Sokan talán csodálják az olyan, a megvalósult amerikai álmot élő techmilliárdosokat, mint Elon Musk. Én nem tartozom közéjük. Bennem olyan érzetet keltenek, mint egy magát felnőttnek tettető frusztrált kamaszfiú, aki tele van kisebbrendűségi komplexussal.
Nem mintha a tehetségük, a kreativitásuk ne lenne csodálatra méltó. De a bennük feszülő irdatlan bizonyítási vágyat rendre vissza lehet vezetni egy olyan gyermekkorra, amiben szinte mindig ők húzták a rövidebbet. Biztosan ők voltak azok a különcök az iskolában, akiket kigúnyoltak a lányok, és akiket megaláztak a fiúk. Ettől a múlttól próbálnak azóta is görcsösen megszabadulni.
Itt van például Elon Musk. Nem kell mélyre ásni az életrajzában, hogy az ember felfedezze: kisfiúként általános kísérőtársa volt a megalázás és a szégyen. Nem elég, hogy a szülei válása után a szigorú apjával maradt, akivel hideg és rossz volt a kapcsolata. De még az iskolában is bántotta a többi fiú. Ő volt az a lúzer, akivel a legtöbb durva, megalázó viccet eljátszották. És gyakran fizikailag is megverték.
Egy ízben annyira megverték, hogy kórházba került. Visszaemlékezése szerint az apja ezután még őt szidta le ahelyett, hogy együtt érzett volna vele – és ez örökre mély sebet ütött benne.
Ha a mai Elon Musk kommunikációját olvasod, akkor szinte ordít belőle a vágy, hogy bizonyítson, hogy elismerjék, hogy csodálják. Hogy az éretlen trollkodásait is milliók lájkolják. Ahogyan reagál a kritikára vagy bármi olyan fejleményre, amit megalázónak érez: néhol visszafojtott, máshol szabadjára engedett agresszióval. Ott a folyamatos kényszer, hogy versengjen, hogy megmérettesse magát, hogy valamilyen ellenfelet megalázzon, földbe döngöljön. Ettől érzi igazán valakinek magát.
Az sem valószínű, hogy különösebben képes lenne egy másik emberrel az intimitásra (ez alatt nem a szexualitást értem, hanem azt, hogy képes legyen sérülékenynek mutatkozni valakinek a társaságában). Bár saját bevallása szerint mindennél jobban retteg attól, hogy egyedül keljen aludnia, a kapcsolatai/házasságai rendre véget érnek néhány éves együttlét után.
Mindezt nem azért írom le, mert lenézném vagy gyűlölném Muskot. Mindannyian cipeljük a magunk keresztjét, karmáját, vagy nevezd bárminek: nincs alapunk másokon gúnyolódni. A gond szerintem az, hogy egy olyan társadalomban élünk, ahol nem azok az emberek válhatnak sikeressé, akik feldolgozzák a traumáikat – hanem azok, akik ezt a belső ürességet és meghasonlottságot átfordítják egy telhetetlen hatalom- és elismerésvággyá.
Nagyon szomorú látni azokat az embereket, akik olyan rossz megküzdési stratégiákat fejlesztenek ki, amelyek önpusztítóvá válnak. Például a függőséget. De szerintem ennél sokkal félelmetesebb és veszélyesebb jelenség az, amikor az embert a traumában gyökerező megküzdési stratégiái a társadalmi elismerés csúcsaira emelik fel. Ahol emberek millióinak a sorsát képesek aztán befolyásolni.
Mint Elon Musk, aki az elmúlt időszakban egyre ijesztőbb jeleit mutatja annak, hogy végleg elhagyja a józan ítélőképessége. A világ egyik legnépszerűbb közösségi média platformját az álhírek, konteók és szélsőséges nézetek keltetőjévé alakítja át. És természetesen megtalálja ebben a partnereit: olyan embereket, akikkel egyaránt egy óvodás érzelmi szintjén állnak, mint például Trump.
Az igazán rémisztő nem Elon Musk, Trump vagy Orbán. Számomra az igazán ijesztő az, hogy milyen sokan osztoznak azokban a frusztrációkban, félelmekben, amiknek a manipulálásához mesterien értenek. Milyen sokan bedőlnek a sziréndalaiknak. Ijesztő számomra a rendszer, ami úgy van összerakva, hogy ilyen emberek ilyen mérhetetlen vagyonra és hatalomra tegyenek szert.
