„Megismerni magamat?” – írja Goethe. „Ha megismerném magam, akkor elszaladnék.”
A weimari mesternek ez a gúnyos mondása nagyjából kifejezte, amit én is gondoltam korábban arról a mondatról, ami Delphoiban az Apollón-szentély bejárata fölött díszelgett. Gnóthi szeautón – ismerd meg önmagad.
Mi a francnak ismerném meg magam?
Hiszen amit találok, az jobb esetben úgyis csupán kiábrándítana, rosszabb esetben megrémítene. Az ember gyarló és korlátolt lény. Minél többet tudunk meg róla, annál inkább látjuk ezt. Freud és követői bebizonyították, hogy a racionalitás cukormáza alatt valójában vak ösztönök, vad indulatok irányítják. Marx és követői óta tudjuk, hogy gondolkodását a társadalmi osztályhelyzete determinálja. A világegyetem, amiről régen azt hittük, hogy a középpontjában a Föld és az ember áll – végtelennek és kaotikusak bizonyult, amiben az ember jellegtelen porszem csupán.
Nincs semmi titokzatos „igazság”, ami ránk vár – senki sem tartja a lámpást a folyosó másik végén.
A maximum, amit ebben a teljesen értelmetlen és abszurd életben tehetünk, hogy legalább jól érezzük magunkat, amíg lehet. Röhögünk az egészen. Ha fáj valami – hát elnyomjuk. Ha magunkba nézünk, akkor az olyan, mintha mélységes kútba néznénk: elszédülünk tőle. Jobb tehát bevenni valamit, hogy eltompítsuk a tériszonyt – a rettegést, hogy szembe kelljen nézni mindazzal, amit a mélybe, a feledésbe vetettünk. Aztán úgyis a semmibe fogunk veszni, nem mindegy?
Hát így okoskodtam.
Híg okoskodás volt. Mert igen, ha az ember leás magában, és a világban, csúnya felismerésekre jut. A világegyetem abszurd és kaotikus. Az ember pedig tele van vak és vad ösztönökkel. Értelme korlátolt és gyarló. De a gond az, amikor megáll itt, és nem ás tovább. Mert ez még nem a vége. Ez nem az alja. Van tovább is – a racionalitás és irracionalitás sorra lehántott hagymahéjain túl is van valóság.
De ezt pont azért nem éred el, pont azért nem érzékeled, mert megrettensz attól, hogy mélyebbre áss.
A fájdalmas sebekben ott a begyógyulás ígérete. A legnagyobb hajnali sötétség már terhes a pirkadat fényével. A szeparáltság, a különállás valójában illúzió: minden mindennel összefügg, minden kapcsolódik mindenhez. A tárgyias és elidegenedett világban ott egy másik világ, az Én és Te világa – az interperszonális univerzum. Az indulatok és szenvedélyek korlátolt felhőin túl ott nyújtózik a tudat végtelen kék ege. Várja, hogy felfedezd.
(note to myself)
kép: Jabid Arsalan
