„Előbb kellett volna gondolkodni!” – kapta meg a reménybeli 42 éves anyuka a lombik-programban a műtősnőtől. Miután már 10 perce hiába várt műtőben meztelenül, kiszolgáltatott pózban a dokira, és panaszkodott, hogy fáj a csípője.
Amikor ilyeneket olvasok, akkor mindig elszomorodom.
Hiszen az ember egy ilyen kiszolgáltatott helyzetben, élete egy ennyire fontos, meghatározó pillanatában ki van éhezve egyetlen támogató, együttérző gesztusra, szóra. És ehelyett jól odamondanak neki – jól belerúgnak. Hagy érezze rosszul magát.
Ebben a mondatban, hogy előbb kellett volna gondolkodni – annyi ítélet, annyi vállvonogató cinikus rosszindulat sűrűsödött bele. A „minek ment oda” áldozathibáztató mentalitástól bűzlik az egész. És ez a bűz éppúgy átitatja az egész magyar egészségügyet, mint a menzán odakozmált zsíros pörkölt szaga.
Ez a pökhendi, arrogáns, morális magas lóról észt osztó hozzáállás jellemző arra, ahogyan bánunk mindenkivel, aki kiszolgáltatott helyzetbe kerül. Hiszen biztos ő tehet róla. Ki más? Nem is kell hozzá valami elítélt társadalmi csoporthoz tartozni, mint a drogfüggők, melegek vagy neurodiverz emberek. Elég hozzá a korod, a nemed, a testalkatod vagy bármilyen meghatározó tulajdonságod. Elég hozzá, hogy bármilyen módon éppen kilógsz a sorból. Hogy sérülékenynek mutatkozol.
Pedig mindannyian kerülünk előbb-utóbb oda, hogy kilógunk a sorból. Hogy kiszolgáltatottá válunk. Ideje lenne felismerni.
