A múltkor írtam a Fekete Pont című filmről, és hogy az emberek többségének bizonyára vannak traumatikus emlékei a magyar oktatási rendszerből. És mégis, a kép nem lenne teljes anélkül, ha nem írnánk, nem emlékeznénk meg azokról a pedagógusokról is, akiknek nagyon sokat köszönhetünk – köszönhettünk. Akik nélkül nem lennénk ma azok, akik vagyunk. Jó értelemben.
Nekem is voltak ilyen tanáraim. Az egyiküknek, Sághy Marianne-nak ma van a szülinapja. Illetve lenne, de sajnos már nem ünnepelheti meg, ugyanis 2018-ban eltávozott közülünk. Nekem meghatározó élmény volt, amikor történelem szakos bölcsész hallgatóként eljutottam egy órájára, ami egy olyan témáról és korszakról szólt, amiről akkoriban meglehetősen keveset tudtam. Marianne középkorász volt, és azon belül is a késő antikvitás és a patrisztika (az egyházatyák korának, avagy korai kereszténységnek a kutatása) egyik legkitűnőbb – és legszenvedélyesebb – hazai értője. Olyannyira szenvedélyes, hogy ez a szenvedély átragadt ránk, a diákjaira is.
Bár a politikai világnézetünk távol állt egymástól – én akkoriban az anarchizmussal kacérkodtam, ő pedig keresztény konzervatív volt – szinte azonnal megtaláltuk a közös hullámhosszt. Én ösztönösen idegenkedtem minden tekintélyelvű hierarchikus rendszertől, mint amilyen az egyház, de mindig is volt bennem egy mély spirituális érdeklődés. És ő ezt megérezte, annak dacára, hogy Che Guevara pólóban jelentem meg az első óráján. Megérezte és bátorította. Végtelen szeretettel és azzal az angyali, gyermeki derűvel, amivel valahogy mindenkiből kihozta a legjobbat.
Az órája számomra azért is nagyon újszerűnek és érdekesnek bizonyult, mert Marianne (aki egyébként a CEU-n is tanított) friss, szabad amerikai levegőt hozott magával a Princeton-ról az ELTE krétaporos, áporodott levegőjébe. A Princeton-on Peter Brown, a késő antikvitás legnagyobb szaktekintélyének tanítványa volt. Módszere akkoriban az ELTE-n szinte teljesen ismeretlen volt. A legtöbb óránk ugyanis arról szólt, hogy a tanár megmondta a frankót, a diákok meg okosan bólogattak. Marianne órái azonban sokkal inkább közös vállalkozások voltak a tudás feltárására, amelyben a diák és a tanár partnerek voltak, párbeszédet folytattak – a tanár ezen keresztül a diákok önálló gondolkodását, kutatókedvét, kíváncsiságát ösztönözte.
Hamarosan már én magam is a középkor szerelmesévé váltam. Egy középkori látnoknőről, Schönaui Erzsébetről írott tanulmányommal harmadik helyezést, majd pár év múlva a Szent Iréneusz trinitológiai tanításáról szóló dolgozatommal első helyezést értem el az OTDK vallástudományi szekcióján. Marianne ösztönzött arra is, hogy felvételizzek a CEU Medieval Studies posztgraduális képzésére, ami egy felejthetetlen év volt – életre szóló barátságokkal.
Végül úgy alakult, hogy nem lettem vallástörténész. Elindultam egy másik úton: úgy éreztem, hogy valami társadalomformáló dolognak akarok részévé válni ahelyett, hogy könyvtárakban töltöm a napjaimat. Mindenesetre a társadalmi igazságosság iránti elkötelezettségem mellett mind a mai napig megőriztem a spirituális érdeklődésemet – mint ahogy látszik is a posztjaimból. És senki sem tudja már elvenni tőlem azt a nyitottságot és tiszteletet sem, amivel képes vagyok az aktuális politikai lövészárkokon túl meglátni egy másik emberben a rokonlelket, mint ahogy Marianne is meglátta bennem.
Marianne, már nem vagy velünk – és megmondom őszintén, borzasztóan hiányzol! Szívesen leülnék veled a kedvenc francia éttermedbe, megdiskurálni a világ dolgait. Néha eltöprengek: vajon mit szólnál ehhez vagy ahhoz? És ahogy befelé nézek, úgy érzem, nagyon is jelen vagy. Az értékítéleteimben, a gondolkodásomban. Tiszta víz vagy, amiből bármikor meríthetek. Ha valakinek, hát neked sikerült maradandó nyomot, jelet hagyni. Mint minden igazán jó pedagógusnak.
(note to myself)
