Egy történet szerint a Buddha egy ízben éppen a Keselyű-csúcs nevű hegyen ült, tanítványaitól körülvéve. Mindenki elcsendesedett, és várta, hogy a Buddha tanítsa őket. A Buddha azonban nem szólt egy szót sem, hanem szótlanul felemelt egy virágot.
A tanítványok értetlenül néztek össze, szemöldöküket ráncolva. Senki sem értette, mit akar ezzel a Buddha tanítani. Senki, kivéve a Buddha egyik legbölcsebb tanítványát, a Nagy Kásjapát. És Kásjapa elmosolyodott.
A legenda szerint ezzel megszületett a Zen – a Buddha kinyilatkoztatta, hogy a Tanítás (dharma) független a szavaktól, és a szavakkal átadható tanításon túl adódik át. A Keselyű-csúcs azóta is a zarándokok egyik kedvelt célpontja.
A nyugati racionális elme az ilyen történetekre összeráncolja a homlokát. Micsoda bullshit, szólal meg belül egy szkeptikus hang. Esetleg próbál kényszeresen valamiféle racionális magyarázatot lelni.
Például lehet hosszas értelmezésekbe bonyolódni, hogy a virág vajon minek a jelképe. Hogy benne van a keletkezés és elmúlás, a szépség és a hervadás, a forma és formátlanság. És hogy a virágban ott van a föld, amiből kihajtott, a fény, ami táplálta, az eső, ami a földet öntözte, az ég, amiből az eső lehullott. Hogy minden mindennel összefügg, és a dolgok szeparáltsága, különállósága illúzió, és ahol lényeget sejtünk, ott üresség van.
De ez a tudás mind átadható szavakkal. És a bölcsesség néha a tudáson, a szavakon túl van – a szavakon túl adható át.
Az első években, miután erre a világra születtünk, éppen akkor tanulunk a legtöbbet a világról. Amikor még nem ismerjük a szavak értelmét, akkor haladunk a legóriásibb lépésekkel a minket körülvevő valóság felfedezésének útján. Mindezt úgy, hogy szinkronba kerülünk azzal, aki a legfontosabb – akitől az életet kaptuk. Megfigyeljük és utánozzuk. Érintésekkel, illatokkal, látvánnyal, hangokkal – de folyamatosan kapcsolódni próbálunk hozzá.
Hogy később megismerjük és megfejetjük a szavak értelmét, és használni tudjuk a nyelvet a kommunikációhoz, az hasznos dolog. De a lényünket megformáló legfontosabb hatások, amelyek gyakran egy életig nyomon követnek bennünket, a szavakon túl érnek bennünket. A világgal ritmusba, szinkronba helyező érintések, ölelések, vigasztalások és ringatások. Hiányuk – amennyiben nem kerül rájuk sor – nyomasztó és fájó fekete lyukként izzik a szívünk legmélyén.
Vajon amikor a spirituális valóságunkat fedezzük fel, akkor miért lenne ez annyira másként? Csecsemők vagyunk egy új, ismeretlen világban. A szavakon túl, a szívünk mélyén kell, hogy megérintsen bennünket. És szükségünk van rá, hogy egy másik emberi lény a szavakon túl adja át a tanítást. Hogy szinkronba kerüljünk vele.
És ha igazán szinkronba kerültünk, nincs szükség szavakra. Elég egy virág. És elmosolyodunk.
(notes to msyelf)