James Hollis a projekcióról
A pszichológusok projekciónak (kivetítés) hívják azt a folyamatot, aminek során az ember a saját lelkének egy belső, nem tudatos részét kivetíti egy másik emberre. A szó a latin nyelvből ered: pro jacere – előrevet, előredob. A projekció soha nem szándékos tevékenység – ahogy Jung írja, „soha nem megteszik, hanem megtörténik”. Ez egy védekező mechanizmus: az ember a saját megtagadott részeit vetíti ki a külső világra, így azokkal mint a külső világ fenyegetéseivel harcolhat anélkül, hogy szembenézne velük saját magában.
James Hollis jungiánus pszichológus a projekciónak (illetve a projekció feloldásának) 5 szakaszát különbözteti meg.
1) Először is, meggyőződésünké válik, hogy valamilyen bennünk lévő tudattalan tartalom valójában egy másik ember tulajdonsága. Egy klasszikus példa: ha szenvedélyes szerelemre gyúlunk valaki iránt, akkor mindenféle rendkívüli pozitív tulajdonságokkal ruházzuk fel az illetőt. Nem fogjuk fel, hogy valójában egy olyan részünket vetítjük ki a másikra, amit megtagadunk saját magunkban.
2) Másodszor, a valóság berúgja az ajtót: szembesülünk azzal, hogy az adott személy a valóságban nem felel meg a rá vetített képnek. Ez többnyire zavart okoz, és úgy érezzük, a másik hibásan működik, nem úgy, ahogy kellene.
3) A harmadik szakaszban még mindig nem tudatosodik bennünk, hogy a probléma nem a másik emberrel, nem a másik emberben van – így mindenféle kontrolláló viselkedésekkel próbálkozunk, hogy a másikat az általunk kivetített képhez igazítsuk.
4) A negyedik szakaszban a kivetítés megszűnik: a benne felgyülemlett energia összeomlik. Például kiszeretünk az illetőből. De ha ezt még mindig úgy tekintjük, hogy a másik ember kudarca – ha nem tudatosodik, hogy egy saját megtagadott részünk kivetítésről volt szó, akkor hamarosan egy másik emberre fogjuk ugyanígy kivetíteni.
5) Az ötödik szakasz a feldolgozási munka: felismerjük, hogy kivetítésről volt szó. És megpróbáljuk megfejteni a jelentését. Hogy milyen múltbeli dinamika játszott benne szerepet, milyen, a múltunkat meghatározó szerepleosztást állítottunk újra a színpadra a jelenben.
A projekcióinkból mindig nagyon sokat tudunk tanulni saját magunkról. Ez Hollis szerint azt jelenti, hogy felelősséget vállalunk azért a belső gyermekért, akik mi voltunk, mi vagyunk, aki ott van bennünk – és akit megbénít a félelem, aki megmentést vár a felnőtt világtól. Ha tudatosítjuk a projekció tartalmait és annak jelentését, akkor nagy lépést tehetünk az önmegismerés útján.
A pszichológusok projekciónak (kivetítés) hívják azt a folyamatot, aminek során az ember a saját lelkének egy belső, nem tudatos részét kivetíti egy másik emberre. A szó a latin nyelvből ered: pro jacere – előrevet, előredob. A projekció soha nem szándékos tevékenység – ahogy Jung írja, „soha nem megteszik, hanem megtörténik”. Ez egy védekező mechanizmus: az ember a saját megtagadott részeit vetíti ki a külső világra, így azokkal mint a külső világ fenyegetéseivel harcolhat anélkül, hogy szembenézne velük saját magában.
James Hollis jungiánus pszichológus a projekciónak (illetve a projekció feloldásának) 5 szakaszát különbözteti meg.
1) Először is, meggyőződésünké válik, hogy valamilyen bennünk lévő tudattalan tartalom valójában egy másik ember tulajdonsága. Egy klasszikus példa: ha szenvedélyes szerelemre gyúlunk valaki iránt, akkor mindenféle rendkívüli pozitív tulajdonságokkal ruházzuk fel az illetőt. Nem fogjuk fel, hogy valójában egy olyan részünket vetítjük ki a másikra, amit megtagadunk saját magunkban.
2) Másodszor, a valóság berúgja az ajtót: szembesülünk azzal, hogy az adott személy a valóságban nem felel meg a rá vetített képnek. Ez többnyire zavart okoz, és úgy érezzük, a másik hibásan működik, nem úgy, ahogy kellene.
3) A harmadik szakaszban még mindig nem tudatosodik bennünk, hogy a probléma nem a másik emberrel, nem a másik emberben van – így mindenféle kontrolláló viselkedésekkel próbálkozunk, hogy a másikat az általunk kivetített képhez igazítsuk.
4) A negyedik szakaszban a kivetítés megszűnik: a benne felgyülemlett energia összeomlik. Például kiszeretünk az illetőből. De ha ezt még mindig úgy tekintjük, hogy a másik ember kudarca – ha nem tudatosodik, hogy egy saját megtagadott részünk kivetítésről volt szó, akkor hamarosan egy másik emberre fogjuk ugyanígy kivetíteni.
5) Az ötödik szakasz a feldolgozási munka: felismerjük, hogy kivetítésről volt szó. És megpróbáljuk megfejteni a jelentését. Hogy milyen múltbeli dinamika játszott benne szerepet, milyen, a múltunkat meghatározó szerepleosztást állítottunk újra a színpadra a jelenben.
A projekcióinkból mindig nagyon sokat tudunk tanulni saját magunkról. Ez Hollis szerint azt jelenti, hogy felelősséget vállalunk azért a belső gyermekért, akik mi voltunk, mi vagyunk, aki ott van bennünk – és akit megbénít a félelem, aki megmentést vár a felnőtt világtól. Ha tudatosítjuk a projekció tartalmait és annak jelentését, akkor nagy lépést tehetünk az önmegismerés útján.
