„Gyermekmentes övezet” – olvasom az egyik oldal nevét a Fb-on. Tele van olyan posztokkal, mémekkel, amik a gyermeknemvállalást dicsőítik, a gyermekvállalást meg leszólják. Kábé olyan, mintha Budaházy Edda vagy Durcás Dóri posztjait olvasnád, csak pepitában. Ha olvasod, az a benyomásod támad, hogy aki gyereket vállal, az rosszat tesz magának és a bolygónak, vagy legalábbis szimpla idióta.
Én soha nem ítéltem meg vagy el senkit azért, mert nem vállalt gyereket. Én magam is évtizedekig éltem a gyermektelen felnőttek életét, sokáig abban a tudatban, hogy már nem lesz gyerekem. Mégis, én személy szerint nem éreztem szükségét annak, hogy ebből valamiféle identitást gyártsak. És ösztönösen is tiszteletet éreztem azok iránt a szülők iránt, akik tényleg beleadnak anyait-apait, hogy felneveljék a következő generációt. Eszem ágában nem volt őket azza vádolni, hogy „indokolatlan” előnyöket akarnak szerezni – hiszen láttam a barátaimnál, hogy micsoda lemondással (is) jár szülőnek lenni (amellett, hogy micsoda örömmel is). Erre a lemondásra, erre az örömre senkit sem lehet kényszeríteni.
De úgy alapból furának tartom, amikor egyesek valami olyanból gyártanak identitást – ami nincs. Pusztán abból, hogy valamit utálnak. Az ilyen identitások többnyire belső bizonytalanságot tükröznek. Valami hiányt. Például a homofób embereknél gyakran érzem, hogy a durva viccelődések és gyűlölködő kommentek valójában saját heteroszexuális nő- vagy férfi-identitásuk törékenységét jelzi. Ott bent igazából saját maguktól félnek, saját magukban akarnak valamit, valakit elhallgattatni.
Vannak persze olyan anti-identitások, amelyek hasznosak lehetnek. Ott van például az, amikor egy iszákos ember a felépülése során abból csinál identitást, hogy ő józan. Kívülről talán már komikusnak tűnik, ahogy folyamatosan számon tartja, hány napja nem ivott. De ebben az esetben ez jótékony hatással bír. Legalábbis egy ideig. Mert ha élete végéig a fő identitását az képezi, hogy ő az ember, aki nem iszik, hát akkor az arról árulkodik, hogy a függőség még mindig markában tartja. Én hiszek abban, hogy ez nem szükségszerű.
Na de visszatérve a harcos gyermektelenekre (hangsúlyozom, nem önmagában a tudatos gyermektelenekről, hanem azokról beszélek, akik kényszert éreznek a szülőség kigúnyolására, szapulására), ott is persze megvan a funkciója ennek az identitásnak. Nem lepődnék meg, ha az ott a szülőknek jól beszólogató emberek jelentős részében ez az egész téma egy fájdalmas, gyógyulatlan seb. Talán ezen kellene inkább dolgozniuk. Hasonlóan azokhoz a szülőkhöz, akik folyamatos kényszert éreznek arra, hogy igazolják a döntésüket és a szülőséget az egyedül üdvözítő életválasztásnak tüntessék fel.
Én egyébként kimondottan érdeklődve olvastam Rácz Laura könyvét azokról a tudatosan gyermektelenekről, akik ott őszintén, a sérülékenységüket vállalva beszéltek saját életükről, döntéseik hátteréről. Valahol ez lenne az előrevivő út: meghallgatni egymás élettapasztalatait, nyitottan, együttérzéssel. Szülők és nem szülők, biciklisek és gyalogosok, füvesek és piások, melegek és heterók. És nem készakarva mesterséges árkokat ásni, egymást vörös fejjel szidó csoportokra osztani a társadalmat.
(note to myself)
