Megvan az érzés, amikor kapsz kilenc elismerést, és csak egy bírálatot – de te képes vagy azon az egy bírálaton kattogni, miközben a kilenc elismerés alig hagy maradandó nyomot maga után?
Legközelebb, ha ilyet tapasztalsz, figyeld meg jobban az érzelmi reakciódat!
Ha aránytalanul elkeserít és elszomorít a kritika, akkor nagy eséllyel egyáltalán nem a kritikára, és főleg nem annak a tartalmára reagálsz. Nem is a jelenre – hanem a múltra. A kritika megpendített a lelkedben egy olyan húrt, ami szinte várja, sóvárogja az alkalmat, hogy megszólaltassa a saját értéktelenségedről szóló disszonáns hangot: „nem vagyok elég jó”.
Egyébként a személyeskedő és bántó kritikák esetében nagy valószínűséggel a kritikus sem rád reagált, amikor megfogalmazta azt. Ő is a múltra reagál. Valami benne is megpendítette azt a bizonyos húrt: aminek jó eséllyel semmi köze hozzád. Sokkal inkább ahhoz a történethez, amit saját magáról mondogat magának.
És ilyen esetben a kölcsönös reaktivitás egyáltalán nem jelent párbeszédet, valódi dialógust, és nem vezet sem megértéshez, sem katarzishoz. Mert a konfliktusban valójában egyik fél sincsen igazán jelen – mindketten a saját múltjuk börtönéből, lövészárkából lövöldöznek egymásra.
Mintha két holdkóros alvajáró csépelné egymást, miközben egymástól függetlenül két rémálmot látnak és nem létező szörnyetegekkel harcolnak.
