„A legnagyobb problémákat az életedben nem lehet megoldani, csak kinőni,” írta Jung.
Tedd ölbe a kezed, és várd, hogy a sült galamb a szádba esik? Nem éppen. Nem tespedésről, hanem inkább egyfajta cselekvő nemcselekvésről (wu wei) van itt szó.
Mert az élet legnagyobb problémáit gyakran éppen az a nagy igyekezet okozza, hogy megváltoztassunk valamit, ami nem változtatható meg. Ahelyett, hogy elfogadnánk. Elengedni ezt a görcsös igyekezetet, elengedni a hamis reményt, hogy kiiktathatjuk a külső/belső zavaró tényezőket, amitől függővé tettük a boldogságunkat: ez az, ami igazán nehéz. És ami nem megy egyik napról a másikra.
Teret és időt kell hagynunk a léleknek, hogy elvégezze a maga gyógyító munkáját a kulisszák mögött, míg a folyton zizegő, tüsténkedő, nagy tevékenység lázában égő elme megpihen.
„Azt mondtam a lelkemnek, maradj nyugton és várj, remény nélkül,” írja T.S. Eliot, „mert ez a remény csupán hamis remény lenne.”
(note to myself)
