Kaptam egy levelet egy elkeseredett feleségtől, amiben leírja sziszifuszi küzdelmeit a férje függőségével – alkohol, gyógyszer, fű. Hogy miként próbálta helyrehozni újra és újra a közös életüket – és miként esett újra és újra pofára. Míg elhatározta, hogy véget vet a kapcsolatnak.
Idézek belőle:
„Tudjátok mi fáj?
Itt van minden, amiért harcoltunk, szenvedtünk, volt, hogy kenyérre nem volt pénzünk, és mit építettünk fel! A gyerekek, akik nagyon klasszak, a legjobbak!
Szeretjük egymást, helyrehoztunk mindent, nehéz volt újra bízni, hinni, lehozni a fűről, gyógyszerről….megyek annyit, de annyit. Ő is csinálta a dolgát. És hátba szúr, elárul, hazudik, mellébeszél!
Visszaeső!
Megmondták orvosi segítség kell!
Olyan bántásokat kaptam/kapok, meg a sok üres ígéret…..
Elég!
Most már elég!
Elküldtem itthonról. Holnap lesz egy hete.
Ordít a lelkem, haragszok, dühös vagyok!
Kapja az ívet, mert miért kell megint ezt csinálni? Nem őszinte, tagad.
Ismerem! Tudom milyen, és milyen ez a betegség is.
Épp ezért, itt a vége!
Nem fogom leélni, így az életemet!
A gyerekeimet kell most már nézni, és végre magamat!
Nem félek az egyedülléttől. Miért nem léptem hamarabb?
Leírtam. Szerelmes voltam, szeretem. Ez nem fog egykönnyen változni, de nincs értelme. Ez nem olyan probléma, amit már elbír a házasságunk, elbírok én. Adtam esélyt, megígérte tavaly is. Nem tartotta, elgyengült, talán le se állt….nem engem, minket választott, hanem a füvet.”
Alig néhány sor – és mennyi fájdalom, mennyi keserűség, mennyi kétségbeesés van benne. És vajon hány és hány olyan család szenved még ugyanennek a pokolnak a különféle stációiban, bugyraiban? Tönkrement sorsok, megtört bizalmak, traumatizált gyerekek. És azt hiszem, az a ritkább, amikor a társ végül képes azt mondani, hogy elég volt.
Nézzünk csak szét magunk körül, hány és hány olyan házasságot, bántalmazó kapcsolatot, diszfunkcionális családot látunk, ahol az emberek évtizedekig ölik egymást és haldokolnak egymás mellett, folyamatosan seperve a szőnyeg alá a fájdalmat, míg ásó-kapa el nem választ? Továbbadva a szenvedést és a szőnyeg-alá-söprés automatizmusát a következő generációnak?
Így megy ez már évszázadok óta.
És mégis: vajon volt valaha kor, volt valaha olyan rendszer Magyarországon, ami komolyan vette volna ezt a szenvedést? Ami a súlyának megfelelő helyet adott volna neki a társadalmi problémák, politikai prioritások között? Ami legalább kísérletet tett volna arra, hogy valódi segítséget, támogatást adjon az érintett családoknak? Még távolról sem.
Mindenesetre ha Te is érintett vagy, tudd, hogy nem vagy egyedül. Vannak, bár kevesen, és kevés megbecsültség mellett, akik próbálnak segíteni: https://drogriporter.hu/segitseg/
