Gátszakadás.
Valahogy így lehetne aposztrofálni azt a folyamatot, ami az elmúlt években a közéletben zajlik. A világon és a hazánkban is.
Hogy milyen gát szakadt át? Az a szégyenből, tabukból, álszentségből, képmutatásból, fortélyos félelemből, apátiából, cinizmusból épített fal, ami akadályozza, hogy emberek a nyilvánosság elé tárják az olyan személyes élményeiket, amelyek megkérdőjelezik a társadalom kényelmes előítéleteit. És egyben bemutatják azok fonákságát és ártalmait.
A leglátványosabb talán az, hogy soha nem látott számban állnak nyilvánosság elé abúzus, zaklatás, családon belüli erőszak áldozatai. Különféle kisebbségi csoportok tagjai, akiket diszkrimináció ért. Egyre több nő, roma, LMBTQ ember, HIV-el élő, mentális zavarral élő, kerekes-székes, amputált, hajléktalan, fogyatékos gyerekét nevelő, idős szülőjét ápoló, börtönviselt, függőséggel küzdő, pszichonauta stb. áll ki a történetével a nyilvánosság elé. És nem úgy, mint valami freak-show szereplője, hanem méltósággal.
Azonban aki az egészet próbálná beskatulyázni valamiféle „woke” mozgalom keretei közé, az téved. Mert mindannyian kerülhetünk életünk egy pontján valamilyen kisebbségi csoportba – egy olyan identitásban, betegségben, fogyatékosságban, állapotban, kapcsolatban való érintettségünk okán, amit egyes esetekben mi választottunk, más esetekben nem. Sőt, a kulturális gátszakadás gyakran olyan élmények megosztását is lehetővé teszi, amit minden ember átél, és amelyek egyetemesen emberiek – mégis, titkolózás és tabuk övezik őket.
Mint amilyen a születés és a szülés. A haldoklás és a halál. A betegség és a felépülés. Szülőség és gyermeknevelés.
Ezeket a témákat gyakran egyszerűen agyonhallgatjuk és távol tartjuk („nem illik róla beszélni”). De van olyan is, hogy rózsaszín ködbe burkoljuk: csak a szépről és a jóról szabad beszélni vele kapcsolatban. A nehézségeket, a fájdalmat, a félelmet nem szabad megosztani. Ki hallott még olyat. Még a plakáton is átragasztjuk.
A megélt élmények gyakran távol állnak egymástól, de ez nem jelenti, hogy „kioltanák” egymást. A kisgyermekes szülő és a tudatosan gyermektelen, a hazafi és a kozmopolita, a vallásos és az ateista élményei mind gazdagítják a nyilvánosságot, amennyiben kellő nyitottsággal és empátiával adják elő és fogadják be őket. Meg kellene érteni, hogy mindenki csak nyer vele, ha megtanuljuk elfogadni és tisztelni, az erő és nem a gyengeség, a bátorság és nem a gyávaság jelének látni, ha valaki megosztja a sérülékenységét. A botladozásait és a feltápászkodásait. Mennyivel jobb lenne egy olyan világban élni, ahol ez az alap!
Ellenzők persze vannak. Aki megosztja a legbensőbb élményeit, még mindig túl gyakran találkozik szemforgató fintorgással, gúnyos felsőbbséggel, kioktató ítélkezéssel, vállrándító és ásító apátiával. Ez az ellenállás többnyire meg- és feloldatlan, érzékeny traumatikus gócpontokat jelöl az ellenállók lelkében. Sztereotípiákat és előítéleteket a társadalomban. Nem kell hozzá romának vagy transznak lenni, hogy ezekbe a láthatatlan falakba ütközzön az ember – elég hozzá egy fehér középosztálybeli apukának megosztani az élményeit, hogy találkozzon azzal az attitűddel, hogy „engem nem érdekel, amíg a négy fal között csinálja”, „minek ment oda”, és egyébként is, „kit érdekel”.
És mégis: minden egyes őszinte, hiteles és emberi történet, aminek az elmondásához egy érintett veszi a bátorságot, hat. Lassú víz partot mos. Szorgos népünk győzni fog. â¤âï¸



