Dosztojevszkijt olvasok. A félkegyelműt. Más ma Dosztojevszkijt olvasni, mint iskolás/egyetemista koromban. Igazából ha ugyanazt a regényt elolvasod két különböző szakaszában az életednek, az olyan, mint ha két különböző regényt olvasnál.
Hiszen, ahogy Proust megjegyezte: amikor könyvet olvasunk, valójában saját magunkat olvassuk. A könyv nem csupán tintával papírra vetett vagy képernyőn kijelzett jelekből áll. Hanem a jelentésből, amit mi adunk neki. A jelentés mi magunk vagyunk – és mi magunk pedig folyamatosan változunk. És változik a kor is, amiben élünk.
Nem könnyű döntés ebben a rohanó 21. században egy klasszikus regény olvasásába kezdeni. Valahol nem csodálkozom azon, amiről a nemzetközi sajtó az utóbbi években cikkezik: hogy a Z-generáció már alig olvas (végig) könyveket. Még az egyetemisták sem. Nem azért, mert butábban lennének. Hanem egyszerűen egy teljesen más ritmusú világba születtek bele. Ahol az információk begyűjtésének és feldolgozásának a módja teljesen más. Egyszerűen aránytalan és abszurd energia-befektetésnek tűnik leülni és elolvasni egy regényt. Inkább megnéznek róla egy összefoglaló videót a YouTube-on.
Különösen így van ez, ha az a regény nem a Facebook és az okostelefonok, hanem a lovaskocsik és a galambposták korában íródott. Hiszen az megköveteli, hogy maga az olvasó is lelassuljon kissé. Ráhangolódjon a 19. század ráérős ritmusára, hozzáigazítsa belső idejét a lustán hömpölygő szöveg idejéhez. Ezt nem lehet multitaskingolással csinálni. Ãgy, hogy közben megnézed az üzidet a messengeren és lecsekkolod háromszor, hogy hányan lájkolták a posztodat az Instán. Ez egész embert igényel, egész lelket. A figyelem manapság a legdrágább fogyóeszköz.
Pedig megéri megtenni, megéri befektetni a drága figyelmet. Sőt, többet mondok. Terápiás hatása van, ha az ember belefeledkezik egy klasszikus regény olvasásába. Ha hagyja a belső idejét lelassulni és engedi, hogy az író megfogja a kezét és vezesse. Márpedig Dosztojevszkij kitűnő kalauz. Értőn vezet minket egyre mélyebbre, az emberi lélek útvesztőiben. Emitt egy jobbkanyar, amott egy kereszteződés, és hamarosan már azt sem tudjuk, honnan jöttünk és hová tartunk: lebegünk és hagyjuk, hogy vigyen a hátán szöveg-folyam.
Van, hogy belealszom az olvasásba, és álmodom tovább a regényt. Miskin hercegnek álmodom magam, akit csodálnak angyali jóságáért de félkegyelműként ki is röhögnek a háta mögött – de valahogy Rogozsin is vagyok egyszerre, önző alak, aki egyszerre gyűlöli és szereti a herceget. Vitázok a szép Aglájával. Aztán felébredek. És olvasom tovább a regényt. Kavarognak az orosz szenvedélyek a szamovár gőzében és azon veszem észre magam, hogy én is felháborodok, elszomorodok és megrémülök a szereplőkkel együtt – mintha én is ott állnék Jepancsinék szalonjában, mintha szinte hallanám Nasztaszja Filippovna szoknyájának surranását, érezném a parfümje illatát és felnyársalna gúnyos tekintetével. Elismerően megborzongok. Hiába no, Dosztojevkszij igazi mester.
(note to myself)
