Bizonyára mindenkinek van olyan barátja, rokona ebben az országban, aki pusztította magát. Piával, vagy valami más függőséggel. És hiába próbálták jelezni a körülötte lévők, hogy itt bizony komoly probléma van, az istennek se akarta felismerni. Terelt, hadovált, bagatellizált és relativizált. Mutogatott, mindenkire és mindenre, csak ne kelljen szembesülni a fő problémával. Csak ne kelljen felelősséget vállalni, csak ne kelljen elismerni a gyengeséget.
Szomorú látvány, amikor a valóság, amit emberünk kidobott az ajtón, visszaköszön az ablakban. Jelentkeznek a problémák: kirúgják a munkahelyéről. Elválik tőle a felesége. Elmaradoznak mellőle a barátok. Kiteszik a szülei. Rendőrségi ügyei lesznek. Akadozik a szervezete működése: máj, vese, tüdő, szív és a többi. És még mindig tagad.
Nos, hát ilyen helyzetbe kerültünk most mi, kedves magyar honfitársaim, mint ország – mint nemzet. Az élő lelkiismeretünk, a jobbik énünk – civilek, szakemberek, művészek stb. – évek óta duruzsolják a fülünkbe, hogy rossz úton járunk. És ennek rossz vége lesz. De mi nem hallgattunk rájuk. Vagy ha mégis, hát megráztuk a vállunkat: mit tehetnénk? Majd lesz valahogy! Egy kis porhintés itt, egy kis tüzijáték amott, uszítás emitt – és a nép szendereg tovább a kellemes langyos bódulatban.
De most itt van. Itt van a valóság, ahogy ránk dönti az ajtót. Hiába próbálják minden erővel visszatartani. Az ország kezd szétesni. Eresztékeiben recseg-ropog minden: egészségügy, oktatás, közlekedés. Életek mennek tönkre, családok kerülnek válságba.
Ott van például a MÁV – az ország közlekedési vérkeringése. Hol itt egy síntörés, hol ott egy váltóhiba. Kisiklás. Gázolás. Pályaudvar-lezárás. Késés? Na az meg már teljesen mindennapos. Az utasok akkor lepődnek meg, ha egy vonat időben érkezik és távozik.
Egészségügy dettó. Kórházi osztály-bezárás. Több utcás sorok időpontért. Hónapikg, évekig várakozás egy műtétre. Kórházi fertőzések. Hiányzó szakemberek. Szétrohadt WC-k, középkori higiéniás körülmények, klíma nélküli műtés 40 fokban. A betegek akkor lepődnek meg, ha nem kafkai élmény kórházba kerülni.
És odafönt, a döntéshozó pozíciókban ülők még mindig tagadásban vannak. Még mindig a rossz hír hozóját büntetik, még mindig az igazmondót vádolják hazugsággal. Még mindig pillanatnyi rosszullétnek állítják be a krónikus betegség tüneteit. Elszigetelt balszerencsés esetnek azt, ami egy rendszer működésének a zavara. De a jelek csak szaporodnak.
Ideje van a józanodásnak…
