Hány Magyarország is van valójában?
Ez a kérdés fogalmazódott meg bennem, miközben a Népszava riportját olvastam azokról az észak-magyarországi szegényekről, akiknek nincs mivel fűteniük a téli hidegben. Nincs – mert nincs rá pénzük, hogy tűzifát vegyenek. Annak ugyanis köbmétere 35 ezer forint, és 10 köbméter alatt nem is szállítják ki. Egy minimálbérből, közmunkából, rokkant-nyugdíjból stb. élő embernek esélye sincs arra, hogy legálisan szerezze be a tüzelőjét.
Ezért aztán illegálisan lopják a tűzifát az erdőből. Felkerekedik a falu apraja-nagyja. Csak annyit visznek, hogy legalább 16 fokra fel tudják fűteni a szobát, ahol alszanak. Csecsemő és aggastyán. Riadóláncban szedik, hogy értesítsék egymást, ha jön a rendőrség. Mert az államnak arra nincs érkezése, hogy segítse a szegényeket abban, hogy ne fagyjanak meg. De arra van pénz, hogy lovasrendőrökkel (!) és drónokkal (!) őrjáratozzanak az erdőben, tűzifa-tolvajokra vadászva. Ha elkapnak valakit, 72 órára beviszik. Így elveszítheti a munkáját és azt a kevés bevételét is, ami van.
Szóval van egy Magyarország, a nyomor Magyarországa – ahol a választás a következő: fagyhalál vagy éhhalál. Így legyél erkölcsös és törvénytisztelő állampolgár!
Aztán van egy másik Magyarország – a Döbrögik Magyarországa, akik több százmilliós villákban kortyolgatják a minőségi bort a hideg téli estéken – esetleg luxusklubokban, jachtokon szippantgatják az örömlányok fenekéről a kokaint valami trópusi tengeri paradicsomban.
Ez a Magyarország irdatlan pénzekbe kerülő fegyelmező-büntető apparátust tart fent, csak hogy szegényeket megbüntessen azért, mert túl akarnak élni – ahelyett, hogy segítene nekik túlélni. És eközben persze ugyanez a büntető apparátus látványosan impotensnek mutatkozik akkor, amikor nem holmi tűzifáról, de közpénzek milliárdjainak eltüntetéséről van szó.
És van persze egy olyan Magyarország is, ami a kettő között helyezkedik el: a középosztály Magyarországa. Nagy valószínűséggel Te is oda tartozol, nyájas olvasó – akárcsak én. Viszonylagos kényelemben és biztonságban élünk, bár ezért keményen meg kell dolgoznunk. És egyben tudatlanságban is. Időről-időre, múló pilanatokra feltárul előttünk az a másik két Magyarország – a nyomoré és a Döbrögiké – de hisszük is, meg nem is. Irigyeljük a gazdagot, lenézzük a szegényt. Legtöbben apatikusan legyintünk és azzal nyugtatjuk a lelkiismeretünket, hogy hát a világ már csak ilyen.
„Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.”
Pedig nem, nem kellene szükségszerűen ilyennek lennie. Mi magunk tesszük azzá. A változást nem várhatjuk a nyomorgóktól, akiknek a napi szintű túlélés a gondja, sem a Döbrögiktől, akiknek jó így, ahogy van. Rajtunk múlik, hogy álmodjuk egy új Magyarországot – ami nem szakad szét párhuzamos valóságokra. Egy szolidáris, szabad Magyarországot. Ahol a jog asztalánál mind egyaránt foglal helyet, a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet. Álom? Meglehet. De ez az álom tesz minket magyarrá – nem a melldöngető nacionalizmus. Kölcsey, Petőfi, Ady és József Attila hazájának örökösévé.
