Az ember, ha nem született bele semmilyen felekezet, egyház hagyományába, esetleg már eltávolodott attól, de őszinte spirituális érdeklődéssel rendelkezik a 21. századi Európában, előbb-utóbb dilemma elé kerül.
Eljutott oda, hogy mindaz, amit ez a materialista fogyasztói társadalom kínálhat, nem jelent számára kecsegtető célt. Nem lelkesíti már az, hogy ünnepelt celebritás legyen, esetleg irigyelt tehetség vagy zseniálisnak tartott tudós. Nagy eséllyel persze egyik sem: és előbb-utóbb eléri azt a kort, amikor rádöbben, hogy élete valójában éppen olyan jelentéktelenül fog véget érni, mint bárki másnak, aki mellette tülekedik az utcán. A családját, ha van, szereti, akárcsak a barátait, de ezek a szerepek is túl korlátoltak számára. Az élet kis örömeit élvezi, de valahogy úgy érzi, kell lennie ennél többnek is az életben. Az akadémia világában olyan tudást kap, ami mindig rész-tudás: úgy érzi, hogy valami mindig hiányzik belőle. Hogy csupán egy részéhez szól. Olyan tudásra vágyik, ami az egész lényét ragadja meg és alakítja át. Elvileg nincs nehéz dolga: problémája a bőség zavara.
Hiszen egyrészt talán minden eddigi korszaknál nagyobb bőségben válogathat a különféle felekezetek és szellemi hagyományok között. Mindegyik azt ígéri, hogy a tanításait követve, a szertartásaiban részt véve, elérheted az üdvösséget/megvilágosodást/boldogságot. Sőt, a legtöbb megkérdőjelezhetetlen meggyőződéssel és hittel állítja, hogy az ő tanításai jelentik az egyedüli üdvös utat. A többiek tévelyegnek. Mások elfogadják, hogy bizonyos más vallások is birtokában lehetnek az igazság egy szeletének – de saját vallásukat tartják a legfelsőbbrendűbbnek.
Vannak – egyszerűbb lelkek – akik kiválasztják a nekik legmegfelelőbbet a sok közül. Megtérnek, és az újonnan megtértek buzgalmával sajátítják el a hitük kizárólagosságáról, esetleg felsőbbrendűségéről, és más vallások tévelygéséről, alacsonyabbrendűségéről szóló elképzelést is. És ők azok, akik többnyire nagyon komfortosan érzik magukat a számukra előírt szertartások ismétlésében, a kinyilatkoztatott igazságok, dogmák feltétel nélküli elfogadásával.
De vannak olyanok is, akik számára ez a megoldás nem kielégítő. Akik nem tudják elfojtani a kételyt, hogy ha van valamiféle Abszolút, valamiféle Transzcendens – akár személyes Isten, akár nem – akkor az csupán az emberek egy csoportjának adna kizárólagos kinyilatkoztatást. Míg a többi népet, kultúrát tévelygésben hagyná. Ők azok, akiket általában nem elégítik ki az iskolás dogmák és a gépiesen ismételt szertartások. Akiket gyakran taszít a kiüresedett intézményes hierarchia, amiben felfedezik a kapzsiságot, a hatalomvágyat, a butaságot.
Közülük sokan valamiféle new age-es, ezoterikus spiritualitásban találnak menedéket. Amit Huston Smith valláskutató úgy nevezett: a cafeteria-megközelítés. Ami olyan jól illeszkedik a fogyasztói társadalmunkhoz, ahol a vásárló a szupermarketek polcairól maga válogatja össze, hogy mire van szüksége. Vajon miért ne működne ez ugyanígy a vallásokkal is? Én, mint individuum, szépen kiválogatom, amit igaznak tartok. És összerakok magamnak valami olyan mixet, ami az én sajátos egyéniségemet tükrözi. Ez azon a felismerésen alapul, hogy gyakorlatilag minden vallás ugyanazt a hegyet akarja megmászni, csak éppen különböző oldalakról. Így nincsenek abszolút érvényes dogmák, minden igazság viszonylagos – minden eszköz megengedett, ha az nekünk hasznos. Reggel misére megyek, este meditálok, hétvégén rapé-szertartást csinálok. Ez már nem a középkor, ember! Ez már a Vízöntő korszak.
Ebből a megközelítésből születtek a különféle szinkretista new age mozgalmak és irányzatok, amiknek az Interneten se szeri, se száma. Vegyítik az urbán sámánizmust az asztrológiával és a pszichedéliával, miközben a polcon ott figyel azért egy Mária-szobor, persze a Buddha mellett. Nem akarom egyébként ezt a megközelítést sem leszólni: van, akinél ez tud hiteles lenni. De sajnos az ilyen irányzatok követői között hemzsegnek a pénzéhes szélhámosok és önjelölt guruk, akik gyakorlatilag a piaci igényekhez alakítják spirituális elképzeléseiket. Spirituális materializmus, ahogy Chögyam Trungpa nevezte. Ami persze, tegyük hozzá, éppen úgy jelen van az intézményesült egyházakban is, csak éppen jóval intézményesebb formában.
Vannak olyanok, akik nem tudnak azonosulni ezekkel az ezospiri irányzatokkal sem. Valahogy kileng a bullshit-mérőjük: megszólal bennük a tudományos kétely, amit már soha nem tudnak elhallgattatni. Másrészt viszont nem tudnak azonosulni azokkal sem, akik cinikusan szidják és gúnyolják a vallásokat, mint a népek ópiumát. A harcos ateistákkal, akik gyakran ugyanolyan hittérítői buzgalommal ostorozzák a „buta” hívőket, mint ahogy anno a misszionáriusok a „bennszülöttek” „babonáit”. Tudván tudják, hogy a bennük lévő spirituális éhség sokkal többről szól, mint pusztán egy zavart lélek gyermeki és babonás vágyáról a biztonságra. Így hát keresnek tovább.
Némelyek innen visszatérnek valamilyen ősi tradíció követéséhez – de a hittérítő buzgalom nélkül. Eljutnak egy olyan megközelítéshez, amit perennializmusnak is neveznek: a formátlan Abszolút sokféle formában megnyilvánul, megnyilatkozik, többféle hagyomány próbálja megfejteni. Az egyes dogmákat korlátoltnak tartja, idegen tőle a kizárólagosságra törekvő fundamentalizmus. Nem attól reméli a megvilágosodást, hogy iskolásan bemagolja és mereven ismételgeti a katekizmusok igazságait. De egyben hiányzik belőle a new age tiszteletlensége minden forma iránt. Elismeri az egyes megközelítések közötti különbségek jelentőségét. Nem próbál mixelni, összekutyulni. Tiszteli a hagyományt, a formát – ami elvisz a Formátlan megismeréséhez.
Nem mondom, hogy ez az út vége – a végállomás. Innen is vannak tévutak és zsákutcák: sokan eljutnak például egyfajta modernizmus-tagadó ősfasizmusig, mint Evola. Ez azonban nem szükségszerű. Valójában az útnak soha sincs vége. A keresés életünk végéig tart – talán azután is. Az előre megrágott igazságok helyett a megtapasztalt tudás az, ami valamit is ér. Annyi féle út van, ahányfélék vagyunk. És a útnak része a hibázás, az eltévelyedés. Abból tanuljuk a legtöbbet.
