Széljegyzetek

Lebénult Bayer Zsolt fél arca – olvasom. Szerencsére nem komoly, csak arcidegzsába. Jó két hónap, amíg rendbe jön. Kezelik.

Hála Istennek! Jobbulást kívánok neki, őszintén!

Egyben ha már, akkor azt kívánom neki, hogy épüljön fel egyéb, jóval súlyosabb (ideg)állapotaiból is. Például a krónikus gyűlölködésből, ami az évek során oly meghatározó védjegyévé vált a létezésének.

A düh alapból egészséges védekező reakció, aki soha nem háborodik fel semmin, azzal valami nincs rendben. De én azt érzem, hogy Zsoltnál valami másról, valami többről van szó. Amikor a düh kontroll-vesztett haraggá válik, vicsorgó maszkként rászorul az ember arcára – az már minden, csak nem egészséges.

Vajon mi áll a gyökerében? Az csak önreflexióval derül ki. C. K. Lewis írta, hogy elég ideig ült a haragjával ahhoz, hogy az elmondja neki az igazi nevét: fájdalom.

James Baldwin, a fekete író és polgárjogi harcos szerint az emberek azért nem képesek elengedni a gyűlölködést különféle nemszeretem társadalmi csoportokkal szemben, mert akkor szembe kellene nézniük ezzel a fájdalommal.

Én hiszek abban, hogy a szükséges gyógyító energiák ehhez mind ott vannak bennünk. Amiben egy segítő szakember vagy önsegítő csoport hozzáad, az csupán annyi, hogy az együttérző és értő jelenlétükben ez a gyógyító erő a felszínre bukkanhat.

Kívánom mindannyiunknak, hogy megtaláljuk – és ne ragadjanak az arcunkra a torz álarcok!

Értelmetlennek tartom azokat a kérdésfelvetéseket, hogy milyen volt az „igazi”, a „valódi” Jézus. Nagyon sokféle kép él róla és ezeket a képeket erősen megszűri az, hogy ki milyen világnézeti szemüveg szűrőjén keresztül alkotja a képét. Egy valami azonban biztos és kétségen felül áll: az a mód, ahogyan az emberekhez viszonyult, ma is éppen annyira radikálisnak, felkavarónak, felháborítónak számít, mint a saját korában.

Például nézd meg, hogy kikkel társalkodott leginkább Jézus! Vajon a kor politikai és vallási tekintélyeivel, esetleg tudósaival és filozófusaival? Hát nem éppen. Előszeretettel ült le olyan emberek asztalához, akik a kor társadalmi ranglétrájának a legalján voltak. Akiket a többségi társadalom lenézett, erkölcsileg alávalóbbnak tartott és kiközösített.

És meglepően toleráns volt velük szemben. Nem, nem támogatta ő az uzsorázást vagy a prostitúciót, nem erről van szó. De nem úgy ment oda, hogy „majd leülök az asztalodhoz, ha megtisztulsz”. Ó nem. Nem szórt rájuk erkölcsi dörgedelmeket, nem fenyegette meg őket pokollal – nem operált félelemmel. Hanem végtelen, szelíd elfogadással és szeretettel. Ami őszintén megdöbbentett mindenkit – de leginkább azokat, akik nem szokták meg, hogy emberszámba veszik őket. És lőn, megtörtént a csoda: azok, akiket emberszámba vett, megnyitották neki a szívüket.

Ez az elfogadó hozzáállás (manapság lelibsiznék) persze megdöbbentette a „többségi társadalmat”. Akiknek a meghökkent, felháborodott kritikáira Jézus többnyire már jóval kevésbé türelmesen reagált, mint amennyire az általuk lenézett páriák vétkeire. „Ne ítélj, hogy ne ítéltess!” „Vedd ki a szemedből a gerendát, mielőtt a másik szeméből kiveszed a szálkát!” „Az dobja rá az első követ, aki bűntelen!”

Ha valamit nem tudott tolerálni, hát azt, hogy valaki erkölcsileg felsőbbrendűnek tartja magát az embertársainál. És ebből az erkölcsi magaslatról lenéz másokat. Esetleg felhatalmazva érzi magát arra, hogy szenvedést okozzon a lenézett embernek. Ettől a „békés hippi” Jézus mindig begurult és átment dühös Jézusba. És begurult attól is, ha valaki pénzt próbált csinálni a vallásból: kiűzte például a kufárokat a templomból.

De akiket aztán végképp messziről került, azok a vagyonosok és a hatalmasok voltak. Köztük is kimondottan rühellte a vallási tekintélyeket: papokat, írásmagyarázókat. Azokat, akik az egész társadalom megbecsültségének, tiszteletének a csúcsán álltak. Mi több, ha Jézus konfliktusairól olvasol, hát a legtöbb konfliktusa éppen velük volt.

Vajon miért? Azért, mert éppen itt találta a legtöbb felfuvalkodottságot, álszentséget, gőgös lenézést és képmutatást. Ezek voltak azok a jelenségek, amiket Jézus egyáltalán nem tudott tolerálni. Simán megbocsátott a vámszedőnek vagy a kurtizánnak, akiről tudta, hogy többnyire társadalmi helyzete, származása okán került olyan helyzetbe, hogy „bűnös életformát” éljen. Viszont könyörtelenül lehúzta azokat, akik saját erkölcsi felsőbbrendűségük, tisztaságuk tudatában sütkéreztek és lenézték a „bűnösöket” a társadalom margóján (lásd például Lukács 18,9-14).

A gond az, hogy azóta a farizeusok továbbfejlesztették a képmutatásukat. Álszentség 2.0. Ma már úgy is tudnak a saját felsőbbrendűségük tudatában sütkérezni, hogy közben fennen hirdetik, hogy ők bűnösök. Csak éppen ez egy üres kötelező formula, nem tükröz valódi alázatot, valódi bűntudatot. Éppúgy felosztják a társadalmat a tisztákra és a megvetendőkre. A felosztás pedig éppúgy tükrözi a kor társadalmi konvencióit, mint Jézus idejében: a társadalmi elismerés csúcsain állók felmagasztalják magukat, míg a margón élők megalázzák magukat. Nincs új a Nap alatt.

(note to myself)

A szégyen különbözik az egészséges bűntudattól. Ha bűntudatod van, akkor azért érzed rosszul magad, mert valami rosszat tettél, valamit rosszul csináltál. A bűntudat egészséges: arra ösztökél, hogy dolgozz magadon.

A szégyen ellenben az, amikor azért érzed rosszul magad, ami vagy, aki vagy. Amikor úgy érzed, nem az rossz, amit csináltál, hanem te vagy rossz. Ez a mérgező szégyen már nem serkent gyarapodásra, hanem öl, pusztít és nyomorba dönt. Többek között a függőségek fűtőanyag is ez, ezért beszélnek szégyen-függőség spirálról (erről írtam korábban egy hosszú cikket, belinkelem a hozzászólásba).

Ahogy Carl Gustav Jung is írja, bűntudat nélkül nincs egészséges felnőtté válás, enélkül nem válhat éretté a lélek. Hogy hibázunk, hogy rossz dolgokat követünk el, az része az emberi létezésnek. De ha valaki képtelen bűntudatot érezni, az szükségszerűen megreked a jellemfejlődésben.

Amikor valakire azt mondjuk: „szégyentelen”, valójában azt kellene mondanunk: „bűntudattalan”. Nem a szégyen az, ami hiányzik az emberekből – és a szégyen soha nem lehet a pozitív viselkedésváltozás motorja, mint azt az embereket bántással, megalázással nevelni óhajtók gondolják.

Gyakran láthatjuk azt emberekről, akiket a szégyen hajt, hogy nem rendelkeznek egészséges bűntudattal. Kétségbeesetten próbálnak mássá válni, mint akik, és az erőfeszítés, hogy másnak lássák őket, szinte minden hitelességüket felemészti.

Akit például valami szenvedélyhez való görcsös, beteges ragaszkodás fűt, az gyakran folyamatosan szégyelli magát – de közben „nem szégyell” minden határt áthágni, hogy a szenvedélyét kielégítse.

Az egészséges bűntudat felépítése nem véletlenül szerves része minden felépülésnek. Ez az ön-reflexió: az értékes képesség, hogy tükröt tartsunk magunknak. Még akkor is, ha nem tetszik, amit benne látunk.

És ugyanígy része a szégyen lebontása is: a mérgező és korlátozó önhiedelmeké, amelyek arról szólnak, hogy selejtes és értéktelen vagy.

Kimondani: hibáztam, és vállalom érte a felelősséget. És közben kimondani azt is: de ettől még értékes ember vagyok, aki méltó a szeretetre és a tiszteletre. Ez a kettő együtt jelenthet csak kiutat a sötét gödrökből, amiket saját magunknak ástunk. Nem könnyű. Nem megy mindig simán. De ha nem is törekszünk rá, akkor elmarad az életünkből a katarzis.

(note to myself)

Amikor az ember próbálja megváltoztatni a viselkedését, az bizony hosszú távú küldetés.

A szokások automatizmusai belehuzalózódnak az agyba, tartós idegpályákat hoznak létre. Ezek bekapcsolnak, ha bizonyos ingerek érik az embert: beindul a robotpilóta. Ezek a szokások esetenként olyan mélyen bevésődnek, mint a kocsikerék nyomai a puha sárba, ami aztán megkeményedik és megköt, mint a beton.

Vajon tényleg azt hitted, hogy pusztán azzal, hogy racionálisan beláttad, hogy a szokás rossz, automatikusan meg is tudod változtatni? Hát ez nem ilyen egyszerű. Még az sem elég önmagában, ha beláttad, az adott szokás – megküzdési stratégia – vajon miben gyökerezik, és vissza tudod vezetni a gyermekkorodig. Ez a tudás legfeljebb a kiindulópont lehet, hogy átírd, felülírd a szokásaid.

Annak, amit most teszel, többnyire csak később – akár hónapokkal vagy évekkel később – lesz igazi hatása. Olyan, mintha magokat vetnél el a tetteiddel. Ezek csupán a jövőben fognak kihajtani és termést hozni. Tehát amit most teszel, az a jövőbeni viselkedésedet fogja meghatározni. És ugyanígy az, ami most történik veled, többnyire annak a termése, amit évekkel korábban vetettél el. Hogy gaz vagy virág, az rajtad múlik.

Az általad elvetett magok a sötét földben csíráznak ki. Úgy, hogy közben te a felszínen még jó ideig semmi változást nem tapasztalsz. Mégis, odalent már teremtő folyamatok indultak el, lassan de biztosan. Ezért aztán ne légy türelmetlen – ne várj túl gyors hatást attól, ha elkezdted megváltoztatni a gondolkodásodat, a viselkedésedet. Ne lepődj meg, ha lassan megy, ha ellenállást tapasztalsz. Gondolj bele: miért tudnál megszabadulni könnyen olyan makacs szokásoktól, amiket hosszú évekig véstél be a saját elmédbe?

Az új, jó szokások gyökereztetésében a kulcs a rendszeresség – öntözd, ápold őket kitartóan. Kis, lassú, de biztos lépésekben haladj. Ne gondolkodj totális, hosszú távlatokban – mindig csak a mai nap.

A múltkor írtam a Fekete Pont című filmről, és hogy az emberek többségének bizonyára vannak traumatikus emlékei a magyar oktatási rendszerből. És mégis, a kép nem lenne teljes anélkül, ha nem írnánk, nem emlékeznénk meg azokról a pedagógusokról is, akiknek nagyon sokat köszönhetünk – köszönhettünk. Akik nélkül nem lennénk ma azok, akik vagyunk. Jó értelemben.

Nekem is voltak ilyen tanáraim. Az egyiküknek, Sághy Marianne-nak ma van a szülinapja. Illetve lenne, de sajnos már nem ünnepelheti meg, ugyanis 2018-ban eltávozott közülünk. Nekem meghatározó élmény volt, amikor történelem szakos bölcsész hallgatóként eljutottam egy órájára, ami egy olyan témáról és korszakról szólt, amiről akkoriban meglehetősen keveset tudtam. Marianne középkorász volt, és azon belül is a késő antikvitás és a patrisztika (az egyházatyák korának, avagy korai kereszténységnek a kutatása) egyik legkitűnőbb – és legszenvedélyesebb – hazai értője. Olyannyira szenvedélyes, hogy ez a szenvedély átragadt ránk, a diákjaira is.

Bár a politikai világnézetünk távol állt egymástól – én akkoriban az anarchizmussal kacérkodtam, ő pedig keresztény konzervatív volt – szinte azonnal megtaláltuk a közös hullámhosszt. Én ösztönösen idegenkedtem minden tekintélyelvű hierarchikus rendszertől, mint amilyen az egyház, de mindig is volt bennem egy mély spirituális érdeklődés. És ő ezt megérezte, annak dacára, hogy Che Guevara pólóban jelentem meg az első óráján. Megérezte és bátorította. Végtelen szeretettel és azzal az angyali, gyermeki derűvel, amivel valahogy mindenkiből kihozta a legjobbat.

Az órája számomra azért is nagyon újszerűnek és érdekesnek bizonyult, mert Marianne (aki egyébként a CEU-n is tanított) friss, szabad amerikai levegőt hozott magával a Princeton-ról az ELTE krétaporos, áporodott levegőjébe. A Princeton-on Peter Brown, a késő antikvitás legnagyobb szaktekintélyének tanítványa volt. Módszere akkoriban az ELTE-n szinte teljesen ismeretlen volt. A legtöbb óránk ugyanis arról szólt, hogy a tanár megmondta a frankót, a diákok meg okosan bólogattak. Marianne órái azonban sokkal inkább közös vállalkozások voltak a tudás feltárására, amelyben a diák és a tanár partnerek voltak, párbeszédet folytattak – a tanár ezen keresztül a diákok önálló gondolkodását, kutatókedvét, kíváncsiságát ösztönözte.

Hamarosan már én magam is a középkor szerelmesévé váltam. Egy középkori látnoknőről, Schönaui Erzsébetről írott tanulmányommal harmadik helyezést, majd pár év múlva a Szent Iréneusz trinitológiai tanításáról szóló dolgozatommal első helyezést értem el az OTDK vallástudományi szekcióján. Marianne ösztönzött arra is, hogy felvételizzek a CEU Medieval Studies posztgraduális képzésére, ami egy felejthetetlen év volt – életre szóló barátságokkal.

Végül úgy alakult, hogy nem lettem vallástörténész. Elindultam egy másik úton: úgy éreztem, hogy valami társadalomformáló dolognak akarok részévé válni ahelyett, hogy könyvtárakban töltöm a napjaimat. Mindenesetre a társadalmi igazságosság iránti elkötelezettségem mellett mind a mai napig megőriztem a spirituális érdeklődésemet – mint ahogy látszik is a posztjaimból. És senki sem tudja már elvenni tőlem azt a nyitottságot és tiszteletet sem, amivel képes vagyok az aktuális politikai lövészárkokon túl meglátni egy másik emberben a rokonlelket, mint ahogy Marianne is meglátta bennem.

Marianne, már nem vagy velünk – és megmondom őszintén, borzasztóan hiányzol! Szívesen leülnék veled a kedvenc francia éttermedbe, megdiskurálni a világ dolgait. Néha eltöprengek: vajon mit szólnál ehhez vagy ahhoz? És ahogy befelé nézek, úgy érzem, nagyon is jelen vagy. Az értékítéleteimben, a gondolkodásomban. Tiszta víz vagy, amiből bármikor meríthetek. Ha valakinek, hát neked sikerült maradandó nyomot, jelet hagyni. Mint minden igazán jó pedagógusnak.

(note to myself)

Sokan ismerik Kosztolányi Dezső elmés epigrammáját:

„Csodálkozol a kokainistán,

s nem érted?

Gondolkozzál az okain is tán –

s megérted.”

Szintén közkedvelt a Mérgek litániája című verse is, amiben végigveszi a kor népszerű tudatmódosító szereit. Azt valószínűleg kevesebben tudták, tudják, hogy a költő maga is rendszeres kokain-fogyasztó volt. Azt pedig még kevesebben, hogy vajon miért és hogyan is kapott rá a szer fogyasztására.

A történet szerint Kosztolányit fiatalkorában szénanátha kínozta. Mivel híres gyógyszerész-famíliából származott, rokonaihoz fordult segítségért. Tőlük értesült arról, hogy a korban az orrnyálkahártya ingerlékenységének csillapítására kokain-ecsetelést használtak. A kokain ebben az időben még nem számított tiltott drognak Európában, széles körben használták orvosok, gyógyszerészek. Ugyanakkor már az 1880-as években megjelentek orvosi szaklapokban olyan cikkek, amik arra figyelmeztettek: a kokain rendszeres fogyasztása függőséget okoz.

Kosztolányi kis üvegcsékben, folyadék formában jutott hozzá a kokainhoz. Én elég valószínűtlennek tartom, hogy eleve kizárólag a szénanáthája miatt kezdte el használni – és azt is, hogy ez lett volna az első tudatmódosító szer, amit életében használt ilyen céllal. Unokatestvére, Brenner József, avagy írói nevén Csáth Géza morfinizmusa közismert – de Kosztolányi írásaiban itt-ott vannak homályos utalások arra, hogy fiatalkorában ő is használhatott különféle nyugtatókat.

Ami a kokaint illeti, bizonyára olvasta a szintén kokainista Sigmund Freud kokaint népszerűsítő írásait is, és ezek hatottak rá. Hiszen Kosztolányi a pszichoanalízis lelkes követője volt, aki személyes barátságot ápolt Freud közeli munkatársával, Ferenczi Sándorral. A kokain – mint arról egy korábbi tanulmányomban én is írtam – a világháború után, a 20-as években vált népszerűvé a budapesti éjszakában.

A szer, ami hivatalosan a szénanátha tüneti kezelését szolgálta, hamarosan szenvedélyévé vált. Titkos szenvedéllyé, amit nem csak a nagyközönség, de még saját felesége előtt is hosszú évekig eltitkolt. Nem volt azért olyan nehéz: az egész kicsapongó életmódja rendkívül intenzív, túlfeszített volt. Éjszakai bagolyként a kokain mellett nagy dózisú koffeinnel rabolta el a szervezetétől a neki járó pihenést.

„Jéghideg, gyöngyvirágszagú, nyilalló. Mint a jégbehűtött pusztaság. — Hűt és fűt. Utána a világ: szegényház” — ezeket a sorokat a jegyzetfüzetébe írta egy kokain-mámorban töltött éjszaka másnapján. Absztinenciás fogadalommal kiegészítve.

Végül 1933-ban bukott le, amikor az asszony megtalálta az üvegcsét. Kosztolányiné így számolt be az esetről:

„Ő a fürdőkádban ül, én a könyvtárszobában kulcsaimat keresem, egy sor könyv mögött pedig véletlenül megtalálom a veszedelmes szert. Itt élek az urammal egy fedél alatt, úgyszólván hozzácsatolva, percekre is alig hagyjuk el egymást, úgy kitárulkozik előttem, mint a csecsemő, gátlástalan nyíltsága néha már a terhemre van, megzavar, és most kiderül, hogy olyasmit rejteget előttem, aminek a horderejét akkor még fel sem tudom egészen mérni, bár az első pillanatban megijeszt. Főképp a titkolózás döbbent meg. Szégyellem, hogy erről eddig nem tudtam. Feldereng előttem évek sora, amikor furcsállottam egyet-mást, nem tudtam megmagyarázni egy-egy tettét, azt, hogy a társaságban a legjobb beszélgetés közben oly gyakran felugrott és kiszaladt … Ráeszméltem, hogy már nyolc-tíz év óta használhatja ezt a szert, talán kárpótlásul az elveszett gyermekmennyországért. Eszembe jut, hogy valamikor régen, évekkel ezelőtt, egy darabig valóban nyíltan élt vele, de hamarosan abbahagyta.”

Akinek volt már olyan hozzátartozója, aki eltitkolta előtte a szerhasználati problémáit, az bizonyára nagyon könnyen tud azonosulni és együttérezni Kosztolányinével. A titkolózás – a szégyen. Az elmulasztott árulkodó jelek. A bizalom törése. És az is kiderül, hogy a kokain-használat Kosztolányinál periodikus jellegű volt: rövidebb-hosszabb fogyasztási epizódokat absztinens időszakok követtek. 1933-ra azonban a függősége olyan súlyossá vált, amit már nem lehetett, talán nem is akart eltitkolni. És a felesége segítségét kérte a leszokáshoz. Aki végig mellette volt az elvonási időszakban.

„Most keserves napok következnek. Sír, könyörög, fenyegetőzik, orvost, mentőket követel éjszakánként. Órákon keresztül vigyázom az ütőerét,” írta erről a nehéz időszakról.

Vajon miért vált Kosztolányi drogfüggővé? „Talán kárpótlásul az elveszett gyermekmennyországért,” vélekedett a felesége.

Azt gondolom, jó helyen tapogatózott. Ma már tudjuk, milyen fontos szerepet játszanak például a kora-gyermekkori traumák a későbbi függőségek kialakulásában. Kosztolányinak, akárcsak unokatestvérének, Csáthnak, kijutott belőlük. Csáth még kisgyermekként elveszítette az édesanyját, aki meghalt. Kosztolányi anyja ugyan nem halt meg, de visszaemlékezésekből tudjuk, hogy nem sokkal a születése után a zsarnoki apai nagyapja, Kosztolányi Ágoston elűzte az anyját a háztartásból. Pici babaként elszakították az édesanyjától. Ez bizonyára súlyos nyomot hagyott a lelkében – némileg magyarázza, hogy a költő egész életében küzdött az egzisztenciális magány, a magára hagyatottság, az értéktelenség érzéseivel. És megszállottan foglalkoztatta az elmúlás, a halál.

„Ha nagyon boldogtalan és kétségbeesett vagy,” írja 1927-ben, „s az utcán bódorogsz, hogy öntudatlanul szánalmat koldulj mindenkitől, főképp egy dologtól borzadsz el: mennyire zártak, különválók, áthatolhatatlanok az emberek, mennyire nem lehet hozzájuk férkőzni, rájuk helyezni fájdalmadat, mint egy követ … Nincs mód, hogy valami hűvös, villamos huzalt feszíts közéjük és közéd, nincs mód, hogy a részvét útján egészen egyek legyenek veled.”

A kokain szerintem nem egyszerűen csak az euforizáló és élénkítő hatásokról szólt Kosztolányi számára – egyfajta eszköz volt, amivel áttörhette a falat, amivel úgy érezte, átjárhatóvá válik a távolság a zárt, különváló, áthatolhatatlan emberek között. Amivel átélhette annak a elfogadottságnak, annak a teljességnek az illúzióját, aminek a hiánya újszülött kora óta kísértette.

Karinthyról és Kosztolányiról köztudott volt, hogy mennyire imádták a fekete humort. Néha egészen abszurd helyzetekben is dőltek a röhögéstől, mint amilyen egy temetés.

Gúnyt űztek a halálból – de közben megszállottan foglalkoztatta is őket. Hiszen már kisgyermekként megismerték a veszteség fájdalmát. És féltek tőle.

A humor lehet örömforrás – de sajnos nagyon sokszor egyfajta védőpajzs. Tüske, amit a feldolgozatlan trauma von köréd. Különösen a szarkazmus, ami gyakran passzív agresszióba fordul át. Távol tart és elzár önmagadtól. Ez a trauma lényege: ez a leválasztás.

(note to myself)

Tegnap egy olyan meditációs gyakorlatot végeztem, aminek a lényege az volt, hogy tudatosan megfigyeltem és felcimkéztem nem csak a szappanbuborékként keletkező és elmúló gondolatokat – de azokat a gyakran tudatküszöb alatt lappangó érzelmeket is, amelyekből táplálkoznak.

Megdöbbentő, hogy mennyi gondolatunk származik félelemből. Sokarcú, magát ezerféle álarc mögé rejtő félelemből.

Félelem attól, hogy nem teljesítek eredményesen a különféle társadalmi szerepeimben. Mint apa. Mint társ. Mint barát. Mint munkatárs. Mint családtag. Az elme rémképeket sző, látomásokat. Kudarcról. Megszégyenülésről. Beindítja az összehasonlító üzemmódját, amiben minden, amit teszünk, görbetükrön keresztül torznak tűnik.

Mit gondolnak majd rólam mások? Csalódni fognak-e bennem? Nem maradtam, maradok-e ki valami fontosból? Vajon nem vagyok-e igazából egy jelentéktelen senki? Szeret-e, tisztel-e úgy igazán bárki? Vajon nem vagyok-e imposztor, aki csak tetteti, hogy ugyanolyan értékes ember, mint a többi? Az emberi elmét folyamatosan ilyen kérdések izgatják és zaklatják. Még ha nem is önti szavakba őket, csak zsigeri bizonytalanságként hullámzanak a mélyben. Sőt, akkor méginkább.

Én. Engem. Enyém. Az egó szűkölő félelme bugyborékol, szörcsög. A gondolatok riadt madárrajként reppennek fel belőle.

Vajon honnan jön ez a rengeteg félelem bennünk, emberekben? Miért érezzük folyamatosan azt, hogy nem vagyunk elegek? Miért ez a folyamatos menekülés a jelen pillanat elől a múltba és a jövőbe?

Mi emberek félőlények vagyunk. Ez a félelem persze evolúciós szükségszerűség – hasznos. Hiszen ez az, ami folyamatosan sarkall minket túlélésre. Fajfenntartásra. Ez az evolúciósan belénk kódolt túlélő-félelem számunkra egyben szociális félelem is. Hiszen mi, emberek, sokkal jobban rettegünk a fizikai megsemmisülésnél is a szociális megsemmisüléstől. Attól, hogy a közösségeinkben, a társadalmunkban elutasítanak, kirekesztenek, megszégyenítenek minket. Ez a félelem nem kis részben a gyermekkorunkban gyökerezik. Amikor felnőttek – a mi akkori szemünkben óriások, istenek – visszajelzéseitől függött számunkra minden. Elutasításuk kockázata egyben a megsemmisülés kockázataként jelent meg számunkra.

Ha a félelem eluralkodik, az megmérgezi a lelket. Márpedig a világ, a társadalom, a kultúra, amiben élünk, folyamatosan bombáz minket olyan ingerekkel, trigerekkel, amik félelem-reakciót váltanak ki, ha kell, ha nem. Pszichológiai hiánygazdaságot folytatunk: a társadalmi elvárások, a reklámok nem termékeket, hanem hiányokat adnak el nekünk, amelyeknek a létezéséről sem tudtunk korábban.

Ha minden nap elcsendesedsz legalább pár percre, hogy befelé fordítsd a figyelmed, hogy megfigyeld az elméd működését (ezt hívják meditációnak), akkor a félelmek félénken kidugják az orrukat a kulisszák mögül, és kíváncsian visszanéznek rád. Rádöbbensz, hogy ők nem te vagy. Görgeted őket magad előtt, eteted, táplálod, hizlalod őket, láncokba rendezed őket, történeteket mesélsz róluk, ragaszkodsz hozzájuk – de nem vagy ők.

A buddhisták ezt az élményt úgy hívják: anatta. „Nem-én”. Felszabadító hatással van.

Tisztázzuk: nekem semmi de semmi problémám azzal, amit a sajtó most megírt, hogy Bese Gergely plébános melegpartikon vett részt és férfiakkal szexelt. Ebben szerintem semmi rossz nincsen. És optimális esetben egyáltalán nem is tartozna a nyilvánosságra, és én se írnék erről. Magánügy.

Hogy egyébként az egyháza ezt elítéli? Az meg csak rá tartozik és az egyházára. Meg a lelkiismeretére, hogy ez vajon a saját hitével összeegyeztethető-e.

Amivel viszont gondom van – és azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül – az megint az a borzasztó képmutatás és álszentség, aminek újra szemtanúi lehetünk. Mint az alábbi kis általam összegyűjtött montázsból is látszik, a reverendában békemenetelő Bese atya teljes gőzerővel tolta az homofób uszító propaganda szekerét, teljes mellszélességgel állt ki a kurzus LMBTQ-ellenes hisztériakeltése mellett.

Egyes oldalak egészen odáig mentek, hogy Besét állították be a „kiugrott” „liberális” pap, Hodász András egyfajta ellenképének. Aki, tegyük hozzá, nagyon tisztességesen szembenézett a múltjával. Hodász után Bese lett az igaz konzervatív tökös fiatal katolikus pap szerep várományosa, aki szót ért a fiatalokkal, de sziklaszilárd szerepmintát mutat és megvédi a hagyományos értékeket a galád libsi támadásoktól.

Hát erről most kiderült, hogy mekkora ordas nagy hazugság az egész. Megint kiderült. Hogy az ember, akit az ügy bajonkának hittek, valójában maga is érintett abban, amit ilyen nagy gyűlölettel támadott. És az ő személyes tragédiája egyben erről az egész képmutató és hazug rendszerről is lerántja a leplet: a Császár Meztelen. Persze akárcsak a Szájer-ügy után, itt sem lesz valódi szembenézés. Akiknek igazán kellene, azok nem fogják levonni a megfelelő következtetéseket. A társadalmi önreflexió és katarzis elmarad.

Pedig az anyja keservit, az nagyon ráférne már erre az egész keresztbe-kasul traumatizált, félelmeit, fájdalmait elfojtó és ezernyi törzsi gyűlölködésbe fordító országra!

Egyre több történetet hallok ismerősöktől idős hozzátartozókról, akik internetes csalók áldozatává váltak. Az áldozatok gyakran nem csak több százezer, vagy akár millió forinttal lesznek szegényebbek – de a pszichés hatások még súlyosabbak: oda lesz az önbecsülésük is.

Miközben állampártunk és népünk a tinik okostelefon-használata miatt aggódik, közben teljesen figyelmen kívül hagyunk egy másik veszélyeztetett korcsoportot: az idős embereket.

Azokat, akik még két lábbal az analóg világban állnak és a digitális világban legfeljebb turisták. És sem kiköpni, sem lenyelni nem tudják a digitális kommunikációt. Gyakran borzasztó egészségtelen kapcsolatot alakítanak ki a közösségi médiával. Sajnos túl sokan vannak közöttük, akik a legbutább álhíreket is gond nélkül elhiszik és megosztják. És ráadásul ki vannak szolgáltatva a minden rendű és rangú csalóknak és szélhámosoknak, akik olyan dörzsölt trükkökkel rabolják ki őket, amiken egyébként egy tízéves is röhögve átlátna. Sajnos a digitális adatvédelem szempontjából a legtöbb idős ember egy óvodás szintjén áll.

Kedves fiatalok és középkorúak: ideje leülnötök az idős rokonaitokkal beszélgetni az Internetről!

Ideje felkészíteni őket arra, hogy tele van ragadozókkal. Például olyanokkal, akik a pénzükre pályáznak.

Kihasználják a gyerekeik, unokáik iránti érzett szeretetüket: kiadják magukat bajba jutott családtagnak, akinek azonnal szüksége van pénzre. Kihasználják a vágyukat, hogy egyszer végre ebben a büdös életben velük is történjen valami nagy szerencse: beadják nekik, hogy nyertek valamit, és a nyeremény felvételéhez meg kell adniuk a különféle adataikat, vagy utalniuk kell egy díjat.

Kihasználják a magányukat: kiadják magukat egy olyan embernek, aki valódi szerelmi vagy emberi kapcsolatot szeretne kialakítani velük.

Ideje elmondani nekik: SOHA ne adjanak meg ismeretleneknek érzékeny személyes adatokat, MINDIG beszéljenek a gyerekükkel, unokájukkal, mielőtt bárkinek pénzt utalnának.

És persze ott vannak a legrosszabbak, a politikai ragadozók.

Akik kihasználják a világnézeti elfogultságaikat, és saját várakozásaikra, félelmeikre remekül rájátszó hajmeresztő álhíreket és összeesküvés-elméleteket adnak be nekik. Sajnos ma Magyarországon ezek a ragadozók ott ülnek az állam által milliárdokkal telepumpált sajtóban.

Lehet, hogy mégsem a tinédzserek internet-használata miatt kellene a leginkább aggódnunk?