„Hol jöttél be?” – kérdezi az iskola portása az éppen a kapun belépő kisgyerektől.
„Hát az ajtón,” feleli meglepődve a gyerek.
„Az a kijárat,” torkollja le a portás. „Menjél ki és gyere be a bejáraton.”
A gyerek értetlen arccal néz.
„Menjél ki és gyere be a bejáraton, mit nem értesz ezen!” – szidja le a portás.
A gyerek kimegy, és bemegy a másik ajtón.
„Nagyszerű,” jelenti ki elégedetten a portás. „Rend a lelke mindennek.”
Ez a jelenet a Fekete Pont című filmből van, ami éppen most fog mozikba kerülni.
Még nem is láttam a filmet, csak az előzetest, de máris libabőrös lettem tőle. Mármint azért, mert nagyon odatalál. Ha Magyarországon jártál iskolába, akkor biztosan megesett már veled valami hasonló. A packázó házmester-lelkületű pedellus vagy tanár, aki akkor és attól érzi jól magát, hogy összezavarhatja, megalázhatja a gyereket. Hogy értelmetlen szabályok betartásán rugózhat, levezetve a saját kudarcos kis életéből fakadó frusztrációkat a gyengébben. Kéjes élvezetet okoz neki, ha láthatja, amint a gyerek szenved és megszégyenül.
És ott a jelent, amikor a Szózat éneklése közepette az iskolai ünnepségen a hőségbe kiállított gyerekek közül az egyik elájul. Vajon ki ne élte volna át ezt? A beleizzadt blúzok és ingek szaga, az izzadó tenyerek, a végtelenbe nyúló szertartásos unalom, a feszes seggű vigyázban állás. Megvan? Ettől lettél jobb ember és jobb magyar, nem?
Aztán ott van a jelenet, amikor a fiatal és lelkes tanárnő óráján a gyerekek felszabadultan viselkednek és örülnek – és bejön a besavanyodott tanárnő, akit szemmel láthatóan borzasztóan zavar már önmagában az a tény is, hogy az iskolában egy gyerek jól érezheti magát. „Megkérdezhetem, hogy milyen óra van?” – kérdezi lesújtó tekintettel. Ez annyira de annyira ott van – ebben annyira de annyira benne van minden a magyar oktatásról. Édesanyám, aki drámapedagógus, pontosan ugyanezt átélte egy vidéki gimnáziumban.
Alig várom, hogy megnézhessem a teljes filmet!
