„Alkudj meg! Csak egyszer. Mit számít az? – Mindent. A megalkuvás olyan, mint a leszaladt szem a nylonharisnyán. A szem fut tovább – és az ember végül leszaladt szemekből áll,” írta Galgóczi Erzsébet leszbikus írónő.
Emlékeztek Makk Károly Egymásra nézve című gyönyörű filmjére? Galgóczi regénye alapján készült. Két nő titkos és tiltott szerelméről szól az 50-es évek végének Magyarországán – no meg a hazugságról, a tettetésről és a megalkuvásról. Apró, emberi megalkuvásokról. És nagy, politikai megalkuvásokról. Érdemes újra megnézni.
Amikor először láttam, akkor azt hittem, az a világ már végleg a múlté. Azt hittem, hogy a következő generáció már nem fogja érteni, miről szól.
Utálom, hogy nem lett igazam. Hogy megint aktuális – megint „fólia alá való”.
Pedig kevés ennél emberibb, őszintébb, hitelesebb, és – igen – tisztább alkotás van a szerelemről. A társadalmi elvárások bonyolult hálójában légyként vergődő, sóvárgó-vágyódó emberi szívek tragédiájáról. Taszításokról és vonzásokról. Nem kell hozzá leszbikusnak lenni, hogy az ember egész lelke belesajduljon – együtt lélegzünk, együtt sóhajtunk a főhősökkel.
Na és a szerelmi történet mellett ott van a társadalomkritika is. Ami szintén fájón aktuális. Például amikor a lapigazgató káder kiakad, amiért a fiatal, szókimondó újságírónő meg meri írni az igazat. A szerkesztő megvédi, és a káder fejére olvassa, hogy ha minden tehetséges, hozzáértő embert ellehetetlenítenek, akkor a végén majd: „csupa seggnyaló lesz körülöttetek, gerinctelen firkászok, csupa nímand, akinek csak ahhoz van meg az esze, hogy azt írja meg, amit olvasni akarsz.” Ismerős?
Galgóczi egyébként nem csak kitűnő író volt, de remek szociográfus is. Paraszti sorból származott, a népi írók hatottak rá, nagyon jól ismerte és bemutatta a falvak világát. A Fényes Szelek nemzedékének szokásos tragédiáját – lelkes első generációs értelmiségi, aki csalódik a rendszerben, aminek a felemelkedését köszönheti – az ő egyéni tragédiája (megbélyegezték a szexuális orientációja miatt) is súlyosbította.
Micsoda fertelmes meggyőződéssel állította, hitte: hogy beteg. Hogy „dekadens”. Hiszen komoly emberek olvasták a fejére: írók, tudósok, orvosok, pszichiáterek. A kor tekintélyei. Mit is gondolhatott volna mást? Nem voltak referencia-pontjai, nem voltak fogalmai, hogy kifejezze a másságát – csak élete végére jutott el egyfajta dacos önfelvállalásig.
„Most már tudom, hogy a lehetetlenre képtelen vagyok,” írta. „A saját jellemem adottságait kimerítettem. Boldog nem vagyok, de megnyugodtam.”
Amikor arról olvasok manapság, hogy milyen „beteg” korban, világban élünk, ahol az eltérő szexuális orientációjú, nemi identitású emberek reflektorfénybe kerültek – hát gyakran eszembe jut, hogy igazából nem ez, hanem az a másik, az a régi világ volt a beteg. Beteg egy kor, beteg világ, ami levágja a gyerekek szárnyait, eltorzítja az álmait, megtöri az önbecsülését, és öngyűlöletet nevel beléjük.
„Huzatos, didergő hézag volt bennem, eleven kudarcérzés,” írta Galgóczi. Mennyit szenvedett, mennyire magányosnak, mennyire selejtesnek érezte, mennyire szégyellte magát – pedig nem neki volt oka szégyenre. Hanem a világnak, a rendszernek, a kornak. Az embereknek, akik olyan sokszor megalkudtak, hogy végül belül üressé és cinikussá váltak – „leszaladt szemekből” álltak csupán. A mindenkori nagy alkalmazkodók, az ünnepelt kurzus-huszárok és pillanat-lovaglók, akik ügyesen fordulnak a széljárással.
„A vihar magasba röpíti a szemetet, de aztán el is söpri,” mondja a filmben főhős, Éva. Mindig elsöpri.
De az ember, aki tud tiszta szívből érezni, szabad, nyitott elmével gondolkodni – na neki soha nincs oka szégyenkezni, és ő mindig képes maradandót alkotni.
