Valahol jelképesnek éreztem, hogy éppen az idei év végén hunyt el Jimmy Carter volt amerikai elnök. 101 éves volt. Halála, a második Trump-elnökség előestéjén, egy korszak végét is jelenti. Carter egy olyan politikai örökséget képviselt, aminek ebben a Trump nevével fémjelzett igazság-utáni korszakban már nincsen helye. Nehéz lenne ugyanis nagyobb szakadékot elképzelni két elnök között, mind emberi, mind politikusi minőségben, mint ami Cartert Trumptól elválasztja. Megérdemli, hogy az év utolsó napján még tisztelegjek az emléke előtt.
Kezdjük azzal, hogy Carter nem volt különösebben sikeres elnök. Ami egyrészt következik abból, hogy borzasztó nehéz időszakban került a kezébe az ország kormányzása a 70-es években. Az olajválság miatt kígyózó sorok alakultak ki a benzinkutaknál – márpedig az amerikai szabadság- és jólét-eszménynek kevés tökéletesebb megtestesítője van, mint az olcsó benzin. Ráadásul az iráni iszlamisták túszul ejtették a teheráni amerikai nagykövetség dolgozóit, akiket elnöksége végéig nem sikerült kiszabadítania. De ahhoz, hogy az elnökségét az amerikaiak többsége kudarcnak bélyegezze, ahhoz kellett még valami: az ő hajthatatlan, makacs, elvhű politizálása. Nem volt különösebb érzéke a kongresszusi hatalmi játszmákhoz, mint Bidennek, sem a média-vezérelte tömeg-manipulációhoz, aminek Trump a mestere. Progresszív egészségügyi reformja, a jóléti állam erősítésére irányuló törekvése nagyrészt elbukott a Kongresszus ellenállásán. Azzal az üzenettel lett elnök, hogy ő – Nixonnal ellentétben – soha nem fog hazudni a népnek. És így is tett.
Carter a gazdasági recesszió kellős közepén azóta is hallatlan dolgot művelt. Nem kezdett el terelni és kertelni arról, hogy a kormány és ő majd megoldanak mindent. Hanem tükröt tartott az amerikai nép elé. Őszintén, minden kertelés nélkül a szemébe mondta az embereknek egy televíziós beszédben, hogy az ország rossz irányba halad. És nem egyszerűen azért, mert olajválság van. Hanem azért, mert az egész nyugati társadalom a mértéktelen növekedés és fogyasztás bűvkörébe került. Ahol – ahogy híresen megfogalmazta – az emberek identitását nem az adja, hogy mit tesznek, hanem az, hogy mit birtokolnak. Ez az egyszerű déli farmerből lett elnök, aki a maga őseinek puritán egyszerűségével, szüleinek töretlen baptista hitével hitt az amerikai alapító atyák eszméiben, felszólalt a korlátlan fogyasztás ellen. Amire az amerikai társadalom a 20. század második felében az egész fejlődését alapozta. És ezt az amerikaiak soha nem bocsátották meg neki. Inkább választották helyette azt a Marlboro-reklámból kipattintott kaliforniai cowboy színészt, aki a piac mindenhatóságának hazugságával, az egyéni vállalkozás neoliberális kultuszának negédes sziréndalaival kábította őket.
Carter nem volt sikeres elnök – talán nem is volt jó politikusnak. A politikában ugyanis az eszmék helyett inkább az érdekek számítanak. Sokat hibázott. Mégis, az emberi tartás és integritás, a jellem, a szemlélet, amit képviselt, a 20. századi történelem egyik legjelentősebb közéleti szereplőjévé tette. Ő hozta tető alá Izrael és Egyiptom közötti békét, ami mindezidáig az egyik legjelentősebb lépés volt a közel-keleti béke irányába. Az elnöksége után létrehozta a Carter Központot, és fáradhatatlan munkával elérte, hogy számos pusztító, milliók életét követelő trópusi betegség ma már leginkább rossz emlék. A guinea-féreg betegség például a 80-as években még 3,5 millió embert érintett, míg ma már kevesebb, mint tucatnyi fertőzést regisztrálnak évente – és ez főként Carter érdeme. Aki elnökként és filantrópként is szenvedélyesen vallotta, hogy az egészség – emberi jog. Minden embernek joga van a magas szintű egészségügyi ellátáshoz.
Carter sok szempontból megelőzte a korát – a túlfogyasztás elítélése mellett már elnökként napelemeket szerelt fel a Fehér Ház tetejére, hogy a megújuló energiaforrások jelentőségét hirdesse. Élete végéig a Habitat for Humanity aktivistája volt, aki önkéntesen házakat épített a szegényeknek. A személyében jól megfért egymással a spiritualitás, hit és a progresszív politika, ami közé a 21. században egyre többen próbálnak éket vernél mindkét oldalról. Amerika most egy olyan év elé néz, amikor egy olyan ember kerül az elnöki székbe, aki se emberileg, se politikailag a nyomába sem érhet. És talán pont ez a hitvány intermezzo kell majd ahhoz, hogy az emberek ismét elkezdjék értékelni a közéletben Carter humanista örökségét. Addig is, öveket bekapcsolni: jön 2025! Minden kedves olvasómnak boldog új évet kívánok! ❤
