„A bolond következetesség csak a kislelkűek mumusa,” mondta Ralph Waldo Emerson, a nagy amerikai szabadgondolkodó. Aki szerint egyébként az ember csak akkor lehet igazán ember, ha non-konformista. Magyarul ha nem áll be a sorba. Ha mer a saját ösvényén járni, még akkor is, ha egyedül marad.
Emerson persze nem arra gondolt, hogy nem kell foglalkoznunk azzal, hogy a kijelentéseink, a megnyilvánulásaink következetesek legyenek. És hogy össze-vissza beszélhetünk mindenféle zöldséget és hihetünk mindenféle agyament teóriában vagy gerinctelen opportunizmussal hajolhatunk abba az irányba, ahonnan több hasznot remélünk.
Hanem arról beszél, hogy nem szabad visszarettennünk attól, hogy megváltoztassuk a véleményünket. Akkor és annyiban, amikor valamilyen új érv, tény, bizonyíték merül fel, amiről korábban nem tudtunk. Esetleg szimplán rájöttünk, hogy barmok voltunk.
Ezt a fajta rugalmasságot Emerson a független, nagy elmék sajátjának tartja. Akik nem ragaszkodnak makacsul a már megcáfolt tegnapi véleményükhöz holmi kicsinyes hiúságból. Akik nem rettennek vissza a változástól – nem tartják automatikusan megalázónak, ha kiderül, hogy nincs igazuk.
Márpedig elég elolvasni bármelyik komment-folyamot a közösség médián, hogy lássuk, mennyire makacsul képesek emberek ragaszkodni az akármennyire is gyengén alátámasztott, akármennyire is ingatag véleményeikhez. Mert az önbecsülésüket kötik hozzá ahhoz, hogy nekik legyen igazuk. Mert az agyuk valószínűleg újrajátssza valamelyik drámát a múltból, ahol ők voltak a megalázott és tehetetlen gyermekek.
A Journal of Positive Psychology folyóiratban 2016-ban megjelent egy kutatás szerint minél inkább képes valaki megváltoztatni a véleményét, annál gyakrabban elégedett az életével és annál inkább képes túljutni az élete stresszes élményein.
A véleményeink fontos részét képezik az életünknek. Nem árt őket alaposan átgondolni. De éppen annyira balgaság és egészségtelen görcsösen ragaszkodni a véleményeinkhez, mint a szenvedélyeinkhez.
