Széljegyzetek

A Tiborról szóló múltkori beszámolóm után rámírt Mihály, aki szintén a Drogriporter olvasója. Megosztotta velem ő is a történetét, küzdelmeit a függőséggel és depresszióval – és azt is, hogy a legnehezebb napokban sokat segítettek neki az írásaim.

Mihály gyermekkorát súlyos trauma árnyékolta be: apja másfél éves korában váratlanul meghalt. Másik szülője pedig, ahogy ő fogalmazott, „érzelmileg elérhetetlen” volt számára. Már felnőtt fejjel elolvasta Máté Gábor könyvét az ADHD-ról (Szétszórt elmék) és ebben teljesen magára, a saját gyermekkorára ismert.

Az iskolákban mindig görcsösen vágyott kapcsolódni másokhoz. Gyakran a magához hasonlóan sérült embereket vonzotta be. Mire felnőtt, talált egy olyan barátot, akire felnézett, és akin keresztül bekapcsolódott egy baráti társaságba. Amikor azonban néhány évvel ezelőtt az illető meghalt, a baráti társaságból is kiszorult. Ez nagy csapásként érte: úgy érezte, hogy senkinek sem kell. Görcsösen próbált tartozni valahová, és hozzácsapódott olyan felszínes haverokhoz, akikkel igazából a leginkább csak egy dolog tartotta össze: a közös piálás, és a közös drogozás.

Techno bulikba kezdett járni. Először csak fű és ecstasy voltak az étlapon, de hamarosan kipróbálta a kokaint is. Egy új világ nyílt ki előtte. Betépve úgy érezte, hogy végre fel tud oldódni emberek társaságában. Végre „normálisnak” érezte magát: amilyenek lenni akart. A néhány órás eufóriáért azonban keserű másnapokkal fizetett: nem egy ízben pánikrohammal kellett orvoshoz fordulnia. A társaságban beleszeretett egy lányba, és ez a szerelem nem talált viszonzásra, ami miatt még inkább maga alá került. Bár öngyilkosságot nem kísérelt meg, de, mint fogalmazott, „nem bánta volna, ha elüti egy villamos.”

Több dolog tartotta benne a lelket. Egyrészt a Drogriporter írásai. „Nagyon-nagyon sokat segítettek megérteni, hogy mi történik velem,” mondta. „A traumák természetét, azt, hogy nem vagyok ezekkel egyedül.” Másrészt elkezdett járni egy pszichoterapeutához, aki imaginációs gyakorlatokat tanított neki. Ezek segítségével megtanulta megismerni, elfogadni és megélni a kellemetlen érzelmeit. Megtanult kapcsolatba lépni a benne élő sérült belső gyermekkel.

Harmadrészt pedig nagy hatással volt rá az is, hogy átélt néhány mély, számára gyógyító hatású pszichedelikus élményt is, amivel sikerült feldolgoznia a reménytelen szerelmet, ami kínozta (Sajnos Magyarországon legális pszichedelikus terápiára nincs lehetőség, tehát ez utóbbiról azért szeretném elmondani, hogy terapeuta nélkül kockázatos lehet!).

Az önismereti út, amin elindult, máris nagy változásokat hozott: az elmúlt időszakban sikerült felhagynia a napi szintű szerhasználattal, elhagyta a kokaint, radikálisan lecsökkentette a füvezést és a piálást. A hétköznapokban teljesen józan. Új életcélt kapott: úgy érzi, a saját élményei folyományaként jól meg tudja érteni a sorstársai szenvedését.

Bármilyen sötétbe vezessen is az ember útja: nem tudhatja, hogy amit akkor kilátástalan eltévedésként él meg, az milyen értékes tapasztalatokkal gazdagítja majd. Ahogy Martin Buber mondja: „minden utazásnak van egy titkos célja, aminek az utazó nincs tudatában.” Kívánom Mihálynak, hogy az ő utazása a fény felé vezessen! ❤

Ja, és még valami: támogatja a Drogriportert, nem csak pénzadománnyal és az adó 1%-al, de a munkahelyén is összegyűjti az üdítős flakonokat, hogy a RePont visszaváltó-helyeken hozzánk jöjjön a bevétel. Tegyetek Ti is így!

kép: RSVN

Az ítélkező elme tele van.

Tele van véleményekkel, meggyőződésekkel, elköteleződésekkel. Olyan, mint a mágnes: vonz vagy taszít. Szilárd halmazállapotú, makacsul ellenáll a megváltoztatására tett kísérleteknek.

A kíváncsi elme üres.

Üres és tágas, mint az ég. Elférnek benne különféle érzelmek, gondolatok egymás mellett. Nyitott és derűs, mint a virág, ami szirmait bontogatja a felkelő Nap fényében. Rugalmas, mint a víz, ami kitölti a réseket és repedéseket.

Az ítélkező elme – birtokló elme.

Foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz, amit magáénak érez. Győzni akar és megszerezni. Tele van félelemmel. Retteg attól, hogy elveszik tőle, amit már megszerezett.

A kíváncsi elme – alázatos elme.

És az alázat, mint ahogy T.S. Eliot mondja, végtelen. Nem fél elfogadni és befogadni, de nem retteg attól sem, hogy elengedjen.

„Legyen a kíváncsiságod nagyobb, mint a félelmed,” írja Pema Chödrön.

(note to myself)

kép: Tarkovszkij, Sztalker

Amit akarsz, az ritkán az, amire szükséged van.
És amire szükséged van, az szinte soha sem az, amit akarsz.
Az emberi létezés egyik nagy paradoxona ez.

Akaratunk fókuszában gyakran olyan délibáb-célok állnak, amiknek az adott pillanat szenvedélyes hevében óriási nagy jelentőséget tulajdonítunk. Akaratunk minden idegszálával belefeszülünk, hogy megszerezzük, birtokoljuk őket. Az irántuk érzett sóvárgás gravitációs ereje tehetetlenül szippant minket magába. Fertelmes meggyőződéssel hisszük, hogy ezen múlik minden – ezen múlik a boldogság.

És eközben éppen a legfőbb, legbelsőbb szükségleteink azok, amiket a leginkább szőnyeg alá söprünk. Látóterünk sarkába, holtterébe száműzzük őket. Pótcselekvésekkel tereljük el róluk a saját figyelmünket. Hogy észrevegyük őket, hogy foglalkozzunk velük – ahhoz kell valami, ami kizökkent a megszokásaink kényelmes automatizmusából. Ami kilök a komfortzónánkból.

kép: James Norbury

Sokan rájönnek az évek során, hogy vannak titkok, amik megmérgezik az embert. Fájdalmas titkok, amik belülről rágják, belülről falják fel. A titkolózás olyannyira véreddé válik, hogy végül magad is egy merő titkolózássá válsz. Az ilyen titkok megosztása felszabadít.

Ott van például a függőség. Milyen iszonyú energiát képesek belefektetni emberek, hogy titkolják a szenvedélyüket! Micsoda játszmákat képesek eljátszani, micsoda bonyolult sakkjátszmákat, csak hogy a hamis látszatot fenntartsák! Végül már önmagában ez, a titkolózás, a manipuláció, az örökös tettetés az, ami beteggé teszi a lelket. Hiszen végül már ő maga sem tudja, hogy ki is ő valójában. Teljesen elveszíti a kapcsolatot a hiteles énjével, csak hogy építhesse a hamis ént.

Epiktétosz, a görög filozófus mondta: „nem lehet megtanulnod valamit, amiről azt hiszed, hogy már tudod.” Ha azt hazudod magadnak, hogy tudod, ki vagy te, akkor nehéz lesz megtanulni, hogy ki vagy te valójában.

És gyakran ez áll a leginkább a titok megosztása elé: hogy az ember valójában még saját magának is hazudik. Az első személy, akivel meg kell osztanod a titkodat, mindig saját magad vagy.

Oda kell állnod a tükör elé, a szemébe kell nézned annak, akit benne látsz, és kimondani. Elismerni, hogy bajban vagy. Hogy ezt bizony egyedül nem tudod megoldani, nem tudod kihazudni, kijátszmázni magad belőle. De emellett el kell fogadnod azt, aki vagy – szeretettel és együttérzéssel kell odafordulnod magadhoz. Ez az első lépés.

Ezután a következő lépés: megosztani másokkal, ehhez képest már könnyebb. Mi több, felszabadít. Nem, nem képes mindenki azonnal mindenkivel megosztani a titkot, és ez rendben is van. De ha már vannak olyan emberek, akikkel őszintén tudsz beszélni róla, olyanokkal, akik megértenek, akik elfogadnak, az hihetetlenül felszabadító élmény. És mindazt az energiát, amit eddig a hamis én építésére vesztegettél – nem kevés! – most arra fordíthatod, hogy megtaláld a kapcsolatot a hiteles éneddel.

62 ezren követik ezt az oldalt, ebből még csak pár százan adományoztak – ha értékesnek tartod az írásaim, kérlek, légy Te is támogató – link a hozzászólásban.

Kép: Suzie Sparkle

Kaptam egy levelet egy elkeseredett feleségtől, amiben leírja sziszifuszi küzdelmeit a férje függőségével – alkohol, gyógyszer, fű. Hogy miként próbálta helyrehozni újra és újra a közös életüket – és miként esett újra és újra pofára. Míg elhatározta, hogy véget vet a kapcsolatnak.

Idézek belőle:

„Tudjátok mi fáj?
Itt van minden, amiért harcoltunk, szenvedtünk, volt, hogy kenyérre nem volt pénzünk, és mit építettünk fel! A gyerekek, akik nagyon klasszak, a legjobbak!
Szeretjük egymást, helyrehoztunk mindent, nehéz volt újra bízni, hinni, lehozni a fűről, gyógyszerről….megyek annyit, de annyit. Ő is csinálta a dolgát. És hátba szúr, elárul, hazudik, mellébeszél!
Visszaeső!
Megmondták orvosi segítség kell!
Olyan bántásokat kaptam/kapok, meg a sok üres ígéret…..
Elég!
Most már elég!
Elküldtem itthonról. Holnap lesz egy hete.
Ordít a lelkem, haragszok, dühös vagyok!
Kapja az ívet, mert miért kell megint ezt csinálni? Nem őszinte, tagad.
Ismerem! Tudom milyen, és milyen ez a betegség is.
Épp ezért, itt a vége!
Nem fogom leélni, így az életemet!
A gyerekeimet kell most már nézni, és végre magamat!
Nem félek az egyedülléttől. Miért nem léptem hamarabb?
Leírtam. Szerelmes voltam, szeretem. Ez nem fog egykönnyen változni, de nincs értelme. Ez nem olyan probléma, amit már elbír a házasságunk, elbírok én. Adtam esélyt, megígérte tavaly is. Nem tartotta, elgyengült, talán le se állt….nem engem, minket választott, hanem a füvet.”

Alig néhány sor – és mennyi fájdalom, mennyi keserűség, mennyi kétségbeesés van benne. És vajon hány és hány olyan család szenved még ugyanennek a pokolnak a különféle stációiban, bugyraiban? Tönkrement sorsok, megtört bizalmak, traumatizált gyerekek. És azt hiszem, az a ritkább, amikor a társ végül képes azt mondani, hogy elég volt.

Nézzünk csak szét magunk körül, hány és hány olyan házasságot, bántalmazó kapcsolatot, diszfunkcionális családot látunk, ahol az emberek évtizedekig ölik egymást és haldokolnak egymás mellett, folyamatosan seperve a szőnyeg alá a fájdalmat, míg ásó-kapa el nem választ? Továbbadva a szenvedést és a szőnyeg-alá-söprés automatizmusát a következő generációnak?

Így megy ez már évszázadok óta.

És mégis: vajon volt valaha kor, volt valaha olyan rendszer Magyarországon, ami komolyan vette volna ezt a szenvedést? Ami a súlyának megfelelő helyet adott volna neki a társadalmi problémák, politikai prioritások között? Ami legalább kísérletet tett volna arra, hogy valódi segítséget, támogatást adjon az érintett családoknak? Még távolról sem.

Mindenesetre ha Te is érintett vagy, tudd, hogy nem vagy egyedül. Vannak, bár kevesen, és kevés megbecsültség mellett, akik próbálnak segíteni: https://drogriporter.hu/segitseg/

Ez volt rossz klíma-lelkiismeretünk nyara. Melegrekordok dőltek sorra, és egy csomó ismerősöm, aki eddig vitézül ellenállt a klímának, a júliusi hőhullám alatt döntött úgy: nincs mese. Be kell szerelni.

Ahogy odabent kucorogtunk a hűtött szobában, miközben odakint a motorok zakatoltak és ontották a hőt az utcára, hogy minket megóvjanak a hőségtől – nekünk volt alkalmunk elgondolkodni pár dolgon. Már aki szokott. Például azon, hogy most akkor ilyenek lesznek ezentúl a nyaraink, itt, a sivatagosodó Kárpát-medencében? Hogy heteken keresztül csak akkor merészkedünk ki a szobából, ha muszáj?

Hol vannak már azok a régi nyarak, amikor a nyár arról szólt, hogy kint lenni a szabad ég alatt?

Amikor a hírekben olvastunk még évekkel ezelőtt a globális felmelegedésről, csak legyintettünk: mi az az 1-2 fok? Istenkém. Akkor még nem értettük, hogy mi is az.

Aztán amikor a nyári hőség egyik napról a másikra átfordult novemberbe, és annyi eső esett le a hegyekben, mint máskor hónapok alatt, akkor már kezdtük sejteni, hogy a közelgő klímakatasztrófa bontakozik ki a szemeink előtt. A közelgő, mert a nyugtalanító érzésünk megmaradt, hogy ez még csak a kezdet. Hogy tíz év múlva a mostani nyár már mérsékeltnek számítana, és az ilyen szélsőséges ingadozások pedig hétköznapinak.

Mi még nem is igazán érezzük ennek az egésznek a súlyát. A klímát hűtés helyett fűtésre kapcsoltuk. Na bumm. De vannak, akiknek az élete munkája megy tönkre éppen. És vannak lények – nem emberek – ezen a bolygón, amelyeket éppen egyenesen a kipusztulás fenyeget.

Mint a fecske.

A remény villásfarkú jelképe. A vándormadár, ami gyermekkorunkban olyan nagy magabiztossággal jelezte nekünk az időjárás és az évszakok változását. Ha éppen alacsonyan szállt, vagy ha éppen magasan – mi olvastunk belőle. Vele köszöntöttük a tavaszt, vele búcsúztattuk a nyarat. Az utóbbi években sajnos a száma megcsappant, élőhelyeit, fészkelőhelyeit folyamatosan pusztítja az ember. És ha ez még nem lenne elég, most, hogy az évszakok összezavarodtak, tömegével pusztul a hirtelen jött zimankóban.

„De hát kit érdekel a fecske, az csak egy madár,” legyinthetnek azok, akik nem értik az ökológiai egyensúly fogalmát. És akik nem értik azt sem, hogy egy ilyen állat több, mint a biológiai funkciója. Az életünk része. A lelkünkből egy darab.

Mielőtt a feleségem megfogant a kislányommal, Portugáliában nyaraltunk. Az egyik barátunktól kaptunk egy porcelán-fecskét. A portugálok számára is a remény szimbóluma: ezzel kívántak nekünk szerencsét. Azóta is az előszobában van a falon. Bár nem vagyok különösebben babonás, de valahogy nem tudom félretenni a gyanút, hogy neki is volt köze ahhoz, hogy végül sikerült – hogy a reményünk testet öltött.

És most azon tűnődöm: vajon ha a kislányomnak lesznek gyerekei, és nekik is lesznek gyermekeik, akkor vajon ők ismerni fogják-e még a fecskemadarat? Vagy már csak albumok képeiről, a kipusztult állatok között.

Vajon megkérdik-e majd, ha a szüleik egy régi meséből olvasnak, amiben felbukkan a fecske, hogy az meg micsoda? Vagy megértik-e majd Reményik Sándor versét:

„Mint víz tükrét a fecske szárnya
Legyintvén – pár csillogó csöppet
Visz magával a magasságba:
Úgy szeretném legyintni én is
Lélekszárnnyal az életet,
S ragadni fel a végtelenbe,
Viharzó zsoltárt énekelve,
A megmentett szépségeket.”

Ha adnak neked valamit az írásaim, kérlek, támogasd a munkánk, link a hozzászólásban!

Én magam nem kaptam semmilyen vallásos nevelést gyermekkoromban. Ugyanakkor életem során sok olyan emberrel találkoztam már, akik igen. És tényleg hittek, erős, gyermeki, naiv hittel. Ami számomra ismeretlen volt.

De aztán jött valami rossz dolog az életükben, és elveszítették a hitüket. Hitetlenné váltak: keserűvé és cinikussá. Olyannyira hitetlenné, ami számomra szintén ismeretlen volt. Hiszen nekem eleve nem volt meg az, amit ők elveszítettek.

Bár mindig elszomorít, ha valaki keserű és cinikus, de egyben azt is gondolom, hogy a hitük elveszítése valahol törvényszerű volt. Mert az olyan hit, ami a világ igazságosságába vetett naiv hit – nagyon törékeny. A világ tele van szenvedéssel, és jó emberekkel nagyon rossz dolgok történnek. Minden változik, minden elmúlik.

Látok emellett példát arra is, amikor ezek az emberek az elveszített hiten túl rátalálnak egy másik hitre – egy sokkal erősebb, sokkal szilárdabb formában. Egy olyan hitre, ami már nem függ attól, hogy a jó emberrel csak jó dolgok történhetnek. Ami már nem alkudozás az Istennel, hanem teljes elengedés. Egy hit, ami nem tagadja, hanem magába foglalja a változást, az elmúlást. Ez Jób szenvedésben edzett hite, amihez gyakran a teljes kételkedés és kétségbeesés mélységein keresztül vezet az út.

„A föld elárúl. Magához ölel.
A többi kegyelem.” (Pilinszky)

(note to myself)

kép: Henri Cartier Bresson

Nem érzi jól magát a bőrében – mondjuk arra, aki valamiért nincs jól.

Érdekes szóhasználat, nem? Szerintem nagyon találó. Arra utal, amikor nem érezzük otthon magunkat a saját testünkben. A saját életünkben – megtestesült létezésünkben. A szerepekben, amiket nap mint nap eljátszunk. Mintha valami idegen kéreg rakódott volna ránk. Ami kényelmetlenül illeszkedik, hol szűk, hol tág.

Gondolkodj el, hány olyan cselekedeted van egy nap, amit ez az érzés vált ki!

Ezek gyakran nem is tudatosodnak benned. Mindenkinél más és más tevékenységekben nyilvánul meg, de mindenkire jellemző.

Lecsekkolod a közösségi médiát. Századszorra is megnézed a telódat. Kimész nasizni kicsit. Megiszol egy kávét/teát. Rágyújtasz. Megiszol egy üdítőt/sört. Ráchatelsz a haverra. Megnézel egy részt a sorozatodból. Elolvasol egy cikket. Meghallgatsz egy podcastot. És a többi.

Ha megfigyeled magad, akkor észre veszel pár dolgot.

Először is azt, hogy nagyon gyakran valamiféle kellemetlen észlelet, érzés, gondolat váltja ki benned az ingert, hogy az ilyen időkitöltő, jutalmazó cselekvéseket elvégezd. Amiket nem akarsz átélni, megélni. Egyszerűen nem érzed jól magad a bőrödben.

Másodszor azt, hogy ezeket a cselekedeteket nagyrészt üresjáratban, robotpilótában végzi az agyad. És közben máris elkalandozik a múltba, a jövőbe ahelyett, hogy jelen lenne bennük.

Harmadrészt pedig azt, hogy ezeknek a cselekedeteknek a valódi örömöt hozó értéke jóval alacsonyabb, mint az izgatott dopamin-fröccsös várakozás, ami megelőzi őket. Olyan érzésed van, mintha az éhséged, a szomjúságod soha nem elégülne ki, legfeljebb a túltelítettség unott undora váltaná fel a mohó éhség pillanatait.

Így van ez a „kis” függőségeink esetében kicsiben – és így van ez a „nagy” függőségeink esetében nagyban.

Igaza van Viktor Frankl pszichológusnak: az inger és a reakció között létezik egy tér, ami lehetőséget ad számunkra az elme gépies reaktivitásától való megszabadulásra. Az önmagát megfigyelő elme önreflexiója az út ehhez. A hamis pótcselekvések mögött mindig valós szükségletek rejtőznek, amikkel nem vagyunk hajlandóak szembenézni. Ezek a szükségletek a bennünk élő belső gyermek szükségletei: a szeretetre, a figyelemre, a gondoskodásra.

Adnak neked valami fontosat a Drogriporter írásai? Akkor kérlek szépen, ne csak olvass – de adj Te is, támogasd a munkám. A link a hozzászólásban.

kép: Nicholas Scarpinato

„Aki beköhög az [itt jön egy olyan szó, amit a melegekre használnak pejoratívan]” – ez a fizetett hirdetés fut a közösségi médián.

Azért durva, hogy fizetett hirdetésben ez a homofób duma simán elmegy, de a Drogriportert már azért is hónapokra bekorlátozták, amiért kritikus kontextusban, ironizálva használtam ezt a szót, amit most nem írok ki…

És hogy mit reklámoz a hirdetés?

„Legális Kender amitől BETÉPSZ!” – szól a szöveg. „Garantáljuk, hogy a kender virágaink THC-tartalma kevesebb, mint 0,2%, így biztosítva a vonatkozó jogszabályok betartását ezért legális.”

Mondjuk egy értelmes és helyes magyar mondatot nem sikerült összerakni, de az üzenet egyértelmű. Olyan kannabisz-készítményről van szó, aminek alacsony a THC-tartalma, ugyanakkor tartalmaz más, betépésre alkalmas, a tiltólistán valószínűleg még nem szereplő hatóanyagot. Hasonlótól lett rosszul nemrég 30 turista, írtam is róla részletesen a blogon (belinkelem a hozzászólásba).

Tudjátok mi az igazán durva? Hogy miközben a népet azzal paráztatják, hogy úristen, Németországban elszabadul a pokol, amiért legalizálták a füvet – Magyarországon, a szigorú drogpolitika hazájában, európai összehasonlításban is virágzó a félszintetikus és szintetikus kannabinoidok piaca. Azokban az országokban, ahol legális a kender, pontosan tudhatod, mit vásárolsz a legális boltban, milyen hatóanyag-tartalommal, és ellenőrzik, elmúltál-e 18 éves. Az ilyen „legálisnak” hirdetett termékek viszont bizonytalan, ismeretlen hatóanyagokat tartalmaznak, nulla minőségellenőrzéssel, az életkort pedig senki sem ellenőrzi.

Hát ezért kellene szabályozni.

Bár én nem vagyok Taylor Swift rajongó, a feleségem, sőt, szemmel láthatóan a 10 hónapos kislányom is, szeretik a zenéjét. Amiért írok most róla, az a legutóbbi Instagram posztja, amiben kiáll a demokrata jelölt, Kamala Harris mellett. A posztját pedig úgy írta alá, hogy „gyermektelen macskás hölgy”.

Aki nem tudná, mire utal ezzel: fricskát mutat a konzervatív alelnök-jelöltnek, J.D. Vance-nek, aki nemrég azon dühöngött, hogy az országot „egy csapat gyermektelen macskás hölgy” irányítja. Ez a komment nem csak Taylor Swiftet dühítette fel. De többek között Jennifer Annistont, a Jóbarátok színésznőjét is, aki hosszú ideig próbálkozott a megtermékenyüléssel, sikertelenül.

Én teljesen megértem a dühüket. Már megint önelégült férfiak teszik kultúrharc tárgyává a gyermekvállalást – és közellenségekké a nőket. Főleg a sikeres nőket.

Annyira borzasztóan könnyű ítélkezni ebben a témában is olyanoknak, akik saját maguk nem érintettek. Olyan könnyű letudni az egészet azzal, hogy minden baj oka a nők karrierista önzése. Olyan könnyű figyelmen kívül hagyni, hogy ez mennyire bonyolult, összetett probléma. Hogy egy csomó nő egyébként szívesen vállalna gyermeket, ha ennek meglennének a feltételei. Biztos párkapcsolat, egzisztencia, termékenység. És ha pedig valaki úgy dönt, hogy tudatosan nem vállal gyermeket: hát lehet, hogy éppen a megszületendő gyermeknek lenne a legrosszabb, ha valamiféle külső nyomásra szülné meg. És végül, olyan könnyű kizárólag a nőket felelőssé tenni a gyermekszületések csökkenéséért: mintha a férfiakon, a potenciális apákon ne múlna éppen annyira dolog.

Ha a Vance-féle politikusok szándékai őszinték és hitelesek lennének, akkor nem ellenségképek gyártásával lennének elfoglalva. Hanem például azzal, hogy olyan társadalmat teremtenek, ahol egy nő számára a gyermekvállalás és az önmegvalósítás nem zárja ki egymást.