Emlékezés és felejtés
Egész nap folyamatosan emlékezünk. Még akkor is, amikor éppen ennek nem vagyunk tudatában. Amikor nem is gondoljuk végig, mit csinálunk – csak csináljuk. Mert olyan tevékenységet végzünk, amit az agyunk már teljesen robotpilótában képes végezni.
Elindulunk a kocsival. Feltesszük főni a kávét. Kinyitjuk a bezárt ajtót. Megmossuk a fogunkat.
Ezek olyan dolgok, amiket valószínűleg 5 vagy 10 éve is éppen így csináltunk volna. Rossz és jó szokások egyaránt: behuzalozódtak az idegrendszerünkbe.
És akkor ott van még ezernyi dolog, ami viszont nagyon is aktuális emlék – ami igényli, hogy az agyunk tudatosítsa. Például emlékezünk, hogy szerdán le kell adni valami határidős melót. Hogy ma el kell vinni a gyereket a bölcsibe. Hogy éppen új része jött ki a sorozatnak, amit nézünk. Hogy találkozni fogunk pénteken a barátainkkal.
Ezeknek a dolgoknak a fejben tartására rengeteg energiát fordítunk. Szorongásaink középpontjában állnak. Pedig ezeknek egy év, vagy akár már egy hónap múlva jóval kisebb jelentősége lesz – évtizedek távlatából pedig jelentéktelen semmiséggé zsugorodnak össze.
És miközben hatalmas erőfeszítéssel a tudatunk felszínén tartjuk a határidőket, feladatokat, teendőket és mulasztásokat, majd belefeledkezünk a robotpilóta-szokásainkba – gyakran éppen a leglényegesebbeket felejtjük el. Egyszerűen kihullanak az agyunkból. Kiszorítja őket az a rengeteg kacat, amit éppen olyan nagy becsben tartunk – aminek olyan óriási fontosságot tulajdonítunk.
Elfelejtjük, hogy milyen fontosak nekünk azok, akiket szeretünk.
Hogy mik is azok az értékek, amelyek meghatározzák, hogy kik vagyunk.
Úgy teszünk, mintha örökké élnénk – elfelejtjük, hogy az életünk véges.
Már Szókratész is megmondta, hogy az igazi tanulás, az igazi tudás – mindig egyben emlékezés (anamnézis). Ami igazán fontos, az bennünk van, mindig is bennünk volt – és mégis, újra és újra elfejeltjük. A különféle kontemplatív gyakorlatok, spirituális módszerek, mint a meditáció, gyakorlatilag nem egyebek, mint az emlékezés eszközei. Nem adnak semmi olyat, ami ne lenne már eleve bennünk. Egyszerűen eltakarítják a szemetet az útból, hogy jobban hozzáférhessünk ahhoz a tudáshoz, ami bennünk van.
Egész nap folyamatosan emlékezünk. Még akkor is, amikor éppen ennek nem vagyunk tudatában. Amikor nem is gondoljuk végig, mit csinálunk – csak csináljuk. Mert olyan tevékenységet végzünk, amit az agyunk már teljesen robotpilótában képes végezni.
Elindulunk a kocsival. Feltesszük főni a kávét. Kinyitjuk a bezárt ajtót. Megmossuk a fogunkat.
Ezek olyan dolgok, amiket valószínűleg 5 vagy 10 éve is éppen így csináltunk volna. Rossz és jó szokások egyaránt: behuzalozódtak az idegrendszerünkbe.
És akkor ott van még ezernyi dolog, ami viszont nagyon is aktuális emlék – ami igényli, hogy az agyunk tudatosítsa. Például emlékezünk, hogy szerdán le kell adni valami határidős melót. Hogy ma el kell vinni a gyereket a bölcsibe. Hogy éppen új része jött ki a sorozatnak, amit nézünk. Hogy találkozni fogunk pénteken a barátainkkal.
Ezeknek a dolgoknak a fejben tartására rengeteg energiát fordítunk. Szorongásaink középpontjában állnak. Pedig ezeknek egy év, vagy akár már egy hónap múlva jóval kisebb jelentősége lesz – évtizedek távlatából pedig jelentéktelen semmiséggé zsugorodnak össze.
És miközben hatalmas erőfeszítéssel a tudatunk felszínén tartjuk a határidőket, feladatokat, teendőket és mulasztásokat, majd belefeledkezünk a robotpilóta-szokásainkba – gyakran éppen a leglényegesebbeket felejtjük el. Egyszerűen kihullanak az agyunkból. Kiszorítja őket az a rengeteg kacat, amit éppen olyan nagy becsben tartunk – aminek olyan óriási fontosságot tulajdonítunk.
Elfelejtjük, hogy milyen fontosak nekünk azok, akiket szeretünk.
Hogy mik is azok az értékek, amelyek meghatározzák, hogy kik vagyunk.
Úgy teszünk, mintha örökké élnénk – elfelejtjük, hogy az életünk véges.
Már Szókratész is megmondta, hogy az igazi tanulás, az igazi tudás – mindig egyben emlékezés (anamnézis). Ami igazán fontos, az bennünk van, mindig is bennünk volt – és mégis, újra és újra elfejeltjük. A különféle kontemplatív gyakorlatok, spirituális módszerek, mint a meditáció, gyakorlatilag nem egyebek, mint az emlékezés eszközei. Nem adnak semmi olyat, ami ne lenne már eleve bennünk. Egyszerűen eltakarítják a szemetet az útból, hogy jobban hozzáférhessünk ahhoz a tudáshoz, ami bennünk van.
