Esther Strauss osztrák szobrásznő megtette azt, amit előtte kevesen mertek: szoborba öntötte a vajúdó, szülő Mária alakját. Félreérthetetlen pozícióban, ahogy a képen is látszik. A művet a linzi katedrálisban állították ki. Egészen addig, amíg aztán ismeretlen vandálok megrongálták a szobrot – lefejezték Máriát. Persze tették mindezt a katolikus hit buzgó védelméből. Hiszen ki hallott már ilyen botrányról, hogy Máriát szülés közben ábrázolják?
Kevés jelentősebb esemény van a nyugati zsidó-keresztény kultúrkörben, mint Jézus születése. Az elmúlt kétezer évben számtalan művész ábrázolta, beszélte el ezt az eseményt a maga eszközeivel, a maga stílusában: szobrászok, festők, zenészek, írók, költők. Bizonyára Te is rengeteg olyan festményt, freskót, szobrot láttál már, ami Máriát ábrázolja a kisded Jézussal. És mégis, hány olyan műalkotást tudsz felsorolni, ami KONKRÉTAN a születést – a szülést – ábrázolja? Nekem volt szerencsém bejárni Európa számos fővárosának legnagyobb galériáit és múzeumait, de őszintén szólva egyet sem tudok felidézni. Mi több, valahogy fel sem merül, hogy egyáltalán ábrázolni kellene.
A legtöbb festményen Mária karjaiban, esetleg a jászolban a szalmán láthatjuk a kisdedet, már a születés után. Rendszerint mind Mária, mind a kisded tökéletesen rendezett és tiszta. Arcukon fel sem fedezhető a szülés gyötrelme: tekintetük áhítatos, túlvilági. Svéd Szent Brigitta, a 14. századi szent és látnok leírja, hogy az egyik látomásában látta, hogyan született meg Jézus. A részletekről azonban ő is szemérmesen hallgat. A szülésre szerinte „egyetlen szempillantás alatt” sor került, olyan gyorsan, hogy „észre sem volt képes venni, hogy vajon Mária melyik testrészéből született meg” Jézus.
Na most Brigitta többgyermekes anyuka volt, aki nagyon jól tudta, hogy milyen egy szülés. Mint ahogy mindenki tudja, aki valaha részt vett szülésen. A vajúdás a legtöbbször hosszú, fájdalmas, hangos, véres folyamat. Én éppen egy éve voltam jelen a kislányom születésénél, és bizony még nekem, apának is rendkívül embert-próbáló órák voltak. A vége persze katartikus élmény, de azért odáig el kell jutni. Vajon miért hallgatunk akkor erről? Vajon miért írja le Szent Brigitta ilyen életszerűtlenül a világtörténelem legjelentősebb szülését? Azért, mert pontosan ezt várta el tőle egy olyan férfiközpontú világ, ahol az emberi test – különösen a női test – anatómiája, folyamatai szégyellésre méltónak és tabunak számítottak.
Meglehetősen szkizofrén helyzet ez: a világtörténelem legjelesebb és legszentebb eseménye a maga valóságában tabu. A vajúdás, a szülés a maga részleteiben szégyenletesnek számít. Hiszen maga a test is szégyenletes (főleg a női test). Hiába ünnepeljük Krisztus születését, magának a szülésnek az ábrázolása hallatlan botrány. Profanizálás. Egy vajúdó Mária? Brrr. Ettől aztán beájult a sok bigott. Le is vágták Mária fejét, az ő igen nagy buzgóságukban.
Lehetne azt mondani, hogy ez a szülés nem is olyan szülés volt, mint a többi – ez egy csodás szülés volt, nincs helye benne vajúdásnak meg alantas testi dolgoknak. De teológiai szempontból ez még kevésbé védhető álláspont. Jézus születése ugyanis teológiai értelemben nem egyszerűen egy születés – hanem testet öltés (szarkószisz). Melynek során a Ige (Logosz) öltött testet (szarksz). Az Isten (Theósz) fia emberré (anthróposz) vált. Egyes kora-keresztény, később eretneknek bélyegzett irányzatoktól eltekintve a keresztény egyházak egyik központi tanítása, hogy itt nem csak holmi jelképes, látszólagos átváltozásról volt szó. Az Ige valóban és valódi testet öltött, az Isten valóban és valódi emberré vált. Az emberek közt járt, ivott, evett – és bizony vizelt, ürített, vérzett is. Igenis van jelentősége annak, hogy Mária vajúdása éppúgy vajúdás volt, mint bármely szülő nőé – és Jézus születése éppúgy egy ember születése volt, mint bármelyikünké.
A karácsony egykor pogány ünnepből vált kereszténnyé – ma pedig ismét egyre inkább pogány ünneppé válik. Egy olyan társadalomban, aminek a vezetői gyakran szónokolnak kereszténységről, de egyre kevesebb ember vallja kereszténynek magát – és még kevesebb éli meg azt. A mai posztmodern karácsony a globális kapitalizmus és fogyasztói társadalom apoteózisa. Amit a nép leginkább a pláza nevű templomokban ünnepel meg, ritmusra tülekedve az elcsépelt, szeretetről áradozó karácsonyi slágerekre, Mammonnak áldozva. Az emberi test nem tabu többé – sőt, sajnos egyre inkább árucikk. Mindent el lehet adni fiatal szexi női testekkel.
És mégis, ebben a régi-új világban egy valami mégis közös: a szülés, a maga teljes valójában, még mindig tabu. Annak ellenére, hogy olyan sokat szónokolnak róla. Rózsaszínre festjük, piedesztálra emeljük, mint ideált – de elhallgatjuk, mint megélt élményt. Botrány. Akárcsak a halál. Ezeket leginkább szeretjük steril kórtermekbe száműzni, hogy ne kelljen szembesülni vele, milyen gyötrelmes, milyen profán tud lenni a keletkezés – és az elmúlás. És mégis: ott van mindkettőben a szentség is. Csak nem mindig vagyunk képesek meglátni azt. És mikor gondolkodhatnánk el ezekről a dolgokról inkább, mint éppen karácsonykor?
