Egy történet szerint a Buddha egy í­zben éppen a Keselyű-csúcs nevű hegyen ült, taní­tványaitól körülvéve. Mindenki elcsendesedett, és várta, hogy a Buddha taní­tsa őket. A Buddha azonban nem szólt egy szót sem, hanem szótlanul felemelt egy virágot. A taní­tványok értetlenül néztek össze, szemöldöküket ráncolva. Senki sem értette, mit akar ezzel a Buddha taní­tani. Senki, kivéve a Buddha egyik legbölcsebb taní­tványát, a Nagy Kásjapát. És Kásjapa elmosolyodott. A legenda szerint ezzel megszületett a Zen – a Buddha kinyilatkoztatta, hogy a Taní­tás (dharma) független a szavaktól, és a szavakkal átadható taní­táson túl adódik át. A Keselyű-csúcs azóta is a zarándokok egyik kedvelt célpontja. A nyugati racionális elme az ilyen történetekre összeráncolja a homlokát. Micsoda bullshit, szólal meg belül egy szkeptikus hang. Esetleg próbál kényszeresen valamiféle racionális magyarázatot lelni. Például lehet hosszas értelmezésekbe bonyolódni, hogy a virág vajon minek a jelképe. Hogy benne van a keletkezés és elmúlás, a szépség és a hervadás, a forma és formátlanság. És hogy a virágban ott van a föld, amiből kihajtott, a fény, ami táplálta, az eső, ami a földet öntözte, az ég, amiből az eső lehullott. Hogy minden mindennel összefügg, és a dolgok szeparáltsága, különállósága illúzió, és ahol lényeget sejtünk, ott üresség van. De ez a tudás mind átadható szavakkal. És a bölcsesség néha a tudáson, a szavakon túl van – a szavakon túl adható át. Az első években, miután erre a világra születtünk, éppen akkor tanulunk a legtöbbet a világról. Amikor még nem ismerjük a szavak értelmét, akkor haladunk a legóriásibb lépésekkel a minket körülvevő valóság felfedezésének útján. Mindezt úgy, hogy szinkronba kerülünk azzal, aki a legfontosabb – akitől az életet kaptuk. Megfigyeljük és utánozzuk. Érintésekkel, illatokkal, látvánnyal, hangokkal – de folyamatosan kapcsolódni próbálunk hozzá. Hogy később megismerjük és megfejetjük a szavak értelmét, és használni tudjuk a nyelvet a kommunikációhoz, az hasznos dolog. De a lényünket megformáló legfontosabb hatások, amelyek gyakran egy életig nyomon követnek bennünket, a szavakon túl érnek bennünket. A világgal ritmusba, szinkronba helyező érintések, ölelések, vigasztalások és ringatások. Hiányuk – amennyiben nem kerül rájuk sor – nyomasztó és fájó fekete lyukként izzik a szí­vünk legmélyén. Vajon amikor a spirituális valóságunkat fedezzük fel, akkor miért lenne ez annyira másként? Csecsemők vagyunk egy új, ismeretlen világban. A szavakon túl, a szí­vünk mélyén kell, hogy megérintsen bennünket. És szükségünk van rá, hogy egy másik emberi lény a szavakon túl adja át a taní­tást. Hogy szinkronba kerüljünk vele. És ha igazán szinkronba kerültünk, nincs szükség szavakra. Elég egy virág. És elmosolyodunk. (notes to msyelf)