Epiktétosz, a görög sztoikus filozófus szerint minden filozófia azzal kezdődik, hogy tudatára ébredünk saját gyengeségünknek és menthetetlenségünknek.
Vagy, ahogy Platón fogalmazott: a filozófia azzal az emberrel kezdődött, aki félelemmel vegyes csodálattal felnézett a hatalmas égboltra. Látta a csillagokat, szembesült saját végességével, korlátoltságával, és próbálta megérteni a világegyetemet és benne saját magát.
Az ember képes leélni egy egész életet is anélkül, hogy ez a pillanat bekövetkezne. Lekötik a hétköznapi banális küzdelmek a túlélésért és fajfenntartásért. Tülekedik, hogy többet ehessen. Ravaszkodik, hogy uralma alá vesse a természetet. Páváskodik, hogy minél több nőstényt/hímet elkápráztasson. Helyezkedik, hogy előkelőbb helyett kapjon a majomcsordájában.
Ahhoz, hogy túllépjen az evolúció által beprogramozott létezésének korlátain, ahhoz szüksége van arra, hogy valami kizökkentse a megszokott kerékvágásból. Arra, hogy valami olyan problémával szembesüljön, ami abban a pillanatban megoldhatatlannak tűnjék. Karl Jaspers, aki pszichiáterből lett egzisztencialista filozófussá, ezeket határhelyzeteknek (Grenzsituationen) nevezte.
A határhelyzetek mindig szenvedéssel járnak: az ember gyakran megnevezhetetlen félelmet, szégyent és szorongást él át. Megkérdőjeleződik benne eddigi világnézete – az eddigi normák kifordulnak a sarkaikból. Rádöbben, hogy nem élt hitelesen: gépiesen követett bizonyos mintákat. És eközben elvesztette a valahová tartozás élményét, elidegenedett saját magától.
Jaspers szerint a hiteles élethez arra van szükség, hogy ne meneküljünk el a határhelyzetek által felvetett kínzó kérdések elől a banálisba való puha és kényelmes belefeledkezés által. A határhelyzetek nem csak válságot, de lehetőséget is teremtenek arra, hogy megfejtsük az élet rejtjeleit és jelentést találjunk az életünkben. Jelentést, ami túlmutat a hétköznapi probléma-megoldáson.
Például a halál nem egy megoldható probléma – viszont annak önáltatás nélküli tudatosítása, hogy halandó lények vagyunk, nem csak nihilista kétségbeesést, de egy új minőséget, új jelentést hozhat be az életünkbe. A függőség teljes tehetetlenségével, tragédiájával való szembesülés is határhelyzet – melynek során megtapasztaljuk és elfogadjuk saját korlátainkat. De gyakran éppen ez a tapasztalat, ez az önáltatás nélküli elfogadás kell ahhoz, hogy képesek legyünk felépülni belőle.
A hiteles élet – az Existenz. A létezés egy új szintje. Ehhez sok önreflexióra, önismeretre van szükségünk.
És a sok önreflexió és önismeret egyben megváltoztatja a többi emberhez való viszonyunkat is. Hogy vulgárisan fogalmazzak: kevésbé leszünk tőle seggfejek egymással. Mert képesekké válunk arra, hogy beleképzeljük magunkat mások cipőjébe (empátia). És támogassuk egymást az Existenz felé vezető utainkon, amelyekről felismerjük, hogy sokfélék, és nem lehet univerzálisan előírni mindenkinek ugyanazt az utat.
kép: Alex Ruiz
