„Újra megjárta az elvonót Nagy Zsolt” – olvasom a sajtóban.
Elvonó: mindig feláll a hátamon a szőr, amikor ezt a kifejezést meghallom. Valami 50-es évekbeli klórszagú kórházi osztály jut róla eszembe, markos Ursula nővérekkel, ahol a zárt kórtermekben fekszenek leszíjazva az ágyakon az alkeszek. Besétál vizitre a fehérköpenyes doktor úr, átnézi a kórlapot. Hogy vagyunk, hogy vagyunk, meggyógyultunk-e már? És a végén megírják a papírt, hogy „kikezelték” a függőt a függőségből. Lehet hazamenni gyógyultan a családhoz, pecsét, puszi, agyő.
Sajnos sokan még mindig így képzelik el a függőség „gyógykezelését”. Beadják a függőséggel küzdő hozzátartozót az „elvonóra”, mint az elromlott autót a szervizbe. Aztán ott jól megszerelik. Nagy Zsolt persze valójában nem „elvonón” töltött három hónapot, hanem egy terápiás közösségben – ahol nem passzív elszenvedője volt valamiféle „elvonásnak”, hanem aktív résztvevője egy sorstársaiból álló, szakemberek által asszisztált közösségnek, bentlakásos környezetben. Nem ugyanaz.
Félreértés ne essék: van olyan, hogy a fizikai elvonási tünetek veszélyesek, és szükséges a detox. Az alkohol elvonási tüneteibe, a legtöbb más szerével ellentétben, akár bele is lehet halni. És ilyenkor kell detoxikáció, kórházi megfigyeléssel. Amire Magyarországon sajnos gyakran hónapokat kell várni, ráadásul még több napos absztinenciát is megkövetelnek. Na ez baj. De önmagában a detox még csak az első lépés: a fizikai elvonási tünetek leküzdése önmagában még nem a függőség vége.
A függőség egy biopszichoszociális (sőt, egyesek hozzáteszik: spirituális) állapot. Amiből a felépülésnek csupán egyetlen, és talán nem is legfontosabb eleme a biokémia. „Elvonni” a szert önmagában még nem elég. Az elvonási tünetek hiánya, vagy a fogcsikorgatva fenntartott józanság önmagában még nem felépülés. Mi több, a függőség nem egyszerűen egy egyén „betegsége” – sokkal inkább a közösség működési zavara. Arról szól, hogy egy egyén, akivel rossz dolgok történtek gyerekkorában, nem képes jól működni a közösségében. Ha úgy tetszik, a függőség a társadalom „betegsége”: tükrözi a társadalom egyenlőtlenségeit és igazságtalanságait. Nem véletlen, hogy a függőség éppen a legszegényebbek, a leginkább margóra szorultak körében a legpusztítóbb. És ez nem csak az egyén hibája, és nem az egyén „selejtessége”. Hanem a közösség működési zavarát, diszfunkcióját is mutatja: azzal is kell foglalkozni.