kibővítsék a ketrecét, több húst kapjon és többször párosodhasson.

De nem képes felfogni azt, hogy milyen a szavanna hatalmas mezőit járni a falkájával, vad után kutatva.

Sokszor úgy érzem, mi, emberek is ilyen korlátozott álmokkal és vágyakkal rendelkezünk abban a materiális javak és társadalmi szerepek által kijelölt komfortos kis kocka-világunkban, amibe beleszülettünk.

Ha megkérdezel valakit, hogy mire vágyik, mit fog felelni? Új autó? Nagy ház? Szexi nő/pasi? Hírnév? Vagyon? Hatalom? Ezek mind olyan szűklátókörű vágyak, mint amikor az aranyhal arról álmodik, hogy az akváriumába tegyenek bele egy új csilivi díszt.

Szabadság? Tényleg az a szabadság az ember számára, hogy korlátlanul kielégítheti banális vágyait? Hogy kiemelkedhet a többi közül és csodálják? Hogy hatalmat kaphat, uralkodhat, mint a kiskakas a maga kis szemétdombján?

A valódi szabadság máshol kezdődik. Elménk szűkös, sekély pocsolyában tapicskol ahelyett, hogy felfedezné a tudatosság végtelen óceánját. A barlang falán gyönyörködünk az árnyjátékban, miközben odafent az ég fényes és tágas kékje vár ránk.

(note to myself)