Itt vagy Te.
Egy apró lény a végtelen világűrben száguldó bolygó felszínén, ami kering a Nap körül, ami csupán egyike a Tejútrendszert alkotó százmillió csillagnak, ami csupán egyike annak a százezer galaxisnak, ami a Laniakea szuperhalmazt alkotja (sárgával a képen), ami csupán egyike a több, mint tízmillió szuperhalmaznak a megfigyelhető világegyetemben…
Itt vagy te, aki most felkeltél reggel, hogy újult erővel és régi szorongásaiddal nekivágj a napodnak. A munkahelyi és családi konfliktusaiddal, a stresszeddel, az esetleges testi-lelki betegségeiddel, a párkapcsolati problémáiddal, a karrier terveiddel, vágyaiddal és mohó sóvárgásaiddal, bűntudatoddal és szégyeneddel.
Stabilitást keresel egy világegyetemben, ami folyamatosan mozog és változik: valamit, amihez tartozhatsz, amihez ragaszkodhatsz. Ami nem múlik el. De odakint minden keletkezik és elmúlik. És te gyakran reménytelenül lemaradva, elhagyatva érzed magad – mintha tán az egész bolygó tovább mozdult volna a világűr azon pontjáról, ahol te még rostokolsz, mint a mézcsapdába ragadt légy.
És közben valahol mintha egy láthatatlan óra ingája kattogna, kérlelhetetlenül számolva a hátra lévő perceket addig az utolsó percig – amiről nem tudod, mikor jön el, csak azt, hogy eljön.
Mi értelme ennek az egésznek? – kérdezi benned valaki, ahogy gépiesen végzed a reggeli rutinodat. Felnéznél a csillagos égre – ha nem takarná el az eget a nyüzsgő emberi civilizáció ezernyi fényszennyezése és tülekedése. De eltakarja. Jótékonyan elfedi előled a világegyetem valódi mélységét – és az emberi létezés valódi természetét. Valahol irigyled azokat, akiket nem kínoznak hasonló kérdések. Akik önfeledten adják át magukat a banális iszapbirkózásnak. Akik éppúgy nem kérdik, hogy kerültek ide és miért, mint az ebihalak a pocsolyában.
Egy jelre vársz. Arra, hogy valaki, aki tud, mondja meg neked, hogy mi a franc van. Egyesek azt állítják, hogy ők tudnak – és ők már megkapták a jelet felülről és a fényben járnak. De amikor alaposan megvizsgálod az ő tudásukat és jeleiket, csalódottan veszed tudomásul, hogy ők is éppúgy a sötétben tapogatóznak, mint te. Ãgy hát inkább keresed azok társaságát, akik legalább elismerik, hogy a sötétben tapogatóznak. És köztük legalább találsz bölcseket, akiktől tanulhatsz arról, hogyan kell együtt tapogatózni a sötétben – hogyan kell megtalálni a belső lámpásodat.
Milyen hatalmas a világegyetem – mennyi fény, mennyi sötétség. Micsoda mélységek és micsoda magasságok. Megszédülsz, ahogy erre a képre nézel: milyen parányinak és jelentéktelennek is tűnők én a nagy egészben. Eltörpülnek a gondjaim, az örömeim.
És mégis: Te vagy most a legjelentősebb pont az egész világegyetemben, ha ezen tűnődsz. Tőled és benned ébred tudatára az egész világegyetem: tőled és benned teszi fel a kérdést: mi értelme ennek az egésznek? Senki nem válaszolhat helyetted a kérdésre. Neked kell megtalálnod, megélned a válaszodat. Szabad vagy: te magad adsz jelentést az életednek és a világnak.
