Emlékeztek, mit mondott Uri Bronfenbrenner gyermekpszichológus, mire van mindenekelőtt szüksége minden gyermeknek?
Legalább egy olyan felnőttre, aki irracionálisan megőrül érte.
Jobb esetben persze mindjárt kettőt is kap. Én ezen szerencsések közé tartozom. Megvannak persze a magam sérülései, de volt miből táplálkoznom – és van mit továbbadnom a gyerekemnek.
De ha valakiért egyetlen felnőtt sem őrül meg irracionálisan, hát azt egész életére megsínyli. Még akkor is, ha egyébként racionálisan mindent megkap, amire egy embernek szüksége van a túléléshez.
A hiányt úgy hordozza magával, mint egy láthatatlan keresztet, és az egész élet Golgotává válik számára. Egy heggyé, ahová Sziszifuszként cipeli a keresztjét, de amint felér, kezdheti újra. És sajnos amit nem kapott, ő sem tudja átadni másnak. Ezért aztán gyógyító kapcsolatra, komoly önismereti munkára van szüksége ahhoz, hogy ne csak a hiányt adja tovább.
Goethe szerint az ember két dolgot adhat a gyerekének: gyökereket, és szárnyakat. Az ember egyik nélkül sem működhet. Csak a gyökereit a biztonságos gondoskodás táptalajába eresztve tudja mélyen magába szívni a család, a kultúra éltető nedveit. És szüksége van megfelelő térre és önértékelésre, hogy szárnyait kitárva beteljesítse azt, ami minden ember sorsa: a szabadságot.
A kettő – a gondoskodó biztonság és a játékos szabadság – bonyolult egyensúlyáról szól az, amit felnövésnek neveznek.
Arra viszont csak szülőként jöttem rá, hogy ez a dolog nem egyoldalú. Hogy milyen sokat ad neked (is) az, ha te lehetsz az a felnőtt, aki irracionálisan megőrül a gyerekéért. Bár néha úgy érzed magad közben, mint egy lemerült Duracell-elem, de aztán jön egy új pillanat, és átjárja a szíved az öröm és a teljesség. Hogy megéri-e? Meg bizony.
„Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!”
(note to myself)
