„Tudni a nem-tudást, ez a legbölcsebb. Aki nem tudja nem-tudását, szenved. Aki megszabadul a szenvedéstől, nem szenved.” A Tao te Kingből származnak a fenti sorok. Sokan mondják, hogy a világon a legtöbb rossz tudatlanságból származik. De valójában a világon sokkal több szenvedés származik abból, hogy emberek azt hiszik, hogy tudnak valamit, miközben nem tudják, vagy rosszul tudják. A balítéletek és tévhitek az igazán pusztítóak, nem pedig az őszinte tudatlanság – ami, ha tudatos tudatlanság, ha nyílt kíváncsisággal párosul, egyáltalán nem olyan veszélyes önmagában. Intellektuális alázat – tudni, hogy milyen keveset tudunk biztosan. Elengedni azt a görcsös igényt, hogy minden kérdésre rögtön komfortos és egyszerű választ adjunk. „Tudom, hogy semmit sem tudok,” visszhangozta Szókratész. Aki kérdésekkel hozta zavarba azokat, akik meg voltak győződve arról, hogy szinte mindent tudnak. „Lehetetlen megtanítani valamit annak, aki azt hiszi, már tudja,” mondta Epiktétosz, a sztoikus filozófus. Aki a megértésünk töredékességére és a balítéleteink által okozott szenvedésre figyelmeztetett. „A jó szándékú emberek felszínes megértése frusztrálóbb, mint a rosszindulatúak teljes félreértése,” világított rá ennek a társadalmi dimenziójára Martin Luther King a birminghami börtönből küldött levelében. (note to myself)

Azt mondta Orbán az évértékelőjében, hogy déja vu érzése van. Hát szerintem sok más embernek is, őt hallgatva: mintha csak Grósz Károly emlékezetes utolsó nagy 1988-as fehérterroros beszédét hallaná az ember. Amikor a keménykezű káderfőnök már érezte, hogy bomlik a rendszer, és még utoljára megcserdítette az ostorát. És meglebegtette a kemény mag előtt, hogy ha itt nem ő, akkor majd jön a terror meg az apokalipszis. Utána a vízözön. Aztán nem jött. A gond az, hogy Orbán még egyáltalán nem fogatlan kutya, mint Grósz volt. Milliók állnak mögötte – és persze pénzmilliárdok. Meg Trump és Putyin. És ha körbenézünk a világon, azt látjuk, hogy az Orbán-féléknek áll a zászló. Amikor olyanokat mond, hogy a választások után befejezi a nagy putyinizációs projektet, akkor kéretik komolyan venni. Alig várja, hogy leszámoljon a független sajtó és civil társadalom maradékával. Nekünk, rendszerkritikus civileknek, az áprilisi választás nem pártpolitika, hanem egzisztenciális kérdés. Lenni vagy nem lenni. Még ha valamilyen csoda folytán esetleg hagynak is minket működni, vagy akár emigrációból folytathatók az olyan projektek, mint a Drogriporter: ha marad a NER, akkor a reményt is fel lehet adni, hogy ebben az országban bármilyen értelmes drogpolitikára kilátás nyílhat. De nem csak drogpolitikára: a nagy állami alrendszerek, egészségügy, szociális ügy, gyermekvédelem, oktatás, kultúra, közlekedés, rendvédelem: mind végletekig leépített és egyben kézivezérelt monolitokká váltak. Amik leginkább a látszat, a kirakat megőrzésére törekszenek, miközben belülről rohadnak. Az elmúlt évtized gazdasági prosperitása, az EU-s források egyedülálló lehetőséget jelentettek volna ennek az országnak arra, hogy megreformálja, fejlessze ezeket a nagy rendszereket. Ehelyett leépítették és a legrosszabb régi totalitárius beidegződéseket erősítették fel bennük. A szaktudást politikai lojalitással helyettesítették mindenhol. Eközben egy szűk elit soha nem látott luxusban és gazdagságban tobzódik az állami politika szintjére emelt korrupció miatt. Viszont azok is tévednek, akik most hátradőlnek és egyszerűen csak várják áprilist – számolják a napokat és várják a Messiást, hogy az majd mindent megold és a sült galamb a szájukba esik. Ez is egy régi jó magyar beidegződés, mindent felülről várni, a legújabb karizmatikus vezetőtől. Áprilisban legfeljebb egy csata dől el – a háború nem. Áprilisban legfeljebb esély nyílhat a változásra – de a változásért akkor is meg kell harcolni. És bárhogy is dőljön el a választás sorsa, a független sajtónak és civil társadalomnak nagy szerepe lesz ebben.

Ez volt a terv mindvégig. Erről szólt az egész kis szánalmas csinadrattás drogháború, razziástul és klubezárástul. Horvathlacistul. Megvan nektek, hogy hívják a pornófilmekben azt, aki orálisan előkészíti a színészeket az aktusra? Na hát ez volt Laci szerepe. Soha nem volt emögött bármilyen hiteles aggódás a dizájnerdrogok sújtotta települések lakói vagy a fiatalok egészsége iránt. Francokat. Mindez csak előkészítése volt a nagy orosz KGB kottából játszott kompromat kampánynak. A zenészek és ellenzékiek vegzálása volt a főpróba: tesztelték a közvéleményt. Nem lepődnék meg, ha hamarosan kivezényelnék a rendőröket házkutatni, amiről persze valaki “véletlenül” értesítené a prostisrácokat. Nem lepődnék meg, ha “találnának” valami “bizonyítékot” is. Mocskos kis játszma ez. Ha eleged van az egészből, gyere ki Te is a Tánc a Szabadságért – Szórakoztok velünk? táncos tüntetésre!

Immár országossá vált a tiltakozás a klubok és fiatalok ellen indított demagóg kultúrharccal szemben: Pécs után Szegeden is zászlót bontott az Ellenállás! A rendőrség által bezárt Sunder Club állt az élére és meghirdették a tüntetést – belinkelem a hozzászólásba! Így tehát már 3 városban fogunk egyszerre táncolni józanul, de szenvedélyesen a szabadságért. Vive la résistance! ❤ ✊

Én egyébként azt gondolom, hogy semmi közünk ahhoz, hogy ki kivel fekszik le, és közben milyen drogot használ. Engem személy szerint egyáltalán nem érdekel, hogy Magyar Péter fogyasztott-e valaha drogot vagy feküdt-e már le férfival – ugyanis egy kicsit sem befolyásolja a politikai teljesítményét. Legfeljebb akkor zavarna, ha ő is olyan képmutató lenne, mint Bese atya vagy Szájer József, akik homofób, drogháborús politikákat támogattak, miközben chemsex partikra jártak. Ami engem igazán zavar, az magának a magyar közvéleménynek a prüdériája és álszentsége. Az, hogy sokan azt is jobban elfogadják, ha egy politikus a heteró kapcsolataiban pocsékul bánik a nőkkel, mint hogy akár egyetlen egyszer lefeküdjön a saját nemével. Vagy hogy sokan simán szemet húnynak afölött, ha egy politikus durván alkoholizál, miközben sápítoznak azon, ha akár egyszer is belekóstolt valamilyen illegális szerbe. Na ez az álszent kettős mérce az, amiből nagyon elegem van.

Kompromat. Így hívják a KGBsek az aljas akciót, aminek az iskolapéldját Magyar Péter ellen követték el. Drogültetés. Szex. Rejtett videó. Mondhatnám persze, hogy én megmondtam előre: már márciusban megírtam, hogy ez az egész nagy drogellenes csinadratta egy orosz típusú fedőakció. Aminek az örve alatt le lehet járatni a rendszernek nem tetsző embereket. És elterelhetik a figyelmet a valódi disznóságokról – mint amilyen most a gödi akkugyár mérgezésének eltussolása. És lám. Most már csak az a kérdés, kedves honfitársaim, hogy a hívő zélóták agymosott kisebbségén kívül bárki komolyan veszi ezt a szánalmas lejáratókampányt – vagy visszaküldjük a feladónak és elküldjük őket melegebb éghajlatra. Legközelebb február 28-án a Tánc a Szabadságért – Szórakoztok velünk? táncos tüntetésen megmutathatjuk mennyire elegünk van.

„Szerintem ezt csak olyan ember írhatja, akinek a családtagja vagy barátja nem a fű miatt ment tönkre,” írta egy hozzászóló a kannabisz kriminalizálásának értelmetlenségét taglaló posztom alá. Sokan ledorongolták a kommentelők között – én nem teszem. Ez egy fontos szempont, amivel érdemes foglalkozni és szeretnék rá reagálni. Először is, nem is egy embert ismerek, aki az élete egy szakaszában megcsúszott a fűvel. Akiknél a fű egyfajta menekülési útvonallá vált, hogy ne kelljen foglalkozni az élet nagy kérdéseinek kínzó megoldatlanságával. Vagy a hétköznapok szürke sivárságával. Mi több: fiatalkoromban én magam is hosszú évekig szívtam napi rendszerességgel. És mai fejjel már önkritikusan megállapítom, hogy bizony nem mindig tett jót ez a szokásom az emberi kapcsolataimnak. A fűszívás, az alkoholizálással ellentétben, nem vezet agresszív viselkedéshez és családi erőszakhoz. De túl sokszor használják a füvet elterelő manővernek, hogy ne kelljen igazán jelen lenni egy kapcsolatban. Szóval igen, nagyon is láttam már a fű árnyoldalait – de azt is láttam, hogy ezekben az esetekben mindig jóval többről volt szó, mint pusztán a fűről. A fű csupán katalizátora volt valaminek, aminek a gyökerei jóval mélyebbre, a gyermekkor traumáiig nyúltak vissza. És a fűproblémák mögött soha sem csak egy „rosszul működő” egyén van – hanem diszfunkcionális kapcsolatok, családok. Nem tartozom azok közé, akik a kannabiszt ártalmatlannak tartják: itt az oldalon is többször írtam már erről. Mégis, ennek ellenére, ezzel együtt azt gondolom, hogy mi, az egész társadalom – fűszívók és nem szívók egyaránt – sokkal jobban járnánk, ha legális termékként szabályoznánk és nem pedig totálisan tiltanánk. Amikor arról beszélek, hogy legálisan szabályoznánk: egy az alkohol jelenlegi szabályozásánál szigorúbb rendszert képzelek el. Ahol például nincsen reklámozás, ahol betartják a 18 éves korhatárt, ahol korlátozzák, hol lehet fogyasztani stb. A dohányzást sikerült visszaszorítani és mederben tartani az elmúlt évtizedekben anélkül, hogy tömegeket zártunk volna börtönbe! Miért ne működhetne egy hasonló szabályozás a fűvel is? És még valami. A saját családomban láttam, hogy milyen káros hatásokkal jár az alkohol és a dohányzás. A szélesebb családomban nem egy dohányos és alkoholista volt, akik emiatt idejekorán haltak meg, gyászt és fájdalmat hagyva maguk után. Mert ugye az alkoholizálásba és a dohányzásba viszonylag könnyen bele is lehet halni, míg önmagában a fűszívásba viszont elég ritkán. Szóval ilyen értelemben a piálás és cigizés sokkal durvább ártalommal jár a családok életére. Mégis, eszembe sem jutna betiltani az alkoholt vagy a dohányzást. Nem gondolom, hogy erkölcsi vagy bármilyen más értelemben a függőség által tönkretett családok profitálnának abból, ha szesz- vagy dohánytilalom lenne, vagy ha börtönbe zárnák azokat a kocsmárosokat, trafikosokat, akiktől a családtagjaink piát vagy cigit vásároltak. Azt szeretném, ha egy okosan szabályozott piac lenne, ahol a nagyvállalati profitoknak a közegészségügyi szempontok szilárdan határt szabnak. Szeretném, ha az iskolákban lenne korszerű egészségfejlesztés és prevenció. És szeretném, ha az érintett családok szakszerű és humánus támogatást kapnának a felépülésben. Ez az, ami életeket ment – és nem pedig az elrettentés és a kriminalizáció, ami csak rejtőzködést és megbélyegzést okoz.

Isidor Isaac Rabi, a Nobel-díjas amerikai fizikus mesélte, hogy amikor gyermekként hazatért a suliból, az anyukája soha nem azt kérdezte tőle: „Mit tanultál ma az iskolában?” Vagy hogy „milyen jegyeket hoztál haza?” Ehelyett ezt kérdezte: „Izzy, feltettél ma valami jó kérdést az iskolában?” Ez a fajta szókratészi nyitottság és kíváncsiság az, ami az emberi megismerést hajtja. Ha valaki egy igazán jó kérdést feltesz, az sokkal többet ér a szellemi gyarapodása szempontjából, mint száz bemagolt válasz. A nevelési rendszerünk – válaszgyár. Túlságosan rá vagyunk fixálva a válaszokra. Azt hisszük, a valódi tudás annyit tesz, mint gondosan előkészített, szépen becsomagolt, sztenderdizált válaszokat adni sztenderdizált kérdésekre. Az egész oktatás erre épül: megtanítani a gyerekeket nagy stressz alatt is szinte gondolkodás nélkül megadni azt a szabatos választ, amit tekintélyelv nyomása alatt korábban elfogadtattak velük. Még az egyetemek és akadémiák is hemzsegnek a válasz embereitől, akik túl gyorsan siettek válaszokat találni – és a fejük tele van értelmetlen válasz-kacatokkal, amik pöffeszkedő arroganciát kölcsönöznek, de egy picit sem teszik számukra a világot otthonosabb vagy jelentéstelibb hellyé. Pedig, ahogy Rilke írja egy ifjú költőhöz címzett híres levelében, az embernek először is meg kell tanulnia nem sürgetni a válaszokat. Különösen, ha ezek a válaszok még nem megélhetők számára. Az ilyen válaszok ugyanis élettelenül, mechanikusan koppannak. Ehelyett hagynia kell, hogy a kérdések benne éljenek és benne érjenek válasszá. Az élet igazán nagy kérdéseinek nincs szabatos válasza. Ezek a kérdések nem válaszra, hanem megélésre várnak: egyfajta létállapotot feltételeznek. Cselekvő kíváncsiságot. Vajon elég bátrak vagyunk-e megélni az élet nagy kérdéseit? (note to myself)

„Amerikának ideje beismernie a marihuána-problémáját,” üzeni a The New York Times szerkesztőségi véleménycikke. Könnyű lenne ebből azt a köveztetést levonni (az állampárt idehaza bizonyára le is vonja), hogy az amerikai kannabisz-legalizáció csődöt mondott. Pedig ha elolvassuk a cikket, egyáltalán nem ez a kép rajzolódik ki előttünk. Az ördög ugyanis a részletekben rejlik, amiket persze egy autoriter rezsim soha nem képes felfogni. Először is, a NYT szerkesztősége minőségi újságírást művelt: meglehetősen alaposan utánajárt a témának. Adatokat, tényeket, kutatásokat tett mérlegre. Az amerikai polgárok többsége ma már olyan államokban él, ahol legális a kannabisz. Méghozzá meglehetősen laza szabályozás mellett: esetenként jóval kevésbé adóztatják meg például, mint a szintén legális dohánytermékeket. A piac kommercializált: nagy cégek repültek rá arra, hogy a fűből készült termékeiknek minél nagyobb fogyasztói bázist építsenek ki. És a statisztikák szerint sikeresek is ebben, hiszen a rendszeres fűszívók aránya jelentősen megnőtt. Amit a cikk ugyanakkor elhallgat – és ez igen nagy hibája – az, hogy eközben a tinédzserek körében nem került sor számottevő növekedésre a fűszívásban. Mindenesetre tény, hogy a fűvel kapcsolatban regisztrált egészségügyi problémák növekvő trendet mutatnak Amerikában – ami akkor is rossz hír, ha a halálozásban ez nem jelenik meg úgy, mint akár az alkohol, akár a dohány vagy az opioidok fogyasztása. A NYT szerkesztősége erre nem azt mondja, hogy „lám, nem működik a legális piac, hozzuk vissza a tiltást”. A cikk elismeri, hogy a tiltásnak sokkal több káros mellékhatása lenne, mint amennyit megelőzne. És hogy aki füvet szív, semmivel sem rosszabb vagy bűnösebb, mint aki bort vagy sört iszik. Nem akarnak újra drogellenes háborút és milliókat börtönben látni fű miatt. Egyszerűen azt javasolják, amit egyébként a Drogriporter oldalon mindig is mondtunk: egy kommercializált szabad piac helyett egy szigorúbban szabályozott piacra lenne szükség. Bilincsek és börtönök helyett okos szabályozás: adók, hatóanyag kontroll, a gyógyászati hozzáférés szövetségi szabályozása. És ezzel párhuzamosan az amerikai társadalom fűfelfogásában is változás kell: a kannabiszban valamiféle csodaszert láttató hamis idealizmus helyett józanul és őszintén szembe kell nézni azzal, hogy a fűnek is vannak ártalmai. A helyzet az, hogy a kannabiszt démonizáló tiltás kitermeli a maga ellenpólusát, a másik szélsőséget: a kannabiszban a romantikus lázadás szimbólumát látó és láttató ködszurkáló idealizálást. Ezen szélsőségek helyett józan drogpolitikára van szükség: ami nem túlozza el, de nem is tagadja az ártalmakat, hanem azok pragmatikus és humánus csökkentésére helyezi a hangsúlyt.

Elnézem ezeket a rendőrségi videókat, ahogy kommandósok rontanak rá a „veszélyes” fűtermesztőkre. És csak fogom a fejem. Az üzenet nyilván az, hogy nézzétek, milyen keményen dolgoznak a rend őrei az adófizetők pénzéért. És biztos van, akinél ez működik is. Például azoknál, akiknek fogalmuk sincs, mi a fű. Akik szerint a marihuánát éppúgy szúrják, mint a heroint. De aki egy kicsit is képben van, az tudja: ezek az akciók legalább annyira aránytalanok, mintha bortermelőket tepernének le a földre és vinnének el bilincsben. Sőt, ha mellé tesszük az alkohol népegészségügyi ártalmait a kannabiszéhoz, akkor kényelmetlen kérdés merül fel: vajon tényleg a fűtermesztők jelentik a nagyobb társadalmi veszélyt? Amikor ezeket a lefoglalt növényeket megsemmisítik, az érzés inkább olyan, mintha minőségi bort öntenének ki a lefolyóba. Nem kell a fű kritikátlan hívének lenni ahhoz, hogy az ember felismerje: ez nem megoldás, hanem látványpolitika. A rendőrségi erőforrások értelmetlen pazarlása. Veszélyes bűnözőket akarnak láttatni a fűtermesztőkben. Évekre börtönbe zárják őket. Miközben a legtöbbjük kevesebb kárt okoz a társadalomnak, mint bármelyik sarki kocsmáros. Azokról a fehérgalléros bűnözőkről nem is beszélve, akik minden évben milliárdokkal károsítják meg a közös kasszát, mégis büntetlenül megússzák. Én egyébként az illegális fűtermesztés ellensége vagyok. De a megoldás a szabályozás: fizessenek adót a nemzeti kenderboltok, jelentsék be a munkavállalókat, tartsák be a minőségellenőrzéssel, 18 éven aluliak védelmével, reklámok tilalmával stb. kapcsolatos szabályokat! És ha nem tartják be a szabályokat, zárják be őket! De a szabályok szolgálják a közegészséget, legyenek életszerűek és betarthatók. Valahogy így kéne. (a kép illusztráció)