“-Jó napot kívánok! Egy családi jegyet szeretnénk kérni!
-Azzal nem járnak jól, mert délután 4 van, de maguknak egyébként sem tudnék ilyen jegyet adni!
-De hát mi egy család vagyunk!
-Magyarországon vagyunk, itt nem!”
Ez a párbeszéd a tobruki strand bejáratánál zajlott le a minap, miután Pál Márton a párjával és két kisgyermekükkel a karjukon próbáltak családi jegyet vásárolni. Csakhogy, mint arra a jegyeladó „kedvesen” rámutatott, és mint ahogy a árlistán is látható, mi Magyarországon élünk. Itt a család: apu, aki férfi, anyu, aki nő, és gyerekek. Ha a két szülő közül mindketten férfiak, az már nem fér bele a „hagyományos családmodellbe”.
És a történetnek itt még nincs vége. Miután a felháborodott Márton egy közösségi média posztban hívta fel a figyelmet a diszkriminációra, ami őket érte, megszólalt a tobruki polgármester asszony, Szanyi Szilvia. Aki – ennyit el kell ismerni – elnézést kért és jelezte, hogy javítják a feliratot. De emellett a válaszában védelmébe veszi a jegykezelőt, nem ismeri el, hogy diszkrimináció történt. Mi több, őket vádolta meg „provokációval” (!), és olyan veretes bölcsességeket osztott meg velük, mint például „a strand strandolásra való és nem a családpolitikai jogviták rendezésére” (!).
No shit Sherlock, ahogy az angol mondja: persze, hogy nem arra való. Ez a család se „családpolitikai jogviták rendezésére” érkezett Tobrukba, hanem strandolni. És ez az egész nem pár száz forintról szól, nem kivételezést akartak, nem „propagálni” akarták az „életformájukat”, nem akartak provokálni senkit – csupán szerették volna, ha egy fizetős szolgáltatás nyújtója nem vonja kétségbe azt, hogy ők, mint a szolgáltatás igénybe vevője, egy család. Ennyi. Szerintem ezt mindenki elvárhatja. Ez tényleg olyan sok, 2024-ben, Európa közepén?
