Az amerikai alelnök karakteres nevetése politikai beszédtéma lett – nem csak Amerikában. Közösségi média mémek, videók keletkeztek belőle. Trump próbálja ezt a nevetést ellene fordítani, szokása szerint gúnynevet is aggatott rá: „Laffin’ Kamala”. Szerinte ez a nevetés „fura”, gyerekes és infantilis.
Engem ez az egész arra emlékeztet, amikor a világsajtó azon csámcsogott, hogy a finn miniszterelnökről (szintén nő) megjelent egy videó, ahol a barátnőivel táncol és jól érzi magát. Úgy látszik, a férfitársadalom konzervatívabb részét borzasztóan frusztrálja és dühíti, ha egy nő komoly vezető szerepbe jut – ÉS mellette még képes jól is érezni magát. Kifejezni az örömét.
Nem lehet nem észrevenni ebben a nemi előítéleteket: évszázadokig a nőket azért nem tartották alkalmasnak a politikai szerepre, mert „hisztérikák” és mert „nem tudnak uralkodni az érzelmeiken”. Pedig én férfiként is azt mondom, hogy valójában nekünk, férfiaknak lenne dolgunk azzal, ahogyan kifejezzük (avagy nem tudjuk kifejezni) az érzelmeinket megfelelő módon.
Láttátok Ti például valaha Trumpot nyilvánosan jóízűen, felszabadultan nevetni? Kéjesen, kárörvendően, arrogánsan, színpadiasan vigyorogni – azt igen. De felszabadultan nevetni, na azt nem. És ez nagyon sokat elárul róla, mint emberről, és mint vezetőről. Az unokahúga, aki közelről ismeri őt és a családot, egy interjúban elárulta: Trump apja (az ő nagyapja) sem nevetett soha nyilvánosan, és erre nevelte a fiait is. Mert a nevetést a gyengeség jelének tekintette: ami sebezhetővé tesz. Ezt látja Kamala nevetésében is: a gyengeség jelét.
Nincs igaza. Mert számomra – és szerintem az emberek sok milliói számára – az őszinte és felszabadult nevetés képessége nem gyengeség. A nevetés összeköt bennünket: szociális kötőanyag. És mindenekelőtt: nagyon emberi. És én, még ha a politikai csomagot félre is tudnám tenni (dehogy tudom), ezerszer inkább bíznék egy olyan vezetőben, aki nem fél embernek lenni.
